Makk Flóra „A regény egy mozaik vagy puzzle” – interjú Kiss Tibor Noéval

Kiss Tibor Noét az olvasók úgy ismerhetik, mint az Inkognitó (2010; 2016) és az Aludnod kellene (2014) című regények szerzőjét, a Jelenkor tördelő-szerkesztőjét, lelkes focirajongót. De amikor mint Pécs belvárosának lakói megismerkedtünk, számomra a Cukor nevű, nagyon barátságos cica gazdája volt. Az interjúhoz sem kellett messzire mennem, csak át a szomszéd házba, aminek ablakában szokott Cukor cica sütkérezni, hogy irodalomról, írásról, és Noé legújabb, most készülő regényéről beszélgessünk.

PécsiBölcsész: Mit jelent számodra az irodalom?

Kiss Tibor Noé: A jó irodalom képes olyan világot teremteni, amelyben a szimbólumokon és a történeteken keresztül ráismerünk a saját életünkre. Személyesen az olyan irodalmat szerettem mindig, amely radikális állításokat tett, vagy radikális nyelvet használt. Gimnazistaként Kafka volt a kedvencem, mert teljesen más szempontból tudta bemutatni a világot, ami körülvette, mint más írók. De ha egy irodalmi

„A regény egy mozaik vagy puzzle.”

Beszélgetés Kiss Tibor Noéval

műnek vagy szerzőnek van egy saját, működő nyelve, az számomra izgalmasabb, mint a történet. Én is sokat bíbelődöm ezzel a szövegeimben. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a vers lenne az, amiben megtalálnám magamat, mégis a regények, a prózaírás felé fordultam.

PB: A könyveid gyakran foglalkoznak olyan szereplőkkel, akik a társadalom peremére szorultak. Felelőssége az írónak, hogy megszólaltasson olyan rétegeket, akiknek nincs hangja?

K.T.N.: Sok igazság van benne, de kilenc évnyi pályafutás után szkeptikus vagyok. Amikor az Inkognitó megjelent, még nem volt róla szó, hogy mi az a transzneműség, így a témát nem ismerő olvasók számára betekintést nyújtott egy transznemű ember sorsába. Sokan tudtak kapcsolódni úgy a könyvhöz, hogy őket nem érintette ez a konkrét probléma. Volt olyan olvasóm, akinek egy betegség miatt megváltozott a teste, és a könyvben megfogalmazott test-diszkomfort érzést a saját betegségével kapcsolta össze. Így segíthet. Az Aludnod kellene hét férfi története, akik egy tanyavilágban élnek, ahol gyakorlatilag nem maradtak nők. Érdekes, hogy az

28 Makk Flóra: „A regény egy mozaik vagy puzzle”

értelmezésekben leggyakrabban a mélyszegénység szó került elő, holott a szereplők közül legfeljebb kettő élt szegénységben. Az értelmezés általában abba az irányba hajlik, ami divatos, ami aktuális. Ugyanakkor sokszor tapasztaltam, hogy sok olvasó számára a regény világa idegen volt, és azok tudtak jobban kapcsolódni a történethez, akik személyesen ismertek ilyen helyeket. Sokan sorolták a számomra ismeretlen településneveket, hogy ez a regény itt és itt is játszódhatott. A fordításoknak köszönhetően külföldi olvasók, csehek, osztrákok, németek is elmondták, hogy „ráismernek” erre a világra, például a Szudéta-vidéken. Azok közül, akik a regény által leírt világban élnek, valószínűleg ezt a könyvet senki sem olvasta. Itt kialakul egy hierarchikus, hatalmi helyzet, amelyben én mint író, írok egy regényt valakikről, és az értelmezői tábor ezt gyakran úgy veszi, mintha én lennék a krónikása ennek a rétegnek, aki helyettük beszél. Ez tévedés. Én író vagyok, alsó osztályból származom, de nem mélyszegénységből vagy tanyáról. Beleláttam ebbe a világba, mert a nagyszüleim ott éltek, de amit megírtam, az már elsősorban az én világomon szűrődött át.

PB.: Íróként, ha bizonyos időközönként nem adsz ki művet, „kikopsz” a nyilvánosságból?

K.T.N.: Az nem baj. Van polgári munkám, könyvtördelés, kiadványtördelés, szerkesztői és újságírói munkák, nagyrészt ezekből élek. Az irodalom ilyen értelemben számomra szent, regényírás közben nem kell semmilyen kompromisszumot kötnöm.

Így nem a pénzkereset miatt kezdek el dolgozni egy regényen, hanem csak akkor vágok bele, amikor összeáll bennem valami, amit ebben a formában szeretnék elmondani. Most jobban állok, amint befejezem a regényt, amin most dolgozom, egy kis erőgyűjtés után nekikezdek a következőnek. Két könyv között most biztos nem lesz hat év szünet.

PB: Mesélnél a most készülő regényedről?

K.T.N.: Négy nagyon különböző ember beszél benne. Egy tizenkilenc év körüli kiskamasz egy Pest környéki faluból, egy ötvenhárom éves történelemtanár Budáról. Rajtuk kívül van két női szereplőm is, mindketten harminchoz közelednek, egyikük a fiú nővére, a másik a férfi lánya. Érdekes látni, hogy mennyi mindent be tudok építeni a saját személyiségemből a szereplőimbe, így olyan érzés, mintha mindegyik én lennék. A tizenkilenc éves fiú kapcsán felidéződött bennem a saját kamaszkorom a lakótelepen, és egyszer csak elkezdem úgy írni a könyvet, ahogy akkor írtam volna. Ugyanakkor ott van az ötvenhárom éves értelmiségi férfi, és bár nem vagyok ötvenhárom éves, és gyerekem sincs, át tudok lényegülni benne. A karakterek magukat építik az általam kicövekelt történetben, és bár a végén ott lesz a nevem a könyv borítóján, mégis úgy érzem, én csak segédkeztem abban, hogy az egész összeálljon. Most sokkal összetettebb, bensőséges, mégis sokkal kevésbé direkt viszonyt érzek a regény és önmagam között, mint eddig bármikor.

PB: Mi motivál az írásban?

K.T.N.: Most azt élem át újra, milyen jó érzés, amikor a szerkezet összeáll. A regényírás során szinte mániákusan racionálisan, strukturalista módon gondolkodom, és ezt a regényt is alaposan megszerkesztettem már a legelején. Még egy sort se írtam, de már hosszú vázlatom volt arról, kik a szereplők, hogyan változik a személyiségük, hogyan halad előre a cselekmény fejezetről fejezetre. A regény egy mozaik vagy puzzle. Ott van a fejemben az egész, de ahhoz, hogy a darabokat a helyükre rakjam, le kell ülni, és meg kell írni. És itt nem az ihlet számít, ez kőkemény meló. Sokszor maguktól jönnek a puzzle-darabok, mintha egy mágnes a helyükre vonzaná őket, vagyis a regény szinte magát írja meg. Sokszor alárendeltséget érzek: az írás során olykor mintha eltűnnék, és csak a szöveg maradna, ami magasabb rendű nálam, ami magába szív. Ez az a felszabadító érzés, ami miatt megéri csinálni ezt az egészet.

Makk Flóra: „A regény egy mozaik vagy puzzle” 29