M.I.N.D. 2023 TAVASZ

MINDENT ISTEN NAGYOBB DICSŐSÉGÉRE

A magyar jezsuiták ingyenes lapja

2023. TAVASZ

Miserando atque eligendo

TARTALOM

6

2023. TAVASZ

„A kormányzás legyen mindig lelki”

A február végén beiktatott András Attila SJ új provinciális mellé szegődtünk egyik első munkanapján, hogy bemutassuk tevékenységének egyes helyszíneit, súlypontjait, és rajtuk keresztül személyiségének főbb vonásait. Fényképes portré hét tételben és a hozzájuk kapcsolódó kérdések alapján Dobogókőtől a budapesti jezsuita központig.

Kulcsok Ferenc pápa

megértéséhez

Ferenc pápa magyarországi látogatása előtt felvázoljuk az épp tíz éve hivatalban lévő egyházfő személyiségének, tevékenységének fontosabb vonásait. Portrénkat nyolc pontba szedtük, számba véve a jellemző, vagy éppen megosztó területeket.

NEMESHEGYI PÉTER 100

TÁRSAK A KÜLDETÉSBEN

34

LELKISÉG

A Szentírással imádkozni 38

Megjelenik a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Kommunikációs Irodájának gondozásában

Felelős kiadó: András Attila SJ • Felelős szerkesztő: Szőnyi Szilárd

Nemeshegyi Péter SJ és Muzslay István SJ 100 Januárban két néhai jezsuita születésének kerek évfordulóját is megülte a rendtartomány. Január 9-én lett volna százéves Muzslay István SJ, a belgiumi magyar emigráció meghatározó alakja, január 27-én pedig Nemeshegyi Péter SJ teológusra, a Japánban negyven évet eltöltött misszionáriusra emlékeztünk. Lapszámunkban mindkettejükről összeállítást közlünk.

Szerkesztőség: 1085 Budapest, Horánszky u. 20. • Telefonszám: 1-445-1485 • e-mail: media@jezsuita.hu

Grafikai tervezés: Molnár Tamás • Layout: Szabó Ferenc

Nyomdai munkák: Pauker Holding Kft. • Lapzárta: 2023. március 16.

A magyar jezsuiták ingyenes lapja

BEKÖSZÖNTŐ

Aratás és vetés

„Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. (…) Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.”

Nagyböjt harmadik vasárnapjának evangéliumi szakasza nagyon szép és aktuális üzenetet hordoz számomra beköszönő provinciálisként. Vetés és aratás egymásba fonódó örök körforgása, türelem és várakozás, a beteljesülés öröme és elengedés.

Ha fölemelem a fejem és rátekintek mindarra, ami a rendtartományban, a közösségeinkben és a szolgálatainkban történik, akkor sok aranysárga kalászt látok, ami beérett, aratásra kész, aminek közösen örülhetünk:

• Örülhetünk, mert lelkigyakorlatos kultúránk megtalálta helyét a társadalmunkban.

• Nem feledkeztünk meg a társadalom perifériájára kerültekről sem, több helyen a rendtartományban a nehéz helyzetben élők mellé álltunk, és támogatjuk, segítjük őket.

• Felismertük a teremtett világ védelmének fontosságát, és megtettük az első lépéseket.

• Az ifjúság szolgálata iránti elkötelezettségünknek pedig külön aktualitást ad Ferenc pápa közelgő látogatása is, hiszen a fiatalok ügye az ő apostoli küldetésének is kiemelt területe. Köszönet és hála illet minden jezsuitát, munkatársat és támogató jóbarátot, akik ezeken a területeken fáradoznak, hiszen a beérő termés mindannyiunk közös sikere. Külön szeretném kiemelni és megköszönni elődöm, Vízi Elemér atya kitartó munkáját a pandémia és a háború nehézségei közepette is.

Természetesen az aratás nem azt jelenti, hogy innen hátradőlhetünk, ezeken a területeken már nincs mit tenni. Az evangéliumi szakasz arra is felhívja a figyelmet, hogy a vetés és aratás körforgása folytonos. Az elkövetkező időszakban amellett, hogy tovább gondozzuk a már érésnek indult vetést, munkálkodni és fáradozni fogunk olyan kezdeményezéseken is, amelyeknek a termését, gyümölcsét majd más fogja learatni. Számos feladat közül az egyik ilyen hosszú távú cél a hivatásbarát kultúra kialakítása a rendtartományban. Elhatározásunk és törekvésünk, hogy segítsük a fiatalokat megtalálni a helyüket, küldetésüket a nagyvilágban. Ebbe szeretnénk bevonni munkatársainkat, barátainkat és támogatóinkat is. A hivatásbarát kultúrán belül fontos az is, hogy mi, jezsuiták odafigyeljünk arra, hogy a hozzánk érkező fiatalok, akik prenoviciátusban, magisztériumban vagy már papszentelés után vannak, támogató közösségekben növekedhessenek és beérkezzenek a Társaság apostoli testébe.

Az ilyen hosszú távú célkitűzésekhez nagy türelemre is szükség van a „magvető” részéről, ugyanis ki kell várni azt az időszakot, hogy a mag elhaljon, és csírája szárba szökkenjen, majd beérjen a termés. Ignác életében is így történt. Sebesülése és lábadozása idején állt be életében a változás, ami aztán változtatáshoz vezette őt. De semmiképpen sem fordítva. A változás nem a változtatás eredménye. A változtatáshoz külső erő kell. A változáshoz belső. A változás a mélyben zajlik, idő kell hozzá, és sok esetben láthatatlan is. Ignác megtérésének évfordulóját ünnepelte nemrégiben a Jézus Társasága. Ez jó alkalom számunkra, hogy a sebesülése után bensőjében változó Ignác mellé álljunk és ízlelgessük, hogyan érik be az aratás a vetésből, Isten nagyobb dicsőségére.

András Attila SJ provinciális

ANDRÁS ATTILA SJ A JEZSUITÁK ÚJ PROVINCIÁLISA

Arturo Sosa SJ, a Jézus Társasága általános elöljárója András Attila SJ-t nevezte ki a magyarországi jezsuita rendtartomány új vezetőjének. A hat év provinciálisi szolgálat után leköszönő Vízi Elemér SJ székelyudvarhelyi születésű utóda eddig a rendtartomány ökonómusa, azaz gazdasági felelőse, egyben a dobogókői közösség tagja volt. Hivatalát február 25-én a budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templomban tartott szentmise keretében foglalta el. (Portrénk a 6. oldalon.)

NEMESHEGYI ÉS MUZSLAY 100

Januárban két néhai jezsuita születésének kerek évfordulóját is megülte a rendtartomány. Január 9-én lett volna százéves Muzslay István SJ, a belgiumi magyar emigráció meghatározó alakja, január 27-én pedig Nemeshegyi Péter SJ teológusra, a Japánban negyven évet eltöltött misszionáriusra emlékeztünk. Mindkét alkalmat szentmisével ünnepeltük a Jézus Szíve-templomban, és az év során további programokat szervezünk. Nemeshegyi Péter alakját a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia égisze alatt március 25-én rendezett konferencia idézte meg, Muzslay atyáról ugyancsak szimpóziumot, illetve dokumentumfilmet tervezünk. (Írásaink a 18. és a 25. oldalon.)

EGYKORI JEZSUITÁK

EMLÉKE PANNONHALMÁN

Bencések mellett számos jezsuita, ciszterci és ferences szerzetes is nyugszik a pannonhalmi köztemetőben, az 1950-ben feloszlatott rendek több mint ötszáz tagja. A Pannonhalmi Főapátság és a Nemzeti Örökség Intézete a helyi szociális otthonba száműzött és ott elhunyt szerzetesek sírhelyét jelölő márványtáblát avatott február 24-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapja (február 25.) alkalmából. A temetőben több mint száz jezsuita nyugszik, az emléktáblán 13-ukat emelik ki, köztük Csávossy Elemért, Kerkai Jenőt, Mócsy Imrét, Petruch Antalt és Tüll Alajost.

Fotó: Pásztor Péter

ADOMÁNYOK A FÖLDRENGÉS ÁLDOZATAINAK

A törökországi és szíriai, 50 ezer halálos áldozatot követelő földrengés áldozatai, az otthon nélkül maradt családok javára a rendtartomány gyűjtést indított, melynek eredményeként több mint 120 adományozótól bő ötmillió forint felajánlás érkezett. Az összeget, kiegészítve a provincia hárommilllió forintos adományával, elküldtük a nemzetközi Jezsuita Menekültszolgálatnak, hogy ők juttassák el a rászorulóknak. Köszönjük barátaink nagylelkűségét!

A MANRÉZA ONLINE NAGYBÖJTI LELKIGYAKORLATA

A korábbi két évhez hasonlóan az idei nagyböjtben is online lelkigyakorlatot szervezett a jezsuiták lelkigyakorlatos központja, a dobogókői Manréza. A személyes imát a napi elmélkedések, szentírási igék, képek és zenék segítik. A hamvazószerda előtti vasárnaptól húsvétvasárnapig tartó lelkigyakorlat alapja a személyes ima, az elmélkedések a napi szentmise valamely szentírási szövegét veszik alapul. A lelkigyakorlatra 2500-an iratkoztak fel, és sokan adományaikkal is segítették a szervezést. Hálásan köszönjük!

A MAROSVÁSÁRHELYI JEZSUITÁK PODCASTJA

Az egyház bölcsességének friss és életszerű közvetítése a célja annak a havonta jelentkező podcastsorozatnak, amelyet a marosvásárhelyi Jezsuita Udvar tagjai indítottak, Hitünkről érthetően címmel. András Csaba és Jakabos Barnabás jezsuiták a beszélgetős formát választották, ebben ugyanis szerintük jobban megnyilvánul a személyes megélés, ami inspiráló lehet mások számára is. Az első adás a szentgyónás témáját járta körül.

„A kormányzás legyen mindig lelki”

A február végén beiktatott ANDRÁS ATTILA SJ új provinciális mellé szegődtünk egyik első munkanapján, hogy bemutassuk tevékenységének egyes helyszíneit, súlypontjait, és rajtuk keresztül személyiségének főbb vonásait. Fényképes portré hét tételben és a hozzájuk kapcsolódó kérdések alapján Dobogókőtől a budapesti jezsuita központig.

A DOBOGÓKŐI RENDHÁZ KÁPOLNÁJA

– Provinciálisként hogyan őrzöd meg a lelki élethez, az imádsághoz szükséges teret, időt, alkalmakat?

– Talán az idő múlása is hozza, de egyre korábban ébredek reggelente. Az ébredés utáni csendes órák nagyon fontosak, ilyenkor még nem a napi teendők foglalkoztatnak. Előveszem az aznapi evangéliumi szakaszt, és elfogadom a Jóisten meghívását, hogy indítsuk együtt a napot. Az evangéliumon keresztül az Isten irányban tartja a figyelmemet. Olyan, mint éjszakai vezetéskor az autópályán a hosszúfény. Távlatot ad. Az esti csendben pedig visszatekintek a napra. Együtt értékeljük a napot.

Szőnyi Szilárd

A DOBOGÓKŐI RENDHÁZ ÉTKEZŐJE

– Eddig hány jezsuita közösség tagja voltál? Miként éled meg, hogy időként nagyon más feladatokra kapsz elhívást?

– Közel tíz közösségnek voltam eddig a tagja, voltak köztük kisebbek és nagyobbak, magyarországiak és külföldiek, de a hangsúly számomra nem ezeken van, hanem azon, hogy közösségben éltünk. Persze a mobilitás is fontos egy bizonyos pontig, hisz idősebb korban már az sem olyan magától értetődő. De a rugalmasság, az elfogadás – ami pont annyira szükséges a befogadó közösség részéről is, mint az újonnan érkezőtől – határozza meg, hogy mennyire lesz jó az együttélés, legyen az bárhol is. Ez elengedhetetlen, mert a közösségben igazodni kell egymáshoz. Nem mindig úgy van, ahogy én akarom és amikor akarom. Figyelni kell egymásra, hallani kell egymás mondanivalóját. Aztán minden közösségnek van egy elöljárója, aki adott esetben dönt. Sosincs úgy, hogy minden döntéssel egyet tudnék érteni, de valamilyen módon el kell tudnom fogadni, igazodnom kell hozzá. Ignácnak és az első társaknak, akikre szívesen hivatkozunk, szintén kihívást jelentett ez, hiszen a leghosszabb ideig azon gondolkodtak, tanakodtak és imádkoztak, hogy kiválasszák maguk közül, ki az, akinek engedelmeskedni fognak. Mindezek lehetőséget adnak arra, hogy folyamatosan formálódjon az egyén és a közösség is. Ráadásul a közösség lehetőség arra is, hogy együtt imádkozzunk és Istent is együtt hallgassuk.

DOBOGÓKŐI TURISTAÚTON

– Székelyudvarhelyen születtél, éltél Tajvanon és Londonban is, az utóbbi években Dobogókőn laktál, és a hivatásod most ismét nagyvárosba szólít. A jezsuiták jelszava szerint hogyan tudod megtalálni Istent mindenben – a természetben és egy metropoliszban?

– Istent éppen olyan könnyű megtalálni egy kis csendes településen, mint egy metropoliszban. Mindkét helynek megvan a maga Istenhez vezető útja, de a veszélye is. Első reakcióként talán azt mondanánk, hogy könnyebb egy kis csendes településen megtalálni, hiszen a csend, béke, nyugalom mind-mind segít az Istenre való hangolódásban. És ez így is van. De ezzel is óvatosnak kell lenni, hiszen egy ilyen helyen könnyen átcsúszhatunk a magunk körül forgásba, közben meg azt hisszük, hogy a Jóistenre figyelünk.

A metropolisz sürgő-forgó mindennapi zűrzavarában pedig ott a veszély, hogy nehéz meghallani az Isten hangját, mert annyiféle hang ér el bennünket, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik köztük. És Isten ugyebár csendben és gyöngéden viszonyul az emberhez. De szólhat a metropolisz emberein keresztül is, akik különféle élethelyzetben vannak. Legyen az egy hajléktalan vagy utcagyerek. Vajon Isten mit mond rajtuk keresztül nekünk?

