M.I.N.D. 2022 ŐSZ (Kína) – 2. rész

tok és látnátok, hogy mennyien nem tudják, hogy az Úr Jézus eljött megváltani őket, és így nem is hálásak az Úr Jézusnak, nem is szeretik őt, ti akarnátok szeretni Őt e helyett a sok millió ember helyett is. Szeressétek Őt, és imádkozzatok sokat, hogy a misszionáriusok, hogy Isten jóvoltából én is, sok lelket gyúlasszunk az Ő szeretetére.” (Takács János SJ, 1933)

„Azt írja, hogy nekünk nehezebb rész jutott a missziós munkában. Azt hiszem, hogy ezt meg kellene kérdőjelezni. A nehézségek nagyon relatívok, és ha valaki meg akarja alaposan tenni a kötelességét, akkor mindenütt épp elég nehézségre fog bukkanni. Az Önök munkája odahaza még több hitet követel talán, mint itt, ahol szemtől szemben állunk a tényekkel.” (Maron József SJ, 1948)

„Ki más forraszthatja össze ezt a szétesett nemzetet, mint az Egyház, az Istenhez visszatért, Isten fiában egyesített Új Ember?! Minden erőre szükség van most, nehogy a hamis egyesítő hamis szocializmusa ragadja el ezt a testvériségre vágyó, egység, szeretet után szomjazó és érni kezdő Kínát!” (Schmotzer János SJ, 1948)

„Hízzék csak testileg, nagyon szüksége lesz itt minden kilóra, felszedhet még tíz kilót bátran, de méginkább hízzék lelkileg! Soha még annyira világosan mint itt nem láttam az »unum necessarium« (az egy szükséges dolog, Jézus mondja ezt Mártának – a szerk.) igazságát! Hiába minden erőlködés, minden tehetség, minden tudás, ha nincs mély természetfelettiség mögötte. Ez az értelme annak, amit R.P. Szarvas írt: »nem kellenek ide okos emberek«! Mert azokkal rendszerint nehezen lehet bánni. Igen, ide… szentek kellenek! Sem több, sem kevesebb. Ha ez megvan, semmi tehetség, semmi fizikai rendkívüli erő nem kell. Munkakör van annyi fajta, hogy minden egészség megtalálja a magáét. De ha lelkület nincs… nemcsak hiába minden munka, hanem rengeteget ártunk a misszió ügyének is!” (Zsámár Jenő SJ, 1934)

„…már vagy egy hónapja az Úr Jézussal szobatársak voltunk. Mondtam neki többször: menj ki tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok. Azt felelte: »gyönyörűségem az emberek fiaival lenni, és nem az igazakat hívni jöttem, hanem a bűnösöket«. Méltatlan vagyok rá, bár igaz, milyen nemzetnek vannak annyira hozzá közelítő istenek, mint ahogy a mi Istenünk velünk van?” (Horváth Sándor SJ, 1953)

„Lassankint belejövünk a kínai életbe, a nyelv sem olyan nehéz, mint tán azt sokan gondolják. Alapos s főképp rendszeres tanulás mindig célravezető. – A háborús nehéz viszonyok biz sok helyütt a katolicizmus nagy kárát idézik elő, de másrészt megbecsülhetetlen előszolgálatot tesznek a kegyelem munkájának, ha a jó Isten irgalmát nem vonja meg Kínától. Lassankint ébredeznek a lelkek, s megnyílnak a szemek, belátják, hogy az egyedüli kiút a zavaros világból az evangélium tiszta légköre. Óriási felelősség hárul a misszionáriusokra, hogy a jó Isten szent szándékainak megfelelően töltsék be hivatásukat. Nem baj, ha mi szenvedünk, ha munkánk, fáradtságunk látszólagos eredménytelenségbe fúl… ez gyűjti a tőkét, melyből majd az Anyaszentegyház boldog tagjai itt Kínában erőt s kegyelmet nyernek.” (Litványi György SJ, 1928)

„Amióta az Imaapostolság és a Missziós Imaegyesületek elterjedtek, a pogányok megtérése is hatványozott mértékben emelkedett… De nem lehetne-e még növelni ezen lelki energiákat? Hány szerzetes, hány szerzetesnő, hány kongreganista, cserkész, gárdista áldozik naponta vagy többször egy hónapban. Ha ezek mind minden hónapban egy szentáldozást felajánlanának a havi missziós szándékra, és esetleg minden héten egy szentáldozást egy-egy missziós szándékra, nem mozdítaná-e ez nagy mértékben a hittérítést. Indiában tíz év alatt több mint egymillióval növekedett a katolikusok száma. Ha még jobban kihasználnók azokat a lelki kincseket, melyek amúgy is naponta özönlenek reánk, kik az igaz Egyház gyerekei vagyunk, kétségkívül nagyobb volna a Hitterjesztés eredménye is.” (Herpy Károly SJ, 1933)

祝福

Az áldás szó hagyományos kínai írásjegyei

Kínai tanmesék

Miközben a jezsuiták a helyi sajátosságok figyelembevételével hirdették a kereszténységet a kínaiak nak, az ottani hagyományok számos olyan tanmesét adtak a világnak, amelyek akár keresztény példabeszédként is megállnák a helyüket. Ezekből szemezgettünk.

