Molnár Csongor – Elszórványosodó tömbök: A kulturális autonómia és a brain drain

Molnár Csongor

Elszórványosodó tömbök: A kulturális autonómia és a brain drain

Bevezető helyett

Szórványból érkező hallgatóként már korábban is többször elgondolkodtam a “szórvány speciális helyzetén”. Alapvetően a szórvány és a szórványosodás folyamata nagyon összetett jelenségek (lásd Mirnics 2003, Gábrityné Molnár 2005, Bodó 2015), maga a kérdésfelvetés is problematikus. Ez csak tovább fokozódik azzal, hogy képtelenség a külhoni magyar szórványközösségeket egy kalap alá venni. Az elmúlt 100 év történelmi és kulturális eseményei olyan eltéréseket hagytak maguk mögött a tapasztalatok terén, ami miatt lehetetlenség a jelen keretek között egy átfogó képet bemutatni a Kárpát-medencében élő magyar szórványvidékekről. A szórványt megérteni vagy l eírni már önmagában is kihívás, hiszen a téma szakirodalma is szórványos. Nehéz feladat úgy bemutatni egy szórványvidék problémáit az olvasónak – legyen számára már ismert, vagy ismeretlen a téma –, hogy hiányoznak átfogó tudományos művek. Ugyanakkor nehéz feladat személyesen érintő, jelen pillanatban zajló eseményekről úgy szólni, hogy az ne bagatellizálja el az írást. Kihagyhatatlannak tartom ezt a személyes oldalt, az első kézből származó tapasztalatok bemutatását, mivel úgy gondolom ez a legkézenfekvőbb módszer a gondok körültekintő árnyékolására. Ha csak egy tapasztalatot emelnék ki példaként, legyen az, amikor még kisiskolásként (majd idősebb koromban is) nyári táborokba kezdtem el járni dél-bánátiként a Bácskába. Éveken keresztül – ez a tapasztalat mái napig érvényes – az Észak-Bácskából és a Tisza mentéről érkező fiataloknak fogalmuk sem volt, hogy mi zajlik 150–200 kilométerrel délebbre: nem tudtak az ottani magyar közösségek létezéséről. Ez már akkor némi elkeseredettséggel töltött el, de ez a magatartás semmit sem változott azóta. A vajdasági magyar szociográfia is csak igen későn fedezi fel ezeket a vidékeket, mintha nem is akartak volna tudni róla (Szerbhorváth 2019, 96). Itt szembe kell néznünk azzal, hogy a szórványnak nem csak önmagában van egyedi helyzete, hanem a tömbhöz való viszonyában is, és ez a viszony a kilométerek számának növekedésével, országhatárokat átlépve, csak megmagyarázhatatlanabbá válik. Sokak számára fel sem fogható, hogy ilyen környezetben a közösségnek már nincs kohéziós ereje, magyar nyelvű kulturális termék és fogyasztás érdekében néha 100–200 kilométert kell utazni, nem is beszélve arról, hogy a szórványban már rég nem Budapest határozza meg az irányelveket. Budapest kulturális hatása nem ér