ÚTON BUDAPEST FELÉ

– Hogyan élted meg provinciálisi kinevezésedet, miként tekintesz a váltásra a „pilótafülkében”?

– Amikor repülőre szállunk, valamilyen formában bizalmat szavazunk a pilótának, a segítőinek, akik az irányítótoronyból könnyítik a felszállást és az eljutást a célba. És a pilóta felelősségteljességére is számítunk. Én is érzem a rendtársaim és a Generális atya bizalmát, és érzem a felelősséget is.

A DOBOGÓKŐI CARDONER SZÁLLODA ÉS KONFERENCIAKÖZPONT

– A projekt jezsuita felelőseként végigkísérted az épület felújítását, a majdani megnyitás előkészületeit. Mivel járt ez a munka, és mivel gazdagodtál általa?

– Még mindig kísérem, hiszen nincs kész. Talán a legfontosabb, amit tanulok, hogy egy ilyen nagy léptékű építkezés pont olyan komplex és sokrétű, mint az élet. Istenen kívül nincs más, aki egy személyben mindent átlátna és képes volna tökéletesen kormányozni. Nekünk a Földön az a feladatunk, hogy mi, különböző képességekkel és szakértelemmel rendelkező emberek, amennyire lehet, próbáljunk meg együtt tervezni, gondolkodni és dolgozni, hogy létrehozzunk valami értékeset. Hihetetlenül nagy tisztelet és őszinte megbecsülés van bennem a csapatom tagjai iránt, akik kitartó kemény munkával viszik az építkezést és a megnyitás előkészületeit. Ha nem tennék oda magukat becsületesen és tisztességesen, ennek a projektnek nem volna sikere. Köszönet és hála értük!

A VOLÁN MÖGÖTT

– Beiktatásod után egyik ajándékként vezetéselméleti könyvet kaptál Attila hun vezér vonatkozó gyakorlatáról. Milyen elvi és gyakorlati megfontolásokkal készülsz a feladatodra?

– Többféle humoros és sokatmondó ajándékot is kaptam. Köszönet érte sociusomnak, vagyis a provinciális segítőjének, Koronkai Zoltánnak. Az Attila hun vezér könyv csak az egyik. A másik egy iránytű, a harmadik egy hatputtonyos Tokaji aszú. A vezetés tanulmányozására Attila könyve mellett azért a Társaság dokumentumai is segítségemre lesznek. Az elmúlt években magam is vettem részt különböző vezetést tanító és magyarázó kurzusokon külföldön és idehaza. Egy dolgot megtanultam: aki csak ezen modern vezetéselméleti modellekbe kapaszkodik, annak nehéz lesz megérteni azt a nagy igazságot, amit a jezsuita Rendalkotmányban olvashatunk a vezetésről: „A Társaságban a kormányzás legyen mindig lelki. Az elöljárók rendtársaikat inkább éleslátású szeretettel vezessék, mintsem külső törvényekkel.” A második ajándék egy iránytű. Iránytűt sok helyen használt az emberiség főleg a múltban, amíg nem volt percíz térkép vagy GPS. Mostanra az emberiségnek nagyon sok iránymutatója lett, és mégis, vagy pont ezért, még inkább szükséges, hogy rá-ránézzünk a belső iránytűnkre, hogy lássuk, az Isten felé tartunk-e, vagy ellenkezőleg, távolodunk Tőle.

A harmadik ajándékot, a hatputtonyos Tokaji aszút a konzultorokkal, a tanácsadói testület tagjaival szándékozom elfogyasztani. A provinciálisi szolgálat hat év, hat puttony…

A FÁBER

PÉTER RENDHÁZ FOLYOSÓJA A MÁRIA UTCÁBAN

– Hogyan éled meg, hogy – egyik fogadalmatok jegyében

– eddig neked kellett engedelmeskedned az elöljáródnak, és most fordult a kocka? Milyen a jó, Istennek, embernek tetsző engedelmes lelkület?

– Érdekes a magyar szólás, hogy „fordult a kocka”, mert arra használjuk ugyan, hogy valami megváltozott, de a jelentésében az is benne van, hogy a jó rosszra vagy a rossz jóra fordul. Erről itt szó sincs. Ezért inkább átrendeződésnek nevezném, ami történt. Ugyanis én is engedelmességgel tartozom a Generális atyának, ő pedig a Rendgyűlésnek engedelmeskedik bizonyos kérdésekben. Sőt, Jézus is engedelmes volt. Belesimult az Atya akaratába!

Az engedelmességet tanuljuk. Nem következik be azzal, hogy a noviciátus két éve után leteszem a fogadalmat, és akkor onnantól engedelmes vagyok. Az engedelmesség „lelkisége” mögött egy készenlét áll, vagyis hogy kész vagyok menni, ahova küldenek az elöljáróim, mert bízom bennük, bízom abban, hogy oda küldenek, ahol a Jóisten ügyét a legjobban szolgálhatom. Küldhető leszek, mert szabad vagyok bensőleg. Szabad vagyok, ha nem ragaszkodom egy jó és megszokott helyhez, amit már ismerek és otthonosan mozgok benne. Szabad vagyok, ha képes leszek kimozdulni egy budapesti szerzetesi miliőből és az ország szegényebb részére is elmenni, vagy akár határon túlra is, vagy más kultúrákba, ha erre kérne a legfőbb elöljáró. Az egyik elöljárói képzésen úgy fogalmaztak, hogy akinek az engedelmességgel folyamatosan baja van, ott a többi fogadalommal sincs minden rendben. Picit olyan, mintha az engedelmesség fogadalma volna a kulcs a többihez. Hiszen az engedelmesség az otthon- és a stabilitásérzésünket teszi próbára, és a komfortzónánkat feszegeti. Ám egy jezsuitának a stabilitás és az otthon nem másból, mint a Jézussal való kapcsolatból táplálkozik, és az független helytől és feladatoktól. Ez az engedelmességi fogadalom lényege, bizalom az elöljáróim és teljes odaadottság Isten iránt. Az pedig, hogy a rendben ki milyen pozíciót tölt be, mindig változik.

AKTUÁLIS

Kulcsok Ferenc pápa megértéséhez

Ferenc pápa április végi magyarországi látogatása előtt felvázoljuk az épp tíz éve hivatalban lévő egyházfő személyiségének, tevékenységének fontosabb vonásait. Portrénkat nyolc pontba szedtük, számba véve a jellemző, vagy éppen megosztó területeket.

Igazság és/vagy irgalom?

Ferenc pápa számára a II. vatikáni zsinat nyomán az igazságoknak hierarchiájuk van. Ebben az első, minden mást megelőző Isten feltétlen és irgalmas szeretete, amely az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban jelenik meg. A pápa előbb hív a Jézusban való hitre, és csak utána lehet beszélni dogmákról, erkölcsről. Mindennek kezdetén az élő Jézussal való kapcsolat áll, az Ő irgalmának megtapasztalása, befogadása. Ez a szempont, úgy vélem, kulcs Ferenc pápa értelmezéséhez. Az Amoris laetitia dokumentumban a pápa hangsúlyozza, hogy az Egyház nem mondhat le az evangéliumi erkölcsi eszmények teljességének képviseletéről (például a szentségi házasság felbonthatatlansága), és sürgetőbbnek tartja a házasságra való előkészület erősítését, a házasságok megerősítését, mint az elbukottak pasztorációját. Ugyanakkor sokan vannak, „akiket a megsebzett és zátonyra futott szeretet jelölt meg. Vissza kell nekik adni a bizalmat és a reményt (…) hogy világosságot adjon azoknak, akik elvétették az irányt vagy viharban vannak.”

Ez az irgalmasság inspirálja a pápát, hogy segítse azokat is, akik messze kerültek az ideáltól, s keresse az utakat, hogy miképp lehet integrálni őket az egyház közösségébe. A helyzetek és életutak összetettsége miatt pedig az egyetemes normákat nem lehet mechanikusan alkalmazni. A lelkipásztorok részéről szükség van személyes odafigyelésre, az egyéni életút, a belső törekvések és külső körülmények figyelmes, gondos és imádságos mérlegelésére.

A pápa egyházképe

Ferenc pápát nem elsősorban az aggasztja, hogy, kilépve a világ poros és bűntől sáros útjaira, a keresztények maguk is bepiszkolódhatnak, hanem az igazi veszélynek a keresztények bezárkózását látja. Az egyház lényegi küldetését látja veszélyeztetve, amikor az egyház önmaga körül forog, és kicsinyes problémák miatt emészti magát, miközben „oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül”. Ferenc olyan egyházról álmodik, amely evangelizál és gyógyítja az emberiség sebeit, ami inkább hasonlít egy tábori kórházhoz csata után, mintsem egy jól védett erődítményhez, ahol steril körülmények között él a kevés kiválasztott.

Koronkai Zoltán SJ

A szegények szeretete

Ferenc pápa számára a szegényekkel való törődés nem politikai vagy szociológiai kategória, hanem teológiai, mert „Isten szívében kiváltságos helyük van a szegényeknek”, olyannyira, hogy ő maga „szegénnyé lett” (2Kor 8,9), s bennük „fel kell ismernünk a szenvedő Krisztust”. Ilyenformán Ferenc nem a marxizmusból fakadóan fogékony a szociális kérdésekre. Számára a szegényekhez való fordulás abból a hitből fakad, hogy általuk Krisztus van jelen, a pápa a szegények nyomorában Krisztus kiáltását hallja meg és teszi szóvá, s igyekszik tettekben is válaszolni rá.

Nyilvánvaló hatást gyakorolt Bergoglio ilyen jellegű érzékenységére dél-amerikai háttere, kapcsolata a mélyszegénységgel és a felszabadítás teológiája. Utóbbi irányzatnak azonban nem volt feltétlen híve, sőt jezsuita provinciálisként igyekezett rendtársait visszafogni a mozgalom egyes egyoldalúságaitól. A felszabadítás teológiájának egyes képviselői ugyanis túlzásokba estek, amikor a jézusi üzenetet politikai akciótervre korlátozták, sőt egyes helyeken papok is fegyvert fogtak az igazságtalannak ítélt rendszerekkel szemben. A Vatikánhoz hasonlóan Bergoglio sem tudott egyetérteni ezzel. De a mozgalom gyümölcsei is felemásak voltak. Pozitív, hogy növekedett a katolikus egyházban az érzékenység a szegények iránt, ugyanakkor az igehirdetés politikai agitációvá történő átalakulása sok helyen azzal járt, hogy a hívek elidegenedtek a katolikus egyháztól, és a szektákat választották, ahol Jézusról, üdvösségről hallottak, s nem folyton az osztályharcról és a felszabadulásról.

Szolgáló egyház

Szent Ignác számára nagyon fontos volt, hogy a hatalomra való törekvés szenvedélye távol legyen a fiaitól. Innen nézve talán jobban érthető, hogy miért ostorozza annyit Ferenc pápa a klerikalizmust mint azt a fajta hatalomgyakorlást, amely nem a szolgálat lelkületéből fakad, hanem a hatalom gyakorlójának felmagasztalására törekszik. Ilyenkor maga a vezető kerül a fókuszba, de igazából nem törődik azokkal, akiknek a szolgálatára hivatott volna. A klerikalizmus által létrejön egy zárt réteg, amely az újszövetségi farizeusokhoz hasonlóan lenézi a népet. Ez a mentalitás a „hiú tiszteletre” való törekvés és „kevélység”, amit Szent Ignác az ördög táboránál emleget. Ezzel szemben a néphez való közelség, a bárányszagú pásztor az „igazi Vezér” mintáját követi, aki szolgál, és az életét adja juhaiért. Ferenc számára tehát a klerikalizmus elleni küzdelem mélyen az ignáci megkülönböztetés szempontjaiban gyökerezik.

A menekültek kérdése

Jorge Bergoglio olyan országból jött, amelyet bevándorlók népesítettek be, ő is olasz bevándorlók leszármazottja. Argentína kultúrája sok nép találkozásából született, mai arcát alapvetően keresztény kultúrák határozzák meg, ha nem is kizárólagosan. Az egész amerikai földrész alapélménye a kultúrák gyümölcsöző találkozása, legalábbis ha az európai bevándorlók oldaláról nézzük. Ha viszont az őslakosság szempontjából tekintjük a történetet, akkor más narratíva rajzolódhat ki. Megszállás, kirablás, elnyomás és hasonló kifejezések, amelyeket újabban egyre gyakrabban használnak az őslakosok leszármazottai „Amerika felfedezésére” és az azt követő időszakra. A mi tapasztalatunk ehhez áll közelebb. Hamarabb jut eszünkbe a török megszállás, Trianon, a kisebbségi lét küzdelmei, mintsem a kultúrák egymást gazdagító jelenléte, jóllehet, ilyen tapasztalatokkal is rendelkezünk. Azt hiszem, egyik háttér sem jobb, igazabb, mint a másik. Kölcsönösen lehetne tanulni egymás-

Ferenc pápa nagycsütörtökön menekültek lábát mossa

AKTUÁLIS

tól. Nekünk talán arra volna érdemes jobban figyelni, hogy az idegen nemcsak veszélyt jelenthet, hanem életet, növekedést is.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a pápa az egyetemes egyház vezetője, így minden nép, földrész, kultúra iránt felelőséget visel. Ezzel együtt nem kell minden részletben egyetértenünk Ferenc pápa globális helyzetértelmezésével, sem pedig gondolkozás nélkül megvalósítani, amit mond. Ami pedig a pápa üzeneteinek tartalmi részét illeti, bár a hangsúlyok, a stílus más, nem látok semmi olyat, ami ne lett volna már jelen az elődeinél is. II. János Pál és XVI. Benedek is évente jelentettek meg körlevelet az elvándorlók és menekültek világnapján, buzdítva a befogadásukra. Ami változott, az döntően európai változás: a migrációs nyomás érezhetővé vált Európában is, sőt Magyarországon is. Ferenc üzeneteiből ugyanakkor kiderül: számára is érték a nemzeti identitás, a menekültek befogadásánál tekintettel kell lenni az országok lehetőségeire, s a szolidaritás nem jelenthet korlátlan befogadást. Az országok vezetőinek felelősen kell mérlegelniük, hogy mire képesek, mekkora a teherbíró képességük a segítségnyújtás terén.

