PécsiBölcsész magazin 2018 május

Page 1



TARTALOMJEGYZÉK - IRÓNIA 4 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16-17 18 19 20 21 22-23 24 25 26 27 28 29 30 31

Nem tűr nyomdafestéket – Kiadói előszó Keller Viktória: Csak egy újabb tudálékos cikk Jüch Romy: Az idegen nyelv iróniája Anta János Attila: Egy amatőr zenész naplója Czeczon Enikő: Oscar és Málna megkutyulva, azaz amikor a legrosszabb kapja a legjobbat Radosza Ajna: Na, ő ott tuti, hogy bölcsész Rosenberger Evelin: Mire szórjam el az ösztöndíjam? Nagy Luca Anna: Az iróniám, a barátaim és a családom Jüch Romy: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... Anta János Attila: Apumegvette, a Telekom felbontotta és Senkise szerette Bőzsöny Bálint: Dancsó Péter iróniája Radosza Ajna: Apokalipszis most Képregény (Maurer Márton) J. D. József: Irónia (vers) Makk Flóra: Lehűlés (novella) Tóthi Adrienn: Kovács, az asztalos (novella) Szabó Bianka: Hogyan (NE) csajozzunk? Szabó Loretta: A művészet iróniája Nagy Luca Anna: Hogyan éljük túl a nehezebb napokat Keller Viktória: Irony for dummies Pálfi Máté: „Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.” - A mai magyar futballvalóság a TrollFoci szemüvegén keresztül Czeczon Enikő: „Olcsó, gyors, kényelmes és biztonságos!” Tóthi Adrienn: Koffeinmérgezés – Avagy az egyetemisták rémálma: a vizsgaidőszak Csirke Viktória: Young adult gyorstalpaló – avagy hogyan írjunk bestsellert? Szabó Bianka: Távozások

IMPRESSZUM PécsiBölcsész - bölcsész kulturális és közéleti periodika Kiadja a PTE BTK Hallgatói Önkormányzata. XII. évfolyam 2. szám, 2018. május 11. Felelős kiadó: Kovács Péter Főszerkesztő: Földi Bernadett Főszerkesztő-helyettes: Simon Adél Csenge Tördelőszerkesztő: Földi Bernadett Olvasószerkesztő: Karácsonyi Krisztina, Rohály Sára Íróink: Anta János Attila, Bőzsöny Bálint, Csirke Viktória, Czeczon Enikő, Jónás Dániel József, Jüch Romy, Keller Viktória, Makk Flóra, Nagy Luca Anna, Pálfi Máté, Radosza Ajna, Rosenberger Evelin, Szabó Bianka, Szabó Loretta, Tóthi Adrienn Grafikák: Godó Kitti (borító), Jüch Romy, Kovács Alíz, Maurer Márton, Nagy Laura, Szabó Anna Cím: 7624. Pécs, Ifjúság útja 6. – Diákcentrum Telefon: +36 (72) 503 600 / 24235 Honlap: www.pecsibolcsesz.hu, btk.karilap@gmail.com


Nem tűr nyomdafestéket – Kiadói előszó Felelős kiadók ritkán szoktak vezércikket írni egy hallgatói magazin hasábjaira. Azért ragadtunk klaviatúrát, mert arról szeretnénk itt írni, hogy hogyan s miért jutott el egy hallgatói önkormányzati vezetés ahhoz a döntéshez, hogy egy évtizedes magas színvonalú hallgatói újságírói műhelyt a print környezetből az online kommunikációs térbe „száműzzön”. Az internetes sajtótermékek korában talán kevésbé meglepő döntés kommunikálható lenne 21. századi fejlődéstörténeti narratívaként is; a döntést azonban elsősorban külső kényszerek hatására kellett meghoznunk. Nézzük a tényeket: a Pécsi Tudományegyetem 2017 őszén a Nemzeti Kommunikációs Hivatal ellenőrzése mellett új közbeszerzési keretszerződést kötött a Trinity International Communications Kft.-vel. Az új szerződés értelmében az Egyetem összes részegységének nyomdai és ajándéktárgy beszerzését köteles ezzel a céggel végeztetni. A PécsiBölcsész felelős kiadója, a BTK HÖK is kénytelen tehát így eljárni, és a nyertes cégtől árajánlatot kérni. A 2017-es évben 600 példányos megrendelésünkre piaci versenyeztetési körülmények között 170-200 ezer forintos árajánlatokat kaptunk, 2018-as első számunk azonos specifikációval és példányszámmal immáron 314 ezer forintba került. A magyar felsőoktatásban 2012 óta megfigyelhető rendszerszintű forráskivonás a hallgatói önkormányzatiságot is mélyen érintette: a csökkenő létszám okozta hallgatói

4

normatíva-kiesés saját költségvetésünkre kedvezőtlenül hatott. Jelenlegi kereteink között a tavalyi 4+1 print szám kiadása összesen dupla akkora költséget jelentene. Felelős hallgatói vezetőkként ilyen körülmények között nem dönthettünk úgy, hogy tovább finanszírozzuk az újság nyomdai kiadását. Bölcsészekként kellően hosszú ideig gondolkodtunk helyzetünkön: foglalkoztunk a kérdéskörrel Elnökségi és Küldöttgyűlési szinten, elemeztünk a helyzetet PécsiBölcsész Műhely keretében kultúrakutatóval, kommunikációs szakemberrel, egykori és jelenlegi újságírókkal és szerkesztőkkel. Mérlegeltük a teljes megszűnés lehetőségét, a kizárólag online jelenlétet valamint a vegyes terjesztés lehetőségét is. A kollektív bölcsesség végül arra jutott, hogy a leghatékonyabb és legkevésbé fájdalommentes megoldás az online megjelenési forma marad. Továbbra is hiszünk abban, hogy a print és az online felületek egymás komplementereként egészítik ki egymást: naiv bölcsész romantikával úgyis fogalmazhatnánk, reméljük egyszer az egyetemi levéltárból feltúrja majd valaki 2011-es számainkat. 2018 májusi számunkat azonban már csak a digitális adatbányászok és filológusok lapozgathatják 2055-ben. Folytatjuk tehát új platformon, és továbbra is teret adunk tehetséges íróinknak, grafikusainknak, fotósaink és költőinknek. Figyeljétek és kövessétek a hamarosan teljes egészében megújuló pecsibolcsesz.hu-t, valamint Facebook oldalunkat, mely értetek készül, rólatok szól!

Nem tűr nyomdafestéket – Kiadói előszó


A A

A A

A-A 5


Csak egy újabb tudálékos cikk Gyakran esünk abba a hibába, hogy összetévesztjük az iróniát, a szarkazmust és a cinizmust egymással. Nem véletlenül, hiszen alapvetően nagyon hasonlítanak egymásra és könnyen összekeverhetőek még akkor is, ha mélyen legbelül Mucsi ül a lelkünkön. Viszont mindhárom nagyon fontos szerepet játszik az emberek életében, hisz szinte lehetetlen ezek nélkül kommunikálni. Ennélfogva szeretnék kísérletet tenni arra, hogy a lehető legegyszerűbb módon letisztázzam, mi is a különbség köztük. Az első a sorban az irónia, ami olyan közlésmód, amiben általában jóindulatú, humoros gúny rejtőzik. A trükk elég egyszerű benne, a kimondott szavakat nem szó szerint értelmezzük, hanem átvitt értelemben. Az állítás egy mögöttes többlettartalomra épül, ami rendszerint a kijelentés ellentéte. Ezt legtöbbször a szokványostól eltérő hanghordozással, gesztusokkal és mimikával együttesen használjuk. Számos terület alkalmazza, köztük az irodalom, a zene- és filmipar, sőt még a politika is belenyal néha. A szarkazmussal már teljesen más a helyzet. Aki szarkasztikus, az szándékosan csúfolja, gúnyolja a másikat. Gyakran rosszindulatú beszólásnak tűnhet, de használhatjuk pozitív értelemben is. Bár azt gondolnánk, hogy egy szarkasztikus beszélgetőpartnert hamar megunnak az emberek, a kutatások azt mutatják, hogy éppen ellenkezőleg. Állítólag, aki jártas a humor ezen szintű formájában, az könnyebben szerez barátokat és kreatívabb is. Ráadásul az agyműködést is segíti, nem beszélve arról, hogy egyesek így sokkal könnyebben mutatják ki érzéseiket. A sorban a végső, de nem a legutolsó pedig a cinizmus eszméje, amely olyan, mint egy érme két oldala. Egyszerre lehet humoros és beteges, szórakoztató, de sértő. Egy cinikus emberrel mindig nehéz szót érteni, ami abból fakadhat, hogy ezek a személyek

6

nem éreznek empátiát, minden értéket és ideológiát elutasítanak, ezzel tulajdonképpen létrehozva a saját nihilista világnézetüket. A cinizmus egy az optimizmusra káros és fertőző látásmód, amibe nagyon egyszerű belebotlani. Az igazán veszélyes benne, hogy teljesen megfertőzheti az ember látásmódját, amiből nehéz a felépülés. Persze nem kell mindjárt vasvillát ragadni, és kikergetni minden cinikus embert a világból. Ez a három típus nem jár kéz a kézben, lehet valaki simán ironikus egy helyzetben, vagy direkt sértő, de a minden részvétet félretoló ember is lehet megértő és segítőkész. A legfontosabb különbség, hogy míg az iróniában nincs szándékos bántás a szarkazmus a legtöbb esetben pont arra épül, a cinizmus pedig sokkal inkább a társadalom, a kultúra és az eszmék elleni lázadást jelenti. De, hogy ne változzunk át vadul őrjöngő, gúnyos, lélekfaló szörnyeteggé, csak gördüljünk át a beszólásokon fülünk mögött hagyva őket, szívjunk be egy kis friss levegőt és kezdjünk tiszta lappal. A mai komor, kilátástalan világban szinte ordítanak a szarkasztikus, cinikus állítások, amik vigyorgó arccal mutatnak nekünk görbe tükröt. Mit sem törődve velük, inkább koncentráljunk az igazán fontos pillanatokra és töltsük velük tele a poharunkat, majd nagyot kortyolva belőle mosolyogjunk rá a világra, mintha csak a kedvenc rozénkból hörpintettük volna fel. E három közlésformának nagyon fontos szerepe van az egyéni személyiségfejlődésében. Segítenek a kellemetlen, tragikus élmények feldolgozásában és nem utolsó sorban a humor kimeríthetetlen forrásai. Ezért hát ne nyomjuk el magunkban az ilyen megjegyzéseket, mert jól is elsülhetnek. Csupán arra kell odafigyelni, hogy a megfelelő pillanatban dobjuk be őket, mert könnyen félreérthetik és sértésnek, bántásnak vehetik.

Keller Viktória: Csak egy újabb tudálékos cikk


Az idegen nyelv iróniája „Minden megértés félreértés” (Schleiermacher) „Bocsi, nem értem! ... Jaj, ez egy vicc volt...?” *Haha...* Mindenki került már olyan helyzetbe, ahol a nyelv megtévesztett minket. A vicceket, az iróniát gyakran használjuk valaki piszkálására, amikor viccesek vagy szellemesek szeretnénk lenni. Viszont néha előfordulhat, hogy beszélgetőpartnerünk nem úgy érti a megszólalásunkat, mint ahogyan azt mi akartuk. A nyelv egy olyan eszköz, amit arra használunk, hogy ki tudjuk fejezni mindazt, ami bennünk van. Viszont ez az eszköz mindenkinél más-más módon működhet. A félreértéseket és a rossz interpretációkat egy kis ütközésnek tekinthetjük a két eltérő, sajátos nyelveszköz között. A hétköznapi beszélgetésekben praktikus a közös nyelv, és fontos a mindkét oldali, kölcsönös megértés. Viszont a viccek és az irónia teljesen más kategóriába tartoznak, olyan mintha lenne egy külön szótáruk. A legelső feltétel a megértéshez a közös nyelv volt, de ez ebben az esetben már nem jelenti azt, hogy megértjük egymást. A szociális hátterünk, a humorunk és a kultúránk is nagy szerepet játszik abban, ahogyan viccelünk. Ezért a vicc és az irónia megértése az egyik legnehezebb rész egy idegen nyelv megismerésének, hiszen ez nem tanulható. Az az igazság, hogy ilyen szintű kommunikációra szinte csak az anyanyelv alkalmas. A félreértés veszélye sokkal nagyobb, ha a közös nyelv nem az anyanyelvünk.

Lehet, hogy majd a saját kínos helyzeteden tudsz nevetni, vagy éppen a barátaiddal nevetsz azon, hogy már megint nem értetted a poént. Ne érezd magad kínosan vagy hülyének emiatt, hanem használd a humorodat, hogy mégis megértsetek egymást! A lényeg az, hogy nem kell rosszul érezni magad, ha évekig tartó nyelvtanulás után még mindig nem érted a vicceket. Ne felejtsd el, hogy a humor és az irónia része a kultúrának, és például a magyar humor teljesen más, mint az angol. Hollandiában az irónia például nem annyira jellemző, inkább szarkasztikusak vagyunk, vagy viccelődünk. Ezért nem vagyok annyira otthon az iróniában, és gyakran félreértek dolgokat ezzel kapcsolatban. A szarkazmust gyakran összekeverjük az iróniával. Fontos megemlíteni, hogy mivel mindkettő a nyelv eszköze, óhatatlanul hasonlítanak egymásra, de a lényegük teljesen más. A humor a legnagyobb különbség a kettő között. Az irónia azt jelenti, hogy a szöveg értelme, a beszélő szándéka szerinti értelme ellentétes a szó szerinti kifejezéssel. A szarkazmus pedig valakinek vagy valaminek a gúnyolása, humor nélkül.

Fotók: Jüch Romy Mint külföldi hallgató egy évfolyamnyi magyar között, tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy az ilyen helyzetek (mint a fenti példa) elkerülhetetlenek és kínosak, még akkor is, ha a barátaimmal vagyok. Tény, hogy viccek soha nem magyarázhatóak el, és ha tíz perc után végre magadtól megérted, miről is szólt a vicc, már mindenki elfelejtette, és te vagy az egyetlen, aki tíz perc után még nevet, bár nem is volt annyira vicces az a vicc a hosszú magyarázat után. Néha a legkön�nyebb megoldás az, hogy együtt nevetsz a többiekkel, akkor is, ha nem értetted pontosan, min nevet mindenki.