el odáig. Egyszerűen: az ifjúság számára kulturális szempontból nem Budapest a mérvadó (Tóth 2017, 203). Az etnikai identitás már csak a templom és az iskola elkoptatott párosának keretein belül működik a Vajdaságban. Ahol iskola sincs, ott sokszor már csak az egyház garantálja a kisebbségi etnikai tudatot. Ezzel pedig az asszimilációs tendenciák csak felerősödnek (Mirnics 2003, 59–61). A magyar nyelven való tanítás és tanulás problémája a teljes vajdasági magyar tanügyi rendszert meghatározza. A szerb jogrend szerint már 15 főtől tagozatot lehetne indítani kisebbségi nyelven, ám attól függetlenül, hogy egy generációban megvan a szükséges első osztályosok létszáma, ez mégsem valósul meg (Szügyi 2013, 517). Míg a szerb tagozatok indítása létszámtól független, addig a vajdasági magyar lakosságnál, folyamatos csökkenése ellenére, maradt a 15 fős határ (Mirnics 2003, 53). Az iskolaválasztás döntése nem pusztán etnikai döntés, nincs megfelelő infrastruktúra, magyar tanerő. A közelmúlt kutatásai szerint pedig lenne igény egy magyar osztály indítására a szórványközségekben (Joó–Horti et al, 2014). Bár riasztó az a tény, hogy a szórványban évtizedek óta a magyar anyanyelvű diákok fele szerb nyelven tanul, még megdöbbentőbb, hogy a tömbbeli magyar diákok esetében is mára már 20% fölé emelkedett a kizárólag szerb nyelven tanulók száma (Szügyi 2013, Trombitás 2013). A szórvány fokozatosan leszakad a tömbről, megszűnnek a kulturális kapcsolatok, és ezzel az erre való igény is csökken. A szórvány és ennek formálódása, változása egy tartós jelenség lett mára. A már meglevő szórványvidék helyzete az évek során – az évtizedek óta tartó alacsony születési számok és az tömeges elvándorlás mellett – csak tovább romlott. Az említett közösségek jövője kérdésessé vált, ugyanakkor ezen tendenciák miatt újabb szórványok kialakulása fenyeget.

Megoldás lehet-e a kulturális autonómia?

Az autonómia és Vajdaság státuszának kérdése és ennek folyamatos megvitatása már szinte politikai hagyománnyá nőtte ki magát. Az 1974-es alkotmány adta jogi keretek, amelyek szinte teljes körű tagállami státuszra emelték a régiót, és ezek szimbolikus bezúzása az 1988-as joghurt forradalom alatt, olyan sorsdöntő pillanatok, amelyek még élénken élnek a lakosság emlékezetében. 1990 után nemcsak a vajdasági többségi, hanem a vajdasági magyar politikában is, a határon túli régiók közül itt először jelentkezett az autonómia helyreállításának gondolata (Korhecz 2010). Ennek az ideológiai törekvésnek a gyökerei viszont még mélyebbre nyúlnak, mint az említett két dátum. Az autonómia, vagy autonomista irány már a húszas években megjelent a Magyar Párt soraiban (Dévavári 2014, 130). A belgrádi kormány az újonnan szerzett területek ügyeit a Belügyminisztérium BBB (Baranya–Bácska–Bánság) osztályá-

ról irányította (Hornyák 2018, 81). 1945-re az itt élő határon túli magyar közösség lefejezve, politikai és kulturális elitje nélkül került az új, kommunista Jugoszlávia kötelékeibe (Szerbhorváth 2019, 80). A háború tapasztalatai – elég ha csak a Tito által elrendelt erőszakos megtorlásra gondolunk – és az új állam létrejötte teljesen patthelyzetet teremtett a közösség körében. Az autonomizmus új hulláma pont a kommunizmus és a párt köreiben teremtődött meg, ahol is a Vajdaságra mint önálló területi entitásra tekintettek, és lényegesen kedvezőbb feltételeket teremtettek meg a Vajdaságban élő számos kisebbségnek is (Losoncz 2018a, 47). Az 1974-es alkotmány teret adott a kisebbség és nemzetiség koncepciók szétfejlődésének, szétválásának (Szerbhorváth 2019, 81). A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének kezdeteinél, még annak 1994-es szakadása előtt, megfigyelhetjük az autonómia gondolatának megjelenését. A VMDK, önmagát mint a vajdasági magyarok képviselő szervezetét definiáló orgánum, természetesen elsősorban a magyarság helyzetén szeretett volna javítani, de a Vajdaság autonóm státuszának visszaállítása mellett is kiállt (Csorba 1995, 95–96). A vezetőségen belül hamar megjelent a tömbmagyarságból és dél-bácskai szórványból érkező politikusok közötti ellentét (Tóth 2018, 27). A kommunista párton belül való politizálás csak korlátolt önszerveződési lehetőséget jelentett a vajdasági magyarság számára, amelyben az 1990 utáni fordulat addig nem látott jelentőséggel bírt (Tóth 2018, 23). A VMDK-n belül uralkodó pluralitást jól mutatja a különböző autonómia-tervezetek koncepciója is. A kezdetekben szigorúan személyelvű autonómiától a párt az észak-bácskai kör nyomására 1992-re eljutott a hárompilléres modellhez, amely egyszerre akart szórványfalvakban helyi önkormányzatokat, a tömbmagyarságban területi önkormányzatiságot, valamint országos személyelvű autonómiát (Tóth 2018, 28). Az autonómia-koncepciók sorában ki kell még emelnünk Várady Tibor koncepcióját, aki történetesen nem a VMDK köreiben kereste a megoldást, hanem az UJDI pártban (Udruženje za jugoslavensku demokratsku inicijativu – Társulás a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezésért). Várady is főleg a személyelvű autonómia, valamint a csoportarányos országos és tartományi törvényhozás mellett szólalt fel, azonban a VMDK-val ellentétben nem csak a magyar kisebbségről, hanem minden kisebbségről szólt (Tóth 2018, 19–29). Minden kisebbségnek szüksége van reprezentatív elitre, amely képviselni tudja érdekeit. Ezt a tényt és ennek árnyalatait talán felesleges is részletezni, hiszen fontossága és létjogosultsága elvitathatatlan. Ez az a kör, amely reprezentálni tudja az adott közösséget, és hatni is tud arra, valamint a nemzetépítést is szándékozik végrehajtani (Losoncz 2018b, 333–334). A kisebbségi nemzetépítés és a többségi nemzetépítési folyama-

