RÓNAI KATALIN
Az Unokaprogram Kovács Zsófival beszélgetek. Zsófi fiatal anyuka, egyvalaki a fiatalabb korosztályból, aki máshogy álmodik már jó pár éve. Ő az, aki megálmodta az Unokaprogramot, és egy éve álmát már anyagba is öntötte.
Nagymama vagyok, ami egy fontos időszak egy idősebb hölgy életében. Azért is tudom mennyire fontos ez a kapcsolódás, mert mondhatni, nekem nem voltak regnáló nagymamáim, nagyapám meg végképp nem, hiszen, mielőtt a világra jöttem, ők már fentről kukucskáltak lefelé. De apai nagymamám sem élt, mivel édesapám születése után két nappal ő is felköltözött a másik dimenzióba, anyai nagymamám pedig, más típusú ember volt, a sok szenvedés okán, melyet megélt, sosem tudott öt unokája igazi nagymamája lenni. Emlékszem, milyen jókat kacagtunk, amikor sosem tudta a nevünket, hisz elméjét már erősen támadta a demencia, lelkét elfüggönyözte a meg nem értés fátyla, rátelepedett a megélt kor súlya. Kedvenc mondása, amellyel mindig válaszolt, bármilyen történet került szóba esetleges családi ös�szejöveteleken, az a „az semmi!”, volt és mindezt egy kézlegyintés követte, amelyre mi unokák kórusban azt válaszoltuk nagy kacagás kíséretében, hogy „ez a valami!”. Lehet, ha nem rázza meg őt annyiszor az élet, akár meg is sértődhetett volna ezen alkalmakkor, de azt hiszem, nem is értette, mi ez a nagy viháncolás. Sokszor, persze, én sem értem az unokáimat. Ez az élet rendje, hiszen, ők egész
máshoz kötődnek, nem beszélve arról, hogy mennyit változott a fókusz az elmúlt évtizedekben. Mégis egy bizonyos, hogy nem lehet elhagyni a kapcsolódást, mert minden korosztálynak szüksége van arra, hogy kapcsolódjon a másikkal, szeretetben, megértésben, érintésben, ölelésben. Régen Magyarországon is együtt élt több generáció, s bár bizonyára nem volt az sem súrlódásmentes, ma már nehezen fér meg egy fedél alatt két-három generáció, akkora a változás, annyira más az életvitel. Sokan az idős generációból egyedül maradnak, akár a társuk halála, vagy az egyre gyakoribb válások miatt, nyugdíjazásuk idején gyerekeik folyamatosan dolgoznak, az unokák élik a saját életüket. Ez egy nehéz időszak annak, aki azt érzi ilyenkor, hogy már nincs rá szükség, ekkor elindulhat a leépülés, ez előbb- utóbb a beszűküléshez, zárkózottsághoz vezet, majd érkeznek a betegségek, és a demencia ott kopogtat az ajtón. Kovács Zsófira a vállalkozó anyukák oldalán talált poszt hívta fel a figyelmem. Megkerestem, mert nagyon kíváncsi voltam arra, hogyan születik meg egy fiatal anyuka fejében az az ötlet, hogy újszülötteket és időseket kapcsoljon össze a gyógyulásért, a szeretet áramoltatásáért, az idősek jóllétéért. CsPM 71