Ez a gazdaság öl

Egy alkalommal Ferenc pápa a jéghegy csúcsához hasonlította a migráció problémáját. Azaz csak egy kicsi rész, ami jól látható egy olyan válságból, ami valójában sokkal mélyebb. Mivel tüneti jelenségről van szó, tüneti kezeléssel sem lehet megoldani a válságot, például pusztán kerítések és

FERENC PÁPA JEZSUITA KARAKTERE

Ferenc pápa jezsuita karakterét rajzolta meg érzékletesen néhai rendtársa, Nemeshegyi Péter Isten éltető jóságában – Találkozás a jezsuita lelkiség gyökereivel című 2014-es kötetében. Ebből a műből idézzük a vonatkozó részletet.

Ferenc pápa címere, benne a jezsuiták emblémájával. A latin jelmondat jelentése: „Megkönyörült és kiválasztotta”, utalva arra, ahogyan Jézus Mátét, a vámost a követésére szólította.

Személyesen nem volt alkalmam találkozni vele, de viselkedésében és megnyilatkozásaiban sok „jezsuitás” vonást találok, melyek számomra, persze, nagyon szimpatikusak. Már Ferenc pápa címere is jól mutatja jezsuita szellemét. Minthogy munkáscsaládból származott, és így nem rendelkezett családi címerrel, szabadon választotta ki a címeren szereplő szimbólumokat. Ferenc pápa címerének felső részén, középen, a jezsuita rend címere áll: a napsugarakkal körülvett IHS betűk, melyek a görög írás szerint a Jézus név első három betűjének felelnek meg. Az alájuk rajzolt háromszög pedig a keresztre feszített Jézus szögeit ábrázolja. A címer alsó részében a Szűz Máriát jelképező nárdusvirág ábrázolása látható. Ferenc pápa ezzel azt vallja meg, hogy mindenben Jézus nyomában kíván járni, és az Ő akarata szerint akarja alakítani az egyházat. Ez persze Szent Ignácnak és minden jezsuitának fő vágya és törekvése is.

Az egyházvezetésben Ferenc pápa fő törekvése az, hogy az egyház valóban szegény egyház és a szegények egyháza legyen. A szegénység szeretete: jezsuita hagyomány. Szent Ignác írja a Rendalkotmányban: „A szegénységet mint a szerzet erős bástyáját, szeretnünk kell, és a maga tisztaságában meg kell őriznünk, amennyire csak lehetséges az isteni kegyelem segítségével.” [553] Továbbá: „Akik a Társaságban professziót tesznek, ígérjék meg, hogy a szegénységre vonatkozó pontokban semmit sem tesznek a Rendalkotmány megváltoztatásáért, hacsak nem valamilyen szigorítást.” [553] A Rendalkotmány megkívánja, hogy életmódunk legyen olyan, mint a szegényeké [81], főképp a szegényeknek szolgáljunk, és vegyünk részt életükben [172, 180]. Jól meglátszik Ferenc pápa viselkedésén, hogy a szegények között érzi jól magát. Közéjük vegyül, őket hívja meg születésnapi ebédjére, mellettük emeli fel hangját.

falak építésével – de, teszem hozzá, a korlátlan befogadással sem. Világos, hogy a migráció kiváltó okait kellene megszüntetni.

A háborúk, a mértéktelen környezetrombolás és az ebből fakadó természeti katasztrófák mögött – melyek napjainkban több mint 65 millió embert kényszerítenek elvándorlásra – a pápa szerint egy még mélyebb krízis húzódik meg: egy olyan társadalmi és gazdasági rendszer, amely gyökerében igazságtalan. „Ez a gazdaság öl” –mondta Ferenc pápa számos alkalommal.

A teremtett világ védelme

Már II. János Pál és XVI. Benedek pápák is több alkalommal szóltak a teremtett világ megbecsülésének fontosságáról, de Ferenc minden korábbinál többet foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ez nyilván abból a tényből is adódik, hogy a helyzet az elmúlt években csak súlyosbodott, és az emberiség előtt álló egyik legnagyobb kihívás a Föld életfeltételeinek megőrzése. Ferenc pápa Laudato si’ enciklikájában mindnyájunkat életmódváltozásra hív. Hisz abban, hogy lehetséges a változás, nincs minden veszve (vö. LS 205). Ökológiai megtérésre, mértékletes, alázatos és szemlélődőbb életstílusra szólít fel (vö. LS 222–224). A pápa mély összefüggésben látja az ökológiai és társadalmi kérdéseket. A Laudato si’ elsősorban nem zöld enciklika, hanem mélységesen szociális jellegű írás. Alapvetően az ember és Isten kapcsolatáról szól, amely mélyen összefüggésben van az egymással és a teremtett világgal való kapcsolattal, az emberek egymás közti kapcsolatának orvoslása pedig a teremtett világ megbecsülésével.

A pápa nemcsak a szegényekben hallja meg Krisztus kiáltását, hanem pusztuló természetünk sóhajtásaiban is.

A pápa 2015-ös Laudato si’ kezdetű enciklikája mélyre megy, a gyökerekkel foglalkozik, hogy miért jutottunk ide, és merre vezetne tovább az út, ha nem akarunk tovább rohanni a globális katasztrófába. Ez az írás radikális

Egy másik jezsuita vonás Ferenc pápánál a közösségi élet szeretete. Őszintén bevallotta, hogy nem lenne képes egyedül élni a pápai palotában. Szükségét érzi, hogy másokkal együtt töltse idejét. Jezsuitáknál a házfőnökök, professzorok, intézményvezetők stb. ugyanolyan egyszerű szobában laknak, mint minden más jezsuita. Senkinek nincs külön pénze, amellyel szabadon rendelkezhetne. Kapnak ugyan egy kis költőpénzt, de annak használatáról pontosan el kell számolniuk az elöljárónak. Ferenc pápa mindenkit megdöbbentett, hogy megválasztása után nem volt hajlandó átköltözni a Szent Márta vendégházból a vatikáni palotába. Emberektől körülvéve végzi minden nap reggeli szentmiséjét, és mosolyogva rázza meg a résztvevők kezét. Néha aztán, valamelyik jezsuita ünnep alkalmával, egyszerű Ford-kocsiján, kísérők nélkül, átlátogat a jezsuitákhoz, hogy velük misézzen, beszélgessen, és otthon érezze magát köztük. Nagyon meghatott az a fénykép, amely a pápát és [akkori – a szerk.] rendfőnökünket, Nicolás atyát ábrázolja, amint egy ilyen látogatás alkalmával egymásra mosolyognak és összeölelkeznek. Érződik mindkettejükön a teljes, kölcsönös bizalom és harmónia. Még egy jezsuita vonást látok Ferenc pápában. Szent Ignác írja a Rendalkotmány bevezetőjében: „Bármely írásos rendalkotmánynál hathatósabban fogja megőrizni és gyarapítani a Társaságot a szeretetnek és jóságnak az a belső törvénye, amelyet a Szentlélek szokott megírni és a szívekbe vésni.” [134] E „szeretet és jóság belső törvénye” irányítja Ferenc pápát a testileg, lelkileg fájdalmas helyzetben lévő emberekhez való odafordulásában. Mélységesen meg van győződve arról, hogy a jó Isten sohasem fárad bele abba, hogy nekünk megbocsásson. Azt hiszem, hogy erre van ma legnagyobb szüksége a világnak.

Ferenc pápa Arturo Sosa SJ-vel (tőle balra), a jezsuiták általános elöljárójával

megtérésre, szemlélet- és életmódváltásra hívja az egész emberiséget: annak megújítására, ahogy a társadalmak és gazdaságok működnek, ahogy egymáshoz, a teremtett világhoz, és magához Istenhez viszonyulunk. Az enciklika fő témái: „a szegények és a bolygó törékenysége közötti szoros kapcsolat; a meggyőződés, hogy a világon minden összefügg mindennel; a technológiából fakadó új paradigma és hatalmi formák kritikája; a felhívás, hogy próbáljuk másképp felfogni a gazdaságot és a fejlődést; minden teremtmény önmagában való értékessége; az ökológia emberi [humán] vonatkozása; az őszinte és tisztességes viták szükségessége; a nemzetközi és helyi politika súlyos felelőssége; a selejtezés kultúrája és egy új életstílusra irányuló javaslat.”

A pápát ebben az érzékenységben nemcsak a sürgető problémák inspirálják, vagy példaképe, Assisi Szent Ferenc, akinek különleges érzékenysége volt a teremtmények iránt, lásd a Naphimnuszt – amiből az enciklika címe is származik: Laudato si’, Áldott légy –, hanem jezsuita gyökerei is. Loyolai Szent Ignác számára a teremtett világ különösen is az Istennel való találkozás helye volt. Szeretett elidőzni a csillagfényes égbolt alatt: „A legnagyobb vigasztalást az jelentette számára, ha az eget és a csillagokat nézte, amit gyakran, hosszú ideig tett, mivel ilyenkor nagy erőt érzett magában Urunk szolgálatára” – mondja önéletrajzi elbeszélésében. Képes volt arra, hogy egy falevélben is felfedezze a szentháromságos Isten teremtő közelségét. Alapművében arra hívja a lelkigyakorlatozót, hogy szemlélje, „hogyan lakik Isten a teremtményekben: az elemekben, adva a létezést, a növényekben a csírázást és növekedést, az állatokban az érzékelést, az emberekben az értést”, valamint „miképpen munkálkodik és dolgozik érettem az Isten a föld színén levő összes teremtményekben”.

Fotó: MTI

Ferenc pápa Budapesten 2021-ben

Ferenc vagy Benedek?

Vagy-vagy. Vagy Ferenc vagy Benedek. Mintha választani kellene a két pápa között. Persze Joseph Ratzinger és Jorge Mario Bergoglio sok szempontból különböznek, más a hátterük, más tapasztalatokkal, más temperamentummal – mégis, azt gondolom, mindkettőjük ugyanannak az Istennek az ajándékai, és a maguk különbözőségében kiegészítik egymást. Benedek és Ferenc feltételezik egymást, mindkettőre szüksége van Isten népének.

Joseph Ratzinger prédikációi, írásai logikusságuk, teológiai mélységük révén még sokakat fognak inspirálni és mélyebb hitre vezetni, jóllehet többnyire az értelmiségi elit képes igazán értékelni Benedek pápa szellemi gazdagságát. Ferenc pápa ugyanarról a Jézusról beszél, de egyszerű, hétköznapi szavai, prófétai gesztusai tömegek szívét képesek megérinteni. Míg Ratzinger erőssége az értelem megszólítása, Ferenc inkább képes a hétköznapi ember érzelmeit Isten felé fordítani. Szív és értelem kölcsönösen feltételezi egymást, szegényebbek volnánk, ha csak az egyik létezne. Kevesebb volna Ferenc, ha nem Benedek az elődje.

Újdonságokból és reformokból Ferenc pápánál bizony van számos, de elődjének is voltak olyan döntései, amelyek évszázados hagyományokkal szakítottak. Az első újításként XVI. Benedek címerében püspöki mitra szerepel, elhagyva a pápai koronát, a tiarát, amely az elmúlt évszázadok pápai címerében mindig szerepelt, kifejezve, hogy a pápaságot nem elsősorban hatalomnak értelmezi, hanem lelkipásztori szolgálatnak.

Ferenc pápa egyértelmű célja a decentralizáció, de ez már ott volt Ratzinger törekvéseiben is. Az emeritus pápa Peter Seewalddal való beszélgetéseiben így beszél erről: „Én is mindig kívántam, hogy a helyi egyházak önmagukban legyenek életképesek, és ne szoruljanak túlságosan Róma besegítésére. Ennyiben a helyi egyházak erősítése nagyon fontos.” A decentralizáció egyik jele volt Benedek pápa döntése is, hogy a boldoggá avatási szertartásokat immár nem Rómában, hanem a helyi egyházakban ünnepeljük. A legnagyobb újdonság azonban, amit Benedek pápa hozott, a lemondása volt. Ilyen hatszáz év óta nem fordult elő, és nem kevés kritikát is kiváltott, egyesek szerint ezzel deszakralizálta a pápaságot, összezavarta a híveket – jelzők, amiket mostanában Ferencre használnak… Ha viszont az elmúlt hatvan évet nézzük, akkor látszik egy folyamat, amely fokozatosan emberközelbe hozta a pápát, elengedve olyan hagyományokat, amelyek szakrális uralkodók világába emelték őket, fokozatosan visszatérve a galileai halász egyszerűségéhez.

Pápai forradalom vagy fontolva haladás

Péter utóda arra hivatott, hogy a hívők egységének látható princípiuma legyen. Ferenc pápa számára kedvelt kép a jó pásztor alakja, akinek egyik fő jellemzője, hogy együtt halad a néppel. Ez azt is jelenti, hogy a pásztor nem siethet úgy előre, hogy a nyája leszakad tőle. Itt viszont komoly benső feszültség támad Jorge Bergoglio jezsuita gyökerei és péteri szolgálata között. A jezsuiták misszionáriusi elhivatottságukból fakadóan természetük szerint a határokra mennek, mindig új evangelizációs módszereket keresnek, kapcsolatba lépnek az egyháztól távoli emberekkel. A történelem során a jezsuiták nagyszerű új dolgok mozgatói voltak, olykor pedig túlontúl előre siettek. Számos esetben a pápák húzták be a féket, majd évtizedek, esetleg évszázadok múltán jóváhagyták, vagy éppen példaképnek állították a jezsuita újítókat (lásd például Matteo Riccit, aki kínai misszionáriusként helyi öltözéket viselt, szakállat növesztett, és kínai nevet vett fel). A péteri szolgálat a hitletétemény és az egyházi egység megőrzésének felelősségével természeténél fogva inkább konzervatív, és az óvatosan haladás jellemzi. Jorge Bergogliónak tehát egymással erős feszültségben lévő princípiumok között kell egyensúlyoznia. Talán ez követeli a legnehezebb megkülönböztetést, úgy haladni előre, hogy közben ne szakadjon le nyájának jelentős része. Ebben segíthetnek a szinodális törekvések, amelyek az utóbbi néhány évben kaptak egyre hangsúlyosabb szerepet Ferenc pápa kormányzásában.