tok között egy erős és széles mezsgye húzódik. A kisebbségi folyamat mögött olyan háttér hiányzik, mint az állam, vagy annak kiterjedt intézményhálója (Losoncz 2018b, 333). Tehát a kisebbségi nemzetépítés egy alapjaiban korlátolt folyamat. Ezekkel a korlátokkal kell szembenéznie az elitnek is. Nem beszélve arról a nehezen kutatható kapcsolódási pontról, ami a nemzetépítés és a gazdaság között fennáll. A kisebbségi eliteknek, gondolok itt most a kisebbségi pártokra, ez egy erős buktatója lehet. Etnikai pártként legalább ennyire limitált gazdasági hátszéllel tudnak operálni, meglevő erejüket is csak szűk keretek között tudják kifejteni, elegendő csak a munkahelyek megteremtésének nehézségét említeni (Losoncz 2018b, 339). A gazdaságnak egyik további árnyékolt oldala az a gazdasági diszkrimináció, amelynek feltárására, kutatására eddig nem született megoldás (Losoncz 2018b, 339). A kisebbségi elit általában Albert Hirschmann kivándorlás, hűség és tiltakozás három pontból álló elméletével találja magát szembe. A gondolatmenet értelmében, ha a kivándorlás lehetősége kedvező reményekkel csalogat, a közösség könnyebben választja azt a hűség helyett, amellyel jelentősen csökken a politikai tiltakozás lehetősége is a karhatalommal szemben (Losoncz 2018b, 334). A kisebbségi elit tudatosan játszik rá és hangoztatja a hűség megtörhetetlen és megkérdőjelezhetetlen fontosságát. Vajdasági kontextusban elég itt olyan intézkedésekre gondolni, mint a Magyar Nemzeti Tanács által működtetett, Szülőföldön magyarul program népszerűsítése vagy a felsőoktatási ösztöndíjprogram létrehozása, de az Európa Kollégium működtetése Újvidéken szintén ide sorolható. Itt általában a magyar kormány támogatásáról beszélhetünk, viszont kihagyhatatlan a vajdasági magyar politikai és kulturális elit szerepe ezeknek a közvetítésében. A kisebbségi elitnek, úgy a politikai, mint a kulturális térből gyorsan kell reagálni a jelentkező eseményekre, társadalmi folyamatokra, hiszen korlátolt lehetőségei mellett, általánosságban elmondható, hogy kényszerpályán van. Gondoljunk arra az 1963-as adatra, ami a magyar lakosság azóta is tartó folyamatos csökkenéséről számol be a Vajdaságban, vagy a közelmúlt társadalomtudományi kutatásaira, amelyek folytatására kiemelten szükség lenne (Mirnics 2003). A külföldi tapasztalatokból az derül ki, hogy a kisebbség konszenzusa létfontosságú bármely, a közösséget érintő intézkedés végrehajtásában (Losoncz 2006, 46). Ez a közösséget egyesítő konszenzus azonban sosem született meg a Vajdaságban. A történelmi VMDK-nak sem sikerült ellenmondások nélkül tömöríteni az etnikumot zászlói alá. A hezitáló hozzáállás, az önkormányzatiság és a pártosodás vitája, valamint az elkésett platformosodás egyre mélyebb szakadékokat nyitott a különböző tömörülések közé (Losoncz 2006, 39).

