MEGNYUGVÓ SZUPERNÓVÁK

NAGY ZOLTÁN

MEGNYUGVÓ SZUPERNÓVÁK

E havi írásom elején szeretném leszögezni: én egy komoly, zenét szerető ember vagyok.

Érdekes, ha máshogy írom, akkor is működik és még igaz is: én egy komolyzenét szerető ember vagyok. De erről egy picit később…

Szüleim kiváló megérzéssel ének-zenei általánosba írattak, mert muzikalitásom, dallamérzékem, hallásom arra ösztönözte őket, hogy ezzel az adottsággal kezdjenek, kezdjek valamit. Ne vesszen el a tehetség, tanuljak, tapasztaljak, gyakoroljak sokat, többet, sőt még annál is többet. A választott hangszerem az instrumentumok talán egyik legmonumentálisabb darabja lett, egy igazi nagyvad, a zongora. Első látásra, hallásra megvolt a kapcsolat, igen, ez egy életre kihat és egy életen át tart. Ezt az ember érzi, odabent, mélyen, hogy itt valami nagyon különleges, csodálatos kapcsolat kezdődött el ember és hangszer között.

Szüleim jól tették, hogy megmutatták nekem ezt az irányt, ezért a mai napig hálás vagyok Nekik, mert kiváló érzékkel egy olyan területen indítottak el, amely a mai napig is életem egyik legkedvesebb területe, kifejezési módja, bár igaz, most parkolópályán van, de semmi sem tart örökké. Sem a jó, sem a rossz. Úgyhogy optimista vagyok, talán hamarosan az én Napom is újra felvirrad.

A nyolcvanas években, mint oly sokan, én is megszerettem az olyan előadókat, akiknél hangsúlyosabb szerepet kaptak azok a hangok, amelyeket billentyűs hangszereken játszottak, vagy azokkal vették fel stúdiókban a számaikat. Lenyűgöztek az új hangzások és megtanultam egy új hangszer nevét: szintetizátor. A mágikus hangszer, amely több más hangszer hangját szólaltatta meg, sőt egyedileg „kitekergetett” saját hangokat is visszaadott, a mérnöki munka csodája, egy páratlan találmány. Akik pedig ezekkel a csodákkal komplett zeneműveket voltak képesek alkotni, nos, ők egyenesen Isteneknek lettek titulálva és valljuk be, rajongóik, követőik elégedettek voltak ezzel. Kiváló érzék és tudatállapot egy zeneművet összerakni. Volt, akinek fejben szinte rögtön megvolt, majd egy kis idő múlva már meg is alkotta teljesen. Volt olyan, aki leült a hangszer mellé, kicsit improvizált, játszott, csak úgy lazán, kötetlenül, majd ebből bújt elő egyszer csak egy olyan dal, amelyet még évtizedek múlva is sokan hallgatnak és szeretnek.

Ezt az írásomat két, korunkban ismert és népszerű alkotóművész inspirálta, akik sajnos az utóbbi években itt hagyták e földi létet, óriási űrt hagyva maguk után. Vangelisről, megannyi csodás dallam szerzőjéről és Ennio Morricone maestro-ról van szó, előbbi egy bő hónapja, utóbbi pedig 2 éve hagyta itt nekünk és az örökkévalóságnak fantasztikus dallamait, jellegzetes zenei tételeit. Gyermekkoromból még mindig a fülembe csengenek olyan dallamok, melynek egy részéről akkor nem is tudtam, hogy eme két Nagyság valamelyikéhez köthető, de később természetesen minden hiányos tudásom pótoltam. Megdöbbentő mennyiségű és hatású zenét komponáltak és azokon a ritka alkalmakon, amikor élőben is sikerült összehozni egy-egy nagyszabású koncertet – Vangelis például igen ritkán lépett fel az utóbbi időkben –, egy az egyben hozták azt a színvonalat és profizmust, amely rögzített anyagaikon is hallható. Mivel az iskolában a zongorázás mellett komolyzenei ismereteket is tanultam, sokkal jobban érdekelt, hogyan lehet nagyzenekarral tűpontosan, együtt, magas szinten megszólalni.