XVI. Benedek és Ferenc pápa

Új köntösben a jezsuiták honlapja

Minden honlap üzemeltetője sokszor többet árul el magáról annak megjelenésével, mint a tartalmaival. Ezért is volt időszerű, hogy a magyar jezsuiták weboldala is – terveink szerint április-májustól – méltó köntösbe bújhasson, s a mai elvárásoknak és trendeknek megfelelő formában üzemeljen. A megújulás azonban többről szól, mint egyszerű ráncfelvarrás: az új külső a korábbinál jobban igyekszik szolgálni a tartalmat, a jezsuiták küldetését és a látogatók igényeit. A következőkben bepillantást adunk a formálódó tervekbe.

Janka György

INTÉZMÉNY HELYETT ÉLET

Az intézményközpontú megközelítés helyett a rendezőelvet a jezsuiták tevékenységének főbb pillérei adják, úgy mint lelkiség, közösség, hivatás, szociális segítségnyújtás, oktatás.

MINDEN ESZKÖZÖN HATÉKONYAN

A korábbi oldal gyakran szétesett a különböző készülékeken. Az új honlapot úgy alakítottuk, hogy egyaránt igazodjon számító- és táblagéphez, valamint mobiltelefonhoz.

EGYSZERŰBB ADOMÁNYGYŰJTÉS

Célzott adománygyűjtést eddig csak külső felületeken tudtunk megvalósítani. A váltással ez a honlapon belül lesz lehetséges, egyszeri alkalommal vagy rendszeresen.

MŰFAJI SOKSZÍNŰSÉG

Amit eddig cikkben mondtunk el, ahhoz mostantól több más műfajt is segítségül hívunk. Készülünk idézettel, képgalériával, videóval, számokkal és a közösségi média bejegyzéseivel.

ÁLLANDÓ ÉS VÁLTOZÓ TARTALMAK

Figyelünk arra, hogy a jezsuitákról szóló állandó információk és folyamatosan frissülő tartalmaink egyensúlyban legyenek, egyszerre szolgálva alkalmi és visszatérő vendégeink megelégedését.

FUNKCIÓHOZ A FORMA

A külalak kialakításánál fontos volt, hogy szemet vonzó, felhasználóbarát, modern, letisztult megoldás szülessen, amely azonban nem öncélú, hanem a funkciót szolgálja.

Tartalom, szerkezet: Feke György, Jacsó Annamária, Szőnyi Szilárd

Grafika, webdesign: Janka György | Projektmenedzser: Fulajtár József

Fejlesztette: Greenformatics Solutions Kft. Várható indulás: 2023. április–május

A megújult jezsuita.hu az alábbi QR-kódon érhető el az élesítés után:

Száz éve született Muzslay István SJ

Január 9-én lett volna százéves Muzslay István jezsuita pap, közgazdász, a belgiumi magyar emigráció meghatározó alakja, hazai diákok önzetlen patrónusa, a Leuvenben máig működő diákotthon egykori igazgatója. Életét, munkásságát rendtársai, kollégái és diákjai visszaemlékezésein keresztül mutatjuk be.

„Kedves hallgatóim, Belgium és Hollandia népe, jól jegyezzék meg, és hirdessék mindenütt: Magyarországon most nem a kommunizmus vagy a szocializmus egyik vagy másik válfajáról, a sztalinizmusról vagy a titoizmusról van szó, hanem a magyar nép nemzeti létéért és keresztény kultúrájáért folyik a harc.” Az iménti szavakkal fordult a nyugati közvéleményhez a belga rádióban és a hollandiai televízióban elhangzott beszédében az 1953 után Belgiumban élő Muzslay István SJ (helyi névhasználata szerint István Muselay).

Feke György

A jezsuita a második világháború és az ’56-os forradalom utáni népes belgiumi magyar emigráns egyetemista közösség lelki vezetője volt, a Leuveni Katolikus Egyetem alkalmazott közgazdaságtudományi karának oktatója, „jeles tudós, kitűnő pedagógus és szervező, a magyar jezsuiták egyik kiemelkedő alkotó egyénisége volt” – írta róla 2007-ben, halálakor egykori tanítványa, Kiss Ulrich SJ, a jezsuiták akkori kommunikációs vezetője.

Otthon az emigráns magyar diákoknak

Ulrich atya korábban egyike volt a számos magyar fiatalnak, akiknek Muzslay atya tette lehetővé, hogy a rangos leuveni egyetemen tanulhassanak. „Muzslay atya az ’50-es években több száz magyar fiatalnak lett apja és anyja helyett atyja. Rengeteg leleménnyel, határtalan energiával, minden követ megmozgató szívós alapossággal teremtette elő az 1957-re több mint 200 főre gyarapodott leuveni magyar kolónia napi megélhetéséhez a szükségeseket” – méltatta temetésén Juhász Gergely főiskolai tanár, egykori kollégája.

„Önt az Isten küldte!” – e szavakkal fogadta Muzslayt 1955-ben az akkori leuveni rektor. A fiatal magyar jezsuita magára vállalta az akkor már működő Mindszenty Diákotthon vezetését és a gondoskodást az ott tanuló magyar fiatalok sorsáról. Irányításával létrejött a ma is működő leuveni Collegium Hungaricum, amelyet 1998-ig vezetett. Különösen szívén viselte azoknak a diákoknak a sorsát, akiket egyházi iskolás végzettségük miatt idehaza hátrányos megkülönböztetés ért. Emiatt ő is a pártállam célpontjába került: az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában több száz oldalnyi dokumentum tanúskodik arról, miként küldtek rá ügynököket, köztük papokat, hogy megfigyeljék, és rendszerellenesnek tartott tevékenységéről beszámoljanak.

Nemcsak az anyagiakról gondoskodott, hanem megszervezte a kulturális és lelki életüket, tanulmányaikhoz 1957-ben holland–magyar, illetve magyar–holland szótárat szerkesztett. „Kész volt nemcsak az egyetemi hatóságokkal, de a városi elöljárókkal, sőt még államügyészekkel, miniszteri tanácsosokkal, nagykövetekkel is tárgyalni egy-egy diákja érdekében. Befolyását és kapcsolatait kihasználva tömérdek magyar fiatalnak a sorsát igazította el” – jellemezte őt Juhász Gergely, aki 1998-ban átvette tőle az akkor a Pázmány Péter Katolikus Egyetemhez került szakkollégium vezetését.

Sokak névtelen jótevője volt

Muzslay atya 1961-től a Leuveni Katolikus Egyetemen alkalmazott közgazdaságtant tanított, majd megalapította és évekig vezette az egyetem Közép-Európai Kutatóintézetét, melyben a nyugati közvélemény előtt ismeretlen közép-európai térség társadalmi viszonyait kutatta, dolgozta fel és ismertette nemzetközi szinten is elismert tudományos színvonalon. Franciául és hollandul oktatott, magyar nyelvet is, valamint közgazdasági és irodalmi témákban publikált. Nagy szerepe volt abban, hogy az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó Leuveni Kódex 1982-ben visszakerülhetett Magyarországra. Közben éveken át ő látta el a brüsszeli magyar lelkészség lelkipásztori feladatait is.

Csak néhány a több száz, néhai vagy ma is élő diákjából: B. Nagy János fizikus, kémikus; Gulyás Balázs neurobiológus; Lámfalussy Sándor közgazdász, az „euró atyja” és Rezsőházy Rudolf szociológus és gazdaságtörténész – mindannyian a Magyar Tudományos Akadémia tagjai – is Leuvenben végzett. Sokan csak évekkel később tudták meg, hogy az igazgató a tanári fizetéséből támogatta őket. A nyolcvanas években Muzslay atya saját költségén tanulmányi ösztöndíjat hozott létre fiatal katolikusoknak. A legtöbb ösztöndíjas magyar egyetemeken helyezkedett el, de sokáig visszajártak egykori mentorukhoz, s 2006-ig évente egyszer Dobogókőn találkoztak. Muzslay atya egy helyen azt írta, úgy érzi magát velük, „mint egy nagyapa gyermekei és unokái között”.

Magyarországon plébániát és katolikus kiadványokat támogatott, publikált, nehéz sorsú idősek gyógykezelését fizette. Tevékenységéért a belga uralkodótól megkapta a Lipót-rendet és az azzal járó bárói címet, II. János Pál pápa 1994-ben a Társadalomtudományok Pápai Akadémiájának tagjává nevezte ki, itthon pedig a Magyar Örökség Díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Muzslay István fontos szerepet játszott a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996-os szociális körlevelének megszületésében is. Ahogy Seregély István egri érsek, az MKPK akkori elnöke fogalmazott: „Főtisztelendő Professzor Úr! Kedves Muzslay atya! Püspöki konferenciánk tagjai és a magam nevében ezúton szeretném kifejezni elismerő köszönetemet azért a nagyszerű szellemi munkáért, amivel Főtisztelendőséged mint az »Igazságosabb és testvériesebb világot« című körlevél szellemi atyja hozzájárult e dokumentum létrejöttéhez.”

MUZSLAY ATYA TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁGA

Muzslay atya munkásságát – a közösségépítés mellett – kultúraszeretete és tudományos elhivatottsága jellemzi a legjobban. Jó papként holtig tanult, folyamatosan képezte magát, és több tudományterületen is maradandót alkotott.

Tevékenységének sokrétűsége elsősorban saját szakterületén, a közgazdaságtudományban mutatkozik meg, amelyből a teológia elvégzése után felszentelt papként szerzett doktori címet a tilburgi egyetemen 1956-ban. Tanári pályafutása a Leuveni Katolikus Egyetemhez kötődik, ahol 1961-ben nevezték ki az alkalmazott közgazdaságtan professzorává. Mély, keresztényi lelkületű közgazdaság-szemléletét sokan megismerhették egészen 1983-as nyugdíjba vonulásáig. Felkészültsége és szaktudása olyannyira nélkülözhetetlenné tette őt, hogy amikor 1968-ban az egyetem flamand és francia részre szakadt, mindkét intézmény állást kínált neki.

Egyik fontos célja az volt, hogy a nyugati döntéshozókkal megismertesse azon közép-európai országok társadalmi, politikai, gazdasági sajátosságait, amelyek a második világháború végén szovjet érdekszférába kerültek. Ezért hozta létre 1962-ben a Közép-Európai Kutatóintézetet, amelyet megalakulásától kezdve húsz éven át vezetett. Ebben a szellemi műhelyben kezdte meg pályafutását több fiatal közgazdász és szociológus, akik később szintén nagy karriert futottak be. Kutatási eredményeiket saját negyedéves folyóiratukban, a Documentation sur l’Europe Centrale -ban közölték. Flamand és francia nyelvű cikkeikkel sikerült a belga tudományos diskurzus kurrens témájává tenni a közép-európai ügyet. Muzslay atya korabeli publikációi is e témában születtek: 1967-ben egy nívós belga kiadónál jelentette meg első flamand nyelvű monográfiáját Gazdaság és jólét Magyarországon címmel.

A rendszerváltozás után érdeklődése a társadalmi igazságosság felé fordult, ebben a témában 1993-ben jelent meg első kötete Gazdaság és erkölcs címmel. A manapság divatos emberközpontú vagy értékalapú gazdaság megállapításait jócskán megelőzve vallotta, hogy lehetetlen megérteni az ember gazdasági tevékenységét életének más, nem gazdasági vonatkozásaitól függetlenül. Hangsúlyozta továbbá, hogy „a gazdálkodást etikai tartalom nélkül csak az képzelheti el, aki sem a gazdálkodás, sem az erkölcs fogalmával nincs tisztában”. (Muzslay István: Gazdaság és erkölcs. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1993, p. 139.) Ezt az értékközpontú megközelítést nagyobb történelmi kontextusban is vizsgálta Az Egyház szociális tanítása című, 1997-ben megjelent munkájában.

Csonta István Mércz András

A szerzők a leuveni Collegium Hungaricum korábbi rektorai

Boldogan emlékeznek rá

Muzslay atya hitte, hogy „a halál nem végzet és nem is vég. Olyan, mint amikor a nyári pirkadatkor széthúzzuk a szobánk függönyét, és eláraszt minket a felkelő nap csodálatos fénye. A halál az élő Istennel való személyes találkozás”. Azt vallotta, hogy aki Jézus Krisztus útját járja, az nem fél a haláltól, „bármennyire megdöbbenti is az elmúlás ténye”, mert tudja, hogy „csak a teste pihen a földben, amíg a valóságos énje a boldogok világában él tovább, ahol már nincs többé könny, jajszó és gyász, hanem fény és boldogság”.

2007. május 14-én „a magyar emigráció egyik legjelentősebb alakja és a magyar fiatalság egyik legkiemelkedőbb jótevője és pártfogója távozott el” – tájékoztatta haláláról a Magyar Távirati Irodát Havas István, a brüsszeli Magyar Katolikus Misszió lelkésze. Emlékét hálás szeretettel őrzik rendtársai, volt diákjai, munkatársai, barátai, ismerősei és az egész belgiumi magyar közösség.

„Ő, ahogy mondani szokás, egy volt a sok közül. De az is igaz, hogy Muzslay atya egy volt azon kevesek közül, aki sokunknak segített. Tette, tehette, hiszen ő is lélekkel telített volt. Ezért gondolunk rá hálával – most szomorúsággal –, de életünk végéig boldogan” – búcsúzott tőle Moser Zoltán, szintén leuveni öregdiák.