A kisebbségi elit érdekképviseletének mindenképp előnyére válthatna, ha be tudná tömni azt a tátongó kommunikációs rést, amely közte és azon közösség között áll fent, amelyet képviselni próbál. Leegyszerűsítve: a kisebbségpolitikát meg kellene ismertetni a lakossággal is. Sajnos ez nem figyelhető meg manapság Szerbiában, ehelyett olyan, a háttérben zajló politikai vitáknak lehetünk tanúi, amelyek részleteit az egyszerű polgár nem ismeri meg, nincs lehetősége követni (Losoncz 2006, 46). Ahogy 1994-ben, a történelmi VMDK szakadása után a Hódi Sándor alapította, Csubela Ferenc és Kasza József nevével fémjelzett Vajdasági Magyar Szövetségnek napjainkra sikerült a többi magyar pártot kiszorítania a politikai színtérről, úgy az MNT-nek sikerült a kulturális autonómia keretein belül kiépíteni széleskörű uralmát, ahol szinte abszolút többséget alkotnak a VMSZ támogatta személyek. Így a választási lehetőséget meg sem adva a polarizált és pluralizmusáról ismert vajdasági magyarságnak. A VMSZ és a VDMK között kialakult érdemi vitáról terjedelmi korlátok miatt nehézkes lenne itt szólni, és igazán ellentmondó elképzelések nem is jelennek meg. Ahhoz, hogy az utóbbiak feltűnhessenek, a Vajdaság mint régió túl kicsi és a vajdasági magyar közösség száma túlságosan alacsony. A viták jelentéktelenné válását tükrözi a 2012-es választások utáni periódus is. A VMSZ a Demokrata Párt melletti elköteleződésében tételesen elszámolta magát, így ellenzékben volt kénytelen folytatni a politizálást. A VMSZ a vajdasági regionalizmus mellett próbált fellépni Vajdaság statútumának megcsonkítása után, idővel azonban eljutott arra a pontra, hogy a sikeres érdekképviselet egyedül a hatalomban való részvétellel valósítható meg. A Vajdasági Magyar Demokrata Párt ezzel szemben más politikát fogalmazott meg. Míg a későbbi kormánypárt a kis lépések politikája mellett döntött, addig az utóbbi azt kifogásolta, hogy nem lehet teljesen azonosulni a többségi politika célkitűzéseivel. A VMSZ és a VMDP képviselte különböző elgondolása ahhoz a súlyos helyzethez vezetett, hogy nem a demokratikus érdekartikuláció valósult meg, az “így is lehet” gondolat megvalósításával, hanem a VMSZ, a legtöbb magyar szavazatot tömörítő csoportosulás betagozódása a többségi pártrendszerbe, és a “csak így lehet” üzenet érvényesülése (Losoncz 2006, 49). A VMSZ monolit helyzetét pedig csak tovább segíti és alátámasztani látszik a politikai homály, a kommunikációs ködlepel, amely elfedi ezeket a véleménykülönbségeket, ellentéteket. A legmérvadóbb kérdés talán az, hogy képes-e vagy egyáltalán képes lesz-e valaha is demokratikus érdekképviseletre a kisebbségi elit. Jogosan merülnek fel azok a kérdések, hogy van-e egyáltalán demokráciatapasztalata ennek az elitnek, elég volt-e ez a lassan 30 év? A tapasztalat azt mutatja, hogy nem, ugyanis több olyan hang figyelhető meg, amely a vajdasági demokráciadeficitre hívja fel a figyelmet (Losoncz 2006). A politi-