Azért annyira nehéz megérteni a humort és iróniát, mert az irónia általában nem fejthető meg a szó szerinti jelentésből, hanem csak a kiejtésből vagy más, akár nem verbális gesztusból. Ehhez nem csak jó kell ismerni a másik embert, hanem arra is kell figyelned, hogy hogyan viselkedik, és meg kell tanulnod észrevenni azokat a dolgokat, amik arra utalnak, hogy viccelődik. A nyelv mellett a humort is el kell sajátítani egy idegen nyelvben! Szerencsére sokkal viccesebb a vicceket megtanulni, mint a nyelvtani szabályokat... Ebben az esetben valószínűleg igaz a mondás, hogy a nyelvtanulás könnyebben megy egy pohár borral vagy sörrel!

Jüch Romy: Az idegen nyelv iróniája 7


Egy amatőr zenész naplója Sokat törtem a fejem, mit tudnék írni arról, hogy hogyan lehet az ember amatőr zenészből ismert zenész. De révén hogy jómagam is amatőr vagyok, a zenészt pedig csak nagyon sok idézőjellel írnám le, arra jutottam, hogy megmutatom, hogyan lehet mindig anyagilag mínuszban, de élményekben pluszban kijönni abból, ha valaki egyszer zenélésre adja a fejét. Persze talán elég lenne hozzá Budapesten élni, de a fővárosban sem vattacukorból van a ranglétra, így nem lehet megenni. A legegyszerűbb dolog az, ha zenekart alapítasz. Mindenki azt mondja, hogy ez magától értetődő, de ez azért annyira nem egyszerű. Van olyan, hogy megtalálod a tökéletes gitárost, dobost, énekest, basszusgitárost, aztán kiderül, hogy az egyiknek a kutyája állandóan beteg, a másik nagymamájának az unokanővérének az aranyhala úszott át az Örök Tavakra, és a harmadik ugyan jár becsülettel, de egy fecske nem csinál nyarat. Mondjuk az a legjobb a hangszereknek, nem a tél. Mert akkor vigyázni kell a hangszerekre, nehogy húrszakadás legyen a nagy hideg következménye, bár ez már egy másik tészta. Ha az egyszeri zenészpalánta arra adja a fejét, hogy ő bizony a zenélésből fog megélni, akkor nagyon sokat kell gürcölnie érte, és nem biztos hogy az első két-három évben bejön a siker. Hiszen a béka alfele alól nagyon nehéz legalább egy akkora ismertségre szert tenni, hogy a közönség (akik az elején még csak a legközelebbi barátokból és szülőkből állnak) már tudja a szövegeket. Mert bizony a legnemesebb mesterség sem hozna elég pénzt a konyhára ahhoz, hogy egy kezdő zenekar profi stúdiófelvételt készíthessen. És akkor még nem is beszéltem arról, ha egy szerencsés véletlennek köszönhetően a hazai pályától távol kell fellépni.

8

Akkor kell szerezni egy sofőrt, meg egy autót – utóbbi jó, ha van a zenekar valamelyik tagjának – mert bérelni nem két fillér, és ha valaki megáldja, akkor még nagyon sokat is kell fizetni a takarításért. Vagy az óvadékért. De ezek a dolgok elengedhetetlenek ahhoz, hogy a csúcsra törő zenészeknek legyen valami koncertképes motyója, amit általában először nem is lehet beszerezni, így marad a jó öreg kölcsöncucc, aminek két igazán nagy rizikója van. Az egyik, hogy ha nem sikerül a koncert, nem dobhatod bele a gitárodat, mert a kölcsönadó kolléga lehet, hogy a te fejedet dobja bele utána valami urnába, és annyira feltekerni sem lehet, mert ha elkezd füstölni, akkor az imént említett, nem túl kedves emberke feje is füstölni fog. Meg a pénztárca is, mert egy cuccot leégetni nem kevés pénzbe kerül. Mármint a megjavíttatása a drága, leégetni egyszerű. Így előbb-utóbb bizony saját cuccot kell venni, ám célszerű arra is vigyázni, hiszen az ördögi körforgás itt is létezik, még a végén más is kölcsönkéri a te motyódat. És végezetül egy amatőr zenésznek nem elég csak az, hogy óriási egóval rendelkezzen már akkor, amikor először fogja a kezében az adott hangszert. Muszáj alázattal viselni a lehetőséget, hogy megmutathatjuk az embereknek, mit gondolunk a világról, és milyen zenét játszunk. Mindig ezer százalékot kell nyújtani, mert a zenészlottó főnyereménye csak nagyon ritkán hullik az amatőrök ölébe. Plusz azt sem árt észben tartani, hogy nem Amerikában élünk, és itthon telített az a szűk kör, akik tényleg meg tudnak élni a zenéből. Ha be szeretnénk kerülni, akkor a jó zene nem kell, hogy mérvadó legyen, elég hozzá egy hosszú nyelv is. Így inkább célszerűbb nem szövetségre lépni az ördöggel, hanem megmaradni egy béna, zenélni sem tudó, tehetségtelen valakinek.

Anta János Attila: Egy amatőr zenész naplója


Oscar és Málna megkutyulva, azaz amikor a legrosszabb kapja a legjobbat Képzelj el egy olyan alternatív valóságot, amelyben a rossz a jó, és a jó a rossz. Tudom, csúnyán hangzik, de talán világunkban is megtapasztalható ez a szörnyű jelenség. Szerencsénkre azonban létezik az Oscar és az Arany Málna-díj, ami viszonylagos egyensúlyt tart fenn a jó és rossz harcában (már ami a filmek megítélését illeti). De mi történne abban a bizonyos fordított életben, ahol Az „Emoji-film” kapná a legjobb filmért járó kitüntetést, a legros�szabbat pedig „A víz érintése”? Még belegondolni is szörnyű, de azért egy misét megér ezen filózni. „Hölgyeim és Uraim, aggok és sihederek, lecsúszott és felkapaszkodni vágyó sztárok, elérkezett az idő, hogy kihirdessük a 2017-es év legjobbjait. Reméljük, felkészültek, mert ami most következik, arra nincsenek szavak” – valahogy így kezdte volna Jimmy Kimmel ezt a díjátadót, ha valóban megtörtént volna. Áldjuk az Urat, vagyis a zsűrit, amiért ez nem következett be, és folytassuk tovább a szörnyű „képzelődést”. Az arany és fekete díszítésű terem színpadjára egy telt, ősz hajú hölgy sétál emojikkal díszített otthonkában, kezében a legjobb női főszereplő nevét rejtő borítékkal. Jimmy átveszi, meg sem lepődve azon, hogy nem egy karcsú, nádszálvékony, húszas éveit még éppen nem koptató lány tart felé. Megkapja a kopertát és minden megdöbbenés nélkül olvassa be a következő nevet: Terry Perry. Hatalmas taps és a „BOO! 2” férfi szereplője határozott léptekkel érkezik a színpadra. A szokásos kézrázás, majd a megköszönő szöveg következik. „Nagy megtiszteltetés, hogy egy olyan rendkívüli filmért, mint a „BOO! 2”, megkaphattam ezt az arany szobrocskát. Tudom, nem vagyok nő, de a filmben én alakítottam Madeát, és mellette persze Briant és Joe-t is. Sajnálom, hogy nem Frances McDormand kapta ezt a jeles kitüntetést a „Három óriásplakát Ebbing határában” című filmben nyújtott teljesítményéért, de ugye mindannyian tudjuk, veszteseknek is kell lenniük.” Taps és éljenzés. Ennél rosszabb már nem lehet, gondolnánk, de lehet. Elég, ha csak a legjobb adaptált forgatókönyvet vesszük példának. (Aki nincsen tisztában vele, annak elmondom, hogy az eredeti Oscar-díjátadón James Ivory vehette át a szobrocskát a Szólíts a neveden című filmért. Úgy gondolom, hogy ezt a kitüntetést megérdemelten tudhatja a magáénak.) A mi képzelt világunkban a díjat „A sötét ötven árnyalata” kapja.

Brrr… Hidegrázás lenne az igazi reakció, de ha őszinték akarunk lenni, a tinilányok, az Árnyalat-trilógia – vagy hogy a csudába nevezik – nagy rajongói biztosan örülnének, ha minden díjat ez a film nyerne, és ezután az erotikus kategóriába tartozó összes könyvet filmre vinnék a rendezők. Igazából ebben a világban nem kapnánk semmi művészi értékű alkotást, de a pornómozi tovább üzemelne. Arról nem is beszélve, hogy Christian Grey-re hajazó fiúcskák szaladgálnának az utcán, a legmenőbb csajozós szöveg pedig így hangzana: „Én nem szeretkezem, én baszok”. Ki vágyna ennél többre? Az idei, 90. Oscar gálán mindenki örömére Gary Oldman kaphatta a legjobb színésznek járó díjat, aki 99 éves anyukájának mondott köszönetet, aki otthonról nézte végig fia győzelmét. Igazán megható jelenet volt, de lássuk be: a fordított világban a jó öreg Gary csak egy Arany Málnát vehetett volna át, az Oscart pedig Tom Cruise vihette volna haza „A múmia” című filmben nyújtott alakításáért. De összegezhetünk is. Az eredeti Oscaron jobbnál jobb filmek kaptak díjat, közöttük A víz érintése, a Dunkirk, a Budapesten forgatott Szárnyas fejvadász 2049, A legsötétebb óra és még sorolhatnám. Az Arany Málna díjátadón pedig korrekt döntések születtek. A legtöbb „kitüntetést” az emojikról szóló film vihette el, de nem panaszkodhat az Árnyalat-trilógia utolsó fejezete (vagyis nagyon remélem, hogy a Grey-t nem akarják filmre vinni). Mindezekkel ellentétben a Megkutyult díjátadón a legtöbb kitüntetést Az Emoji-film zsebelte be, de mellette jutalmazásban részesült A sötét ötven árnyalata, a Megjött apuci 2. és A múmia is, mint kiváló alkotások. Öröm számomra, hogy azért van ízlésük az embereknek, de elhiszem, hogy léteznek olyanok, akiknek tényleg bejön egy-két rossz film. Nem tagadom, én is szeretek olyan alkotásokat, amelyek valaha Arany Málna díjban részesültek, mint például a Hogyan rohanj a veszTED-be című film, de kérem, az élet már csak ilyen. Van egy hivatalos kitüntető esemény, de emellett létezik a saját díjátadónk is.

Czeczon Enikő: Oscar és Málna megkutyulva 9


Na, ő ott tuti, hogy bölcsész A bölcsész. Mint egy fantasy regényíró által megalkotott varázslatos lény. Mindenki ismeri természetes élőhelyüket, viselkedésüket, motivációjukat, életcéljukat, így őket már nem is nagyon kell megkérdezni ezekről. Reggel első dolgunk kiülni a létező, vagy nem létező erkélyünkre, távolba révedő tekintettel cigarettára gyújtani még akkor is, ha nem dohányzunk, és kávét szürcsölni, miközben francia szimbolista költők verseit szavaljuk magunkban. Ha esetleg olyan napra ébredtünk, hogy van kedvünk órára menni, hiszen ez természetünkből adódóan rendkívül rapszodikus, nehézkesen befejezzük saját magunk szórakoztatására való versidézgetést, és elindulunk. A megengedett viselet persze viszonylag változatos, de mindenképpen valamelyest szakadtnak kell lennie. Ajánlott öltözék például a kopott farmerdzseki, enyhén bő nadrág, bakancs, és leheletnyit kócos haj. Ezek opcionálisan kombinálhatók, de valamelyiket mindenképpen ajánlom, különben még az is megtörténhet, hogy az ebédlőben nem ülhetsz az asztalunkhoz. Az órákra is javallott valamilyen irodalmi művet magunkkal vinni, hiszen, hogy néz ki az a bölcsész, aki éppen nem egy százéves könyv fölé görnyed görcsösen, hogy méltó klántag módjára viselkedjen. Mert persze olyan nincsen, hogy valaki nyomás nélkül vetemedik ilyesmire, csupán a megfelelési kényszer és semmiképpen sem az érdeklődés hajthatja az embert, hogy vért verejtékezve végig rágja magát egy Dosztojevszkijn. Hazafele menet, miután elszívtuk a kötelező cigarettát, és megkritizáltunk valami nagyon nem bölcsészhez méltó jelenséget, kizárva a világ zaját, fülünkbe dughatunk valamilyen mélabús dallamot, sokértelmű szöveggel, amelyet csak nagyon kevesen ismernek és értenek. Ha mégis vesszük a bátorságot, hogy Taylor Swift albumjára bökjünk, megtehetjük, ám csak nagyon körültekintően, hiszen még az utca embere is csalódna, ha meghallaná, milyen sekélyesek is vagyunk valójában. Tanulnivaló, beadandó és bármilyen egyetemi kötelesség hiányában nincs sok dolgunk, nem várnak el tőlünk sokat, azonban a semmittevésre kapott kevéske ösztöndíj bőven elegendő, hogy beiktassunk a napunkba egy hosszúra nyúló, mély filozofálgatást valamelyik közeli kocsmában néhány baráttal, akik hozzánk hasonlóan kócosan, bő cuccokban 10 Radosza Ajna:

fröccsöt vagy sört szürcsölgetve szállnak velünk vitába valamilyen bölcsészhez méltó témában. A bölcsészség messziről lerí rólunk, ha véletlenül a társaságunkba keveredik egy mérnöki, orvosi, vagy egyéb tőlünk különböző tanulmányokat végző egyén, véres jelenetek szemtanúi lehetnek a kedves jelenlévők. Fizikai törvénybe ütközik az értelmes beszélgetés két ennyire különböző típusú ember között. Bölcsészként játsszuk a mindent tudó sznob szellemi felsőbbrendűt, miközben a mérnök a későbbi hamburgerkészítés felelősségére próbál felkészíteni minket őszinte jóindulatból. De mit tudhat egy üres szívű mérnök, hiszen ő nem olvas könyveket, nem érzi és érti egy szép költemény varázsát, nem jár színházba, és nem is beszél ilyen témákról. És mit tudhat egy büfészakos bölcsész, aki évek múlva már semmi érdemlegeset nem tud megosztani barátaival, csak a gyorséttermi sült krumpli szabványméretét. Ezek után rendkívül feszült állapotban próbálunk otthon nyugovóra térni, hogy másnap reggel kezdődhessen elölről a bölcsészek átlagos napja, és megfelelhessünk minden infantilis sztereotípiának, amelyeket rólunk gondolnak az emberek. Egy gyors beskatulyázás, és mindjárt könnyebb bunkón viselkedni bárkivel, hiszen az illető egy semmirekellő bölcsész vagy kulturálatlan, leendő mérnök, beképzelt orvosis, buta tesis, pár év múlva éhező tanár szakos, fura művészetis. Szerencsére a fent leírt szituációk egyre ritkábbak, de mielőtt leírnánk a másikat valami jól csengő és lekezelő jelzővel, előbb beszélgessünk vele egy kicsit, az még senkinek sem ártott meg.