A baj lehet áldás is

Egy öreg kínainak olyan csodálatos fehér lova volt, hogy az ország leggazdagabbjai irigykedtek rá. Valahányszor sok pénzt ajánlottak neki a lóért, az öregember csak a fejét rázta.

– Nem, nem. Ez a ló sokkal többet jelent nekem, mint egy állat, ő inkább barát, nem adhatom el. Egy napon a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok máris ítélkeztek:

– Látod, milyen bolond vagy!? Sejthetted, hogy el fogják lopni ezt a csodás állatot. Ha eladtad volna, most legalább a pénzed meglenne.

A paraszt megint a fejét rázta.

– Ne túlozzunk! Mondjuk csak azt, hogy a ló nincs az istállóban. Ez tény. Minden más csak a ti értékelésetek. Honnan lehetne tudni, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség? A történetnek csak a töredékét ismerjük. Ki tudja, mi fog történni?

Az emberek kinevették. Jó ideje már bolondnak tartották.

Két hét múlva aztán a fehér ló hazatért. Nem lopták el, csak kiszabadult, és tizenkét vadlóval együtt tért vissza szabad portyázásáról. A falusiak újra összegyűltek:

– Igazad volt, nem szerencsétlenség történt, hanem áldás!

– Én azért ezt nem mondanám még. Elégedjünk meg annyival, hogy a ló visszajött. Honnan tudhatnánk, hogy ez áldás vagy átok? Ez csak egy mondat. És vajon meg lehet-e ismerni egy könyv tartalmát egyetlen mondat elolvasása után?

A falusiak szétszéledtek, meg voltak győződve róla, hogy az öreg összevissza beszél. Kap tizenkét gyönyörű lovat, szinte ajándékba, és nem örül neki.

Ezután a paraszt fia elkezdte betörni a vadlovakat. De az egyik ledobta a hátáról és összetaposta.

A falubeliek megint összegyűltek, hogy elmondják véleményüket:

– Szegény öreg, igazad volt! Ezek a lovak nem hoztak szerencsét. Lám, az egyetlen fiad nyomorékká lett. Ki segít majd neked idős napjaidban? Igazán sajnálatra méltó vagy.

– Ne szaladjatok ennyire előre! – válaszolta a paraszt. A fiam nem tudja többé használni a lábát, ez minden. Ki tudja megmondani, mit hoz ez majd nekünk? Az élet apránként mutatkozik meg, senki nem tudja megmondani egy cserép láttán, milyen is a váza maga.

Nemsokára kitört a háború, és a falu összes fiatalemberét besorozták, kivéve az öreg nyomorék fiát.

– Nahát, öreg, megint igazad volt. A fiad nem tud ugyan járni többé, de legalább melletted marad. A mi fiaink pedig mennek a halálba.

– Kérlek benneteket – válaszolta a paraszt –, ne ítélkezzetek rögtön. A fiaitokat besorozták a hadseregbe, az enyém itthon maradt. Ennyit tudunk csupán. Csak Isten, aki a teljes képet látja, tudja, hogy ez jó-e vagy rossz…

Türelem

Egy ember állami hivatalt kapott a városban. Közeli barátja meglátogatta, hogy búcsút vegyen tőle.

– Valamiről soha ne feledkezz meg, ha hivatalnok leszel – mondta –, légy mindig türelmes.

A férfi azt felelte, türelmes lesz. Barátja ezután még háromszor megismételte a tanácsot, a másik meg minden alkalommal egyetértőleg bólintott. Amikor a barát negyedszer is megismételte, a férfi haragra gerjedt.

– Hülyének nézel? Miért kell ilyen egyszerű dolgot újra meg újra elismételned?

– No, látod, mennyire nehéz türelmesnek lenni! Csupán ezt ismételtem el néhányszor, s máris elveszítetted a türelmedet!

A hízelgésre vágyó gazdag

A gazdag ember nagyon vágyott rá, hogy hízelegjenek neki. Megkérdezte a szegény embert:

– Van száz uncia aranyam. Ha neked adok húszat, hajlandó vagy hízelegni nekem?

– Ez nem igazságos elosztás – mondta a szegény –, akkor miért hízelegnék neked?

– És ha neked adnám az aranyaim felét, hajlandó lennél rá?

– Akkor egyenlőek lennénk. Mi okom volna hízelegni neked?

– És ha neked adnám az összes aranyamat, hajlandó lennél rá?