kai elit legitimációs problémákkal küzd: egyrészt hiányzik az a karizma, ami egyáltalán megalapozná a legitimációt, másrészt nem tömörülnek pártba az élpolitikusok, hanem mindegyikük köré kiépül egy párt. Etnikai tömörülésként alapvetően kevésbé tudják beépíteni programjukba, stratégiájukba a politikában jelentkező új irányvonalakat. Maga a stratégia is fejtörést okoz, hiszen nem feltétlen a stratégiára alapozzák sikerüket, hanem a megkérdőjelezhetetlen etnikai lojalitásra, amely újabb törésvonalakat hoz létre a lakosság és a politikum között. Az etnikai pártok különösen a szórványban tudják nehezen érvényesíteni akaratukat. A szórványvidékeken figyelhető meg a legnagyobb átszavazási ráta a többségi pártokra (Losoncz 2018b, 340). A képzelt és elkoptatott viták, a hiányzó konszenzus, az örökös “mérsékelt” és “radikális” bélyegek fenntartása csak előidézi a további polarizáltságot és a konszenzus képtelenséget, amely nem szerencsés a kisebbségi érdekképviseletben. Mi sem jelzi jobban ezt helyzetet, mint a pártalapítási hajlam, amely a “kollektív tehetetlenség” letéteményese (Losoncz 2018b, 365). Ezt a folyamatot pedig csak súlyosbítja a gyönge médiaelit, illetve annak fokozatos leépítése, akárcsak a vajdasági magyar civilszféra VMSZ-függősége vagy kritikai erejének kicsinysége (Losoncz 2006, 42). A médiaértelmiségnek ezekben a történelmi folyamatokban demokratikusan megalapozott szerepe lenne. A vajdasági magyar elitben mindig is kitüntetett helye volt az irodalmi és jogász értelmiségnek (Tóth 2018, 24). Sokan a titói Jugoszlávia kisebbségi politikájának sikerét az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékéhez köthető értelmiség meghunyászkodásában, cselekvésképtelenségében látják (Losoncz 2018b, 336). Vékás János VMDK-alapító az értelmiség és a politikusok között soha meg nem valósult kiegyezésnek okát elsősorban az új, önszerveződő politikai kör és a régi, megrögzült, megfáradt kulturális hatalmi elit közötti feszültségben látta, mivel az utóbbi nem volt kész és hajlandó a változásra (Losoncz–Tóth 2018, 308–313). A médiaértelmiség kérdéses helyzete visszavezethető arra tényre is, hogy az Újvidéki Egyetemen magyar nyelven sosem működött újságíróképzés (Zakinszky Toma 2018, 103). Az értelmiséggel kötött megállapodás hiánya a kisebbségi elit jelenlegi kényszerhelyzetéhez vezetett. Az értelmiség lefegyverzése és annak elvándorlása a közösségi brain draint erősíti. Eszerint a magasan képzett munkaerő emigrálása erős kihatással van nemcsak a demokráciadeficitre, de a közösségi igénytelenségre is (Losoncz 2018b, 335).

Kulturális autonómia és brain drain

A 2009-es törvény a változás szelének reményét jelentette, ugyanakkor újabb ellentmondásokat generált. Megosztó volt kidolgozásától kezdve, amellyel a VMSZ két jogászt bízott meg, egészen elfogadásáig. Az ellenzéki magyar pártok nemtetszé-