Grafika: Nagy Laura

Na, ő ott tuti, hogy bölcsész


Mire szórjam el az ösztöndíjam? Egy gondolat bánt engemet: na, nem egészen az, mint Petőfit, a halálomon ráérek még elmélkedni; ezzel szemben az, hogy mire költsem el a tanulmányaimért kapott sommás összeget, vagyis a tanulmányi ösztöndíjat, teljes mértékben behálózza a mindennapjaimat. Lássuk hát, mennyi az az összeg, amit nekem rendes, átlagos egyetemistaként be kell osztanom egy hónapra. Kapaszkodjatok meg, nagy számok következnek: kerek 12.400 forintról van szó! „Lám, csak jó az isten, jót ád, hogy fölvitte a kend dolgát!” Jogosan merül fel bennetek a gondolat, hogy hát akkor már ugyancsak nem teljesíthetek valami fényesen, ha mindössze ezt sikerült kiérdemelnem az átlagommal. S valóban, magam is úgy gondolom, hogy egy 5,4-es átlag nem számít túl nagy teljesítménynek. Tökéletesen érthető ez a 12.400 forint, hiszen hiába vettem fel két plusz tárgyat önszorgalomból a kreditjeim számát növelendő, valóban, be kell hogy valljam a szörnyű bűnt: bizony, volt az ötösök mellett négyesem, sőt nem is egy, hanem kettő. Így hát igazán örülhetek, hogy kijár nekem is a tanulmányi ösztöndíjból, ami megélhetésemet hivatott biztosítani, ha már időmet és energiámat a tanulásba fektetem; bizony. Engedjétek meg, hogy anyagiaskodjak egy kicsit: vegyük sorra, mi szépet és jót tudok magamnak venni ebből a grandiózus összegből! Vegyük elsőként a legalapvetőbb dolgot, az étkezést. „Hogyha üres az embernek zsebje: üres a has is.” Nos, ha úgy számolok, hogy egy hónap 31 napból áll (márpedig ez többnyire így van), akkor az azt jelenti, hogy egy napra nem kevesebb, mint 400 magyar forint jut, amiből az étkezésemet vígan intézhetem. Úgy látom, ezzel az összeggel egyben az egészséges életmódra is kívánnak sarkallni, édességre - ne adj’ Isten például fagyira - ugyanis biztosan nem marad belőle. Pánikra azonban semmi ok! Nézzük a menüt: reggelre egy kis müzli tejjel, ebédre leves (de csak leves!) egy helyi bisztróban, estére pedig a diákok jó barátja, a klasszikus párizsis zsemle. Problem solved!

A következő, sokakat érintő problémakör a ruházkodás. „Gyócs a gatyám, patyolat az ingem. Nem vettem, a rózsám varrta ingyen.” Hát, itt aztán korlátlan lehetőségek tárulnak elénk. Pontosabban azok elé, akik veszik a fáradtságot, hogy bálabontás napján elcammogjanak egy jóféle turiba. Ott már nincs is más dolguk, mint áttúrni a készletet, keményen megharcolni a kiszemelt darabokért, majd végül kiállni a pénztárhoz kígyózó sorocskát, és ha szerencséjük van, máris akár egy egész szettel lettek gazdagabbak! Hát kell ennél több? Na de mit akar az egyetemista? Tanulni, természetesen tanulni. Na meg szórakozni. Sőt továbbmegyek: bulizni! „Most már mulassatok, kedves barátim.” Nézzük, itt milyen lehetőségek állnak előtte az adott összeggel gazdálkodva. Például, megveszi a jegyet a PEN-re. Majd ott megiszik néhány sört, eszik hozzá egy szelet pizzát, remekül szórakozik. S lám, még talán marad is egy csekély összeg, talán még egy mozi is belefér. Ez aztán a habzsi-dőzsi! Ha már a tanulást is említettük, erről is essen hát néhány szó: hallani bizony olyanokat manapság, hogy néhány elfajzott, a többiekre szégyent hozó egyetemista nem elégszik meg azzal, hogy a kötelezőket kikölcsönzi a könyvtárból, de nem ám! „S jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat…” Könyveket akarnak vásárolni! Vagy, még rosszabb: konferenciákra járni! Ebből már sejthetitek, náluk aztán végképp nincs haszna ennek az ösztöndíjnak, csupa efféle badarságra tapsolják el az egészet. Skandallum! Végezetül azonban figyelmetekbe ajánlanék egy ígéretes változást: az Emberi Erőforrások Minisztériuma a HÖOK-kal folytatott megbeszéléseknek köszönhetően bejelentette, hogy a szociális ösztöndíjak összege 40 %-kal emelkedni fog! Tudom, ez nem érint mindenkit, de a lényeg: köszönjük!

Rosenberger Evelin: Mire szórjam el az ösztöndíjam? 11


Az iróniám, a barátaim és a családom Elsősorban hadd kezdjem azzal, hogy ez az írás nem csupán egy átlagos cikk, hanem egy önleleplezés és talán még végrendelet is egyben. Feltárom legeldugottabb és legcikisebb történeteimet, melyek eddigi életem során megestek velem. Csak egy jó tanács így az elején: mikor a családdal vagytok, ne használjatok iróniát, mert van, hogy egy kis vicceskedés balul sül el. Tisztán emlékszem, hogy a tizenhetedik születésnapomat otthon ünnepeltem a családommal (mint addig minden születésnapot). Már mindenki tűkön ült, én például szó szerint tűleveleken a karácsonyfa alatt, amikor bontottam ki az ajándékokat, és kíváncsian lesték az arcomra kiülő reakciókat. Az édesanyáméktól kapott édesség, jó kívánságok és a legvágyottabb cipő nem volt meglepetés, s az sem, hogy a mamáktól pizsamát vagy zoknit fogok kapni, de utána jött a döbbenet. Leguggolt mellém keresztapám s átadta a precízen becsomagolt, színes dobozt. Mohón téptem le a papírt, hogy minél előbb láthassam, mi rejtőzik a szalagok mögött. Egy Barbie baba. Odafordultam édesapámhoz, aki már szinte fulladozott a nevetéstől és kérdően tekintettem rá, hogy most mitévő legyek? Nem mondhattam meg, hogy nem tetszik, és nem kérdezhettem, hogy ugye ez egy vicc, mivel már tizenhét vagyok és ez kicsiknek való, szóval maradt az egyetlen elfogadható megoldás. Ránéztem keresztapámra, kinek csillogtak a szemei a büszkeségtől, s enyhe megrökönyödéssel a hangomban így szóltam: „Huh, hogy ez milyen menő baba, még külön outfitje is van. Imádom, köszönöm szépen!” Ugorjunk egy évvel későbbre. Ugyanaz a lakás, ugyanazok az emberek, ugyanaz a szituáció. Megnyugodva a tudattól, hogy az idei év más, hisz nagykorú lettem és ezzel mindenki tisztában is van. A csomagok kibontásánál kínosabbnál kínosabb dolgokra számítottam, de nagy megkönnyebbülésemre nem történt semmi. Fél óra múlva megérkeztek édesapám bátyjáék, akik most egy szürke, hosszúkás dísztáskát adtak át, amibe a borokat szokás rakni.

12 Nagy

Reménykedtem egy jó kis rozéban, de nem. Szépen lassan kihúztam a meglepetést, s kitágult pupillákkal néztem az újabb Barbie babára, melynek szárnyai is voltak. Keresztapám (édesapám testvére) még a lehetőséget sem adta meg, hogy szóljak (lehet, jobb is volt), rám nézett kiskutyaszemekkel, s megkérdezte: „Ugye tetszik? Ugye, hogy milyen szép? Azért kaptál ilyet most is, mert láttam, hogy tavaly mennyire örültél neki.” A másik kedvencem pedig az, amikor mamám ös�szekeveri, hogy a családban ki mit szeret. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én például ki nem állhatom a zöldbabfőzeléket, unokatestvérem pedig a spenóttal áll hadilábon. Egyik hétvégén, mikor hazautaztam, teljesen bezsongva siettem le a mamához, mivel reméltem, hogy finomat főzött. Mikor felemeltem a fedőt, esküdt ellenségemmel néztem farkasszemet: a zöldbabfőzelékkel. Már éppen jelezni szerettem volna, hogy hát én ezt sajnos nem szeretem és esetleg van-e valami más, de képtelen voltam megmondani. Láttam a mamám arcán, hogy szívvel-lélekkel készítette, úgyhogy inkább megbirkóztam vele nagy nehezen és megdicsértem, milyen fantasztikus lett. Teltek a hetek és én már alig vártam, hogy mehessek haza. Csodaszépen sütött a nap, úgy éreztem, hogy ez a szombat az én napom lesz. Kicsit késve értem oda a családi ebédre, ahol a többiek már jóízűen falatoztak. Határozottan nyúltam a tányéromért s fordultam a fazékhoz, mikor majdnem megállt a szívem. Szerintem tudjátok, hogy mi volt a lábosban: zöldbabfőzelék. Egy könnycsepp csordult ki a szememből, s az esélytelenek nyugalmával merítettem bele a kanalamat a fazékba.

Luca Anna: Az iróniám, a barátaim és a családom


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... ....egy messzi-messzi országban egy gazdag férfi a szép kislányával. Az édesapa az édesanya halála után újra megnősült, ezért a lány egy mostohaszülővel és a gonosz mostohatestvérekkel élt együtt. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. Nagyon megnehezítették az ifjú lány életét, nem csak a legpiszkosabb házimunkákat bízták rá, de neki kellett a házi tűzhely tisztítását is végeznie. Egy napon a király háromnapos ünnepet hirdetett, ahol a bálon a trónörökös menyasszonyt fog választani. Sok akadály leküzdése után és egy kis segítséggel a tündértől, a lány elment a bálba. Ott találkozott a herceggel és beleszerettek egymásba. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ismerős a sztori? Hamupipőke történetének első nyomai már az Ókori Egyiptomban feltűntek és azóta a „happy end” és az úgynevezett szőke herceg a fehér lovon kihagyhatatlan a romantikus történetekből. Vajon miért annyira népszerű a tökéletes (szerelmi) kép a gondolkodásunkban? Manapság még mindig aktuális az angol „picture perfect life” kifejezés, nem csak a mesékben, hanem az irodalomtól, a tv-s reklámokon és a filmeken át a zenéig. Ez a tökéletes kép gyerekkorunk óta mindig megjelenik az életünkben, addig amíg igazságként nem kezdünk el gondolni rá. A „perfect picture” propaganda. Újra és újra találkozunk vele, úgyhogy már nem is vesszük észre. Vajon valójában tudatában vagyunk ennek? Minden apróságban találhatunk példákat. Gondoljunk csak a csajos Bridget Jones naplójára, vagy az Igazából Szerelemre, és azonnal világossá válik, miről beszélek. A tipikus szerelmes történet. A zene kategóriában Elvis Presley Can’t Help Falling In Love című, vagy az I Will Always Love You Whitney Houston által énekelt szerelmi dalokat sem szabad elfelejteni. És mit gondoltok Nicholas Sparks

The Notebook című könyvéről? Gyönyörű és szívmelengető szövegek, amelyek nagyon jó szorakozásnak bizonyulnak. Viszont elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb megkérdezzük magunktól, hogy mikor jön a mi „boldogan éltek, míg nem haltak” történetünk. Nem könnyű ilyen társadalomban élni, ahol ezek az elvárások a legjellemzőbbek. Szegény fiúk, akik gyerekkoruk óta azt gondolják, hogy ugyanolyannak kell lenniük, mint a szőke hercegek! Vagy a kislányok, akik elvárják, hogy az életük olyan legyen, mint egy szerelmes mese. Persze, kinövünk belőle, de az az ironikus benne, hogy az elvárások öntudatlanul bennünk maradnak. Mert akkor mi más lenne az a furcsa érzés a hasunkban egy „happy end”-del véződő film után? Persze, élvezzük és megkönnyebbültnek érezzünk magunkat, ha a szerelmes pár a végén egymásra talál, de fárasztó lehet, ha közben akaratlanul összehasonlítjuk a saját életünket a „picture perfect”-tel. A tökéletes kép mindig meggyőző, mert azt „tanultuk” hogy így kell lennie. Miért kell mindennek ilyen tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy meg legyünk elégedve? Én is szeretek olvasni szép romantikus könyveket, és mint minden kislány már gyerekkorom óta beleképzeltem magam a hercegnős mesékbe. Ne érts félre, szerintem a fantázia az egyik legfontosabb forrás egy gyerek életében! Viszont számomra egy bizonyos korban fontos volt elfogadni, hogy az élet nem olyan, mint egy mese. Nem szeretnék ironikus lenni (viszont muszáj...egy kicsit! Nem véletlen, hogy ebben a hónapban az irónia téma virágzik a PB-ben), de hiszem, hogy csak akkor tudunk boldogan élni, ha nem egy tökéletes kép alapján próbálunk működni. Az élet tele meglepetésekkel, és lehet, hogy a te „happy end”-ed nem úgy néz ki, mint a filmekben, viszont neked mégis tökéletes. Mindenkinek más a „boldogan éltek, míg nem haltak”. Alábbi fotó: Jüch Romy

Jüch Romy: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... 13


Apumegvette, a Telekom felbontotta és Senkise szerette Számtalan olyan helyzetet tapasztaltam már, amikor egy zenekar vagy egy előadó iróniától csöpögő dalokat, albumokat adott ki, vagy megpróbálta, de nem ment neki. Az előbbire példa a Wellhello korai munkássága, utóbbit pedig a nők rémálma – nem, nem Ganxsta „Döglégy” Zolee – Kovács Ákos alkalmazza. De mi történik akkor, ha valaki eggyé válik azzal, amiről énekelt, vagy ami ellen ágált? Igazából semmi, mondaná az egyszerű ember, de ebből azért elég vicces dolgok szoktak kisülni. Vegyük például a Fluor és Diaz vezette híres magyar pop (??) duót. (Ide csak azért nem teszek kérdőjelet, mert igazából tényleg csak ketten vannak.) Elkezdhetnék csöpögni arról, hogy mennyire jó a munkásságuk, de az előző PécsiBölcsész számban egy hasonlóan kiemelkedő duó munkásságánál már elsütöttem. Lényegében a Wellhello pályafutása meglepően jól indult. Nyilván nem gondolták komolyan az egészet, vagy ha igen, hát az is egy opció... De az akkori első nagy dobásuk nem a „rozétól ázott szerelmes szó” volt, az csak egy átlagos részegen éneklős dal. Sokkal inkább az Apuveddmeg című számuk volt az, amire már felkaptam a fejemet. Ugyanis az volt a fordulópont, amikor sejtettem, hogy a „mizus srác”-ból végre lehet az, akit gyerekfejjel szerettem. Aztán eltelt egy év, és rájöttem, hogy valójában mekkorát is tévedtem, ugyanis azok kezdték el hallgatni, és isteníteni ezt a bizonyos duót, akikről a dal szólt. És így lett a Wellhello önmaga paródiája. Így kezdték megvenni az apukák a várost, a kilátót, és a duó így kezdett csapdába esni. Az elnöki dolgok túltolása, és a saját iróniájuk félreértelmezése azokká tette őket, akikről énekeltek. De annyira messze nem kell szaladni a további példákért, az ország nőgyűlölője, a női princípium megmondója, mindenki indiánja, Kovács Ákos is rendszeresen esik ebbe a csapdába. És nem a Telekom-botrány esetére gondolok. Ákos vagy nem érti az iróniát, vagy nem akarja érteni, vagy érti, csak nem akarja levonni belőle a megfelelő konzekvenciákat. A dalaiban és a nyilatkozataiban ez egyformán jól látszik. A végeredmény egy mesterkélt, pátoszos irónia lesz, amit nem csak megérteni nehéz, de ironikusnak lenni sem lehet könnyű. Erre kiváló példa a Tipikus sztereó című dala, ami a 2084 albumon jelent meg (az egész dal az értelmetlen, túltolt irónia). Ellenpélda is van, amikor az énekes jól használta az iróniát, az Ideális popsztár című szerzeményben jól használja, és jól értelmezi – itt a „megcsinált” sztárokról énekel. 14 Anta

A koncertjein rendszerint pop-megasztárként énekeli az utolsó sort. Mivel idestova tíz éve így csinálja, így a Kedves Olvasókra bízom ennek a megítélését.