Születésének 100. évfordulóján a magyar jezsuiták többféle módon is meg kívánnak emlékezni a nagy előd pályafutásáról, tudományos, oktatásszervezői, lelkipásztori tevékenységéről. Az eseménysorozat nyitányaként születésnapján, január 9-én hálaadó szentmisét mutattak be István atya életéért a budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templomban. A M.I.N.D.-ben és A Szívben kiemelten emlékezünk meg róla, emellett dokumentumfilmet, konferenciát, emlékszobát és más hasonló kezdeményezéseket tervezünk, hogy felidézzük emlékét, és ápoljuk örökségét.

Közgazdaságtudományi munkásságának megkoronázása volt, hogy 1994-ben II. János Pál pápa az általa létrehozott Pápai Társadalomtudományi Akadémia tagjának nevezte ki, hogy négy közgazdász társával és 25 másik társadalomtudóssal együtt azon dolgozzanak, hogy az egyház szociális tanítását világszerte megvalósítsák a gyakorlatban.

Muzslay atya tudományos érdeklődése messze túlmutatott azon, hogy saját szakterületén kiváló eredményeket ért el. Még egyetemista korában holland–magyar szótárt szerkesztett, amely később magánkiadásban megjelent, és a leuveni diákok nagy hasznára vált. Nemcsak ő tanult meg számos idegen nyelvet, hanem azon is igyekezett, hogy édes anyanyelvünket minél több külföldivel megszerettesse, ezért 1961–83 között a leuveni egyetem Élő Nyelvek Intézetében tanított magyart.

Kevesen tudják, hogy neki köszönhető a legkorábbi magyar nyelvemlékünket, az Ómagyar Mária-siralmat megőrző Leuveni Kódex hazakerülése. Az 1968-ban két részre szakadt leuveni egyetem gyűjteményét gazdagító kézirat a vallon félnek jutott. Muzslay atya tudta, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban vannak olyan kötetek, amelyekért cserébe a flamandok lemondanának a Leuveni Kódexről, a vallonokat viszont Magyarország nem tudná érdekeltté tenni a cserében, ezért elérte, hogy a kötet a flamand könyvtárban maradjon. Így kerülhetett haza a kódex 1982-ben.

Az utókor csodálja munkálkodásának gyümölcseit, ő viszont legyintve mondaná, hogy bármit tett, „Isten nagyobb dicsőségére” tette.

A leuveni katolikus egyetem könyvtára

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképzésének hallgatója

Művelt európaiakat képezni

Pár éve még a budapesti Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium hallgatója volt, ma pedig már a leuveni Collegium Hungaricum rektora. Miként lesz egy magyar diákból művelt európai, és hogyan érvényesül a nagy előd, Muzslay István SJ szellemisége a jezsuita szakkollégium működésében? Interjú MOSSÓCZY KATINKA ZSÓFIÁVAL.

Csoportkép Peter Lievens-szel, a leuveni katolikus egyetem rektorhelyettesével (hátul magasodik), Wouter Devroe-vel, a jogi kar dékánjával (mellette balra) és Mossóczy

Katinka Zsófiával (az első sorban középen)

– Mik a fő különbségek egy sima kollégium és egy szakkollégium között?

– Egy sima kollégiumban együtt lakó közösségről van szó, egy szakkollégium viszont nagy hangsúlyt fektet a diákok személyes fejlődésére is. Emellett fontos a diákok autonómiája, a társadalmi felelősségvállalás, hogy az intézmény olyan értelmiségieket neveljen, akik nemcsak a saját boldogulásukat nézik, hanem érzékenyek a világra, és van felelősségérzetük. Intézményünk így valahol a két típus között mozog.

Kozek Lél

– Ti milyen programokat, tevékenységeket kínáltok a kollégistáknak?

– Felállítottunk egy hármas pillért, amely alapján igyekszünk az egyes félévek programjait megtervezni. Ez a flamand, illetve az ezt magába foglaló belga kultúra, az európai diverzitás, valamint a spiritualitás. Biztatjuk a diákokat, hogy szerezzenek érdemi tapasztalatokat arról az országról, ahol átmenetileg élnek, túllépve a sztereotípiákon és az Instagram-látványosságokon.

– A nagy elődöd, Muzslay István által képviselt szellemiségen alapuló cél a művelt európai fogalmának megtöltése tartalommal – adja hírül a kollégium honlapja. Ez miként valósul meg?

– A művelt európai számomra azt jelenti, hogy jól ismerjük saját örökségünk és kontinensünk más pontjainak értékeit, s egyszerre jellemez bennünket a másik nézőpontjára való nyitottság és az önazonosság. Így képesek vagyunk különböző nézeteinket összevetni, és ha kell, rácsodálkozni arra, hogy ez mennyire hasonló lehet. Bízom benne, hogy az európai integráció jövőjétől függetlenül is elfogadott, hogy a sokszínű Európában mindenkinek van egyedi hozzájárulása ahhoz a gazdagsághoz, amely tágabb közösségünket jellemzi. Ahhoz viszont, hogy együttműködjünk, elengedhetetlen önmagunk ismerete és az összetartozásban való meggyőződés. Ezt elősegítendő, új hagyományt teremtve, minden év első intellektuális programja a ház eredettörténetére és a Muzslay-örökségre összpontosít. Nemrég például kvízt szerveztünk, idén pedig előadással készülünk, hogy megismerjük, honnan indult a kollégium, és reflektáljunk arra, kik vagyunk, mit hozunk magunkkal. Aztán innen bővül a horizont, a nemzetközi hallgatók prezentációján át a nemzetközi ifjúsági szervezetekig, majd az európai uniós és transzatlanti kötelékekre történő reflexióig.

– Milyen tevékenységekkel teremtitek meg a művelt európaisághoz tartozó nyitottságot?

– Szerintem a nyitottságot leginkább a közös tevékenységek teremthetik meg. Ez lehet közös főzés, vagy éppen prezentáció, mellyel egy diák az országának valamely izgalmas szegletét mutatja be, illetve akár az egymás mellett végigtanult vizsgaidőszak is. Mi is szervezünk programokat, például európai filmeket vetítünk, közéleti szereplőket, művészeket hívunk meg, vagy vitaestet rendezünk, aminek keretében például olyan témákat járunk körbe, hogy létezik-e európai identitás.

– Mi volt az első olyan probléma a működésedben, ami nagy fejtörést okozott?

– Két dolgot is mondanék. Az egyik, hogy bár különleges számomra egy szép, régi és történettel rendelkező épületben lakni, ez olykor kihívás is. A környezetre lehet büszkének lenni, ugyanakkor munkája is van vele az embernek, ügyelnie kell a sérülékenységére. A másik az utánpótlás toborzása, vagyis hogy miként tudjuk elérni azokat a diákokat, akik leginkább nyitottak a ház kínálta lehetőségekre.

– Hogyan zajlik a felvételi?

– A folyamat egy írásbelivel kezdődik, illetve szoktunk kérni önéletrajzot, motivációs levelet, ajánlólevelet, és opcionálisan szívesen fogadunk hitoktatói ajánlást is. Ha ezek alapján úgy látjuk, van fantázia az illetőben, akkor behívjuk a szóbeli fordulóra, amit Kiss Ulrich SJ atyával ketten szoktunk levezetni. Az interjú alatt olyan szempontokat veszünk figyelembe, mint az önállóság, az elkötelezettség, a motiváció és az együttéléshez szükséges hozzáállás. Továbbá az online beszélgetés alatt igyekszünk a jelentkező toleranciáját is felmérni, mivel a kollégiumi együttélés szempontjából nem annyira az a döntő szempont, hogy valaki gyakorló katolikus-e, hanem hogy toleráns tud-e lenni a többiekkel. A szakkollégium egyébként felekezetileg tudatosan sokszínű: a katolikusok mellett vannak református, evangélikus vagy éppen az istenkapcsolatukat rendezni próbáló diákok is, sőt ebben a félévben egy buddhista hallgatónk is.

A Collegium Hungaricum épülete Leuvenben

– A budapesti Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumban, ahol végeztél, a hallgatói autonómia olyan erős, hogy a diákoknak van a legnagyobb szavuk abban, kik kaphatnak helyet az intézményben. Itt mekkora szerepe van a felvételiben a lakóknak?

– A 19 fő általában fele erasmusos, tehát csak öt hónapot töltenek itt. És pont mire a folyamatokban tudatosan részt vehetnének, már el kell búcsúznunk. Fontos kérdés a jövőben, hogy tegyünk-e lépéseket a diákautonómia felé, de a két kollégium felépítése alapvetően más. Szerintem az önrendelkezés kérdése akkor kerülhetne elő, ha össze tudnánk hozni egy stabil együttlakó bázist, vagyis hogy legalább egy évet tölt el itt egy kritikus számú diák.

– Általában milyen szakos hallgatók érkeznek hozzátok?

– Hagyományosan a teológia van jelen a legnagyobb súllyal a kollégiumban. Ezenkívül jelentős a mérnökképzés és a jog is. Több magyar egyetemnek is vannak kapcsolatai a Leuveni Katolikus Egyetemmel, így ezekből az intézményekből rendszeresen érkeznek hozzánk.

– Milyen kapcsolatot ápoltok az öregdiákokkal?

– Nagy kihívás öt hónap alatt megpróbálni olyan elköteleződést kialakítani a diákok és a kollégium között, hogy később is legyen esély az élő kapcsolatra. Ehhez évenkénti személyes találkozókat szervezünk az alumnival Leuvenben vagy Budapesten. Ezt a még nyiladozó kapcsolatot a Covid-járvány alapjaiban tépázta meg, de tavaly ősszel, ugyan szerényebb számban, nagyon lelkes emberek gyűltek össze.

– Szoktátok visszahívni őket a kollégiumi eseményekre is?

– Igen, például a legutóbbi október 23-i megemlékezésre olyan öregdiákokat hívtunk, akik maguk is ’56-ban, a kommunizmus alatt menekültek Belgiumba, és Muzslay atya pártfogásával bontogatták Leuvenben a szárnyaikat. Élményeket meséltek a forradalommal, a forradalom utáni élettel, illetve a magyar emigrációval kapcsolatban. Azt mutatták be, mi történt azokkal, akiknek azt a döntést kellett meghozni, hogy elhagyják a hazájukat, és máshol teljesen új életet kellett felépíteniük.

– Civil, nem szerzetes igazgatóként vezetsz egy jezsuita kollégiumot. Ez mekkora kihívás?

– Ez komoly kihívás. Nekem nem belülről fakad a jezsuita karizma, mivel nem vagyok szerzetes, így a vezetésnek ez a része külön feladatot ad. Ugyanakkor kinevezésemtől kezdve úgy gondolom: a feladat ellátását nem gátolja, hogy civilként igyekszem megvalósítani az elképzeléseimet, amibe az is beletartozik, hogy jezsuita atyák rendszeresen tartanak lelki délutánt a diákjainknak.

– Milyen úgy vezetni egy közösséget, hogy nem sokkal vagy idősebb a rád bízottaknál?

– Egy idősebb vezetőnek is ugyanúgy megvannak az előnyei és a hátrányai, mint egy fiatalnak. Amikor szembetalálkoztam a lehetőséggel, és úgy döntöttem, szeretném megpróbálni, akkor nem sokéves tapasztalat birtokában jelentkeztem, hanem a kezdeményezőkészségem miatt, mivel úgy gondoltam, van egy vízióm, ami újdonsággal bírhat: ez pedig a művelt európai ideája felé való törekvés és az előbb említett hármas pillér. Szerintem előny is lehet, hogy fiatal vagyok, és frissek a tapasztalataim, amelyekre jelenleg is tudok támaszkodni. Annak idején erasmusos diákként voltam Olaszországban, és szintén ennek a programnak a segítségével kezdtem el gyakornokként dolgozni Brüsszelben. Így friss az élmény, hogy milyen erasmusosnak lenni, ezért talán könnyebben tudok kapcsolódni a hozzánk érkező diákokhoz.

– Gondolom, azért voltak, akik meglepődtek a fiatalságodon.

– Igen. Előfordult például, hogy egy öregdiákot fogadtam a kollégiumban, aki megdicsérte a házat, és mondta, hogy a Facebookon is mennyi minden tevékenységet látott. Aztán megkérdezte, merre van az igazgató, mert szeretne beszélni vele. Ebben a helyzetben biztos voltam benne, hogy őszintén gondolja, jók a programok, mert azt hitte, hogy egy diákkal beszél.

Mossóczy Katinka Zsófia

„Péterkém, talán pap lesz belőled?”

Idén január 27-én volt száz éve, hogy Nemeshegyi Péter SJ megszületett Budapesten. A 2020-ban 97 évesen elhunyt jezsuitára a saját maga által a 2000-es években írt hivatástörténetének felidézésével emlékezünk.

Hívő, keresztény családba születtem Budapesten, 1923-ban. Csecsemőkoromban megkereszteltek katolikusnak. Apám katolikus volt, édesanyám pedig unitárius. Egyetlen gyerek voltam, mert anyám megbetegedett, amikor a világra hozott, és az orvosok megtiltották, hogy újra vállalja a szülést. Így hát nem voltak testvéreim, viszont apám és anyám minden szeretetüket rám pazarolták, ami nagyon jó volt. Szüleim hívő és imádkozó emberek voltak, de templomba nem jártak. Anyám nagyon korrektül katolikusként nevelt. Emlékszem, még abban is mindig segített, hogy felkészüljek a szentgyónásokra.

A hivatás csírái

A rokonságunkban nem volt egyetlen egyházi személy sem, így gyermekkoromban eszembe se jutott, hogy papnak menjek. Amikor hatéves lettem, és kötelező lett a vasárnapi misehallgatás, legtöbbször anyám kísért el a szentmisére. Őszintén szólva, untam azt a félórát a templomban, hiszen az akkori latin misézésből egy mukkot sem értettem. Viszont szép emlékem maradt az első szentáldozásomról, kilencéves koromban. Hittel és hálával

NEMESHEGYI PÉTER SJ 100

vettem magamhoz Jézust. A gyakori szentáldozás akkoriban nem volt szokás: évente három-négyszer mentem gyónni és áldozni.

