62
Német Klaudió
Harc az értékekért: 100 év Kossuthfalván
Minden magyar nemzetiségűnek mást jelent Trianon, egy azonban közös: mindenki tisztában van azzal, hogy mi történt azon az 1920. június 4-i napon. A történészek legtöbb esetben felülről vizsgálják a történelem viharát, pedig, ahogyan egy történelmi eseményt sem, úgy a Trianonban történteket sem szabad csak így vizsgálni. Ezt a súlyos eseményt az átlagember szemszögéből is meg kell figyelni. Különösen fontos azt is vizsgálni, hogy az egyes határon túli területeken ragadt magyarság, hogyan éli meg ezt a száz évet. A felvidéki, kárpátaljai, erdélyi vagy épp a délvidéki magyarságot más hatások érik, más korlátozások vonatkoznak életükre, más-más kihívásokkal kell megküzdeniük. A tanulmányomban egy délvidéki falu, Ómoravica/Bácskossuthfalva/Stara Moravica százéves értékmegőrzését szeretném bemutatni, egy kis kitekintéssel, hogy hogyan is érdemes viszonyulni ehhez a nehéz kérdéshez. Az 1918 utáni időszak több szempontból is nehéz korszak volt a falu számára. Egyrészt szembe kellett nézni azzal, hogy annak ellenére kerültek idegen uralom alá, hogy a falubeli
hősi halottak száma túllépi a háromszázat (Nagy – Papp – Besnyi 2018, 211). Másrészt a bevonuló szerb csapatok belelőttek és ledöntötték a Kossuth-szobrot, magyar identitásuk jelképét, melyet a falubeliek önerőből állíttattak, a világon hetedikként (Papp 2017, 10). Harmadrészt amellett, hogy morálisan és identitásukat tekintve is megtépáztak a falubelieket, fizikailag is nyomást helyeztek rájuk. Jól példázza ezt ifjabb Kovács Gyula esete, aki – apjához hasonlóan – nagyon aktív szerepet töltött be a közéletben. Amellett, hogy tanított, a helyi iparostanonciskola igazgatójává nevezték ki. Az új hatalom megkövetelte az összes állami alkalmazottól, így az államosított iskolák tanítóitól is, hogy esküt tegyenek, előbb az ideiglenesen létrejött Népi Igazgatóságra, majd magára a királyra. Ennek megfelelően döntés előtt állt a délvidéki magyar értelmiség: vagy megtanulnak szerbül és tűrik az esetleges atrocitásokat, valamint felesküdnek az új országra, vagy a még meglévő magyar állampolgárságukkal szélnek erednek, „lesz, ami lesz” alapon. Huszonkét évi szolgálat után a szerb megszálló csapatok előbb munkahelyétől fosztották meg, majd el is üldözték őt családjával együtt, a kecskeméti református Tisza-kollégium tanítónőképző intézetének 10. értesítője szerint csak azért, mert magyar volt. Kovács Gyula szerencsés volt, ugyanis ő munkát kapott a kecskeméti református tanítóképző iskolában, nem kellett vagonokban aludnia, mint a legtöbb ha-