Vannak olyan előadók, akik már annyira túltolják az iróniát, hogy észre sem veszik, hogy már-már nevetségessé válik, amit csinálnak. Ilyen a ByeAlex fémjelezte Senkise is. Az első pár próbálkozásra még táncolható diszkózenét játszottak, de aztán elrontotta az egészet a borsodi Snoop Dogg, Majka. Addig sem volt ugyan sok értelme annak, amit csinált ez a formáció, de az U,u,u című dallal túlpörgött az erőltetett irónia. És utána az együttes felült erre a vonalra, ezt mutatják a nagyon értelmes dalcímek (Nemveszemfel, Jáhá) is. Eleinte jó volt, mert nem akarta magát komolyan venni ez a formáció, viszont ByeAlex megmutatta, hogyan lehet egy értékelhető, az iróniát jól használó produkcióból, egy popnak is rossz izét csinálni (nincsen olyan nem vulgáris szó, amit be lehetne ide helyettesíteni). Az irónia a zenében egy olyan eszköz, amivel nagyon sok dolgot ki lehet fejezni. Van olyan zenekar Magyarországon, aki kifejezetten jól él az iróniával, ilyen például a Fish! és a Supernem is. Ezt megtanulni tőlük nem lehet, az ilyen esetekben úgyis balul sülnek el a dolgok. Néhányaknak tanácsosabb lenne inkább megtanulni élni az iróniával, vagy egészen egyszerűen inkább csendben maradni.

János Attila: Apumegvette, a Telekom felbontotta, és Senkise szerette


Dancsó Péter iróniája Az internetes tartalomgyártókat szemlélve egyre többször figyeltem meg valamiféle erkölcsi dilemmát a kezükbe hulló nyilvánosság felhasználásának mikéntje kapcsán. A bennük dolgozó erkölcsi imperatívusz arra ösztönzi őket, hogy egyfajta népnevelő attitűdöt képviseljenek, de ezzel szemben ott van a csábítás, hogy a munkásságukat figyelő százezrek igényeinek aláfeküdve az üres, lájkvadász szórakoztatást válasszák. Bizarr, félig valamit mondani is akaró, de közben a valódi állásfoglalástól tartózkodó videók tanúskodnak erről a jelenségről. Így lehetséges például, hogy Pamkutyáék minden magyar nézettségi rekordot megdöntő, a rendőri eljárás igazságtalanságait pellengérre állító Despacito-paródiája társadalomkritikai vonásokat is hordoz, de egy későbbi kommentre válaszolós videóban a testvérpár egy kérdésre adott válaszában mégis úgy értékelte a klipet, mint véleményt formálni nem akaró, egyszerű, humoros dal. Ennek a komikus ingadozásnak egy sajátos módját követhetjük nyomon évek óta Dancsó Péter munkásságában. Dancsó filmkritikáiban már a kezdetektől fogva fontos volt a humor. De ezek a poénkodások még nem önmagukért valóak voltak, hiszen mindig rávilágítottak az éppen elemzett film hiányosságaira. A „szakszerűen” széria elindulásával kezdtem azt érezni, hogy a humor már nem eszköz, hanem cél. Dancsó valószínűleg azt tapasztalta, hogy minél igénytelenebb, minél komolytalanabb, annál gyorsabb ütemben nő a feliratkozók száma és a nézettség, ezért szép lassan kiszorult a videókból a valódi szellemi tartalom, mostanra pedig már szügyig elmerült a tinédzsertársadalmi normák által meghatározott, a jelenségeket a helyes és a helytelen helyett a menő és a ciki tengelye mentén megítélő műanyag világban. Ha külsőségeiben szemügyre vesszük Dancsót mint jelenséget, szinte minden megnyilvánulásában ott találjuk az iróniát. Az pedig általános vélekedés, hogy ami ironikus, az jó. Például óriási sikert arat minden médiában elkövetett trollkodás, sokszor öncélú viccelődés, a médiahack kiötlőjének mondanivalójától, szándékától függetlenül.

Az ilyen esetekben a közönség számára nem az számít, hogy a beszélő mit mond, hanem hogy milyen módon reflektál magára a beszédhelyzetre. Aki indirekt közlésmódot választ (amilyen az irónia is), az helyzeti előnybe kerül, mivel azzal kell vitatkozni, amit ki sem mondott, ezért gyakran menekülnek a tartalomgyártók e sebtében összetákolt barikád mögé, hogy a kritikát kivédjék és a meg nem értett előadó pózában tetszelegjenek. Hiszen bármelyik őket ért kritikus hang elhallgattatható annyival, hogy nem érti az iróniát. Mikor Dancsó Péter kirak egy képet, amin mondjuk éppen sűrű felhőként ömlik ki a szájából a vízipipafüst, és odaír valami olyasféle szöveget, hogy halad-e a korral vagy hogy elég menci-e, akkor ezt a követők többsége a Dancsó által beleerőltetett szekunder értelmezés felismerése nélkül lájkolja. De ha valaki a kép effajta lájkvadász elvtelenségét és furfangos kettősségét a kommentszekcióban szóvá teszi, akkor az ironikus többletjelentést a kép létjogosultsága melletti érvként hozzák föl, mintha ezek a megnyilvánulások valami rendkívül ravasz, társadalmi felelősségtudatból vállalt küldetés részei lennének, sőt egy hadjárat a dekadens és minden gesztusában hazug világ ellen, amely normarendszernek a szóban forgó tartalmak készítője valójában nagykövete. A mocsokba úgy belehemperegni, hogy közben ő maga ne piszkolódjon be, nagyon keveseknek sikerült. Hasonlóként a Wellhello Apuveddmeg, illetve NB LOL című slágere jut csak eszembe. Dancsónak pedig nincs nehéz dolga, amikor a támadások ellen védekeznie kell. Jól beválik az „irigység”, a „magyar mentalitás” meg az összes fordulat, amit az ellenvélemények elhárítására szokás használni. Dancsó tudatosan gyűjti be azokat a kattintásokat és megosztásokat, amik az olyan hitványság iránti rajongásból fakadnak, amit ő látszólag parodizál. Minden aktuális mémet felhasznál önmaga népszerűsítésére, de gondolati integritásának védelmében igyekszik távolságot tartani tőlük. Ez a szándékosan zavaros szellemiség teszi a lehető legnagyobb közönség számára fogyaszthatóvá Dancsó Péter videóit.

Bőzsöny Bálint: Dancsó Péter iróniája 15


Apokalipszis most Nagyjából hétmilliárd év múlva a Nap eléri a vörös óriás állapotot. Ez azzal jár majd, hogy a Nap mérete a mostaninak 256-szorosa lesz, tömegének 67 százalékát elveszíti, és – csillagászati értelemben – pillanatok alatt kitölti a Merkúr pályájáig terjedő térrészt. Amikor ez végbe megy, a Föld nagy valószínűséggel megszűnik létezni. A messzi időtávlat miatt szinte el is lehet romantizálni a történetet, hiszen bőven nem fogjuk ezt a saját bőrünkön megtapasztalni, sőt az is erősen kérdéses, hogy egyáltalán lesz-e élőlény, amelyik megéri ezt az eseményt. Az emberiség, amelyik hihetetlen tudományos számításokkal a jövőbe lát, és képes besaccolni a Nap és ezzel a Föld pusztulását is, a jelenben történő, egyre katasztrofálisabb folyamatokat nem hajlandó sem megállítani, lelassítani, de még komolyan venni sem. Fajunk vitathatatlan intelligenciája olyan fejlődést indított el, amellyel nem csupán otthonaink számára ástunk alapot, de majdani sírunknak is. Belegondolni is félelmetes, hogy az a földtörténeti szempontból másodpercnyi idő, amelyet mi a Földön töltünk, milyen monumentális változásokat okozott már most, és még ki tudja mennyi van hátra számunkra. A ház, amelyben élünk, a repülő, amellyel hatalmas távolságokat teszünk meg nevetségesen rövid idő alatt, a telefonok, a TV, a filmek, könyvek, zene mind-mind a mi gyermekeink. Elképzelhetetlen ezek nélkül az életünk, annyira a részünkké váltak, hogy szinte a genetikai kódunkba íródnak lassan. A kritika, miszerint az okostelefonok mellett felnőtt emberek nem ismerik a valódi értékeket, nem válnak társadalmilag hasznos és önállóan gondolkodó entitásokká, szüntelenül ostromolja az őket érintőket. Mert ugye ez úgy történik, hogy az okostelefont a csecsemő veszi ki a szülő kezéből, és még véletlenül sem a szülők hagyják néha a gyereket a TV előtt ülni órákig, hogy addig legalább kicsit nyugi legyen. Ezekből a dolgokból is látszik, hogy amennyire remek dolog a rohamos fejlődés, annyira nehezen feldolgozható és káros hatásai is vannak több területen is. A tájékozatlanság, illetve a félretájékoztatás borzalmas következményekkel járhat az emberek hétköznapjaiban, komoly szakadékot okozhat generációk között, amit idővel már különösen nehéz helyrehozni. Bencze Gyula Simonyi-díjas magyar fizikus két tévhitet fogalmazott meg a tudománnyal kapcsolatban: „Az egyik szerint a tudomány az emberiség minden problémájára képes választ adni. A másik szerint pedig éppen a tudomány a felelős mindazokért a súlyos gondokért, amelyeket az emberiség felelőt16 Radosza Ajna: Apokalipszis

most

lensége okozott saját magának.” Bencze szerint annak ellenére, hogy a tudomány az emberiség egyik sikertörténete, nem képes minden felvetődő kérdésre választ adni, azonban ez nem vesz el jelentőségéből. Másrészről azonban a tudomány káros hatásait igyekszik érvekkel megcáfolni. A tudományhoz visszavezethető negatív események elegendőek ahhoz, hogy automatikusan ezt gondolják a probléma forrásaként, azonban ahogyan Bencze is leírja, egy csernobili katasztrófa okozta kár összehasonlíthatatlan mértékű, a lőfegyverek általi halálhoz képest. Félretéve grandiózus eredményeinket, a világűrben keringő Teslánkat és a Louvre-ban megtekinthető Mona Lisánkat, amennyivel gazdagítottuk a Földet ittlétünk során, minimum annyival tettük azt szegényebbé. Nem csak a fejlődésben vagyunk szuper gyorsak, de sikerült tízezer évnyi fajpusztulást száz évbe sűrítenünk, amelyet a földtörténet hatodik kihalási hullám kezdetének neveznek a tudósok. Ez nem egy normális ütemben zajló kihalás, ez nem természetes szelekció, ez az erdőirtások, az állatmészárlások, a globális felmelegedés és az emberi kapzsiság okozta tragédia, amely visszafordíthatatlan. 1500 óta összesen 322 szárazföldi gerinces állatfaj tűnt el, és a megmaradtak létszáma is 25 százalékkal csökkent. A gerincteleneknél még rosszabb a helyzet, a vizsgált fajok előfordulása 45 százalékkal esett vissza. A legutóbbi fájdalmas és mélységesen elszomorító hír, Sudan, az utolsó hím szélesszájú orrszarvú halála volt. A hatvanas években még kétezer példány élt belőlük és ugyan két nőstény, Najin és Fatu által technikailag a faj még létezik, ám az ő halálukkal végleg kihaltnak számítanak majd.


Erről a sajnálatos esetről kaptunk hírt, azonban ezen az állaton kívül minden évben ötven faj kerül közelebb a kihaláshoz. A szélesszájú orrszarvúak után az elkövetkezendő években kihalhat a kínai folyamidelfin, az óriás bambuszmaki, az angonoka teknős, a szumátrai tigris, és még hosszan sorolhatnám. Ez az emberi faj által elkövetett közvetett, vagy közvetlen tömeges gyilkosság, amelyet idővel egyre nehezebb megállítani. A helyzet valódi iróniája azonban az, hogy a saját magunk által megírt listán a hos�szabb távon veszélyeztetett fajok között mi magunk is ott vagyunk.

felelős szén-dioxid kibocsátásának megduplázódásáról (20 milliárd tonnáról 40 milliárd tonnára), 120 millió hektárnyi erdőirtásról, gerinces állatok számának csökkenéséről, valamint az oxigénhiányos óceáni területek 75%-kal való növekedéséről. Szerencsére ezekkel ellentétben a levél tartalmaz pozitív tényeket is, hiszen a megújuló energiaforrások ágazata feltörekvőben van, azonban még így is komoly veszélyek fenyegetnek bennünket. Sajnos úgy nehézkes a változás, ha a világ nagyhatalmainak vezetői nem mind veszik komolyan, sőt akár kamunak tartja a globális felmelegedés tényét.