– Ha az enyém lenne az összes arany, mi szükségem volna rá, hogy hízelegjek neked?

A vízhordó

Egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, a másik viszont tökéletes volt, és mindig teljes adag vizet szállított.

A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment. A vízhordozó minden nap csak másfél edény vizet szállított a házba.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni... A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál:

– Szégyellem magam, mert a víz egész úton hazafelé szivárog.

A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:

– Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Te locsoltad őket minden nap, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedtem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

A türelem szó hagyományos kínai írásjegyei

A gazdag szó hagyományos kínai írásjegyei

A víz szó hagyományos kínai írásjegye

A TÁMINGI JEZSUITA MISSZIÓ TAGJAI

Ácsbolt János

1902–1982

testvér, eredetileg autószerelő, 1936-tól Kínában kertész, borász, szakács; a Fülöp-szigeteken sajtkészítő

Bencze István

1906–2002

testvér, 1936-tól Kínában asztalosműhelyt vezet, gyógyszerészsegéd; Tajvanon építész, asztalos

Császár György 1908–1996

testvér, 1939-től Kínában órás, nyomdát alapít, csillagvizsgálóban dolgozik; Tajvanon betegápoló, szegényeket gondoz

Cser László 1914–2002

pap, 1939-től Kínában tanul, pénzügyi felelős; Amerikából támogatást gyűjt a kínai misszióra

Fekete Mihály 1886–1973

testvér, 1930-tól Kínában házimunkáért, virágoskertért, építkezésekért felel; Makaón a szótáron dolgozik

Forró Ferenc 1914–1974 pap, 1948-tól rövid ideig misszionárius Kínában; Ausztráliában lelkész, az ottani Regnum Marianum alapítója

Gábor István 1893–1930 pap, Oroszországba készült, 1924-től Kínában iskolaigazgatóhelyettes, az iskolanővérek nyelvtanára, a misszió első halottja

Gömöri Pál

1911–1992

testvér, 1934-től Kínában szakács, kertész, asztalos, orvosi képzés után betegkezelő

és gyógyszerkészítő, majd kórházigazgató

Havas János

1908–1994

pap, 1936-tól Kínában tanul, egyetemistákat pasztorál Sanghajban, két évig börtönben

Herhold Árpád 1902–1976

testvér, eredetileg vasmunkás, 1932-től Kínában a lakatosműhelyt vezeti, gépeket javít, vándormisszionárius

Herpy Károly 1897–1945

pap, eredetileg órásnak tanult, 1928-tól Kínában imaiskolát vezet, szentírástant tanít, Csingfeng esperese, Sanghajban hal meg

Horváth Sándor

1902–1965

pap, 1926-tól Kínában tanul, misszionárius, tanít; menekülés után besegít a szótárkészítésbe, haláláig missziózik Tajvanon

Jaschkó István 1911–2009

pap, 1936-tól Kínában tanul, a támingi papnövendékek elöljárója (tanítványa Paul Shan jezsuita bíboros), falusi misszionárius, kórházigazgató

Kaufmann József 1915–1985

pap, 1938-tól Kínában tanul, világi kispapok nevelője; a Fülöp-szigeteken plébános, iskolalelkész, elöljáró

Kékessy Imre 1905–1986

pap, 1933-tól Kínában tanul, a támingi kollégium elöljárója; menekülése után egy időre megszakad a kapcsolata a renddel

Kerekes István 1903–1969 pap, 1928-tól Támingban ügyintéző, Pujangban misszionárius; Tajvanon halászok és tengerparti sómunkások hittérítője

Koch István 1904–1989

pap, 1934-től Kínában hithirdető, a kisszeminárium igazgatója, helyettes házfőnök; Tajvanon gazdasági ügyvivő, vidéki misszionárius

Kollár Zoltán 1911–?

testvér, 1934-től Kínában szakács, pincemester, a napi meditáció ellenőre, házi mindenes; 1953-ban kilép a rendből

Kráhl József

1923–1999

pap, 1948-tól Kínában tanul, 1952-ben szentelik fel, ki is toloncolják; Vietnámban és a Fülöp-szigeteken tanár, házgondnok, szegények gondozója

Ladányi László 1914–1990

pap, 1940-től Kínában tanul, közben hegedűkoncerteket ad; Hongkongban harminc évig adja ki a kínai hírek elemzését

A TÁMINGI JEZSUITA MISSZIÓ TAGJAI

Linderberger Sándor

1899–1969

testvér, csendőrnek tanult, a rendbe lépve lakatos és bádogos, 1933-tól Támingban szakács és kertész, a misszió működtetéséért felelős testvér

Lischerong Gáspár

1889–1972

papként lép be a rendbe, 1926-tól Kínában misszionárius, 1949-től Táming apostoli adminisztrátora; Tajvanon missziót alapít