Tízegynéhány éves lehettem, amikor egy ilyen szentáldozás után, úgy látszik, nagyon jámbor képpel jöttem haza a templomból. Anyai nagyanyám, aki szintén unitárius volt, ezt észrevette és megjegyezte: „Péterkém, talán pap lesz belőled?” Aznap apai nagyapámnál ebédeltünk, aki katolikus volt ugyan, de misére sohasem járt. Ebéd közben nevetve elmondtam: „Nagymama ma reggel nagyon bolondot mondott. Azt, hogy én talán pap leszek.” Nagy csodálkozásomra nagyapám erre megszólalt, és ezt mondta: „Nem is olyan rossz foglalkozás a papság.”

Máig sem tudom, hogy nagyapám miért mondta ezt. Talán régi kanonok ismerőseire gondolt, akik akkoriban a kanonoki birtokok jóvoltából munka nélkül is nagyon jómódúan és kényelmesen éltek. Mindenesetre szeget ütött a fejembe nagyapám szava, és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy nem is olyan lehetetlen ötlet papnak menni. Persze nem a kanonoki birtokok vonzottak. Nem is tudom, mi vonzott. De a gondolat mindenesetre megszületett bennem.

Diákkoromban azután sok mindent történt. Tizenhárom éves lehettem, amikor szüleimmel az ausztriai Maria Schutz nevű kegyhelyen nyaraltunk. Egy nap, a délelőtti gyerekjátékok után, dél felé elszaladtam az ottani szép kis Mária-templom mellett, hogy ebédelni menjek a szállodába szüleimhez. Még kicsit korán volt, és bekukkantottam a templomba. Őszintén szólva, nem azért, hogy ott imádkozzak, hanem mert tudtam, hogy a templomban kellemesen hűvös az idő. Amikor belépek, látom, hogy a főoltárnál egy fiatal pap éppen misézik. Már a mise felénél tarthatott. Ha már így bekukkantottam, illik végig ott maradnom, gondoltam, és beültem egy padba. Akkor nagyon világosan elfogott az érzés: a szentmisénél nincs csodálatosabb a világon. Ég és föld Ura, maga Jézus Krisztus van ott jelen, kenyér és bor színében, a pap kezei között! A mise befejeztével kicsit megilletődve ballagtam a szálloda ebédlőjébe. Szüleim már ott ültek az asztalnál. Most is emlékszem, hogy hirtelen azt mondtam édesanyámnak: „Mamika, a szentmise, az valami csuda nagy dolog.” Anyám csodálkozva nézett rám, nem tudta mire vélni ezt a kijelentésemet. De én ma is azt hiszem, hogy a jó Isten különös kegyelme működött akkor bennem.

Úton a banktisztviselőség felé

Tizenöt éves koromban betegségben elhunyt az én drága jó édesanyám, és ez óriási űrt hagyott az életemben. Elmentem gyónni, és gyóntatóatyám, Luzsénszky Alfonz, aki jól ismert, azt tanácsolta: „Fiacskám, gyere a Regnum Marianum cserkészcsapatba, éppen én vagyok annak a csapatnak a vezetője, amelybe korod szerint belepasszolsz.”

Így lettem hát 15 éves koromban cserkész a Regnumban. Nagyon élveztem a cserkészéletet, amelyben Alfonz atya jóvoltából a katolikus hit nagy szerepet játszott. Felejthetetlenek voltak a nyári és téli táborok, a tábori szentmisék. Annyira megtetszett a dolog, hogy érettségi után jelentkeztem Alfonz atya mellé cserkésztisztnek a tízéves lurkókból toborzódó Sas-csapatba.

Érettségi után beiratkoztam a budapesti egyetem jogtudományi karára, és ugyanakkor apám kívánságára és segítségével banktisztviselő lettem. A jogtudományi karon letettem a vizsgákat, és négy év múlva summa cum laude ledoktoráltam, de a jogtudomány nem tudott lelkesíteni. A banktisztviselői szolgálat pedig még kevésbé. Sokkal jobban szerettem a cserkészlurkókkal kirándulgatni, őket táborba kísérni, nekik Jézusról, a szentekről és mindenféle másról mesélni. A gyerekek nagyon megszerették a „Peti bá”-t. Kirándulásokkor állandón rám csimpaszkodtak, és követelték a meséket.

Jezsuita

hivatás

Közben kitört a háború, apámat, aki a Pénzügyminisztériumban volt a vámosztály főnöke, nyugdíjazták, több ismerősét üldözték. Bennem pedig tovább matatott a papi hivatás gondolata. Egy háromnapos zárt lelkigyakorlat alatt a Krisztus Király hívásáról szóló elmélkedés nagyon a szívembe vágott. Az is megdöbbentett, hogy az újságban olvastam: nagy a paphiány! Hát ha egy ilyen fontos szolgálatra nincs elég jelentkező, akkor talán nekem kellene jelentkeznem, futott át agyamon a gondolat. Viszont tudtam, hogy apám nagyon ellenezni fogja,

hogy papnak menjek, ezért csak nagy habozás után mondtam meg neki, hogy úgy érzem, papnak hív az Úr Jézus. Apám tényleg nagyon elszomorodott. Nehéz helyzetében nem is hagyhattam egyedül. Így hát vártam, hogy történjék valami. Aztán apám 1944 szeptemberében súlyosan megbetegedett, és hamarosan meg is halt. Én pedig azonnal felmondtam banki állásomat, és futottam a Manrézába, a jezsuita noviciátusba jelentkezni.

Miért pont jezsuitának? Amikor Luzsénszky Alfonz atyának bevallottam, hogy papnak szeretnék menni, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nemcsak egyházmegyés papok, hanem szerzetespapok is léteznek, és azt ajánlotta, hogy én már 21 éves lévén, inkább utóbbinak jelentkezzem. Megbíztam benne, és ráálltam az ajánlatára. Amikor pedig azt kérdezte, hogy melyik szerzetbe jelentkeznél, akkor már én vágtam rá: „Ha szerzetespap, akkor jezsuita!” Akkoriban ugyanis ami csak okosan, buzgón és eredményesen történt a magyar katolikus egyházban, annak legtöbbjét jezsuiták kezdeményezték és vezették. Alfonz atya helyeselte ezt a döntést, és így 1944. október 3-án bekopogtattam a hűvösvölgyi jezsuita noviciátus kapuján.

Jezsuita élet

Az utána következő csaknem 70 esztendős jezsuita élet nagyon változatos, sőt viharos volt. Átviharzott fölöttünk a második világháború, elkezdődött a kommunista szerzetesüldözés, elöljáróink kívánságára mi, jezsuita kispapok kiszökdöstünk külföldre, mert Magyarországon elvették összes házunkat és intézményünket. Néhányunkat elfogtak a határon, nekem nagy nehezen sikerült átvergődni a drótkerítésen.

Innsbruckban verődtünk össze, és ott kértem Nemes Ödön novíciustársammal, hogy az általános rendfőnök küldjön Japánba misszionáriusnak. Japán a jezsuiták számára különösen szent hely, mert több mint száz rendtársunk szenvedett ott vértanúhalált a XVI. és XVII. században. A második világháború után viszont a japán kormány teljes vallásszabadságot biztosított, így újra lehetett kezdeni a jézusi evangélium hirdetését.

Római rendfőnökünk elfogadta jelentkezésemet, de azt írta, hogy előbb menjek Rómába, ott fejezzem be papi tanulmányaimat, szerezzek teológiai doktorátust, és úgy menjek a Felkelő Nap Országába.

Minden a tervek szerint történt: 1956-ban doktorátussal a zsebemben hajóra ültem, és 50 napos utazás után megérkeztem Jokohama kikötőjébe. 1993-ig szolgáltam Japánban és a környező országokban, Vietnámban, Koreában, a Fülöp-szigeteken. Teológiát tanítottam az ottani jezsuita katolikus egyetemen, adtam számos lelkigyakorlatot, sokat prédikáltam, írtam könyveket. Isten kegyelméből kb. 400 japán felnőtt az én vezetésemmel jutott el a keresztény hithez és lett az Atyaisten Gyermeke, Krisztus testvére, a Szentlélek Temploma és a katolikus egyház tagja. Közülük sokkal ma is tartom a kapcsolatot.

Újra Magyarországon

1993-ban általános rendfőnökünk Magyarországra küldött, hogy segítsek a katolikus egyház újraépítésében. Most már nagyon öreg lettem, és életem útjának utolsó szakaszát taposom. Hosszú jezsuita életemben voltak persze nehéz napok is, de ha még egyszer elkezdhetném, ugyanezt az utat választanám. Érdemes volt.

Szigeti Szabolcs

A szerző a Faludi Ferenc

Jezsuita Akadémia

Szakmai Tanácsadó

Testületének elnöke

Péter atyával a szeretet útján

Japán két jelképe: a Fudzsi hófödte csúcsa és a virágozó cseresznyefa

Nemeshegyi Péter SJ életéről számos dokumentum és visszaemlékezés született. Kevés helyen említik azonban, hogy Magyarországra történt visszatérése után Péter atya a Faludi Ferenc Akadémia igazgatójaként is dolgozott egyetemi tanári és lelkivezetői tevékenységei mellett. Péter bácsit – 72 évesen – az Akadémia alapításakor nevezték ki igazgatónak 1995-ben, s ezt a munkát 2008-ig végezte. Az Akadémia ma már a rendtartomány központi intézménye. Az egykori munkatárs személyes visszaemlékezése.

Nemeshegyi Péterrel 1996 áprilisában ismerkedtem meg, amikor a Faludi Ferenc Akadémiához kerültem polgári szolgálatosként. Nem sokkal később a rendi vezetés tanulmányi igazgatónak nevezett ki, tekintettel arra, hogy Forrai Tamás igazgatóhelyettes Írországba utazott többéves teológiai tanulmányai megkezdésére. Így abba a különleges és áldott helyzetbe kerültem, hogy Péter atyával 1996 májusától 2008-ig szoros munka- és közeli emberi kapcsolatban állhattam.

A hit-remény-szeretet tanítómestere

Az elmúlt napokban láthattam róla egy Japánban készült dokumentumfilmet. A filmben azok a japán keresztények szólaltak meg, akiket ő keresztelt meg, vagy hozzá szorosan kötődtek. Az egyik hölgy egyfajta AtyaFiú szeretetkapcsolatként írta le azt, ahogy Péter atyával megélte a kapcsolatát. Nagy örömmel töltött el, hogy mások is pontosan azt a mély szeretetkapcsolatot élték meg vele, amelyet én is megtapasztalhattam. Atya-fiú barátságunkat haláláig megőriztük.

Péter atya a hit-remény-szeretet hármasának legnagyobb tanítómesterei közé tartozott mind hazai, mind nemzetközi tekintetben. Teológusi tevékenységével már eddig is sokan és sokat foglalkoztak, és reméljük, még többet foglalkoznak majd. Egészen kiváló beszédet tartott Péter atya születésének 100. évfordulóján Görföl Tibor a Jézus Szíve-templomban, és a rendtartomány március 25-én konferenciát is szentel a munkásságának.

Ebben a rövid visszaemlékezésben én inkább a remény és a szeretet emberére, egyik legnagyobb mesterére szeretnék fókuszálni. A hit-remény-szeretet hármasában a legnagyobb kihívás mindannyiunk számára, hogy úgy tartsunk egyensúlyt közöttük, hogy mégis a szeretet legyen a legnagyobb. Péter bácsi ebben volt számomra a legnagyobb emberi példa életem során.

Ő mindenekelőtt a valódi remény embere volt. Gyakran megkérdeztem tőle, hogy miképpen látja a körülöttünk átalakuló magyar valóságot: a válságról válságra sodródó országot a rendszerváltozás utáni évek viharaiban. Akárhányszor kérdeztem ezt, a válasza következetesen mindig ugyanaz volt. Kedvesen mosollyal rám nézett, majd a következőket mondta: „Elmúlt a tél, olvad a hó, és a jég alól kibukkantak a hóvirágok.”

Válasza után csendesen gyönyörködhetem kedves és tiszta arcában. Majd mégis felmerült bennem a kérdés: csak ennyi lenne a reményünk? Állni hóvirágként a tomboló jeges szélviharban? Hogyan teljesülnek majd így nagy céljaink a közjó megvalósítására? Majd ennyit remélhetünk a hosszú évek munkájától is?

Ma már – ennyi évvel később – teljes egészében felfogom ennek a szép metaforának az üzenetét. Pontosan értem az atya üzenetét. Ma már a viharos élmények – és olykor a megélt csodák – fényében biztos vagyok benne, hogy a valódi remény gyönyörű megfogalmazását ajándékozta nekem.

Képesség a növekedésre

Péter bácsi rendkívül magas képzettséggel, sok nyelv ismeretében, elismert tudósként és egyetemi tanárként is mindig pontosan látta a valóság – olykor kegyetlen – nehézségeivel küszködő emberi sorsokat. Óriási szellemi és lelkivezetői teljesítménye mellett is odafigyelt a kicsiny emberi életútra. A hóvirágokkal azt üzente újra és újra, hogy az életben a remény legfontosabb jele a változás, az átalakulás, az alkalmazkodás még legnagyobb nehézségek közepette is. A változás és növekedés mindenekelőtt Isten felé.

Egyértelműen törekednünk kell arra, hogy szépet és jót alkossunk, illetve értelmes céljainkat a közjó és a személyes fejlődésünkért elérjük. Ő maga is rajongott a művészeti és szellemi szépségért.

Mégis, számomra azt üzente, hogy a remény jele nem a beteljesülés, hanem a növekedésre való képesség. Csodálatosan ír arról, hogy a japánok nem a gyümölcséért, hanem a virágaiért ültetik a cseresznyefákat. Azért, hogy egy évben egyszer, tavasszal közösen szemlélhessék az élet kibomlását. A növekedésben átélt remény adja a létezés katarzisának egyik fontos forrását.

