Kész átverés ;) Munkában, magánéletben, mindenben és mindenhol…

BLOGI

Kész átverés ;) Munkában, magánéletben, mindenben és mindenhol…

Na nem nálam személy szerint szerencsére, de annyi embertől hallom a környezetemben a negatív visszajelzéseket, hogy úgy döntöttem ebben a hónapban szentelek némi időt annak, hogy megosszam ezzel kapcsolatban a saját tapasztalataimat. Az alábbi sorokban a munkámra vonatkozóan, másik cikkemben pedig a pár éve divatba jött ezo-spiri-önfejlesztő témát illetően.

Ahogy már korábbi írásomban említettem, a Vendéglátás – Másképp projektem jelenleg építési fázisban van, a megélhetésemet pedig egyelőre egy call center biztosítja. Szó szerint és átvitt értelemben is, hisz biztosítások távértékesítésével foglalkozom immáron egy éve.

Ennek a munkának a kapcsán napi szinten szembesülök azzal, mennyire megnehezíti a hozzám hasonlók munkáját az, hogy korábban más cégek üzletkötői nem a legkorrektebb módon tájékoztatták az ügyfeleiket a szolgáltatásokkal kapcsolatban.

Sajnos az elmúlt bő 12 hónapom alatt hallott történetek alapján kijelenthetem, sokakat átvertek már biztosítási ügynökök, akiket bátran nevezhetünk a szakma szégyeneinek vagy magukat pénzügyi tanácsadónak nevező szélhámosok. Mivel olyan mértékű igazságérzettel áldott (vagy vert meg?) a sors keze, amit még egy jó adag maximalizmussal én magam spékelek meg a munkám tekintetében, elhihetik kedves Olvasóim, hogy volt már ennél általam jóval könnyebbnek ítélt munkám is.

Igaz, hogy akkoriban heti hat napban, napi átlag 12 órát dolgoztam úgy, hogy sokszor még enni leülni sem volt időm egész nap, de mind a megkeresett pénz, mind a vendégektől kapott pozitív visszajelzések kárpótoltak a fáradtságért. Nem beszélve arról, hogy meseszép helyen dolgozhattam egy szuper csapatban, olyan főnököknek, akikhez hasonlót 25 év alatt 2 ország számos helyén pincérkedve sem találtam.

Nem, nem az akkori munkám és fizetésem sírom vissza. Mindössze arra gondolok egyre sűrűbben, mennyire jó volt, hogy érezhettem: értelme van annak, amit csinálok. Hogy a szó szoros értelmében véve leteszek valamit az asztalra. Lehet, hogy csak pizzástányérokat és sörös korsókat, de azt tudtam, hogy jól csinálom.

Manapság pedig egyre többször van vége úgy egy-egy munkanapomnak, hogy nem értem, mit keresek ott, ahol vagyok…

Pedig örülhetnék éppen annak is, hogy egyáltalán van munkám. Ami igaz, hogy folyamatosan kihívásokat tartogat számomra, mégis élvezhetném, hogy kamatoztathatom benne mindazokat a „szupererőimet”, melyek csak az enyémek. És hogy olyan helyen dolgozhatok, ahova amúgy mosolyogva megyek be reggelente. Mert egy olyan Csapat része lehetek, ahol nem csak elfogadják, de díjazzák az egyediséget, a kreativitást és azt, ha apróságokkal tudunk egymás napjába mosolyt csempészni. És ez a mosoly a nap kezdetén még az én arcomon is ott ragyog...

Aztán ahogy telik-múlik az idő és a sokadik olyan emberrel beszélek, aki szerint egy élet vagy baleset biztosításnak semmi értelme, mert mikor kéne, úgysem kapnak használható anyagi segítséget, olyankor már egyre kevésbé megy a jókedv megtartása. A hangomon pedig hallatszik a hangulatom. Mert érzem, hogy a mások általi átverések és annak következményei az én életemre is hatással vannak. Hogy rajtam csapódik le a bizalmatlanság, a megkeseredettség, a csalódás…

És ezt napról napra megélni még egy hozzám hasonló kitartó és elszánt nőszemélynek is elég komoly feladat.

De vajon mi lehet a megoldás?

Kitartani tűzön-vízen át, arra várva, hogy egyszer talán majd csak beérik a befektetett hosszú hónapok gyümölcse? Folyamatosan emlékeztetve magam, hogy az elutasítás nem rólam szól. Mégis érezve, hogy sokkal többre vagyok képes és hivatott, mint naphosszat ezerféle kifogásba burkolt „NEM”-eket hallgatni.

Vagy egyszerűen azt mondani: van az a pont, amikor érdemes megérteni és elfogadni, hogy amit erőltetni kell, azt kár erőltetni.

Ez itt a kérdés. És hogy mi lesz a válasz? Egy hónap múlva ilyenkor szerintem már okosabb leszek. És ígérem akármire is jutok, megosztom Önökkel a végeredményt.

Addig is kívánom, hogy bármilyen érzéseket és gondolatokat is indított el ezen írásom kedves Olvasóimban, legyenek hajlandók és képesek úgy dönteni, hogy a szívükre hallgatnak. Én is azt fogom tenni, mert a szívem eddig még soha nem vert át.