15
Orbán Tamás
Pestre szakadt gondolatok
Az áruló a Baross utcai kormányablak várórészlegén üldögélt és a feliratokat böngészte. Még mindig el tudott mélázni azon az egyszerű tényen, hogy mindent tökéletesen ért, ami a plakátokra és a képernyőkre van írva. Különösen az ékezeteket szerette, volt bennük valami egészen különleges és megnyugtató. Talán egyfajta igényesség vagy elegancia, amihez nem volt teljesen hozzászokva. Hasonló meleg érzés töltötte el, amikor leugrott a kisboltba kenyérért, vagy amikor az utcán valaki megszólította és aprót kért tőle. Bárhova ment, nem kellett megerőltetnie magát, mert az emberek magyarul szóltak hozzá, és ő magyarul válaszolhatott. Két év után is apró csodának élte meg ezt a mindennapokban, sőt olyannyira, hogy sokszor el is feledtette vele, hogy ő mi is voltaképpen. Már pedig azt igazán nehéz elfelejteni, hogy az ember egy áruló. Most eszébe jutott, de gyorsan a tudata hátsó fertályába tuszkolta a szégyenét. Végül is valamit kell kezdeni vele. Körülnézett. Mindenki el volt a saját kis világában. A legtöbben a
telefonjukat bűvölték, mások unottan nézték a plafont. Egy anya a kisgyerekét próbálta csitítgatni, egy kínai pár gondterhelten vitatkozott egy üres űrlap fölött, és egy látványosan összetartozó, nagyobb társaság pedig a biztonsági őrrel veszekedett valami roppant lényegtelen problémán. Egyszóval senki se figyelt rá, és ami valahol mélyen, a közöny felgyűrődött rétegei alatt egy kissé még zavarta is, senki nem vette észre, hogy ő egy áruló. Pedig tele volt velük a város. Legtöbbjük fiatal volt, húszasok, talán harmincasok lehettek. Egyetemre jártak, dolgoztak, élték az életüket, mint mi mindannyian. Reggelente ők is szótlanul ültek a metrón, esténként nevetve korzóztak a belváros utcáin, hétvégén házibulikat szerveztek, és ha szép idő volt, kimentek a Szigetre vagy a Gellért-hegyre, hogy megcsodálják a Dunán táncoló fényeket. Egyszóval semmi különös nem volt bennük, kívülről szakasztott olyanok voltak mind a város több ezer álmoktól roskadó, naiv és lelkes fiatalja. Mégis, belül mások voltak. Alapvetően mások. Volt valamiféle teher a vállukon, egy nyomás, amit a pestiek soha nem érezhettek meg, ami őket nem érintette és ezért más vállán sem vehették észre. Hatalmas, büszke sasként telepedett az árulókra ez a teher, s hideg tekintettel kémlelt körbe mindegyikük válláról. De még ők maguk sem vették észre. A legtöbbjük nem volt mivoltának kellő tudatában, s bár egyesek érezték a madár súlyát vagy az időnként enyhén beléjük mélyedő karmokat, még-
