A bölcsészsztereotípiák ellen való orvosságról Ha van valami, ami igazán bosszantó a bölcsészettel kapcsolatos közvélekedés által kitermelt szellemtelen aforizmákban, az az ismert vádakra és poénokra érkező válasz a másik oldalról. Az összes „McDonald’s-os”, „büfészakos”, bérezést a kőművesekével összevető csicskagyász jópofáskodás együttvéve nincs olyan idegesítő számomra, mint az ezek elhárítását megkísérlő, gyakran tréfás köntösben feltűnő kishitű önostorozás. Gyakran odáig fajul a helyzet, hogy a történetesen BTK-s egyetemista minden ehhez kapcsolódó mondatát szabadkozással kezdi, nehogy újra végig kelljen hallgatnia a már untig ismert baromságokat.
rossz logikát követnek. Ebből jönnek a humántudományból meggazdagodott emberek példái meg az „igazából a matek a haszontalan és a szar” típusú érvek, mert ugye mikor fogod használni az életben a másodfokú egyenlet megoldóképletét meg a holdraszállásra költött pénzből hány lélegeztetőgép ára jött volna ki. Ez ugyanaz a válasz, mint amit a plus size modellek adnak a vékonysággal mint társadalmi elvárással szemben. Márpedig ez a válasz rossz. Rossz, mert elfogadja a tudományokról (és a nőkről) zajló beszéd önkényesen szabott szempontjait, ezzel mint védekező fél rábólint a támadó oldal által kijelölt fogalmi keretekre (pénzkeresés, „hasznosság”, illetve a nők esetében szépség). E keretek alól valamiféle zavaros, kapitalista logikán alapuló karrierista szemlélet sejlik ki, mely a „jó” fogalmát alig titkoltan a „sikeres” és a „jövedelmező” fogalmakra cseréli ki. Egyszerűbben: ne azt válaszd, ami érdekel és lelkesít, hanem azt, ami „megéri”, ami „hoz”. Ezek persze teljesen elfogadható felvetések lennének, ha a jövőbe vetített pénzkérdés a szakválasztás esetében a vajas kenyér vagy parizeres kenyér közötti, és nem a csirkemell vagy bélszín közötti választást jelentené. Csakhogy
A jelenség jól ismert: védekezni mindig úgy kell, hogy valamennyit feladsz a védett területeidből, abban reménykedve, hogy az ellenfél azzal megelégedve a többit majd békén hagyja. Egy beszédszituációban ez kifejezetten szánalmas tud lenni, mert a mentegetőzés látszatát kelti – merthogy az. Főleg olyan csoportoknál jellemző, akik a közszájon forgó sztereotípiák, előítéletek pusztító hatásának fokozottan kitettek, ezért úgy érzik, tisztázniuk kell magukat, így hát mentegetőznek. Mentegetőzik a túlsúlyos, mentegetőzik a dohányos, mentegetőzik a cigány és persze mentegetőzik a bölcsész. Az egyén az állandó defenzíva állapotában sokszor át sem látja a vádak logikai rendszerét, melyet ha elkezdene vizsgálni, könnyen lehet, hogy arra jutna, hogy hülyeségekkel nyomasztják. A bosszantó, hogy a fülüket-farkukat behúzóktól eltérően a rágalmakkal dacoló bölcsészek is rendre
14 Bőzsöny Bálint: A bölcsészsztereotípiák ellen való orvosságról
