Vendéglátás Másképp Blogi módra 6.

BLOGI

Vendéglátás Másképp Blogi módra 6.

Ebben a hónapban az „átverés” témája szólított meg több vonalon is, ezért úgy döntöttem, Vendéglátás – Másképp cikksorozatomban is ezzel kapcsolatban írok saját élmények alapján. Többször belefogtam és félbehagytam. Újrakezdtem, átírtam, töröltem. Nem tetszett ahogy fogalmaztam, amit írtam, összességében amilyen témát választottam.

Ejthettem volna persze és választhattam volna mást is, de úgy éreztem dolgom van vele és ha képes vagyok végül mégis mesélni róla, az újabb fontos lépés lehet előre önmagam megismerésének útján, melyen cirka 15 éve indultam el. Vendéglátósként, egy olyan szakma résztvevőjeként, ahol a szabadidő eltöltésének nem feltétlenül a leggyakoribb módja, hogy az ember olvas, tréningekre és előadásokra jár. Sokkal inkább bevált gyakorlat volt számomra is egy időben, hogy a feszültséget némi alkohollal oldva söpörjem a szőnyeg alá mindazt, ami felbosszantott, bántott, kiakasztott.

Aztán valami szinte észrevétlenül megváltozott. Indult az egész folyamat egy könyvvel 2007 tájékán és folytatódott hamarosan tanfolyamokkal és számos egyéb olyan olvasmánnyal, tréninggel, rendezvénnyel melyek egyenként is mind sokat adtak számomra. Részben pedig egymásra is épülve kapott a haladásom egy olyan ívet, ami során egyre többet és többet tudtam meg saját magamról.

És arról, hogy akik mellettem voltak a vendéglátásban töltött évek során és a barátaimnak hittem őket, hogyan viselik az én változásomat. Mennyire állnak ki mellettem, képesek-e drukkolni nekem ahhoz, hogy a mókuskerékből kiszállva új életet kezdhessek és itthon BOLDOGuljak.

Hát nem voltak képesek. Vagy hajlandók.

Egyik csalódás a másik után ért, átverve éreztem magam, mikor támogatás helyett folyamatos eltávolodást érzékeltem azok részéről, akikről korábban úgy gondoltam, bármit megtennénk egymásért.

Ráadásul ez idő tájt, első repülőutam során, ami 2015 tavaszán Londonba vitt egy 4 napos szemináriumra, megismertem valakit, akivel kapcsolatban egy idő után szintén átverésként éltem meg, hogy nem azt kaptam, amit vártam. Pedig neki hála a rákövetkező évek során számos korábbi önkorlátozó hiedelmemtől szabadulhattam meg. A fejlődésnek azonban komoly ára volt, nem csak feltétlenül anyagi szempontból, de lelki vonatkozásban is...

Úgy éreztem ugyanis egy idő után, hogy a nála lerakott terhek helyett kaptam újabbakat. Melyek valószínűleg nem is újak voltak, csak mindaddig míg bizonyos egyéb dolgokon nem léptem túl, addig fel sem tudtam ismerni, hogy mik rejlenek még a mélyben. Visszatekintve már látom, hogy mindez akkor az én választásom volt és bármikor elsétálhattam volna, amennyiben el merem hinni magamról, hogy képes vagyok rá. De még nem voltam. És azóta már tudom, hogy azért, mert mindennek megvan a maga ideje és semmit nem lehet siettetni bármennyire is szeretnénk.

De az idő mindig eljön, így nálam is ez történt, s egyszer csak úgy döntöttem, hogy ideje tovább lépnem és más úton folytatni tovább önmagam megismerését. A mai napig is van, hogy még eszembe jutnak azok az idők és hogy vajon nekünk miért kellett találkoznunk. Miért ilyen módon kellett megtanulnom meghúzni a határaimat és nemet mondani azokra a dolgokra, melyekről ott és akkor azt éreztem, hogy nem hozzám tesznek és építenek, hanem inkább elvesznek belőlem.

Az adott segítő ugyanis meglehetősen érzékeny „radarral” volt képes felmérni mindazoknak a gyenge pontjait, akik hozzá fordultak. Előszeretettel nyomkodta is ezeket a gombokat sorra-rendre mindaddig, míg az illetőnél elpattant a húr és összeomolva „behódolt” neki, avagy hozzám hasonlóan besokallva a módszertől úgy döntött, hogy tovább áll.

Hosszú időnek kellett eltelnie a „szakításunk” után, hogy megértsem mi történt valójában és meg tudjak bocsátani. Egyrészt magamnak, hogy a tanulásnak ilyen fájdalmas módját választottam, másrészt neki mindazért, amit úgy éreztem miatta kényszerültem átélni.

Rájöttem, hogy nem átverés áldozata lettem, mindössze ott és akkor abban a formában voltam képes és hajlandó tanulni. Ő pedig a saját maga legjobb tudása szerint tanított. Ameddig tudott. Ameddig engedtem. Ameddig megadta azt, amire ott és akkor szükségem volt. Ahogy a korábbi barátaim is.

Az arra való képességem felismerését például, hogy a hozzájárulásom és beleegyezésem nélkül senki a világon nem verhet át engem. Én magam tettestársa voltam mindig az adott szituációban.

Ahogy abban is, hogy hosszú éveken át ne lássam meg azokat a lehetőségeket, melyeknek köszönhetően a vendéglátásra is másképp gondolhatok. Úgy, ahogy korábban még elképzelni sem tudtam volna, hogy képes vagyok.

És hogy elhiggyem magamról, ha több időbe is telik, mint korábban gondoltam, képes vagyok felépíteni egy olyan vállalkozást, amivel át tudom adni mindazokat az értékeket, melyeket az elmúlt hosszú évek során összegyűjtöttem. Azoknak segítve, akik még csak indulnak az úton vendéglátósként vagy akik már abban gondolkodnak, hogy eljött az ideje váltani valami másra.

Mert hiszem, hogy az álmaimnak nincs lejárati idejük. És ez Önökre is igaz, kedves Olvasók. Akkor is, ha sokszor érezték már átverve magukat. Hisz lehet, hogy csak hozzám hasonlóan még csak ezután jön el az ideje, hogy megértsék, mit adtak ezek a vélt vagy valós átverések. Kívánok tehát a korábbi tapasztalatok átértékeléséhez egy új „szemüveget”, egy olyan nézőpontot melyet kipróbálva rájöhetnek, minden okkal történt és segített abban, hogy visszagondolva rá másképp lássák Ön- magukat és a történtekben való szerepüket.