Talán a két legfontosabb és legtöbbet említett téma a Földünk haldoklásával kapcsolatban az a globális felmelegedés, illetve az ész nélküli erdőirtás. A 2015-ös ENSZ klímaváltozási konferencia résztvevői megállapodást tettek, miszerint 2100-ig 2 Celsius fok alatt tartják az átlaghőmérséklet-emelkedést, illetve lehetőség szerint 1,5 Celsius fok alá csökkentik ezt az értéket. Ez azonban ahhoz sem elegendő, hogy az Északi-sark jege épségben maradhasson, hiszen az elmúlt nyáron 4,64 millió négyzetkilométerre zsugorodott. Nem is olyan régen árasztotta el az internetet annak a jegesmedvének a képe, amelyen szerencsétlen állat szó szerint éhen hal. Nehéz az ilyen borzalmakról higgadtan írni és beszélni, és nyilvánvalóan otthonról a négy fal közül baromi nehéz nagy változást létrehozni, mégsem szabad beletörődni, hogy majd a „nagyok” megoldják. Tudósok 2017-ben hatalmas összefogással írtak nyílt levelet, amelyet egy 1992-es nyílt levél utódjaként említenek. A levélben említést tesznek a klímaváltozásért is

Az elkövetkezendő egy-két évszázad döntő mértékű lesz abban, hogy sikerül-e csökkentenünk a klímaváltozást, az erdőirtásokat, kapzsiságból, vagy egyszerűen beteges élvezetből történő állatmészárlást, és mindezek által együttesen bekövetkező állatvilág pusztulását. Nem mindenki van abban a helyzetben, hogy komoly lépéseket tehessen annak érdekében, hogy bolygónk ne halálozzon el idő előtt, azonban néhány tudatos lépéssel nem csak a saját lelkiismeretünket nyugtathatjuk meg, hanem lényegesen növelhetjük környezetünk minőségét. Ahelyett, hogy lenyűgöző teremtményeket gyilkolásznánk kedvtelésből (legyen az skandináv rénszarvas, vagy egy zimbabwei oroszlán), dobjuk ki szelektíven azt a műanyagflakont, mentsük ki a tóból azt a fuldokló sündisznót, ne menjünk kocsival a szomszéd utcába. Még ha ezek elenyészőnek is tűnnek, legalább megtettük azt, amit mi megtehetünk ahhoz, hogy a jövő, mint fogalom évmilliókat foglalhasson magába.

Radosza Ajna: Apokalipszis most 17


KĂŠpregĂŠny A

A

A

A

18 A

-A


J. D. József: Irónia

E szó mit is jelent? Talán, hogy a múltban élve nem látod a jelent, s emlékek ködén át szemléled a világot, így szenvedve az élet átkát, és nem érted, hogy ez átkot megtörhetnéd, ha felfedeznéd a benned rejlő világot, mert a lelked nem más, mint egy csodálatos dallam, melyen nem foghat semmi rontás, csak olyan zajok amiket magadba engedsz; mai, modern hívságok... S hogy mi is az irónia? A XXI. században, úgy hiszem az élet maga.

J. D. József: Irónia

19


Makk Flóra: Lehűlés Jeget próbált kikaparni a jégkockatartóból, ami kínszenvedés volt, mert a jégkockák még a kánikulában, a vízcsap alá tartva sem akartak kipotyogni a rekeszekből, a körmeit meg mindig túl rövidre vágta ahhoz, hogy alájuk nyúljon. A ventilátor halkan zúgott, időnként kattant, ahogy forgásában irányt váltott. A város csupa napsütéssé és ragacsos aszfalttá változott. Minden megszívta magát hőséggel, az utak, az épületek, az autók, a kiteregetett ruhák, a kövek. Majd sötétedés után sugározni fogják magukból a meleget, amikor elaludni próbál a város. A jég megégette az ujjbegyét. Felszisszent. Nem tudott koncentrálni, mert ez a jóember itt mögötte már megint valami kivágásra váró fasort emlegetett, egy fasort, ami éppúgy nem létezett, mint az ember, aki beszélt róla. Egy jégkocka kisiklott elgémberedett ujjai közül és a mosogatóba csúszott. Feltekerte a rádiót, hogy ne hallja a szellem siránkozását. A fasor, a könyvek, a könyvsor, a fasor - nyöszörögte a rádió. – Ó, dugulj már el – morogta B., ahogy kihúzta a rádiót – nem látod, hogy mindjárt gutaütést kapok ebben a kánikulában, te meg itt rég kivágott fasorokon siránkozol, hát kinek jó ez? Sokadszorra is megjelent gondolatai között a partmenti sétány az ég felé ágaskodó fák hosszú sorával, a puhán susogó lombokkal. És már dőltek is ki, egyik egyenes törzs a másik után, nem is vágta őket senki, maguktól fordultak ki a földből és borultak fel láncban, mint a dominók. Durr. B. először azt hitte, a kidőlő fák csattanását hallja, amíg rá nem eszmélt, hogy a hang a nappaliból érkezett. Kiszaladt a konyhából és látta a könyvespolc legtetején, a könyvsor közepén tátongó foghiányt. Tekintete a padlóra vándorolt, ahonnan kisebb porfelhő emelkedett felfelé egy, a földön heverő könyv lapjai közül. – Azt mondod, ebből megtudom végre, min keseregsz? – kérdezte kelletlenül, mert a könyv igen vastag volt és B.-nek semmi kedve nem volt olvasni. A hőségtől úgy érezte, hullámzik a szoba és ő is a szobával, mintha egy hajó fedélzetén állna. Émelygett. Leereszkedett a fotelbe és fogcsikorgatva olvasni kezdett. Egy oldal, tíz oldal, ötven oldal. Atya ég, ez a regény nyúlik, mint a rétestészta. A végéhez lapozott, megnézte az oldalszámot. Még legalább tízszer annyi volt hátra, mint amenynyit elolvasott. És még sehol egy fasor. Képtelenség. Türelmetlenül pörgetni kezdte a lapokat ujjai között, szemével pásztázva az oldalakat. – Ez egy örökkévalóságig fog tartani – morogta, ahogy lecsapta a kötetet az asztalra. Felnyitotta a laptopot. Mivel a könyv elég régi volt, abban reménykedett, hogy megtalálja online. Ott volt. Bepötyögte a keresőbe a fasor szót. Csupa jelentéktelen leírás. Lassan eltelt a délután, de kivágásra váró fasorról egyetlen mondatot sem talált. – Nem keresgélek tovább – mondta, ahogy lecsapta a laptop tetejét. Ezekre a szavakra kisebb örvény támadt körülötte, a papírok felemelkedtek az asztallapról és nyugtalan keringésbe kezdtek, mintha a szellem járkált volna idegességében körbe-körbe a kis szobában, felkavarva a papírokat, amerre csak elhaladt. Akkor megértette tévedését. A fasor ott volt az orra előtt, de nem a sorok között, ahol keresgélte, hanem a könyv lapjaiban. A papírban. És már látta is, mit kell tennie ahhoz, hogy megszabadítsa a szellemet, és főleg önmagát a szellemtől. Látta magát, ahogy tüzet rak az udvaron és rádobja a könyvet, ahogy a lapok sarka lángra kap és felpöndörödik, a tűz egyre nagyobb darabokat harap ki belőlük, és a kiharapott fecnik a meleg levegővel együtt felröppennek, izzó vörösen keringenek a füstben, szanaszét szállnak, szétszóródnak a száraz nyári fűben, ég a fű, ég az udvar. Hőség van. – Tűzgyújtási tilalom – mondta B. egyszerűen és visszatette a könyvet a legfelső polcra, ahova való. A szobában dermesztő hideg támadt. A szellem úgy elkeseredett, hogy megfagyott körülötte a levegő. B. megkönnyebbülten lélegzett a hűvösben. – Végre – mondta, ahogy leheveredett a kanapén. Grafika: Kovács Alíz 20 Makk

Flóra: Lehűlés


Tóthi Adrienn: Kovács, az asztalos Kovács József április huszonharmadikán ünnepelte a születésnapját, idén a nyolcvankilencediket. A program ugyanaz volt, mint évek óta mindig: lekuporodott a megrepedezett fotelbe, az ölébe vette a laptopot, amit még lánya tukmált rá, és nekiállt görgetni a Facebook idővonalán. (Máshoz úgysem nagyon értett, és a sok ostoba poszt legalább lekötötte a figyelmét.) Az első három bejegyzés fölött hamar átsiklott (receptek, eladó használt ruhák féláron – „Mégis mi a jó fészkes fenét gondolnak ezek az őrültek? Azt hiszik, annyira megtébolyultam, hogy elkezdtem női ruhákat hordani?”), de a negyediknél meg kellett állnia. „Egy kovácsműhely alkalmazottakat keres.” Kovács József morcosan fújt egyet. Ugyan fénykorában megpróbálkozott vele, de Kovács vezetéknévvel sem lett belőle kovácsmester. Egyszerűen nem értett hozzá, akármennyire szeretett volna. Asztalosként kereste a kenyerét, de a “Kovács Asztalosműhelye” nevet senki sem vette komolyan. Tovább görgette a csúszkát, és hamarosan belebotlott egyetlen lánya egy frissen posztolt fényképébe, amin a macskáival pózolt. Szerencsétlen gyereke annyira megvénült már, hogy felhagyott a párkereséssel. Kovács József felidézte lánya első esküvőjét. Mindenki váltig állította, hogy akkori kiszemeltje lesz az igazi, de a ceremónia alatt eleredt az eső, és babonás lány nemet mondott. A második esküvőn szikrázóan sütött a nap, viszont a vőlegénytől senki sem volt elragadtatva. Kovács József lánya mégis igent mondott… majd két hónap múlva beadta a válókeresetet. Ezt követően, hogy gondolatait elterelje, túrázni vitte a szüleit, de a délután katasztrófába torkollott, ugyanis megcsípte egy méh, és kis híján otthagyta a fogát. A családban ő volt az egyetlen, aki méhallergiával küzdött. Azóta az ablakon és a laptopja képernyőjén keresztül szemlélte a világot. Kovács József próbált lájkot nyomni, de mivel néhány idétlen, sárga színű fej rejtélyes felbukkanása megakadályozta, inkább görgetett tovább. Felmordult, mikor végigolvasta a következő kiposztolt aranyköpést: „Úgy élj, mintha nem lenne holnap.” Kovács Józsefné valószínűleg szívrohamot kapott volna ettől az idézettől. Ő ugyanis minden napjának minden percét előre eltervezte. Reggelente hétre kellett állítani az ébresztőt – akkor is szólt, amikor ráért volna kilenckor kikászálódni az ágyból. Munkába mindig a 7:38-as busszal indult. A busz persze sosem ért a megállóba pontban 7:38-kor, kivéve azon a pénteki napon, amikor Kovács Józsefné véletlenül egyszer betegszabadságon volt. Tudni illik, ritkán betegeskedett, és a legtöbb nyavalyáért is a cigarettát tartotta felelősnek. Megvetett minden embert, aki dohányzott, a tüdőrák mégis az ő életét követelte – holott soha egyetlen szálat nem szívott el. Kovács József ekkor ráunt a Facebook böngészésére, ezért felállt, kinyújtóztatta a lábait, és úgy döntött, leugrik a sarki kisboltba, hogy lottót vegyen. Nem is tudta, mi vitte rá erre a döntésre, hiszen mindig is gyűlölte a lottót. Átverésnek gondolta – őt ugyan senki sem rövidíti meg ilyen esztelenségekkel! –, mégis felöltözött. Megvásárolta a szelvényt, és hazafele menet azon tűnődött, vajon mihez kezdene annyi pénzzel, amennyit az ötös találat ígért. Mikor belépett a házba, kihúzogatta a fiókokat, toll után kutatva. Ceruzából ötöt is talált, de tollból egyet sem. Kért hát a szomszédtól, és nekiállt kitölteni a szelvényt. Aznap este izgatottan bújt ágyba. Az elkövetkezendő napok a szürke időjárás ellenére is színesek voltak. A 7:38-as busz pontban 7:38-kor kanyarodott be a megállóba. Kovács József lányát egy csokor virág várta a küszöbön. Kovács József egyik dohányzó szomszédja a tüdőráktól való rettegés okán letette a cigarettát. Maga Kovács József pedig megtudta, hogy megnyerte a lottó fődíját. Másnap meghalt.

Tóthi Adrienn: Kovács, az asztalos 21


Hogyan (NE) csajozzunk? Évekig tartotta magát a hipotézisem, miszerint a Halott Pénz ,,Hello lányok” című száma olyan csajozós dumákat tartalmaz zavarba ejtően nagy dózisban, amik a valóságban nem hangozhatnak el – legalábbis magukat értelmiségi kategóriába soroló emberek körében biztosan nem. Az elmúlt félévben azonban volt szerencsém a fent említett dal néhány sorát és parafrázisát élesben is hallani, merthogy igen, vannak (egyetemista!) fiúk, akik tényleg ilyen és ehhez hasonló szövegekkel igyekeznek „meghódítani” a gyengébbik nemet. Az első sokk után arra jutottam, tapasztalataimat érdemes lenne megírni. Jelen cikk elsődleges célja nem az, hogy kifigurázzon néhány esetlen ismerkedési kísérletet; sokkal inkább az, hogy elgondolkodtasson a semmitmondó flirting line-ok jelenségén és néhány egyéb kapcsolódó képtelenségen. Gondolatok és esettanulmányok hölgyek és urak okulására.

gondolunk a másikról: „Remek, egy újabb gyökér” és „Hogy lehet ez a lány ilyen ostoba?” (Azokra az elkeserítő helyzetekre most terjedelmi kötöttség miatt nem térek ki, amikor naiv hölgyek tényleg bedőlnek az ilyen bókoknak; az önbizalomhiányban nem szenvedő úriemberek pedig veregetik saját vállukat, nyugtázva, hogy igen, azért ezeket a hódítástechnikai fordulatokat minimum tanítaniuk kéne…)

Ismerkedni nem mindig egyszerű, ez a napnál is világosabb. Talán éppen a kezdeti nehézségekből fakad, hogy sokszor még a férfitársadalom kiműveltebb és egyébként meglepően jó partinak tűnő tagjai is kényszert éreznek arra, hogy egy-egy szakállat növesztett csajozós szöveggel törjék meg azt a bizonyos jeget. Megjegyezném, nagyon rosszul teszik.