süket fejezték ki: a törvényt legálisnak tekintették, de nem legitimnek. A legnagyobb port a választási névjegyzék kérdése kavarta. A VMDK és a VMDP azt kifogásolta, hogy a 2009-es törvény szerint nem létezik az általános választói névjegyzék részeként megtalálható legális magyar választói névjegyzék (Losoncz 2018, 360). Továbbá a törvény értelmében, a többségi pártok magyar platformjai is bekerülhetnek a kisebbségi érdekképviselet szervébe, amiben a VMDK és a VMDP a többségi érdekek beáramlását látta. A VMSZ a nemzeti tanács választásakor tekintélyes közéleti szereplőket tudott felvonultatni, viszont jelentős különbség volt a választásra feliratkozottak száma és a végleges leadott szavazatok száma között: a nagyjából 130 ezer feliratkozottból csak 70 ezer adta le voksát (Losoncz 2018b, 341). A VMSZ végül magáénak tudhatta a győzelmet, de ez csak tovább erősítette azt a többszörösen megfogalmazott megállapítást, hogy a nemzeti tanácsok erősen a politikai pártok árnyékában működnek. Nem beszélve arról, hogy nem egyszer volt példa a párthűség kinyilvánítására az MNT tagjai által, akár hivatalos dokumentumok oldalain is. A VMSZ hasonló stratégiával állt elő a legutóbbi nemzeti tanácsok választásánál. A törvény kiszélesítette a nemzeti tanácsok jogköreit, sőt magába foglalta, hogy az államnak támogatnia, ösztönöznie kell azokat. Azonban a törvénybe foglaltaktól eltérően még mindig a vonakodó állam, illetve az ösztönzés hiánya figyelhető meg (Losoncz 2018b, 350, Beretka, 2015, 27). Nemcsak a nemzeti tanácsokban való pártpolitikai vonal megnyilvánulása keltette fel a figyelmet, hanem a Magyar Nemzeti Tanács egyéb intézkedése is. Az MNT sikeresen megszerezte olyan intézmények alapítási és tulajdonjogait, amelyek létfontosságúak a közösség szempontjából. Így került a Magyar Szó napilap vagy a Forum Könyvkiadó Intézet alapítási joga a kulturális autonómiát biztosító szervhez. A Magyar Szó főszerkesztőjének leváltása és az azt övező botrány újra előtérbe helyezte a megbúvó vitákat. Ennyire megosztónak bizonyult a fiatalságot maradásra bíró felsőoktatási ösztöndíj is. Az ösztöndíj értelmében 500 egyetemista kapott támogatást, a pályázat kiértékelése során viszont a VMSZ párttagjai 25 pontos előnyre tettek szert (Losoncz 2018b, 316). A kisebbségi elitek érdekképviselete még mindig függ az anyaországi kapcsolatoktól. A függőség nemcsak a politikai tőkében, hanem a pénzügyi támogatásokban is jól mutatkozik. Nemzetpolitikai kérdéssé vált például a gazdaság fellendítése, támogatása. A vajdasági gazdaságélénkítő akcióterv és a 65 milliárd forint összeget kezelő Prosperitati Alapítvány mögött is a pártérdek látszik megbújni (Gyurkovics 2018, internet). Az MNT a jelen mutatók szerint nem tudna meglenni a Budapest által biztosított források nélkül (Losoncz 2018b, 361). A Budapesttől való függőség pedig akár politikai befolyássá is alakulhat és alakul, hiszen a határon túli magyar kö-

zösség megmaradása nemzetpolitikai érdek, és ebben a kérdésben jelenleg a 2010 utáni kormány által képviselt vonal látszik érvényesülni. Nevezetesen: a centralizált egységes nemzetkép (Losoncz 2018b, 358). Ez szemben áll a ’90-es éveket meghatározó pluralizmusa, mikor a váltakozó kormányok más-más kisebbségi eliteket támogattak, ezzel is gátolva az autonómia ügyét (Bárdi 2008). Jogosan merül fel a kérdés, hogy a politikai és kulturális terek egységesülése, a tömeges elvándorlás, a fiatal értelmiségiek cserbenhagyása, és a csökkenő népességszám árnyékában menthető-e még ez a közösség, vagy pedig a kegyes nemzethalál előtti utolsó pillanatban van?

Felhasznált irodalom:

Bárdi Nándor 2008: A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája 1989 után. In Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László, szerk.: Kisebbségi magyar közössége a 20. században. Budapest, Gondolat - MTA KI, 368–375.

Beretka Katinka 2015: Magyar nyelv(rendőrség) a Vajdaságban. Kisebbségkutatás, XXIV. évfolyam, 2015/24., 25–42.

Bodó Barna 2015: Szórvány és közpolitika. Kisebbségkutatás, XXIV. évfolyam, 2015/24. 102–128.