Sokszor hallottam, vagy olvastam közösségi felületeken az utóbbi években azt a mondatot: „régen még tudtak zenéket írni…”, ez elgondolkodtatott. Egy ideje figyelem azt, hogy vajon ma, mondhatni a kortárs zenék korában, mennyi időt és figyelmet fordítanak egy-egy zeneszám megírására, az mennyire kidolgozott, aprólékos és lehet-e első hallásra érezni azt a bizonyos – jó értelemben vett – lökést szívtájékon, amely azt mutatja, hogy betalált egy dallam, egy hangszer hangja, megvan-e a hatás, összességében hogyan épül be az ember fülébe, agyába, szívébe az, amit hall. Érdekes dolog a dallam maga. Ha meghalljuk és jó, amit hallunk, akkor évekre, évtizedekre képesek vagyunk eltárolni, előhívni, jó érzéseket felidézni a segítségével. Emlékekhez, érzésekhez köthető és sokszor akár életet is menthet egy-egy kiváló melódia. Vallom, a zene isteni ajándék, ezek a nagyszerű Művészek pedig megkapták azt a kivételes képességet, hogy közvetíthessék nekünk, hallgatóknak mindazt, ami „fentről jön” és általa szebbé, jobbá váljon a Világ maga.

Vajon napjainkban, amikor mindig, mindenhová rohanunk, nincs időnk szinte semmire, mert annyi felé szakadunk a napi rohanásban, hányan maradnak, akik majd elegendő figyelmet, időt és energiát fordítanak arra, hogy dolgokkal behatóbban foglalkozzanak? Mondjuk, ha zeneművet kell írni, vagy akár csak egyetlen tételt, számot. Ráérünk még ilyesmire? Tudunk-e, akarunk-e időt szánni arra, hogy folytassuk, ápoljuk ezt a szándékot, hogy ne hagyjuk veszni a minőséget, a mennyiség és a felgyorsult tempó oltárán? Mi lesz, ha már nem lesz köztünk senki sem azok közül, akik még tudják, ismerik a módját annak, hogyan kell a léleknek, a szívnek megírni a dallamokat? És akkor a szövegírásra még ki sem tértünk. Erről is lehetne írni egy külön gondolatmenetet, de ez most nem az a történet.

Vangelis. Megdöbbentem, amikor értesültem a hírről, hogy – bár terveztem valahol legbelül, de – sohasem fogom már látni élőben, nagy koncerten, a szintetizátorok mögött, teljes átéléssel játszani azokat a műveket, amelyek gyerekkorom óta felcsendülnek bennem is. Morricone pedig végleg letette a karmesteri pálcát, elhagyta a színpadot, meghagyva nekünk kivételes dallamait.

A híres, ismert embert, aki maradandót alkot, sztárnak, csillagnak nevezik. Közöttük is vannak különlegesek, ők pedig a szupernóvák, az Univerzum legfényesebb csillagai. Közülük most kettőről elmélkedtem kicsit, ők most már végleg elhagyják a horizontot, de emlékeinkben, álmainkban ugyanolyan fényesen csillognak, mint amikor erejük teljében voltak. Csak annyit kívánhatunk nekik, hogy az útra megnyugvást vigyenek magukkal. Mi még itt maradunk kicsit és a lehetőségekhez képest igyekszünk jobbá, szebbé, boldogabbá és erősebbé tenni a Világot, bízva abban, lesz még rá lehetőség, hogy mindenre legyen idő és figyelem. Főleg egymásra, önmagunkra és azokra a dolgokra, ügyekre, tettekre, amelyeket magunk után hagyunk, ha eljön a mi időnk is, ha eljön a perc, hogy útra keljünk.