Augusztus 20., éjfél körül egy bulihajón a Balaton közepén. Táncolunk, majd a srác meghív egy italra. Első ismerkedős kérdés: – már ha azt nem számítjuk, hogy a nevem iránt érdeklődött előtte – FIDESZ-es vagy? Mi a véleményed Mészáros Lőrincről? Hm, igen, ezek szerint a komolykodást is túl lehet tolni. Tanulság: van az a helyzet, amikor azt érzed, bárcsak bedobott volna valami ezeréves csajozós klisét. Igen srácok, azt hiszem, ilyenkor szoktatok azzal jönni, hogy egy nőnek semmi sem jó.

Kedves (Hímnemű) Olvasó! Mielőtt még csípőből a sarokba hajítanád a kezedben tartott újságot – hoppá, ez most itt képzavar, hiszen maximum pdf doksiként lapozhatod az áprilisi PB-t, a laptopoddal pedig remélhetőleg nem dobálózol holmi provokatív sorok okán – engedd meg, hogy leszögezzem már az elején, nem szélsőségesen konzervatív nézőpontból próbálok közelíteni a témához. Világos, hogy általában azért alkalmaztok ti, srácok agyonhasznált csajozós szövegeket; mi, lányok pedig azért vesszük őket többnyire lazán és mosolyogva; mert tisztában vagyunk az egész ismerkedős helyzet egyszeriségével, könynyedségével, meg azzal is, hogy ha a Szenesben meghívtok bennünket egy sörre, abból azért nem szükséges messzemenő következtetéseket levonni. Ezzel nincs is semmi probléma. Na de kérdezem én, tényleg szükség van erre a színházra? Szükség van arra, hogy megpróbáld elhitetni velem, hogy ebben a pillanatban a személyiségemtől megihletődve vágsz hozzám ilyen és ehhez hasonló mondatokat: „Olyan a szemed mint egy gödör…könnyű beleesni és nehéz kimászni belőle”? És tényleg szükség van arra is, hogy mindezt lenyűgözve fogadjam, miközben feltehetőleg mindketten valami ilyesmit 22 Szabó

Egy-egy buli alkalmával a pultnál sorban állva akaratlanul is gyakran hallgatom a körülöttem frissen összeverődött párok beszélgetéseit, hallom a sztorikat a barátnőktől, és nekem is vannak tragikomikus beszélgetéseim. Röviden összefoglalva, kijelenthetjük, a srácok kísérletei alkalmanként még mindig tudnak meglepetéseket okozni, akár külső szemlélője, akár résztvevője vagyok egy-egy fűzésnek. Na de lássuk csak, miről is beszélek konkrétan.

Nyáréjszaka, egy szokatlanul hosszú, és meglepően értelmesnek tűnő Messenger üzenettel találom szemben magam. Az író velem egykorú egyetemista, röviden vázolja az életét, tanulmányait, érdeklődési körét, majd rátér a lényegre: szívesen megismerne.Egy ilyen próbálkozás már alapból megérdemel egy esélyt vagy legalább egy kedves, ellaboráltabb és jófej NEM-et, ha nagyon reménytelen. A gesztus viszont mindenképpen értékelendő. Felmerülhet a kérdés, ha ennyire pozitívan emlékszem vissza az esetre, miért is került bele ebbe a cikkbe? Nos, azért, mivel a modern

Bianka: Hogyan (NE) csajozzunk?


Bölcseleti értekezés álkezdőknek „szerelmeslevél” szerzője úgy gondolta, nem árt, ha biztosra megy, így a jó öreg kontrol cé, kontrol vé segítségével még minimum húsz másik lánynak elküldte ugyanezt az üzenetet. Igazolván statisztikai adataim hitelességét, megjelölném a forrásomat: az úriember Facebook-üzenőfalára néhány nálamnál kreatívabb sorstársam kiposztolta a jól ismert sorokat, majd kommenthadjárat indult a srác ellen, minek során számos hölgy igazolta screenshotokkal, hogy egy cipőben járunk.

Szilveszter, hajnali két óra, házibuli. A fiatalember körülbelül három perc után elkezdi ecsetelni, hogy micsoda óriási vagyonokat keres havonta, majd egy részemről előmozdított finom témaváltás után többízben visszakanyarodik a tény hangsúlyozására, miszerint financiálisan semmiképpen sem impotens egy kapcsolatra. Na igen, amikor valaki egy komplett kereseti igazolást mutat fel annak bizonyítására, hogy szándékai komolyak, hát az azért azt mondom, hogy kissé erős egy nulladik randin.

Tény, hogy próbálkozni kell. A csajozás számos szakértője nyilatkozza tréningjei során, és vallja saját szerzésű szakirodalmaiban, – igen, a leírást nem az irónia kedvéért cizellálom, ilyenek tényleg léteznek – hogy a gyengébbik nem fűzése egy sport, ami gyakorlást igényel; azaz be kell indítani a futószalag-effektust és folyamatosan tesztelni kell a szövegeket. Értem én, midenesetre most kiváló iskolapéldáját láttuk annak, hogyan lehetetlenítheted el saját helyzetedet csajozás terén. Uraim, egy újabb nem követendő példa.

Átlagos egyetemi hétköznap, furcsa ajánlat gázol az üzeneteim közé: egy eléggé elszántnak tűnő figura közli, látott az egyetemen a liftnél, – megjegyzem, nekem fogalmam sincs arról, ki az illető – és mivel ő valami komolyabbat keres, nevezetesen feleséget, úgy gondolta, megkérdez már, nem lenne-e kedvem majd egyszer a nem is annyira távoli jövőben frigyre lépni vele; tekintve, hogy jó feleség-alapanyagnak tűnök. Ha az első sokk és a lepattintás nem lett volna elég, az elfuserált Don Juan bizonyítja, hogy tizenkilencre igenis lehet még lapot húzni, újabb alternatívát ajánl: ha a házasság nem érdekel, mit szólnék esetleg valami könnyedebbhez, mondjuk valami egyéjszakás kalandhoz? Biztosít arról, hogy őt a kiscsoportos foglalkozások is érdeklik, majd ennek alátámasztására elmeséli a pár nappal korábbi élményeit. Nem mondom, ez ám az alkalmazkodóképesség. Az ilyen esetek után kezdesz gyanúsan körbenézni és árgus szemekkel keresni a kandi kamerát, majd szomorúan konstatálod, hogy nincs sehol. Üdv a való világban, drágám.

Expo, Bye-bye 650. Egy ital után három mondatban megbeszéltük, hogy ki mivel foglalkozik. Táncoltunk két percet, majd közölte, hogy ő most megcsókol. Én meg közöltem, hogy nem. Vázoltam, hogy nálam ez nem így működik, szóval ha tényleg an�nyira érdeklem, amennyire állítja, vegye már a fáradtságot, és hívjon el egy randira. A srác bőszen bizonygatja, hogy ez egyáltalán nem attól függ, hogy megcsókolom-e, hiszen az már teljesen biztos, hogy ezek után minimum randira hív. A csókot illetően a válaszom továbbra is nem volt. A gyakorló Casanova meglepődött, majd mérges lett. Gondolom nem szükséges említenem, hogy nem lett randi a sztoriból. Még szerencse, hogy a korábbiakban biztosított arról, hogy a szemüveges, táncoló lányok a gyengéi, így nem volt nehéz újabb múzsa után néznie.

Kedves Fiúk, Férfiak! Egy egyszerű igazságot árulnék el így az utolsó bekezdésben: esetenként tényleg van kínos csend, de nem kell feltétlenül betanult frázisokat vagy az előbbiekben listázott idiótaságokat alkalmazni a hangulat feloldása érdekében. (Baráti megjegyzés: minden valamirevaló csaj körülbelül az első mondatodból leveszi, hogy feltehetően nem ő az első, akinél az adott „bókot”/ajánlatot elsütöd. Az olyan lányok, akik pedig tényleg érdekesek, nagy biztonsággal azt is meg tudják saccolni, hogy hányadikként szenvedik el az eredetinek álcázott közhelyhadjáratot.) Ha pedig már ilyen szívtelenül összefoglaltuk, hogy mit NE tegyetek, álljon itt néhány pozitív hangvételű sor is arról, hogy mi az, amiért tényleg igazán hálásak lennénk egy (első körös) ismerkedés során: mosolyogjatok és mondjatok annyit, ha tényleg így van, hogy szimpatikusnak tűnünk. Aztán ihatunk valamit, beszélgethetünk, táncolhatunk. Igen, az egyszerűség gyakran csodákra képes. Kíváncsian és szeretettel várunk benneteket!

Szabó Bianka: Hogyan (NE) csajozzunk? 23


A művészet és az irónia „Te mit parodizálsz?”

Az emberi gondolkodásban az irónia kitüntetett szerepet játszik, nem csoda, hiszen használatának többek között szerepe lehet az igazság keresésében, használatos udvariassági stratégiaként, illetve szociális szempontból erősen csoportképző és elhatároló funkciót is betölt. Önkifejezésre, illetve véleményünk kinyilvánítására pedig mi más is szolgálhatna legtökéletesebben, mint a művészet, mely segítségével óriási tömegeket lehet elérni és befogadóvá tenni? Hiszen ez az a megnyilvánulási forma, melyet mindenki magáénak érezhet, legyen az zene, képzőművészet, irodalom, film, vagy bármi más. Így talán egyáltalán nem is furcsa az, hogy az ilyesfajta önkifejezési forma a mai napig változatlanul az élen jár, és töretlen hírnevet élvez nem csupán az alkotók, de a befogadók körében egyaránt. Vegyük napjaink egyik híres magyar együttesét, a Bëlgát, amely mindössze azzal érte el emberek százezreit és azok rajongását, hogy paródia-slágereket gyártottak. Ilyen parodisztikus, ironikus hangvételű szerzeményük akár az „Együtt vagyunk, Lajos” vagy a „Rendőr munka” című számuk is, melyeket a PEN színes egyetemi közössége is nagy lelkesedéssel fogadott áprilisban. De vajon mi lehet a titkuk? Az egyik minden bizonnyal az, hogy olyan előzetes tudásra és közös „nemzetfelfogásra” építenek, mely számunkra, magyaroknak egy részről erősen közösségalakító. Mindemellett pedig annak ellenére, hogy sokunk nem tartja a magas irodalom fő pillérének, mégis erős véleményformáló és alakító szereppel rendelkezik társadalmunkban. Nem ismeretlen ez természetesen az irodalomban sem, hiszen már évszázadok óta fellelhető a nemzetközi irodalom hagyatékában, továbbá nem kevés szakirodalom és gondolkodó foglalkozik csupán ezzel a témakörrel. De vegyünk

24 Szabó

csupán a saját irodalmi örökségünkből egy jól ismert példát. Örkény István egyperces novellái az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak, teszik ezt úgy, hogy nem csupán elgondolkodtatnak, de sokszor tátongó űrt vagy mély kételyeket hagynak az olvasóban. Hiszen jogos a kérdés; „Mire gondolt a szerző?”. Mert ezek a művek nem csupán szórakoztatnak, de rá is világítanak a rideg valóságra, a magyar életre, a társadalom, a politika, a hatalom és az egzisztenciánk olyan kérdéseire, melyek talán a legnehezebben tárgyalható témák, mindezt mégis egy lágy, kacagtató, megmosolyogtató köntösbe csomagolja az irónia leplével. Ám ezen művészeti ágak mellett a mai napig előszeretettel csempésznek ironikus elemeket az újonnan gyártott médiatartalmakba is. Vegyül például a Family Guy-t, vagy a South Parkot, melyek olyan rajzfilmek, illetve animációs filmek, amik első sorban inkább a felnőtt korosztálynak szólnak tükrözve a készítők társadalomkritikus véleményét és gondolkodásmódját, nem kevés iróniával és szarkazmussal ötvözve. Így tehát mindezek használata természetesen arra is lehetőséget ad, hogy egy adott kultúrában a hatalommal szemben, személyes integritását és véleményét megőrizve maradjon életben és alkosson véleményt, ezekre pedig ékes példa ezen sorozatok egy-egy része. Elmondható, hogy mindent és mindenkit átsző az irónia kusza hálója, hiszen olyannyira lett szerves része mindennapjainknak, hogy sokszor észre sem vesszük, mégis használjuk megannyi megnyilvánulásunk során. Mindezt pedig sokszor olyan platformokon próbáljuk és akarjuk tálalni, ami nagy közönséghez is képes eljutni, hiszen nem csupán véleményünk kinyilvánítására és ennek megteremtésére van igény, de befogadására is.

Loretta: A művészet és az irónia


Hogyan éljük túl a nehezebb napokat? Tömérdek kellemetlen szituációba keveredhetünk életünk során, melyeket mindannyiunk különbözőképpen kezel. Egy hosszasabb nap után az ember csak arra vágyik, hogy bedőlhessen a pihe-puha ágyába s kikapcsolhassa az agyát egy kis időre. Nálam a fáradtság és az éhség tünetei között megjelenik az irónia is, melyet amúgy is előszeretettel alkalmazok mindenféle helyzetben. Egyik örök kedvencem az, mikor épphogy beesem az ajtón, hangosan kijelentem, hogy megjöttem, s körülbelül három percre rá édesanyám megkérdezi, hogy: „Jaj kicsim, itthon vagy?” Mire én: „Nem anya, még nem.” Ilyenkor általában, ha édesapám is otthon van, jót nevetünk a dolgon.

A legtöbb diák égbemeredő kezekkel jelezte, hogy tudja a helyes választ, kivéve a két kócos hajút a terem végében. Mindenki tudta, hogy a végén nekik kell választ adniuk, s hogy ne menjen el egy perc sem a szünetből, megpróbáltunk segíteni nekik, de hiába, mikor is a mögöttem ülő fiú megelégelte, s hangosabban, enyhe iróniával a hangjában odasúgta nekik: „lexéma”. Persze ennek semmi köze nem volt a feltett kérdéshez, de Patrik ezt nem tudta. Felállt a székéről, kihúzta magát, s büszkén válaszolta: „Tanárnő, lexéma”. Hirtelen mindenki olyan visszafoghatatlan nevetésben tört ki, közöttük a tanárnőnk is, hogy az óra utolsó tíz perce csak úgy elsuhant.

Visszagondolva a gimnazista évekre rengeteg vicces sztori jut eszembe. A mindennapi rutinhoz hozzátartozott az is, mikor a tanárnő vagy tanár úr belépett a terembe és megkérdezte az óra elején, hogy mindenkinek készen van-e a házi feladata. Azt tudni kell, hogy az osztályban sosem volt olyan, hogy valakinek ne lett volna meg a feladat, mivel minden szünetben összeült a csapat egyik része és megoldották. Ilyenkor a fiúk, az osztály szóvivői nagy büszkén jelentették ki: „Persze tanár úr, miért ne lenne kész? Mi mindig megírjuk őket rendesen!”