Litványi György 1901–1983

pap, tizenhét évesen katolizál, 1927-től Kínában tanul, énekkart alapít, prefektus, lelkipásztor Támingban és környékén

Maron József

1911–2009

pap, 1936-tól Kínában tanul, latinés katekizmustanár, skolasztikusok plébánosa, a támingi rendház ügyintézője, később pekingi egyetemisták spirituálisa

Molnár Ödön 1909–1980

pap, 1933-tól Kínában tanul, Támingban franciát tanít, vidéki misszionárius, kiutasítása után hosszú gyógykezelést kap

Nagy Kálmán 1911–1962

pap, 1938-tól Kínában tanul, Támingban misszionárius, hosszan betegeskedik

Németh József 1902–1968

pap, 1926-tól Kínában tanul, a francia középiskola prefektusa, missziós prokurátor, támingi rektor, esperes, kisszemináriumot alapít

Pál Lajos

1899–1976

pap, 1933-tól Kínában kollégiumi felügyelő, hittantanár, misszionárius, latintanár a kisszemiáriumban

Papilla Lajos

1913–2000

pap, 1936-tól Kínában tanul, Pujangban lelkipásztor, Zikavejben népszerű teológiatanár (a kínai papok püspöküknek akarták)

Rab Pál 1914–1995

pap, 1939-től Kínában tanul, Támingban latint tanít, lelkipásztor; Tajvanon misszionárius, lelkigyakorlatos házat vezet

Resch Ferenc 1886–1943

pap, 1933-tól Kínában házgondnok, a gazdasági ügyek intézője, Hszienhszienben bölcseletet tanít, betegségben meghal

Schmotzer János 1922–1988

pap, 1947-től Kínában tanul, de már nem missziózik, Tajvanon lelkigyakorlatos vezető, Washingtonban politológiából doktorál

Sebes József 1915–1990

pap, 1940-től Kínában tanul, Támingban kollégiumi felügyelő és tanító, jezsuitaként tudományos pályára lép

Szajkó József 1906–1981

pap, 1930-tól Kínában orvosként dolgozik, kórházigazgató, csillagvizsgáló, építész, tudósítja a hazai sajtót; menekülés után egy időre kilép a rendből

Szarvas Miklós 1890–1965

pap, 1922-ben elsőként érkezik Kínába, Táming apostoli prefektusa, a magyar misszió első vezetője

Takács János 1906–1983

pap, 1932-től Kínában tanul, Támingban hithirdető, körzeti superior, rektor és templomigazgató

Tiszai Pál 1913–1993

pap, 1938-tól Kínában tanul, kollégiumi tanár, hithirdető, 1953-ban kilép a rendből

Vajda Tibor 1914–1995

pap, itthon segít a Katolikus Missziók szerkesztésében, 1940-től Kínában misszionárius, szociológiát tanul; Tajvanon a szótárt szerkeszti

Varga Kálmán 1884–1964

testvér, itthon ruhatáros, felügyelő, portás, 1927-től Kínában betegápoló, mindenes

Zsámár Jenő 1904–1974

pap, 1934-től Kínában misszionárius, lelkiségi író, Makaón többnyelvű szótár készítésébe kezd

Hadházy Anna

A szétszóratástól az újrakezdésig

A tajvani magyar misszió születése

A Tanácsköztársaság idején tett fogadalommal indult támingi magyar jezsuita misszió a sors fintoraként a kínai kommunisták hatalomátvételével ért véget. Közben Magyarországon feloszlatták a szerzetesrendeket, így haza sem mehettek; a legkülönfélébb országokban folytatták szolgálatukat, a legtöbben pedig Tajvanon kezdtek új misszióba.

A harmincas években, a japán–kínai háború idején négy haderő sanyargatta Támingot és környékét: a japán megszállók és a velük együttműködő kínai csapatok, az ellenük fellépő Csang Kaj-sek vezette nemzeti katonaság, valamint a kommunista Nyolcadik Hadsereg, amelyhez a környékbeli rablóbandákba tömörült egykori katonák is csatlakoztak. A falvak lakói a japánoknak és a kommunista parancsnokságnak egyaránt fizettek adót.

Jezsuita névtára

A felkelő nap birodalmában

A japán hadsereg 1937. november 12-én – néhány napos ágyúzás után – elfoglalta Támingot. A misszió épületét ugyan találat érte, de a megszállók nem voltak ellenségesek velük, rizzsel is segítették a szerzeteseket, decemberben pedig már folytatódhatott a tanítás. Az apácák zárdáját éjjel-nappal őrség óvta, a kínai nőknek sokszor már az is védelmet nyújtott a japánok ellen, ha keresztet vagy szentképet akasztottak a nyakukba. A háború utolsó éveire ugyanakkor a lakosság közel fele elvándorolt, sokan pedig éhen haltak.

