Bőzsöny Bálint: A bölcsészsztereotípiák ellen való orvosságról

A bölcsészsztereotípiák ellen való orvosságról

Ha van valami, ami igazán bosszantó a bölcsészettel kapcsolatos közvélekedés által kitermelt szellemtelen aforizmákban, az az ismert vádakra és poénokra érkező válasz a másik oldalról. Az összes „McDonald’s-os”, „büfészakos”, bérezést a kőművesekével összevető csicskagyász jópofáskodás együttvéve nincs olyan idegesítő számomra, mint az ezek elhárítását megkísérlő, gyakran tréfás köntösben feltűnő kishitű önostorozás. Gyakran odáig fajul a helyzet, hogy a történetesen BTK-s egyetemista minden ehhez kapcsolódó mondatát szabadkozással kezdi, nehogy újra végig kelljen hallgatnia a már untig ismert baromságokat.

A jelenség jól ismert: védekezni mindig úgy kell, hogy valamennyit feladsz a védett területeidből, abban reménykedve, hogy az ellenfél azzal megelégedve a többit majd békén hagyja. Egy beszédszituációban ez kifejezetten szánalmas tud lenni, mert a mentegetőzés látszatát kelti – merthogy az. Főleg olyan csoportoknál jellemző, akik a közszájon forgó sztereotípiák, előítéletek pusztító hatásának fokozottan kitettek, ezért úgy érzik, tisztázniuk kell magukat, így hát mentegetőznek. Mentegetőzik a túlsúlyos, mentegetőzik a dohányos, mentegetőzik a cigány és persze mentegetőzik a bölcsész. Az egyén az állandó defenzíva állapotában sokszor át sem látja a vádak logikai rendszerét, melyet ha elkezdene vizsgálni, könnyen lehet, hogy arra jutna, hogy hülyeségekkel nyomasztják. A bosszantó, hogy a fülüket-farkukat behúzóktól eltérően a rágalmakkal dacoló bölcsészek is rendre rossz logikát követnek. Ebből jönnek a humántudományból meggazdagodott emberek példái meg az „igazából a matek a haszontalan és a szar” típusú érvek, mert ugye mikor fogod használni az életben a másodfokú egyenlet megoldóképletét meg a holdraszállásra költött pénzből hány lélegeztetőgép ára jött volna ki. Ez ugyanaz a válasz, mint amit a plus size modellek adnak a vékonysággal mint társadalmi elvárással szemben.

Márpedig ez a válasz rossz. Rossz, mert elfogadja a tudományokról (és a nőkről) zajló beszéd önkényesen szabott szempontjait, ezzel mint védekező fél rábólint a támadó oldal által kijelölt fogalmi keretekre (pénzkeresés, „hasznosság”, illetve a nők esetében szépség). E keretek alól valamiféle zavaros, kapitalista logikán alapuló karrierista szemlélet sejlik ki, mely a „jó” fogalmát alig titkoltan a „sikeres” és a „jövedelmező” fogalmakra cseréli ki. Egyszerűbben: ne azt válaszd, ami érdekel és lelkesít, hanem azt, ami „megéri”, ami „hoz”. Ezek persze teljesen elfogadható felvetések lennének, ha a jövőbe vetített pénzkérdés a szakválasztás esetében a vajas kenyér vagy parizeres kenyér közötti, és nem a csirkemell

vagy bélszín közötti választást jelentené. Csakhogy

14 Bőzsöny Bálint: A bölcsészsztereotípiák ellen való orvosságról

előbbit jelenti, így pedig a jóléti társadalom biztos megélhetésű tagjaként, egyetemre járó értelmiségipalántaként ideje volna már abbahagyni az „azért mégiscsak fontos a pénz” típusú szentenciák hajtogatását, amelyet a luxus áhítása motivál. Akinek fontos a medence a kertben és a japán út, az tényleg ne filozófia szakra jelentkezzen, mert kisebb esél - lyel fogja ezeket a céljait megvalósítani. Nincs ezzel semmi baj, kezdjen el vállalkozni vagy legyen belőle ügyvéd. (Természetesen ezeket a pályákat sem csak dollárjelpupillájú vadállatok választják, ez ugye világos.) De aki az érdeklődése alapján választ szakot, azt kéretik nem piszkálni mások más típusú ambícióival, mintha azok a társadalom egészére nézve követendőek lennének.

A gond az, hogy ezek a – tisztán materiális – életcélok mintha sokkal elterjedtebbek lennének, mint az elsőre látszik. Amikor a BMW-ből kilógatott kézfejen megcsillanó Rolex a „sikeres élet” biztos jeleként tűnik fel a karrierista érvelésben, a vitapartner ellenvetéseivel gyakran azt a benyomást kelti, hogy nem a BMW és a Rolex státuszszimbólummá válása zavarja, hanem az, hogy a BMW nem az ő segge alatt gurul, a Rolex pedig nem az ő csuklóján csillog.

Mikor önmegvalósításról meg a pénzközpontú gondolkodás sekélyességéről szónokol, valójában nem elvei, hanem saját maga mellett tart védőbeszédet, mert az elveiben bizonytalan, és csak a saját helyzetéhez rendelve értelmezi őket. Mert ha valamit, hát azt muszáj elismerni a bölcsészkarral kapcsolatban, hogy rengetegen B-tervként tekintenek rá. Nem egyszer hallottam már a kérdésre, hogy miért választotta ezt vagy azt a szakot, a választ, „hogy legyen egy diplomám”. Persze ez a hozzáállás éppen úgy nem minősíti a bölcsészeket, ahogy az öngyilkos merénylők sem minősítik a muszlimokat (hogy a maga csoportján belül a kettő aránya egészen más, az nem lényeges – a hasonlóság alapja, hogy sem a B-terves bölcsész, sem a terrorista mint alany a tárgyat nem önmagában tartja értékesnek, hanem csak valamihez felhasználva, eszközként).

Üdvös volna tehát a bölcsészet szitokszóvá válása ellenére nem identitászavarossá válni és önironikus megjegyzésekkel újra meg újra görcsösen lepergetni magunkról a gyanút, hogy semmirekellő mihasznák vagyunk. Keressük meg a maliciózus megjegyzések értelmét és okát, válaszoljunk rájuk érdemben, aztán mindenki csinálja tovább azt, amihez ért.

Bőzsöny Bálint: A bölcsészsztereotípiák ellen való orvosságról 15