Rokonai háza előtt fiatalemberként csodált meg egy hársfát Nyáregyházán: a fa virágai körül dongó méheket, a leveleket, a csodálatos kék eget és a nap sugarait. Az élet növekedése és burjánzása teljesen lenyűgözte. Azt írta, hogy még szerzetesi hivatásának kialakulását is segítette ez a szemlélődés. Évtizedekkel később, idős korában ellátogatott a nyárfához. Megcsodálta, hogy még mindig erős és élettel teli. Ennek kapcsán ezt írja A szeretet útja című könyvében: „Néztem-néztem a fát: lám, most is élsz, most is fiatal vagy, most is virágzol, most is hozol gyümölcsöket, magokat, mert mélyen, a hatalmas és erős gyökérzetedből meríted az életenergiát.”

Különleges módon a 100. születésnapján tartott hálaadó mise evangéliumában a mustármagból kibontakozó nagy és biztonságot nyújtó fa képe szerepelt Márk evangéliumából mint Isten országának jelképe. Az apró mustármagból hitünk által kibontakozó élet biztonságot nyújtó nagy fává válik. Az az érzésem, hogy Péter atya a hársfa előtti szemlélődéseiben Isten országának ezt a különleges nagyságát élhette meg.

NEMESHEGYI PÉTER SJ 100

Én pedig valami hasonló szépséget és biztonságot élhettem meg az Ő közelében. Csodáltam és néztem emberi szépségét, ezt az „óriási fát”, amelyből annyi közvetlen szeretet sugárzott felém. Azt hiszem, tökéletes példája annak, hogy az ember élete útján lépésről lépésre átlényegül, Istennel egyesülve Isten Országának tartóoszlopává válik.

Jónak lenni jó

Vajon miben láthatta Péter atya azt az életenergiát, amelyből a hársfa, vagy átvitt értelemben a hitünk, a reményünk, az életünk táplálkozhat? Beszélgetéseink során feltettem neki azt a kérdést is, hány embert keresztelt meg Japánban. Azt mondta, hozzávetőleg 500-at. Egy ideig nem tudtam eldönteni, ez vajon sok vagy kevés. Aztán némi gondolkodás után rájöttem, hogy milyen óriási ez a szám. Beszélgettünk arról is, hogy mi lehet az oka, hogy nem tapasztalt tömeges megtérést Japánban. Arra utalt, hogy ő tulajdonképpen túlzott mértékűnek találja a szenvedés szimbolikáját az európai hitgyakorlásban, a templomok belső elrendezésében a feltámadás öröméhez képest. Először nem értettem, hogy mire gondol. Utána lépésről lépésre világosabbá vált Péter bácsi másik legfontosabb üzenete. Magas szintű formális hitgyakorlásunk ellenére néha megrázóan hiányzik a szeretet az emberi kapcsolatainkból. Nem tudunk uralkodni az irigységünkön, a haragunkon. Nem vagyunk képesek kezelni a konfliktusainkat. Minden jószándékunk ellenére sem.

Péter bácsi üzenete teljesen világos: csak a szeretetben mélyen gyökerező hit lehet a mérce számunkra. Könnyű ezt így kimondani, mégis valamiért nehéz megvalósítani. Soha el nem múló kihívás felnőni ezekhez az elvárásokhoz.

Péter bácsi tanítói nagyságáról és hatásáról azt láthatjuk, hogy az egészen egyszerű kijelentései is fantasztikus karriert futottak be. Ilyen például a „Jónak lenni jó” szólás, amelyet sokszor olvashatunk A szeretet útjában. Sok éve lett ez az MTVA jótékonysági kampányának központi üzenete és védjegye anélkül, hogy ismert lenne, a gondolat Péter atyától származik.

Az elmúlt napokban nagyon tetszett az egyik résztvevő hozzászólása a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia kortárs irodalomról szervezett esti programján. Az illető azt mondta, vissza kellene térni a katartikus létezéshez az irodalomi munkákban. Péter atyára alapozva még inkább úgy is fogalmazhatnánk, hogy térjünk vissza a katartikus létezéshez a szeretetben. Ekkor tudnánk őt követni hatásosan abban, hogy a hit, a remény és a szeretet nálunk is olyan csodálatos egységbe kerüljön, mint az ő életében.

Nemeshegyi Péter Szigeti Szabolcs családjával

TÁRSAK A KÜLDETÉSBEN Rend a Rendben

A család mellett a munkahely a második otthona. Odafigyel, meghallgat, segít, mosolyog, jelen van. Hogy lehet ezt a nap huszonnégy órájában kiégés nélkül sugározni? Milyen erőforrásai vannak a nehéz gazdasági helyzetben, hogy ezt a békességet tudja közvetíteni a környezete felé? Többek között ezekről kérdeztük ROBOTKÁNÉ BENKEHÁZI TÍMEÁT, a jezsuiták Műszaki és Üzemeltetési Irodájának vezetőjét.

Fogarasiné Pusztai Virág

– A Párbeszéd Háza kapujában már mosolyogva vártál, néhány kedves szó a portással, majd indultunk fel a második emeletre. A lift helyett lépcső, a tetőn napelemek, víz- és árammegtakarítási technológiák, szelektív hulladékkezelés, kerékpártároló – kezded már mutatni, mint a jó gazdaszszony a szívéhez olyan közelálló otthonában. Hogyan lettél a jezsuita központ Műszaki és Üzemeltetési Irodájának vezetője?

– Korábban nem volt kapcsolatom a jezsuitákkal. De gyesről visszatérőben új munkahely után kellett néznem, mert az a piaci cég, ahol dolgoztam, kiköltözött Pestről, és kicsi gyerekek mellett nem vállaltam, hogy távol dolgozzak. Sokfelé beadtam a jelentkezésemet, és elég hamar felvételt nyertem a gazdasági iroda egy megüresedett helyére. Végzettségem szerint műszaki menedzser vagyok, de elég erős gazdasági képzést is kaptunk, így történhetett, hogy 2007–2010 között a gazdasági iroda csapatában dolgozhattam. Aztán 2010ben kezdődött a Horánszky utcai épületegyüttes felújításának második üteme úgy, hogy közben az épü -

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképzésének hallgatója

TÁRSAK A KÜLDETÉSBEN

let nyitva állt a programok számára. Ezért Lukács János SJ akkori provinciális, látva az extra terhelést, felkért, hogy vegyem kezembe a ház üzemeltetésének vezetését. Majd tovább bővült a megbízás, így csapatommal sok éve már a rendtartomány ingatlanjainak műszaki és üzemeltetési támogatásáért dolgozom. Örülök, hogy olyan területet menedzselhetek, ami közel áll hozzám.

– Mit szeretsz benne?

– Szeretem, hogy mozgalmas, változatos. Mozgat a jezsuita magis, a mindig mindenből jobbat, többet kihozni, illetve a mindent Isten dicsőségére alapelv. Fontosnak tartom valamennyi részterületen a jó gazda szemléletet, a szakmai igényességet. Szeretem az épületeket, az embereket, a jó együttműködéseket. Épületeink műszaki és üzemeltetési feladatai mögött végső soron az emberek, a jó célok szolgálata áll. Jó szívvel szolgálom a jezsuitákat a küldetésükben.

– Mondtad, hogy korábban nem volt kapcsolatod a jezsuitákkal. Miként érintett meg a lelkiségük, küldetésük?

– Az első mély lelki benyomást a jezsuitákról 2007 őszén egy kollégáknak meghirdetett családos lelkigyakorlat adta Dobogókőn. Ekkor még nagyon új voltam, és Vízi Elemér SJ, illetve Bartók Tibor SJ kísérte a lelkigyakorlatot. Itt érintett meg először az az egyszerűség, az a szemlélet, ahogy ott eltölthettünk pár napot. A gyerekekkel külön foglalkoztak, így mi igazán a lényegire tudtunk figyelni. Rajongok a természetért, és ott, abban a környezetben nagyon mély élmény volt ezt megélni. A Manrézán túl a püspökszentlászlói Életrendezés Házában is volt alkalmam lelkigyakorlaton részt venni. Meghatározó élmény az is, hogy a jezsuitákkal közösen zárhattuk le az ignáci jubileumi évet Székelybőn, a Szent Ignác Házban. Az ott kapott lelki „gyöngyszemek” azóta is velem vannak. Szentmisére is ide járunk, a Jézus Szíve-templomba már sok éve. Pár éve a gyerekeink cserkészcsapata, az Anonymus is itt kapott helyet, amiben mind a ketten a vezetőségben munkálkodnak. A másik kedves és közös szálunk a templom körüli 20+ házascsoport. Rendkívül örültem, amikor elindult, mert hiányt töltött be: korunkbeli és a mi élethelyzetünkhöz hasonló emberekhez segít kapcsolódni.

– Felérve a második emeletre a folyosón olyan csend van. A szobád ajtaján ez a kiírás olvasható: „Isten hozott! Jó munkát az open office irodá-

ban! Üdvözlettel: a Curia-MI iroda munkatársai.” Az irodában a foglalható munkaállomások elhelyezése pedig 1-2-3-4. Mit jelent ez?

– Az energiaválság megroppantotta intézményeink gazdálkodását. Az energiaárak többszörösére nőttek –több intézményünkben a földgáz térítési díja 5,4-szeresére, a villamos energiáé 6,3-szorosára emelkedett. Mindez jelentős pénzügyi teher, és a körülmények is minden eddiginél nehezebben tervezhetők. Dilemma volt, hogy nyitva tudunk-e egyáltalán maradni. Mindehhez az intézményegyüttes irodai területén is energiatakarékosságra és munkatársi szolidaritásra volt szükség. Az irodai háttér novemberben és decemberben, majd februárban és márciusban hétfőnkénti és péntekenkénti home office-ra, januárban pedig teljes otthoni munkavégzésre állt át a rezsimegtakarítás érdekében. Most [február végén – a szerk.] ezt az egy szobát fűtjük, ha valakinek mégis be kell jönnie. Az üzembiztos távmunkát fontos fejlesztések tették lehetővé. Otthonról is hatékonyan folyt a munka, de a jó munkatársi, jelenléti közösség bizony hiányzott. Most, bár ügyeleti beosztás van, azért figyeld meg, hogy hamarosan előkerülnek a ma bent dolgozók. Még Búsné Pap Judit, szeretett néhai kollégánk kezdeményezése, hogy délben a folyosón közösen mondjuk el a harangszó alatt az Úrangyalát. Ez is olyan egységkovácsoló.

– Hogyan érinti a takarékoskodás az immár a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémiához tartozó Párbeszéd Háza programjait?

– A rendi vezetés fontosnak tartotta, hogy a ház közönsége a válság alatt is minél több programunkon részt vehessen. A bérlői rendezvényeinket sem szerettük volna ellehetetleníteni. A Párbeszéd Házát tekintve sorra vettük, milyen megtakarítási intézkedések alapján működjünk. Többek között a lépcsőházakat, folyosókat, kiegészítő tereket nem fűtjük, a Dísztermet kivettük a használati körből. Rendezvénytermeinket a programok idejére fűtjük, de a megszokottnál takarékosabb hőfokra. A bérleti díjakon az üzemeltetési kiadások emelkedésével összhangban emelnünk kellett. Számos lelkiségi csoport is működik a házunkban – a Szentjánosbogár közösség, házas és szentségekre felkészítő csoportok. Szép volt megtapasztalni, amikor több csoport jelentkezett, hogy az eddig térítésmentesen kapott hely rezsijéhez szeretnének adakozni. Hálásak vagyunk minden hozzájárulásért!

– Magam is heti szinten megfordulok a Párbeszéd Házában csoportokkal, és azt tapasztalom, hogy rend van. A portás tartja magát az előírt dolgokhoz, ha e-mailen teremigényt szeretnénk egyeztetni, akkor arra másnap érkezik a válasz, és a berendezés úgy van odakészítve, ahogy kértük. Ebben is a te kezed/precizitásod van?

– Mindnyájunkat ez segíti. „Rend a Rendben” – szoktam is mondani. Ezek segítő keretek. Igaz, tényleg benne van, hogy állandóan rendelkezésre állok, sokszor éjszaka is egyeztetnem kell a portával, ha helyzet van. A családom is tudja, én úgy érzem jól magam, hogy szabadság alatt is ránézek a levelekre, és ha gond van, vagy a kollégák olyannal fordulnak hozzám, amiben lépni/dönteni kell, akkor elérhető vagyok. Ezt a mintát láttam pici koromtól kezdve. A szüleim és a nagyszüleim is lelkiismeretesen és teljes alázattal tették bele magukat a munkába. Persze ehhez kell egy családi háttér, amiért nagyon hálás vagyok. Otthon azért tükröt tartanak elém a sok munka miatt, de elfogadók és támogatók, tudják, hogy nekem ez fontos.

– Hogy tudsz kikapcsolódni és erőt meríteni?

– A közös családi együttlétekből. Bár az egyetemista és érettségiző gyermekeinkkel már egyre nehezebb öszszehozni. Jó azért látni, hogy nekik is fontos a közös idő, a család. Kikapcsol még a háztartás, a színház, a zene. A családomnak és barátoknak szeretek jókat főzni. Ha tehetem, minél több időt töltök a természetben. Szerencsés vagyok, hiszen sokszor elég annyi, hogy a munkahelyre gyalog megyek vagy biciklin, és ezalatt hangolódom a napomra. Még a forgalom közepette is meghallom a madarakat, és szemlélem a virágokat, épületeket; engem már ez is feltölt. Jól indul a nap! Hálás vagyok a jezsuitákért. Oly sokat tanulhattam tőlük az eltelt 16 évben. Például Kiss Ulrich atya menedzseri módszertana közel áll hozzám: menedzselni a szeretet optikáján keresztül. A kríziseket csapatban, együtt tudjuk megoldani. Fontosak a közös ünnepek is a kollégákkal. Nagy erejük van, merítünk belőlük a dolgos mindennapokban. A leköszönő provinciális, Vízi Elemér példakép volt számomra a higgadt, bölcs döntéshozásokban. Ahogy a Szent Ignác-i szikra is tanácsolja: „Javasolja bár minden ember és minden érv, hogy megtegyünk egy dolgot, mégse kezdjünk bele addig, amíg előbb imádságban nem kértünk tanácsot Istentől.”