1945. május 15-én a japánok harc nélkül feladták Támingot. Előző este a katonai parancsnok elment a misszióba, és felajánlotta, hogy magukkal viszik a kollégium rektorát, Németh Józsefet és az iskola igazgatóját, Litványi

Györgyöt. Tisztségük és nyelvtudásuk miatt mindketten együttműködtek a japán hatóságokkal, így gyanúsak voltak a közeledő kommunisták szemében. Az éj folyamán el is hagyták a várost.

Vallásszabadság kommunista módra

A bevonuló kommunisták biztosították a támingiakat a vallásszabadságról, viszont a kisebb falvakban élő magyarok nem voltak ilyen szerencsések. Az új hatóságok lefoglalták a kápolnákat és az iskolákat, és ott tartották a gyűléseiket. Néhány vidéki templomot lebontottak, az oltárokat felaprították, a szobrokat bemázolták, egy kínai papot több hónapon át fogva tartottak. A városba is egyre kevesebb keresztény jutott be, mert mindenki csak a népőrség engedélyével hagyhatta el a faluját.

Táming kommunista vezetése rövidesen lefoglalta a jezsuita kollégium épületét; ott szállásolta el az átvonuló katonákat, és ideológiai kurzusokat rendezett a tanárok számára. A tanfolyam résztvevői beköltöztek a misszióba, leszerelték a berendezéseit, eltulajdonították a kerékpárokat. A városban egymást érték a népgyűlések és a misszió elleni akciók, így Takács János házfőnök 1946. október 5-én elrendelte, hogy a rendtagok hagyják el a központot, kettesével-hármasával induljanak el a kommunistáktól akkor még nem sanyargatott délebbi területre. A szerzetesek több napon át gyalogoltak, amíg elértek a kanadai verbitákhoz.

A misszió pusztulása

November elején a kormányerők légitámadást indítottak Táming ellen. Az első bombák a leányiskolát érték, azután a misszió más épületében is komoly kár keletkezett. Eltalálták a kalocsai nővérek városi házát, és a püspökség épületét is megsemmisítették. A jezsuita rendház nem dőlt össze, csak az ablakok törtek be, és a tetőcserepek hullottak le a légnyomástól. Késő estig temették a halottakat, az iskola növendékeit, akik a romok között vesztették életüket.

A kommunista hatalomátvétel után az egyházi iskolákat államosították, a misszionáriusokat börtönbe zárták, többet közülük megkínoztak. Igyekeztek a külföldi misszionáriusok ellen fordítani a lakosságot és a helyi keresztényeket. A magyarok jellemzően a biztonságosabb nagyvárosokban, Sanghajban és Pekingben folytatták a munkát, néhányan azonban visszajutottak Táming környékére: vidéki keresztényeknél bujkálva még éveken át foglalkoztak a kínai hívek lelkigondozásával. Fokozatosan azonban mindenkit elüldöztek; az utolsó magyar miszszionárius, Császár György testvér 1955-ben hagyta el az időközben kikiáltott Kínai Népköztársaságot.

A szélrózsa minden irányába

Az életben maradt magyar jezsuiták közül egyedül Szarvas Miklós tért haza Magyarországra, többségük KeletÁzsiában vagy – mint Havas János, Pál Lajos és Sebes József – az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában

Katonák Táming keleti kapujában 1939 ­ ben

Tajvan szigetét a portugál gyarmati időkben Formosának hívták

SZÉTSZÓRATÁSBAN

telepedett le. A kiutasításkor jellemzően Makaó vagy Hongkong irányába hagyták el az országot, majd többen is (Gömöri Pál, Herhold Ádám, Kráhl József) Vietnámban, illetve az ottani háború kitörése után a Fülöp-szigeteken vagy Tajvanon folytatták szolgálatukat. Ladányi László haláláig Hongkongban maradt, Litványi György útja Japánba vezetett.

Molnár Ödönt és Nagy Kálmánt, akiknek az egészsége megtört az üldöztetés évei alatt, a rend Nyugat-Európába küldte gyógyulni. Kékessy Imre Nicaraguába, majd Kolumbiába utazott, ahol egy időre meg is szakadt a kapcsolata a renddel. Forró Ferenc az Ausztráliába került magyarok lelkipásztora lett, és elindította az ottani Regnum Marianum közösséget. Cser László Amerikából segítette a kelet-ázsiai missziót, adományokat gyűjtött számukra az emigráns magyarok között. Csupán ketten távoztak végleg a rendből. A többség Tajvanon kezdett új életet és fogott bele egy, talán még a kínai missziónál is nagyobb vállalkozásba.

Új hazát és feladatot találtak

A jezsuita rend vezetése ideiglenesen Formosa – mai nevén Tajvan – szigetén gyűjtötte össze az állomáshelyüket elhagyni kényszerülő jezsuitákat. Abban reménykedtek, hogy az oda menekült Csang Kaj-sek-kormányzat hamarosan visszafoglalja Kína szárazföldi részét, s akkor ők is visszatérhetnek. Amikor azonban nyilvánvaló lett, hogy ez nem történik meg, igyekeztek új feladatok után nézni.