Egy újabb szép emlék tizenéves koromból. Rendszeresen jártam röplabdaedzésekre minden héten háromszor, s szerencsémre édesapám is pont ott tartott tréningeket a focistáknak. Ebből az következik, hogy általában egy időpontban végeztünk, s mivel ugyanoda mentünk haza, megvárt s elvitt. Egyik alkalommal megkérdezte tőlem, amint végeztem az edzéssel, hogy lenne-e kedvem átugrani a műfüves pályára és kocogni még pár kört vele (persze mindezt csak piszkálódásból, mivel látta, hogy nagyon elfáradtam). Mindenféle átgondolás nélkül rávágtam: „Persze, fussunk egyből hat kört a nagypályán! Máshoz nincs is kedvem, nem is akarok hazamenni, lefürödni, kinek kell az?!” Kapva kapott az elszólásomon megfogta a kezemet s átráncigált a pályára. Mondanom sem kell, mennyire boldog voltam és a második kör után már úgy kellett levonszolni a fűről. Abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha többé nem leszek ironikus, még kicsit sem.

Van itt egy történet, ami mindent visz. Érettségire készültünk az utolsó évben, s pont irodalom következett. Mikor végeztünk a szövegértés feladattal, a tanárnő kérdezgette az osztályt a tételekből és az eddig tanultakból. A leghátsó padban ült két fiú, akiket Patriknak hívtak. A két Patrik. Mi csak így hívtuk őket. Mit sem törődve a helyzet súlyával, halál nyugalomban vagy feküdtek a padon, vagy pedig egy focista életrajzi könyvét olvasgatták. A fiatal tanárnő, aki már második éve tanított minket, feltett egy kérdést, mely így hangzott: „Melyik híres költő nevéhez fűződtek a Léda-versek?”

Az irónia humoros segédeszköz tud lenni a mindennapokban, de ügyeljünk arra, hogy alkalmazása közben ne bántsunk meg senkit, és főleg ne szúrjunk ki saját magunkkal.

Nagy Luca Anna: Hogyan éljük túl a nehezebb napokat? 25


Irony for dummies Brit tudósok az alacsony intelligencia és a WC-használat közötti összefüggések vizsgálatának közepette egy szerencsétlen véletlen folytán feltalálták az iróniát. Mikor rájöttek a hibára, próbálták megsemmisíteni, de addigra a szörnyeteg kiszabadult, és megfertőzte az emberek jobb agyféltekéjét. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben gondolkodtam, mi is az az irónia, és mire használjuk. Majd beugrott. Ez tulajdonképpen egy kis segítség, hogy olykor-olykor ne sértsük vérig a másikat, vagy egyszerűbben fejezzük ki magunkat egy kellemetlen szituációban. Ez persze csak akkor működik, ha mindkét fél tisztában van az ilyen kifejezések valódi jelentésével. Nos, bár úgy tűnhet, kissé alábecsülöm modern társadalmunk irónia iránti fogékonyságát, a tapasztalataim azt mutatják, bizony néha szükség lenne egy gyorstalpaló képzésre az esetleges félreértések elkerülése végett. A következőkben néhány evidensnek tűnő gondolatot próbálok megmagyarázni, ezzel is segítve embertársaimat, hogy mindenki megértse a neki címzett kéretlen szólásokat. „Hát ez nagyon jó.” Ártalmatlannak tűnő mondat, amivel tetszésünket fejezzük ki. Legalábbis általában. Az iróniában az a jó, hogy ha megfelelően használják, akkor a hanglejtés sokat segít ezek felismerésében. Abban az esetben viszont, amikor ezt a mondatot halljátok - feltehetően ironikus környezetben - akkor pontosan az ellentétét jelenti. Egy példán keresztül: Az amúgy is négy órás tömbösített órát a tanár tovább tartja. Hát ez nagyon jó! „Gratulálok.” Az emberek szeretik, ha dicsérik őket, és elismerik a munkájukat vagy a tudásukat - pláne, ha ennek hangot is adnak. Ám átvitt értelemben ez szintén nem pontosan azt jelenti, amit várnánk tőle. Például: Gratulálok, már megint sikerült elkésned!

26 Keller Viktória:

Irony for dummies

Előfordulnak olyan helyzetek is, amikor egy nagyon rossz vagy balul elsült viccet hallunk, amiről hirtelen nem lehet eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk-e rajta. Bár a kínos egyszemélyes hahota már jelentheti azt, hogy nem sikerült maradéktalanul elnyernünk a társaság tetszését, a „nagyon vicces” ironikus megjegyzéssel könnyen porba tiporhatjuk beszélgetőpartnerünk önbizalmát. „Most komolyan?!” A tipikus kérdés arra vonatkozóan, amikor a másik fél azt hiszi, hogy jó ötlete van, de valójában nincs. Kicsit megfáradva képesek vagyunk egy nagyon rossz elképzelést is úgy látni, mint egy világmegváltó gondolatot. Ez sokszor okoz zavarba ejtő pillanatokat, amikor egy ilyen jól megkomponált, feltörekvő koncepcióról azután kiderül, hogy annyit ér, mint megboldogult lovon a patkó. Sajnos egy nap csak 24 órából áll és hajlamosak vagyunk túlvállalni magunkat. Ilyenkor előfordul, hogy annyi dolgunk van, hogy csupán azzal, hogy pislogunk, máris két órás csúszásba kerülünk. Persze az emberek kiszagolják a félelmet és ilyenkor bíznak ránk még több feladatot, amire mi csak en�nyit reagálunk: „Persze, nem gond, megoldom.” Végül pedig az igazi klasszikus: „Már csak ez hiányzott.” Nyilvánvaló, hogy nem arra vonatkozik a mondat, hogy ténylegesen mindenünk megvan. Ezt magyarázni nem is nagyon kell, evidens, hogy a váratlanul jött, ám kicsit sem kellemes meglepetéseket értjük ez alatt. Ezek voltak a legáltalánosabb példák, amik nap mint nap elhangozhatnak bármilyen kontextusban. Persze ezeken kívül számos más helyzetben lehet alkalmazni és értelmezni őket. Sőt, az sem probléma, ha elsőre nem értjük meg őket. Ilyenkor egész nyugodtan vessük be azt az időtálló és bölcs tanácsot, miszerint csak bólogass és mosolyogj. Befejezésül pedig egy kicsit elrugaszkodva a témától, fiatal egyetemistaként egy rendhagyó mondattal szeretném zárni a sort. Még pedig azzal, hogy Magyarországon létezik olyan pokemon, hogy sajtószabadság! Azt, hogy ez irónia volt, vagy sem, mindenki eldöntheti maga.


„Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.” A mai magyar futballvalóság a TrollFoci szemüvegén keresztül „Ne fogjon senki könnyelműen // A húrok pengetésihez! // Nagy munkát vállal az magára,// Ki most kezébe lantot vesz.” – napjainkban pedig az állítja magát komoly kihívás elé, aki hazánk labdarúgásáról – akár klubszinten, akár a válogatott esetében – bárminemű pozitív megnyilatkozást kíván tenni. Valóban nehezen lehetne siralmasabb helyzetet elképzelni az NBI-es fordulók pár ezres átlagnézőszámánál és annál, hogy „aranylábú fiaink” egy éven belül kikaptak Andorrától, Luxemburgtól és Kazahsztántól is (bár Gibraltár és Koszovó ellen továbbra is veretlenek vagyunk). Főleg annak tükrében elkeserítő ez a nihil, hogy 2016 nyarán egy ország ünnepelte euforikus hangulatban a nemzeti csapat európa-bajnoki teljesítményét. Azonban az átlag magyar futballkedvelők körében mégsem beszélhetünk teljes érdektelenségről ezen – az amúgy történelminek tekinthető – mélyponton. Ebben pedig elvitathatatlan érdeme van az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon már közel félmillió követővel rendelkező TrollFocinak. Az oldal eszmei atyjai egyetlen elv mentén mozogva tudtak kimozdítani több százezer embert a magyar futballt övező totális közönyből. Ez az alapvető attitűd a következő: ez a foci a miénk, minden szépségével és hibájával együtt, EZZEL KELL FOGLALKOZNUNK. A pincétől a padlásig, azaz a megyei bajnokság legalacsonyabb osztályától kezdve az MB1-ig (MB=Mennyei Bajnokság trollFocis berkeken belül). Sőt, közvetlen szomszédaink azon csapatai is rendkívüli népszerűségre tettek szert, akik határainkon túl az ott élő magyarságot képviselik a labdarúgás síkján (ilyen csapat például Szlovákiában a Dunaszerdahelyi AC, vagy Romániában a Sepsiszentgyörgy együttese). Miért is tehetett ekkora népszerűségre szert a TrollFoci? Azt nem állíthatjuk, hogy a magyar foci átmeneti fellángolásának sikereit lovagolták meg.

Azonban egy olyan beszédmódhoz nyúltak, ami sokak számára szimpatikus és könnyen befogadható volt. Röhögtek teli torokból, és erre „buzdították” egyre nagyobb számú követőiket is. Továbbá futballvalóságunk ironikus szemlélése segített feldolgozni az olyan traumákat, mint a válogatott amszterdami 8-1-es veresége Hollandiától a 2014-es VB-selejtezők során. Ezeken a megrázkódtatásokon túllendülve, helyén kezelve hazánk labdarúgásának helyzetét, a TrollFoci egyfajta identitásképző tevékenységbe kezdett. Összegezte azokat a dolgokat, amiért mi magyar emberek sajátunknak érezhetjük ezt a focit. Persze itt nem az Aranycsapat és az azt követő generáció világszínvonalú teljesítményéré kell gondolnunk. Azzal mindannyiunk tisztában van és büszkén húzzuk ki magunkat, amikor külföldön is elismerősen csettintenek Puskás nevének hallatára. Az 1990-es évektől kezdve azonban ilyen minőséget nem tudunk felmutatni. Mégis megvannak a magunk sztárjai. A TrollFoci közösségén belül eltörpül Messi és Ronaldo adott hétvégi teljesítménye Pintér Attila ex-szövetségi kapitányunk tabudöntögető hétvégi nyilatkozatai, vagy éppen Böde Dani Kazinczy-díjas félidei aranyköpései mellett. A magyar bajnokság második vonalában pallérozódik a levegő korlátlan hatalmú ura Torghelle „Air” Sanyi, és csakis nálunk védhet még mindig a legmagasabb szinten a kissé kopaszodó, de szürke mackónadrágjával együtt elnyűhetetlen Király Gábor. Nem valószínű, hogy a közeljövőben VB-döntőben szoríthatunk fiainkért, vagy megemelkedett pulzusszámmal kell hallgatnunk a Bajnokok Ligája himnuszát, mert a sorozatban egy magyar együttes képviselteti magát. Azonban mindig ott lesz egy közösség, ahol az adott mérkőzés után együtt örülhetek, bánkódhatok, kínosan nevethetek számtalan sorstársammal együtt. Köszönet, TrollFoci!

Pálfi Máté: „Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.” 27


„Olcsó, gyors, kényelmes és biztonságos!” A fenti szöveget gyakran olvasom a vasúttársaság internetes oldalán, amikor épp jegyet foglalok valamelyik „vadonatúj” szerkezetre, ami olyan hangos és zötyögős, hogy félő, sohasem jutok el vele az utam végállomására. Vegyük is sorba a szlogen négy lényeges melléknevét, amik elég ellenmondásosak, hogyha a gyakorlatban tapasztaljuk meg őket. Lehet, az „és”-be is bele lehetne kötni, de azzal most inkább nem foglalkozom. 1. Olcsó Vicc az egész, mert már egy Pécsről Pestre történő utazás is kész vagyonba kerül, és akkor a fővárosban még nem is csináltál semmit. Enni kell, inni kell, és rendben van az is, ha az ember felszerelkezik otthon elkészített szendvicsekkel, de ne felejtsük el azt a sok-sok ingert, ami egy nagy városban érhet és arra ösztönöz bennünket, hogy ezt meg azt megvegyünk. De ez talán csak számomra egy érv. Igazából az bosszant, hogy lehet, más országokban is hasonlóan magas árért vannak a vonatjegyek, de meg is adják érte azt a kényelmet és biztonságérzetet, amit az utazó érezni akar. 2. Gyors A japán gyorsvasúthoz képest a magyarországi vonatok sebessége 0 kilométer per óra, jobb esetekben 5. Mondhatni azt is, hogy lassan, de biztosan odaérünk a célhoz. Persze csak abban az esetben, ha útközben nem adódik valami technikai hiba, vagy kábelszakadás, a sínlopásról, hótorlaszokról és a sínre tévedő szarvasmarhákról már nem is beszélve. Ha ezek nincsenek, akkor akadályt jelenthet még a nap, az eső vagy maguk az utasok. 3. Kényelmes Ezzel nem vitatkozom, hogyha az ember InterCityvel utazik, de ha egy jó öreg személy- vagy sebesvonattal utazunk, akkor nem mindig fogjuk ki a jó üléseket. Gondoljunk csak arra a szúrós anyagra, ami nyáron összekarcolja a testünket, vagy a műbőrre, amire, ha leülünk a nagy melegben, odaizzad az alsó felünk. Rosszabb esetben még izzadságfolt is keletkezik a ruhánkon. Téli időszakban pedig a fűtésrendszer vacakol, vagy egyáltalán nincs is.