A szerzők a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságírótanfolyamának hallgatói

TÁRSAK A KÜLDETÉSBEN

Erdélyi ministránsból a jezsuiták szponzora

VERTÁN GYÖRGY egyetemi kollégiumi szobájában egy fénymásológéppel indította el vállalkozását a kilencvenes évek elején. Ma a Tigra Kft. nevű, évi 15 milliárdos forgalmú, hatszáz főt foglalkoztató informatikai nagyvállalat tulajdonosa, a Magyar Arany Érdemkereszt birtokosa, számos keresztény szervezet – köztük a jezsuiták egyik legnagyobb – támogatója, egyben a Jézus Társasága Alapítvány elnöke. A háromgyermekes édesapát üzleti sikeréről és a jótékonyságról kérdeztük.

– Honnan ered a jezsuita kötődésed?

– Aradról hozok egy erős katolikus kötődést: a nagymamám mélyen hívő volt, és amikor elhaladtunk egy templom előtt, mindig bementünk imádkozni. Ő vitt el először szentmisére és íratott be hitoktatásra. 1990-ben, 15 évesen költöztünk át édesanyámmal és öcsémmel Magyarországra, Szolnokra, ahol Himfy Ferenc atya volt rám óriási hatással. Amikor felkerültem Budapestre egyetemre, eltávolodtam a gyakorló katolikus élettől, és csak tíz évvel később találtam vissza a hithez. Elkezdtem Nemeshegyi Péter atya könyveit olvasni, járni a „jezsuita nyolcas” misékre, a Manrézába lelkigyakorlatra, és szép lassan a jezsuiták lelkisége, szellemisége megváltoztatta az életemet. 2009-ben részt vettem Kiss Ulrich atya Management by Jesus szemináriumán, ami a legjobbkor jött: vállalkozóként épp kezdtem kiégni, de Ulrich atya új alapokra helyezte a munkához, a cégvezetéshez való hozzáállásomat.

– Mi kell ma Magyarországon a sikerhez?

– Elsősorban kitartás. Nagyon sokat köszönhetünk az egyetemnek, a kollégiumnak. A Tigra két egyetemi kollégiumi baráti társaságból indult el, a mai napig ők alkotják a cég gerincét. Nagyon fontos a folyamatos szakmai fejlődés. Értékek alapján szerveződő erős, összetartó közösség. Lojalitás és alázat a megrendelőkkel szemben. Szeretjük a munkánkat, hiszünk abban, hogy hasznos projekteket valósítunk meg. Az informatikában a legnagyobb érték a szakértelem, a magyar matematikai és műszaki képzés jelenleg is kiváló Nyugat-Európához képest. A nemzetközi piacon nem vagyunk olcsóbbak, mint a nyugati cégek, de a munkatársaink sokkal képzettebbek.

– A vállalkozói létet meg lehet úszni kisebb-nagyobb stiklik nélkül?

– Megbízhatónak lenni a mi szakmánkban kifejezetten előnyös. Kiss Ulrich atya a tanfolyamán, széleskörű menedzseri tapasztalataira alapozva logikusan le is vezeti, miként térül meg a becsületesség hosszú távon egy vállalkozás életében. Én mindig hosszú távra tervezek.

– A cégvezetésben tapasztaltad már Isten iránymutatását?

– Huszonhat éve vezetem a céget. Sok kudarcot, több komoly mélypontot átéltem. Válsághelyzetben mindent megteszek, ami rajtam múlik, de utána a továbbiakat rábízom a Jóistenre, legyen meg az Ő akarata… Hitem megvallása vállalkozóként különleges kihívás, mert az esetleges rossz döntéseim, hibáim miatt másokban oko -

Barlay Gábor Némethné Probáld Katalin

zott csalódásokkal nemcsak magamra, de az egyházra is szégyent hozhatok. A vállalkozói létben sok a kísértés.

A cégvezetés annyira sok időt vesz igénybe, hogy könnyű eltávolodni Istentől, mert a mise, az ima, a lelkivezetés kiszorulhat az életemből. Ezért is alakítottunk ki vállalatunk központjában egy ökumenikus kápolnát, ahová bármikor be lehet térni imádkozni. Nagy örömömre többen is rendszeresen használjuk. Különleges esemény volt, amikor karácsonykor Vízi Elemér akkori jezsuita tartományfőnök atya misézett itt, vagy amikor Bogárdi Szabó István református püspök úr tartott istentiszteletet. Februártól Radnóti Zoltán főrabbi tart irodaházunkban előadássorozatot a zsidó vallásról és kultúráról. Mi itt mindannyian megélhetjük saját hitünket, és jobban megismerhetjük egymást.

– A cég honlapján egykori munkatársatok, Sohajda Zsolt emlékoldalával találkoztunk. Ennyire fontos a vállalkozás életében az emberi tényező?

– Szerintem az emberi tényező a legfontosabb, sokkal fontosabb, mint a szervezet. Zsolt, akit mindenki csak Arcként ismert, nagyon sokunk barátja volt. Váratlanul hunyt el 42 évesen, és a mai napig nagyon hiányzik. A kezdetektől meglévő, neki is köszönhető családias légkört nagyvállalatként is igyekszünk megőrizni. A munkatársakkal havonta közös pikniket rendezünk, hogy ápoljuk, erősítsük személyes kapcsolatainkat. Bár most már nem ismer mindenki mindenkit, az eredeti közösségek mellett több új mikroközösség jött létre egy-egy sporttevékenység vagy közös érdeklődés alapján. És van egy sok éve együtt imádkozó ökumenikus közösségünk is. A cégen belül alapvető egymás tisztelete és elfogadása.

– Hogyan kezdődött nálad a segítő szemlélet komolyabban vétele, „az adományozói karriered”?

– Himfy atya tanította, hogy imádkoznunk kell azért, hogy adjon nekünk az Úr lehetőséget mások megsegítésére. Ha valakit elém hoz a Jóisten, akkor igyekszem segíteni. A komolyabb adományokat azonban érdemes a profikra bízni: az egyházi szervezetek hitelesek, hatékonyak és értenek hozzá.

– Miért tartod fontosnak az adakozást?

TÁRSAK A KÜLDETÉSBEN

– Az nem kérdés, hogy segíteni kell a rászorultakon. Ezt már az ötéves kisfiam is megérezte, amikor múlt vasárnap nem a tőlem kapott pénzt dobta be a perselybe, hanem a kis zsebpénzéből hozott száz forintját. Büszkén mondta, hogy ezt most ő hozta. Annyira örültem! Ahogyan az evangéliumi özvegyasszony története is rávilágít, fontos, hogy mindenki a saját erejéhez mérten adjon. A sok kevésből is nagyon szép dolgok születnek. Aki pénzt nem, de időt tud adni, az sokkal értékesebb ajándékot ad. Időt szánni arra, hogy másoknak segítsünk, ez sokkal nagyobb áldozat, mint a pénzadomány. Én időt sajnos nem tudok adni…

– Volt-e olyan helyzet, amikor te szorultál segítségre?

– Amikor édesanyám a két kamasz fiával, alig pár bőrönddel átjött Magyarországra, nagyon sokan segítettek. A mai napig emlékszem mindazokra, akik akkor befogadtak, mellénk álltak, gimnáziumi tanáraimra, osztálytársaimra. Életem legnagyobb élménye volt „hazajönni” Magyarországra. Még az első évben Szegeden meglátogattuk Flórián nagybátyámat, akitől hazaindulásunkkor Bibliát kaptunk ajándékba. Otthon belelapozva egy százmárkás hullott ki belőle, ami óriási pénz volt akkoriban. Soha nem felejtem el, milyen diszkréten támogatott minket ez a nagybácsi, akiből később katolikus pap lett. Egy másik kedves emlékem, amikor elsős egyetemistaként meglátogattam Jutka nagynénémet: kétezer forintot akart adni, de szabadkoztam. Ő viszont szelíden rábeszélt, hogy fogadjam el, hiszen jól emlékszik, egyetemistaként ő is mindig éhes volt. Ha az ember kap valami jót, akkor azt megköszöni, és lehet, hogy húsz év múlva ő próbál meg egy másik egyetemistának segíteni…

– A jezsuitákat hosszú ideje komolyan támogatod, sőt ma már a Jézus Társasága Alapítvány elnökeként adod a neved az adománygyűjtéshez. Miért éppen őket választottad?

– Nagyon sok mindent csodálok a jezsuitákban. Az egyik, hogy hatékonyak abban, amibe belefognak: ha valamit elkezdenek, akkor az legtöbbször elkészül és jól is működik. Nagyon sok jezsuita mű van Magyarországon, gondolok például a roma szakkollégiumra, a Szent Ignác Szakkollégiumra, a Párbeszéd Házára, a miskolci Fényi Gyula gimnáziumra, és a sort még hosszan folytathatnám. Csupa fantasztikus projekt.

– Szerinted mi a titkuk? Mitől sikeresek?

– Az biztos, hogy a Jóisten segítségével. És ahogyan Kiss Ulrich atya mondta: ők egy kétezer éves cég ötszázéves leányvállalata. Volt hát idejük megtanulni, hogyan kell jól csinálni!

– Hogyan pihensz? Belefér a sport, a kikapcsolódás, a töltekezés az életedbe?

– Gyermekeink születésével jelentősen megváltozott az életem. Utazásból, sportból most kevesebb van, de a család óriási örömöt ad. Manapság ritkábban, a gyerekek születése előtt félévente elvonultam a Manréza Lelkigyakorlatos Házba elcsendesedni. Ott újra és újra megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember fürödni tud a Jóisten szeretetében. Isten nagyrészben a Manrézán keresztül adta meg azt a változást az életemben, hogy alkalmasabbá váljak a férj és apa szerepére. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Vízi Elemér SJ szentmisét mutat be a Tigra Kft. kápolnájában 2022 adventjén

ADOMÁNYOZÁS

ADOMÁNYGYŰJTÉS A JEZSUITÁK FIATALOKAT TÁMOGATÓ SZOCIÁLIS TEVÉKENYSÉGÉRE

A magyar jezsuita rendtartomány a templomaiban, intézményeiben, kezdeményezései által kiterjedt és sokszínű szociális tevékenységet végez. A helyi igényeknek megfelelően támogatást biztosítunk azoknak a jezsuita intézményeknek és kezdeményezéseknek, amelyek lehetőséget teremtenek a hátrányos helyzetű fiataloknak, nehéz sorból származó tehetséges egyetemistáknak, romáknak, menekülteknek és családjuknak a boldogulásra, a továbblépésre. Köszönjük, ha adományával Ön is hozzájárul a fiatalok támogatásához. Segítsen, hogy legyen lehetőségük megvalósítani terveiket és álmaikat!

Az adományozáshoz szükséges adatok: Kedvezményezett neve: JTMR Adományszámla

Számlaszám: 10702019-19014056-55200004 (CIB Bank Zrt.)

Közlemény: MIND 2023/1 (+az ön e-mail vagy postai címe)

Bátorítjuk, hogy a közlemény rovatban ossza meg velünk e-mail címét is. Szeretnénk ugyanis köszönetet mondani az adományokért, és tájékoztatást adni a támogatások jóvoltából megvalósuló eredményekről.

Jacsó Annamária P. András Attila SJ forrásfejlesztő provinciális

A Szentírással imádkozni

Nem könnyű hűségesnek maradni önmagunkhoz. Sok minden megzavarhatja tisztánlátásunkat azokban a dolgokban, amelyek meghatározzák lényünket és életünket. Ha elvesztettem a pontos irányt, vissza kell találnom saját utamhoz. A Biblia ebben értékes iránytű számunkra. Szentírási alapú elmélkedés az Ignáci Pedagógiai Műhely imaiskolájából.

„Előtted állhatok. Vársz rám.”

Időt szakítok a magam számára. Az imával Istenre hangolódom, nyugodtan és elegendő időt szentelve a fohászra. Úgy állok Isten előtt, ahogy most ebben a pillanatban vagyok.

Megnyílni

Észreveszem vágyaimat, sóvárgásomat. Mit kívánok most a magam számára, mit remélek az életemtől? Megnyílok az előtt, amit Isten mondani akar nekem.

Hagyom beszélni a Bibliát

Hogy is volt Jónással és a cethallal? Hogyan történt a béna gyógyulása? Mi történt, amikor Jézus megjelent a tanítványainak? Szabadon választok egy helyet a Bibliából, felolvasom hangosan, majd halkan. Elidőzöm azoknál a szavaknál, amelyek leginkább megszólítanak.

Nézni, hallani, szagolni, érezni

Elmélyülök az Írásban, hagyom a gondolataimat szabadon szárnyalni. Minden érzékemmel kapcsolódom a szöveghez. Belehelyezkedem egyes szereplők helyzetébe, érzékelem a részleteket, a párbeszédeket újból, a saját szavaimmal elmondom, tudatosítom a hangulatot és az érzelmeket. Belépek a történetbe.

Megérintődni

Mi ragad meg leginkább, hol érzek személyes megszólítottságot? Lehet ez egy szó, egy mondat, egy személy, esetleg asszociáció: magam vagyok a háló, ami felfogja a belső rezdüléseket.

Beszélgetés Istennel

Követem a nyomokat: miért foglalkoztat épp ez a gondolat olyannyira? A válasz megmutatja, hol vagyok most. Félelmeimet, kívánságaimat, vágyaimat teszi tudatossá. Mindezeket Isten elé viszem – kérve, dicsőítve vagy akár panaszkodva. És figyelem a válaszát.

Reflektálva továbbmenni

Az imára szánt időm végén azt keresem, hogyan éreztem magam ez idő alatt. Esetleg felírok egy-két gondolatot, és megújultan fordulok az élet felé.

Közelséged kegyelme hadd töltse be szívemet, Uram hogy tekintetünk találkozhasson, és így értelmet nyerjen a múlt, megszülessen a jelen, és irányba álljon a jövő.

Tímár Dániel SJ