A szárazföldtől százhatvan kilométerre fekvő, harmincötezer négyzetkilométer területű sziget évszázadokig portugál gyarmat volt, majd 1895 és 1945 között japán fennhatóság alá tartozott. Kínához a második világháború után került vissza, és mind a nemzeti kormány, mind a kommunisták magukénak tekintették. A különféle őslakos törzsek mellett korábban is jelentős kínai népesség élt a szigeten, a második világháború után azonban hatalmas

A TÁMINGI MISSZIÓ VÉGÓRÁINAK ŐRÁLLÓJA

Koch István 1904-ben született Zágrábban. Már fiatalkorában éles eszű, karakán ember volt. 1934-ben, felszentelt papként érkezett Kínába, Zsámár Jenővel egyszerre. A vidéki hithirdetők mintaképe lett, motorkerékpáron látogatta híveit, akik valósággal rajongtak érte, és ünnepként élték meg érkezését. A szeretet kölcsönös volt, a kommunista diktatúra miatt azonban csak rövid ideig tartott ez az örömteli időszak.

Időközben a támingi rendház helyettes vezetőjévé, egyben a magyar jezsuita misszióért felelős elöljáróvá nevezték ki. Ebben a helyzetben elsődleges feladatának az ott tanuló kispapok megmentését tekintette. Támingot elhagyva, a biztonságra törekedve, egyik helyről a másikra költöztette őket. Habár nagy anyagi áldozatok árán megvett egy régi házat Pekingben a szeminaristák számára, egy idő után az sem bizonyult biztonságosnak. Koch atya segített nekik eljutni Sanghajba, Hongkongba, a Fülöp-szigetekre és Amerikába.

Ő maga Tajvanra menekült. Ott hihetetlen gyorsasággal sajátította el a nyelvet, és az a hír járta róla, hogy alaposan felkészült a beszédeire. Az egészsége viszont egyre romlott: hallását és látását fokozatosan elveszítette, melynek következtében egyre jobban befelé élt. Ebben az időszakban is kihasználta nagy szellemi kapacitását: német, angol,

menekültáradat érkezett Tajvanra. Csang Kaj-sek évtizedekig tartó egypártrendszert épített ki a szigeten, s bár a nemzetközi diplomáciában egyre inkább elszigetelődött (szemben a kommunista Kínával), amerikai segélyekkel fellendítette az akkoriban még elmaradott szigetországot.

Lischerong Gáspár, a támingi egyházmegye apostoli adminisztrátora olyan helyet keresett a szigeten, ahol a magyar jezsuitákkal együtt dolgozhatnak a velük együtt elmenekült kínai világi papok is, akikért vezetőként szintén felelős volt. Ezért a többi jezsuita missziótól délebbre, Putze településen hoztak létre missziós központot 1955-ben. A templomot, a rendházat és a hitoktatásra szolgáló épületet Bencze István tervezte.

Lischeronghoz, Rab Pálhoz, Maron Józsefhez, Horváth Sándorhoz és Jaschkó Istvánhoz a következő években többen is csatlakoztak. A helyi egyházmegye kínai püspökének felhatalmazásával kezdtek hittérítésbe, oktató és gyógyító munkába a nem keresztények lakta környéken, a szárazföldön szerzett tapasztalatok alapján. Lelkipásztori tevékenységük mellett segítettek a helyieknek gazdálkodni, iskolákban tanítottak, védett foglalkoztatót alakítottak ki fiataloknak, létrehozták az első, fogyatékkal élő embereket segítő intézményt az országban. Ma már egyikük sem él, utolsóként Maron József halt meg 2009-ben. Szolgálatukra máig hálásan emlékeznek nemcsak a helyi keresztények, de az egész társadalom. magyar és latin nyelven készített jegyzeteket rendtársai számára. Munkásságának három fő irányvonala volt: az egyház által elismert természetes családtervezés előmozdítója lett; megszervezte a keresztény segélyegyesületeket a hívek között; valamint előmozdította a plébániai Mária Kongregációkat. Gyengülő látása ellenére vállalta a szétszóródott magyarok közötti kapcsolattartást, és buzdította őket a hithirdetésre. 1989-ben hunyt el.