28 Czeczon

Több órás utat úgy teszünk meg a fűtetlen vagonokban, hogy a bundával bélelt kabátunk sem elég, hogy melegen tartson minket. Gimnazista éveim alatt nem egyszer jártam úgy, hogy hógolyózásra is lehetőség adódott egy-egy fülkében, ahol a rosszul zárt ablak miatt a hideg és a hó is besüvített. 4. Biztonságos Talán ezzel nem is lenne gond, hogyha minden vonat ajtaja nyomógombos lenne és nem pedig fogantyús, amit rángatni kell, ha le akarsz szállni, de még akkor is, ha fel. A csúszós lépcsőfokokról nem is beszélve. Aki pedig a Budapest (Nyugati) – Záhony vonalon utazott már életében valaha, biztosan összefutott azokkal a lengő ajtókkal, amelyeknek valójában nem kéne lengeniük. Fékezéskor, induláskor, kanyarban csak úgy szállnak, miközben utasokat találnak el. Micsoda biztonság! A hirdetésből már csak az hiányzik, hogy tiszta, zajmentes és pontos. Ha ez a három igaz lenne, akkor a többi hiba felett egy ideig szemet is hunynék, de semmi sem valósult még meg ezek közül. Biztos vitáznának velem azok, akik a közelmúltban elkészült vonatokkal tudnak utazni, de ott, ahonnan én származom, ezek a járművek csak hétvégén járnak, és akkor sem sűrűn. Szóval visszatérve a legtöbb helyen közlekedő, régi rendszerű (állítólag felújított) vagonokra és mozdonyokra, ezeken aludni, pihenni nem tudsz, beszélgetni is csak úgy, ha üvöltesz. A szép, magyar tájat sem látjuk a mocskos, poros ablaktól, csak eső után. A mosdók kinézete pedig inkább arra ösztönzi az embereket, hogy a hosszú út során visszatartsák szükségleteiket addig, amíg nem találnak egy viszonylag rendes toalettet. A pontosság feltüntetése pedig oltári nagy hazugság lenne a részükről. Eddigi utazásaim során sohasem tapasztaltam még, hogy ne késett volna a vonat. Ha pár perccel is, de mindig (!) később értünk be az állomásra. Lehetne még a várótermekről is beszélni, amelyek helyrepofozása évekig is eltart, még akkor is, ha csak egy jegyautomatát helyeznek el a területén. Állandó utazóként nem hiszem, hogy nagy kérés lenne, hogyha a fent említetteken egy kicsit javítanának. Nem 100%-os hibamentességre vágyom, csak annyira, hogy ne kelljen imádkoznom a csatlakozás eléréséért, illetve zárhatóbb ablakok és nagyobb kényelem se ártana.

Enikő: „Olcsó, gyors, kényelmes és biztonságos!”


Koffeinmérgezés Avagy az egyetemisták rémálma: a vizsgaidőszak Kiskorodban biztosan téged is ijesztgettek szellemekkel, mumusokkal, de nyilván hamar ráébredtél, hogy nem léteznek. Ezután hosszú éveken keresztül abban a tudatban éltél, hogy alaposan rászedtek kicsiként, mégis büszkén szegted fel az állad, mert meggyőződtél róla, hogy többé nem húzhat be senki a csőbe. Aztán felvételt nyertél az egyetemre, és minden felborult. Rá kellett jönnöd, hogy a mumus mégis létezik: vizsgaidőszaknak hívják. Figyelem, a következő sorok hallgatók számára felkavarók lehetnek! A vizsgaidőszak az az időszak, amikor a csend is zajos. Amikor egyszerre legalább tízen próbálnak elérni valamiféle irreleváns ürügy miatt, holott két nappal ezelőttig – mikor végre elhatároztad, hogy nekiesel a száraz tananyagnak – olyan kísérteties nyugalomban volt a telefonod, hogy azt hitted, megadta magát. Ez az a szakasz, amikor a takarítás hirtelen létszükségletté válik, amikor a kedvenc előadód legjobb száma a tucatzenék közé süllyed. Amikor teljesen váratlanul kedved szottyan összefutni a szobatársaddal, akiről egész szemeszteren át azt fantáziáltad, milyen jól mutatna neki a kikapart szem. Ez az időszak az az időszak, amikor az elektronikai berendezések kék halált halnak. Amikor a nyomtatód begyűri a papírt. Amikor a laptopod cserbenhagy, holott mikor sorozatokat torrentezel, hibátlanul teszi a dolgát. (Hiába közlöd vele – és magaddal –, hogy ez minden, csak nem legális.) Ez az a ciklus, amikor rengeteg programod lenne, míg más napokon csak punnyadsz a tévéd előtt. Ez az az időszak, amikor kartonszámra vedeled a magas koffeintartalmú italokat, de alig néhány hete kidobattad a testvéreddel azt az egyetlen dobozt, amit véletlenül vásárolni mert magának. Ez életed azon szakasza, amikor végre beleférsz abba a szűk ruhába, amit egy bulira tartogattál, de aztán mégsem veszed fel, mert nincs erőd elvonszolni magad. Ami

kor folyton csak aludnál, holott máskor gond nélkül elrúgod az alvásdeprivációt. Vagy amikor sok időd van tanulni, de mire ráveszed magad, hogy kinyisd az első könyvet, már csak egyetlen napod maradt. És ami még ennél is megrázóbb? Ezt az időszakot kétszer kell átvészelned egy évben. (Lehet, hogy a nők normális esetben évi tizenkétszer véreznek, de kizárólag egy dilettáns meri azt gondolni, hogy ez hatszor rosszabb az egyetemisták mumusánál.) A téli vizsgaidőszak az az időszak, amikor a hidegben is izzadsz. Amikor az áldott, békés karácsonykor az idegesség okán kihullott hajszálaidat szedegeted a lefolyóból. Amikor mindenhol bő vacsorával fogadnak, de te egy falatot sem bírsz letuszkolni a torkodon. A nyári vizsgaidőszak az az időszak, amikor örülsz, hogy végre itt a jó idő, de csak a könyvtár poros ablakain keresztül gyönyörködhetsz benne. Amikor a nyíló virágok illata helyett a könyvek jellegzetes szagát kell inhalálnod. És amikor azt hiszed, teletömted magad tananyaggal és képes vagy bármire, az illúziók szertefoszlanak, mert jön a számonkérés. Ez a vizsgaidőszak azon része, amikor az újonnan vásárolt tollak egyike sem akar fogni. Amikor egyetlen korty víz után hirtelen rád tör az inger, míg máskor két liter sem kottyan meg. Amikor egyetlen értelmes mondatot sem sikerül kiböknöd, pedig ott visszhangzik a fejedben a sok kérés, hogy tedd már végre üresbe a beszélőkéd. Ez az az időszak, amikor mindenféle jogszabály eszedbe jut – Hogyan? Te nem is ezen a karon tanulsz! –, de a gótikus épületek ornamentikájáról nem tudsz nyilatkozni. Összegzésképpen tehát a vizsgaidőszak egy nagy paradoxon: minél többet tanulsz, annál több anyag van vissza. Alábbi grafika: Szabó Anna

Tóthi Adrienn: Koffeinmérgezés 29


Young adult gyorstalpaló Avagy hogyan írjunk bestsellert? Az elmúlt évek ifjúsági regényeinek elsöprő sikere rengeteg feltörekvő írót inspirált arra, hogy beálljon a sorba, és ő is learassa a babérokat. Azt hiszed, hogy ez számodra csupán egy álom marad? Hát nem, mert itt megtudhatod a titkos formulát, amivel TE is ugyanolyan jó könyveket írhatsz seperc alatt, mint amilyen az a többi néhány ezer a könyvesboltokban. Kezdjük a főszereplővel. Ő mindenképp legyen egy teljesen átlagos középiskolás lány, hogy az olvasó jól bele tudja magát képzelni a helyébe, hiszen az olvasó egyszerű lény, és nem tud azonosulni egy krumpliszsáknál komplexebb karakterrel. Szóval adott ez az átlagos főszereplőnk – és itt jön a csavar –, de kiderül róla, hogy NEM is átlagos, hanem valamiért nagyon különleges! Hogy miért, arra itt van néhány jól bevált példa: csak ő lát át a gonosz társadalom felszínén, egy elveszett vérvonal utolsó leszármazottja, vagy hagyjuk is a magyarázatot, egyszerűen különleges, mert csak. Fontos, hogy ez a belső kontraszt – átlagos és különleges – megjelenjen a főszereplőnk külsejében is. Ő maga úgy gondolja, teljesen átlagos külseje van, de ne olyan gyorsan! Időről időre emlékeztesse néhány karakter őt, hogy mennyire gyönyörű. Néha báli ruhába is öltöztethetjük, hogy a tükörben ő is megcsodálhassa magát. Nem úgy a férfi főszereplőnk! Tegyük a napnál is világosabbá az első perctől kezdve: ez a férfi egyed olyan szép, sármos és izmos, hogy az összes női karakter és a főszereplőnk legjobb meleg barátja is érte csorgatja a nyálát. (Jegyzet: legyen egy meleg legjobb barát, hiszen ez a huszonegyedik század, és progresszívak vagyunk.De felesleges érdemi történetszálat adni nekik, mivel ők csak arra kellenek, hogy megmutassuk, milyen modernek a nézeteink. Bónusz pont egy ugyanilyen kaliberű színes bőrű karakterért.)

30 Csirke Viktória: Young

Ennek a férfi karakternek rögtön megtetszik a női főszereplőnk, hiszen olyan átlagos, de mégis olyan különleges. Jöhet aztán a civódás: nem lehetnek együtt a férfi karakter sötét titka miatt, hiszen olyan veszélyes az ő világa. A századik oldalon mégis csattanjon el egy csók, aztán legyenek elválaszthatatlanok. Néha azért meg kell mutatnunk, hogy mégis veszélyes együtt lenniük, hogy szakítanak, majd újra összejöjjenek, és így tovább. Bedobhatunk egy szerelmi háromszöget is, az olvasók imádják! De nagyon fontos, hogy az legyen a kiválasztott szerencsés férfiú a történet végén, akire a főszereplőnk először vetette rá a pillantását az első fejezetben. A történet helyszínét tekintve három lehetőséged van: egy átlagos amerikai kisváros, New York vagy London. A világ többi része nem elég érdekes. Ha disztópikus jövőben játszódik a történeted, úton-útfélen éreztesd, hogy mennyire rossz ez a társadalom. Ne riasszon el, hogy esetleg nehéz lesz egy koherens világot felépítened: felesleges mélyebben belemenni, hogy miért vannak olyan gonosz szabályok, és miért gonoszak a vezetők, az olvasó csak szörnyülködni szeretne. És most hogy meg is vagyunk az alapokkal, nézzük, mivel fűszerezheted meg a sztorit, hogy igazán egyedi és elragadó legyen. Csak, hogy néhányat említsek: a főszereplő szülei elváltak, vagy épp meghalt legalább az egyik, hogy aztán kiderüljön, hogy mégsem, és a főszereplőnk igazából egy királyság örököse. Lehetnek titkos képességei, amikről még ő sem tud. Szerepelhetnek szexi vámpírok és vérfarkasok. A felnőttek haszontalanok, csak a gimis gyerekek tudják megfejteni a gyilkossági ügyet. A lehetőségek száma véges, de ez ne aggasszon, így lesz ugyanolyan jó a regényed, mint az összes többi! További ötletekért olvass rengeteg ifjúsági regényt, vagy írd be a keresőbe, hogy „ifjúsági regények kliséi”. Hogy mi az a klisé? Ne is törődj vele!

adult gyorstalpaló


Távozások Életünk során sok örömteli és kevésbé örömteli találkozásban van részünk. Na de mi a helyzet akkor, ha búcsúzni kell? Erre a kérdésre próbál választ, legalábbis alternatívát adni a Távozások című japán filmdráma, ami 2009-ben Oscar-díjat nyert. Első ázsiai filmélményemet követő impressziók háromezer karakterben.

méltósággal közelítsük. A csend mellett Charles Gounod Ave Maria-átirata is erősíti a mondanivalót, pláne, hogy ezt többször is maga a főhős játssza csellón.

Ha a történetet vesszük górcső alá, elég hamar rájövünk, hogy nem valami közhellyel van dolgunk. Egész pontosan nem is az alaphelyzet az, ami szokatlan, hiszen egy munkahely megszűnésével indul a film: a sikeres csellista, Daigo elveszíti egzisztenciáját, miután váratlanul felszámolják zenekarát. A semmiből új alapokra kell építenie az életét. Ezen magasztos építkezés előtt azonban el kell kerülnie valahogyan az éhenhalást. Elköltözik, munkát keres. Talál is egy állást, turisták mellett vállal csoportkísérői feladatokat. Vagyis ezt hiszi. Az álláshirdetésbe azonban egy apró hiba csúszott. Csak az utolsó pillanatban derül fény arra, hogy valójában holttesteket kell előkészítenie a koporsóba helyezésre. Jobb híján elvállalja az munkát, ám a várttól merőben eltérő feladatkört igyekszik titokban tartani felesége és barátai előtt.

Azt azért érezzük, hogy a halálnak és az ahhoz való viszonyulásnak nem csak az eddigiekben felvillantott szép és magasztos oldala létezik. A Távozások talán éppen azért kiemelkedő alkotás, mert a témát a maga teljességében járja körül, bemutatva az élő ember minden halállal kapcsolatos averzióját. Vajon mit tehet a halott-előkészítő, ha az elhunytról meglehetősen nehéz eldönteni, hogy férfinak vagy nőnek öltöztesse? Hogyan reagáljon, ha a fájdalmukat az iránta tanúsított agresszióban vezetik le a családtagok és árgus szemekkel figyelik a holttest előkészítésének minden mozzanatát? Mi történik, ha egy bomlásnak indult hullával van dolga? És legfőképpen: mit tesz, ha saját szerettét készíti elő utolsó útjára? Ezeket a kérdéseket és dilemmákat felvillantó groteszk, abszurd jelenetekből nincs hiány. A helyzetek képtelenségét pedig tovább fokozza a főszereplő arcjátéka. Abban sokszor a teljes döbbenet olyan manifesztációját láthatjuk ugyanis, ami akarva-akaratlanul is nevetésre késztet.

A Távozások nem csak egy szokatlan történet, hanem egy meghatározó kulturális találkozás is. A film bemutatja, hogyan lengi be a halál univerzális jelensége a mindennapokat Ázsiában. Bepillantást enged a japán halott-előkészítési és temetkezési szertartásokba, ugyanakkor hitelesen ábrázolja az elhunyt szerettei személyében a veszteség feldolgozásának szakaszait, a gyász egyetemes folyamatát. Annak érdekében pedig, hogy a néző mindezt fel tudja dolgozni, a filmben gyakoriak a csendes jelenetek. Ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a témát kellő

Röviden összefoglalva; a Távozások nem tesz mást, mint érzékenyít. Figyelmesebbé tesz mindazon hétköznapi, ugyanakkor – egy másik perspektívából szemlélve – kivételesen értékes dolgok iránt, amik körülöttünk vannak. Amellett, hogy megmutatja, mennyire szerves része a halál mindennapjainknak, a fájdalomhoz való közelítés egyik alternatíváját is felkínálja. Rávilágít arra, tudatában annak, hogy egyszer véget ér az élet, mennyire értékes minden apró öröm, amit megtapasztalhatunk addig, amíg tart.

Szabó Bianka: Távozások 31


A A

A

A

A

32 A

-A



Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.