Dévavári Zoltán 2014: Új partok fel. Kisebbségi útkeresés, szellemi és politikai irányzatok a Délvidéken és a Magyar Párt megalakulása (1918–1923.) Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Központ.

Csorba Béla 1995: Ceruza vagy cenzúra. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány.

Gábrityné Molnár Irén 2000. Szellemi élet: elszigeteltség vagy nyitottság? In Gábrityné Molnár Irén - Mirnics Zsuzsa, szerk.: Vajdasági Marasztaló. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság, 69–91.

Hornyák Árpád 2018: A Délvidék a délszláv állam közigazgatásában 1918–1941. In Pro publico bono - Magyar közigazgatás: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közigazgatás- tudományi szakmai folyóirata, 2018, 1. klnsz. 76–93. old.

Joó Horti Lívia – Mengyán Pletikoszity Ildikó – Csernik Ilma – Badis Róbert 2014: Magyar gyerek, szerb iskola, avagy a magyar oktatás vonzereje a Vajdaságban. In Kisebbségkutatás,

XXIII. évfolyam, 2014/4., 174–187.

Korhecz Tamás 2010: Magyar autonómia Szerbiában : a programcéltól a hatályos törvényig. Pro Minoritate, 2010/1., 6773. old.

Losoncz Alpár 2006: Kisebbségi érdekmegvalósítás és legitimációs deficitek. Híd, 2006/11., 37 – 51. old.

Losoncz Alpár 2018b: Kritériumok mérlegelése a vajdasági (politikai) elitek teljesítménye kapcsán. In Fedinec Csilla – Szarka László – Vizi Balázs, szerk.: Etnikai pártok Kelet- Közép-Európában 1989-2014. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet – MTA BTK Történettudományi Intézet - Gondolat Kiadó, 2018.

Losoncz Márk 2018a: Vajdaságiság és etnikai politizálás – a vajdasági magyarság regionális önazonosságának kérdéséhez. In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan, 39–63. old.

Losoncz Márk – Tóth Szilárd János 2018: Losoncz Márk és Tóth Szilárd János beszélgetése Vékás Jánossal. In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan, 301–329. old.

Mirnics Károly 2003: Nemzeti kisebbségből szórványnépesség. In Gábrityné Molnár Irén – Mirnics Zsuzsa, szerk.: Kisebbségi létjelenségek. Vajdasági szórvány- és szociolingvisztikai kutatások. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság, 25–85.

Szerbhorváth György 2019: Nem tudták, hogy tudják: a vajdasági magyar szociográfia 1945 és 1989 között. In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A jugoszláviai magyar eszme- és politikatörténete 1945–1989. Budapest, L’Harmattan, 79–103.

Szügyi Éva 2013: Délvidéki magyarok a többségi tannyelvű oktatásban. In Kisebbségkutatás, XXII.évfolyam, 2013/4., 74–86.

Tóth Szilárd János 2018: Vajdasági magyar autonómia – egy patikai eszem tíz esztendeje (1989–1999). In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan. 15–39.

Tóth Szilárd János 2017: Trauma és nosztalgia északon. In Losoncz Márk, szerk.: Ki vagy te, vajdasági magyar? Írások az identitásról és annak hiányáról. Újvidék; Forum. 203–210.

Trombitás Tímea 2013: Többségi nyelvű iskolaválasztás a vajdasági szórványban. Kisebbségkutatás, XXII.évfolyam, 2013/4., 87–97.

Zakinszky Toma Viktória 2019: A Magyar Szó az 1945 és 1989 közötti időszakban. In Losoncz Márk – Rácz Krisztina, szerk.: A jugoszláviai magyar eszme- és politikatörténete 1945–1989. Budapest, L’Harmattan. 61–79.

Internetről gyűjtött hivatkozások:

Gyurkovics Virág: A Fidesz szövetségeséhez bekötött szervezet kezeli a Vajdaságba irányuló 65 milliárdos magyar állami támogatást. In atlatszo.hu https://atlatszo.hu/2018/02/05/a- fidesz-szovetsegesehez-bekotott-szervezet-kezeli-a-vajdasagba-iranyulo-65-milliardos- magyar-allami-tamogatast/ utolsó letöltés. 2020.04.26.