Fennmaradt egy tréfás epizód az életéből, Koch atya nadrágja címmel. Eszerint Pekingben Koch atyának nadrágra volt szüksége, de nehezen talált szabót, aki vállalta a külföldi szabásmintára méretezett ruhadarab elkészítését. Koch atya adott neki egy használt nadrágot, és a lelkére kötötte, hogy ugyanolyat készítsen. A mester megnyugtatta az atyát, hogy meg lesz elégedve az új nadrággal. Egy hetet kért a munkára. A hét végén el is hozta remekművét, de amikor átnyújtotta, az atya rémületében majdnem hanyatt esett. Valami olyasmit rebegett: „Én nem ilyen lovat akartam!” Természetesen ló helyett a nadrágot mondva. „Micsoda?” – hetvenkedett az atyafi. „Talán nem tetszik? Olyan, mint a régi! Hasonlítsa csak össze! Egész éjjel dolgoztam rajta, vizeztem, húztam-vontam, vasaltam, hogy megadjam neki a kívánt kipúposodó térdeket!” Koch atya fanyar mosollyal köszönte meg fáradozását, és kifizette a munkabért, mire a szabó boldogan távozott. Az atya pedig újabb tapasztalattal gazdagodott a kínai precizitást illetően.

A Kanadában tevékenykedő Feigl Rudolf testvér (középen) látogatóban Gömöri Pál (balra) és Bencze István (jobbra) testvéreknél Tajvanon

Jaschkó István (jobbra) az általa alapított tajvani kórház előtt

Tajvani fotóalbum

Magellán ­ kereszt a Fülöp ­ szigeteken

Nagy idők tanúinak nyomában

Kelet-ázsiai útinapló

Balázs Dénes geográfus, a Magyar Földrajzi Múzeum alapítója 1972-ben találkozott az akkor a Fülöp-szigeteken élő Papilla Lajossal. Tájfun Manila felett című útirajzában elismerően emlékezett meg a jezsuitáról, aki a Xavéri Szent Ferenc középiskola tanáraként dolgozott Ázsia egyetlen katolikus országában. Szerzőnk ennek hatására kereste fel őt és az egykori kínai magyar misszió más tagjait.

Kubassek János

A szerző geográfus, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója

Akinek a neve garancia a jóra – Papilla Lajos Manilában

Balázs Dénes hatására tett hátizsákos barangolásaim során 1995-ben jutottam el a Fülöp-szigetekre. A fővárosban felkerestem Papilla Lajos atyát. Nagy szeretettel, kolozsvári töltött káposztával és ananászlekváros palacsintával fogadott. Barátságos, kedves egyénisége, nyitottsága, tájékozottsága lenyűgözött. Elmesélte, milyen kalandos úton került a világ e távoli pontjára.

1936-ban hagyta el Magyarországot, hogy a támingi misszióban tevékenykedjen. A háborús idők megpróbáltatásait túlélve, a vörösgárdisták egyházellenes terrorja elől Sanghajból menekült a Fülöp-szigetekre. A kínai rémségek után a zsúfolt, szegényes, de a vallásgyakorlást nem tiltó filippínó világ szinte paradicsomnak tűnt az ide menekült európai jezsuiták számára. A magyarok – például Németh József és Papilla Lajos jezsuiták, vagy Tunkel Viktor verbita – a semmiből teremtés nehézségeit leküzdve tették a dolgukat. Elsajátították a kínai mellett a filippínó és a tagalog nyelvet is. Széles kapcsolatrendszert építettek ki, támogatókat szereztek, pénzt gyűjtöttek, templomokat, kápolnákat, iskolákat építettek.

Papilla atyának az igehirdetés és a lelkigondozás mellett a nevelés, a tanítás volt a szenvedélye. Manilában diáktanácsadóként, nevelőként és szervezőként tett szert nagy tekintélyre. Mostoha feltételek között, tájfunok és monszunesők sújtotta országban mutatta meg, hogy a reménytelenségben is lehet reményt adni. A főváros San Juan negyedében alapított jezsuita iskola volt a legfontosabb intézmény, csaknem ezer diák tanult ott.

Évtizedekre visszamenően számon tartotta diákjai születésnapját, s azon a napon sokakat telefonon felköszöntött. Voltak köztük cégvezetők, egyetemi tanárok, vállalatigazgatók, bankárok, állami tisztviselők. Mind olyan szellemi, lelki útravalót kaptak, hogy nem feledkeztek meg hajdani iskolájukról és tanárukról, sőt gyermekeiket is ugyanott szerették volna taníttatni. Mivel a férőhelyek korlátozottak voltak, az iskola bővítése szülői támogatással valósult meg. Rendszeresen érkeztek a csekkek, Papilla atya neve ugyanis garanciát jelentett a jóra, az értékre, a fejlődésre.

Mit jelent szemünk világa? – Kráhl József Cebun

Papilla atya útmutatása alapján jutottam el a Cebu szigetén élt Kráhl Józsefhez, aki a Szent Szív templomának papjaként szolgált. Cebu városában rekkenő hőség, zuhogó eső, az utcákon óriási lárma és hatalmas forgalom fogadott. Az élénk színekre festett, zsúfolt buszban, a dzsipiben legalább húsz ember szorongott. Az utastérben elszabadult kakasok viaskodtak, emberek kiabáltak, gyermekek sírtak.

Csuromvizesen érkeztem meg a templomba. A hatalmas modern épületkomplexumba belépve meglepődtem, milyen nyüzsgő, színes az élet ott is. S mégis, minden zugból harmónia áradt. Egy hangszóróból halk, áhítatos muzsika szólt. A padlón asszonyok, gyermekek kuporogtak, banánt majszolva hallgatták a zenét. Mise, bibliamagyarázat, diákoknak hitoktatás zajlott épp. A legmegrendítőbb az volt, hogy a sekrestyében gyógyszereket osztottak, mert a szigeten nem mindenkinek jutott megfelelő orvosság. A leginkább rászoruló embereknek, árva gyermekeknek, magukra hagyott öregeknek, féllábú, balesetet szenvedett szerencsétleneknek kellett segíteni.

Egy kerekesszékben ülő, remegő kezű, halk beszédű öregember körül volt a legnagyobb csoportosulás. A Parkinson-kórtól szenvedő Kráhl József adott tanácsokat a rászorulóknak. Segítője, egy csinos, mosolygós filippínó asszony, Glória írta fel a gyógyszereket, s intézte a patikákkal az orvosságok kiutalását. Kráhl atya híveinek – az aláírásával ellátott papírcetlik alapján – hitelbe is adtak gyógyszert a patikusok. A jezsuita neve, aláírása több ezer pesót, illetve több száz dollárt jelentett. A számlákat Kráhl atya mindig rendezte, bár volt, hogy hónapokig kellett várni, amíg megkapta a pénzt németországi barátaitól. Ingyen sohasem akart semmit. Ha épp nem tudott is fizetni, megáldotta a patikust, és megígérte, imádkozik érte és a családjáért.

Papilla Lajos jezsuita atya a manilai Xavéri Szent Ferenc középiskolában 1995 ­ ben

Kráhl József jezsuita atya kínai gyerekeket keresztel a Fülöpszigeteken

SZÉTSZÓRATÁSBAN

A hajdani bácsalmási sváb földműves fia Baján tanult a ciszterciek gimnáziumában. 1948-ban távozott Rómába, ahol egyháztörténeti doktorátust szerzett. Behatóan foglalkozott a jezsuita rend történetével, Nyugat-Európa számos könyvtárában és archívumában kutatott. Kiválóan megtanult németül, latinul, olaszul, angolul, franciául, spanyolul, de beszélt kínai, tagalog, filippínó és cebuanó nyelven is.

Vacsora közben megtudtam, hogy rövid és viszontagságos munka után neki is távoznia kellett Kínából. Dél-Vietnámban, Dalatban, a College Pontifical középiskolában tanított világtörténetet, majd az észak-vietnámi hadsereg megjelenése után, 1975-ben mindenét otthagyva ismét menekülnie kellett. A külföldieknek két napot adtak a távozásra, a katonák az iskolai könyvtár köteteiből tüzet raktak. A diadalittas, győztes északiak kurjongatva járták a körtáncot a máglya körül. A Fülöp-szigeteken kezdett új életet. Először Észak-Luzonon, Baguióban tanított iskolában, majd Cebu következett. A misézés és hitoktatás mellett megszervezte, hogy a szürkehályogtól szenvedőket német orvosok megoperálják. Levelezés, telefonálás, meggyőzés kellett csupán, s a Német Szövetségi Köztársaságból évi rendszerességgel érkeztek a szemészorvosok. A műtétek költségeit német jezsuiták és önkéntes jótevők fedezték. Több ezer szegény ember nyerte vissza a látását Kráhl atyának és támogatóinak köszönhetően.

Cebu város szegények lakta negyedében, San Antonióban óvodát létesített, valamint kutakat fúratott, mert a vízhiány borzalmas tragédiákat idézett elő. A nagy forróságban egy vödör ivóvízért is kioltottak emberéletet. Német mérnökök és technikusok fúrták az első artézi kutat, mely a nap minden órájában megbízhatóan adott tiszta vizet. Ezzel több mint hatszáz ember, a bádoglemez- és deszkakalyibák lakói számára biztosították a vízellátást.

Kráhl atyával és segítőjével, Pedróval egy ütött-kopott kék Toyota furgonon bejártuk Cebut. Láttam az óvodát, ahol harminc gyermek szorongott egy kis deszkabódéban, de mindegyiknek volt ruhája, szandálja, s mindenkinek naponta jutott rizsgombóc, egy-egy keksz, banán és tea. A szegénynegyedek lakói, anyák és gyermekek örömmel, nevetve fogadták Kráhl atyát. – Father! Father! – kiabálták, s szaladtak a furgon után, hogy megérinthessék a kezet, mely annyi jót tett velük.

A tudás kijuttat a nyomorból – Zsoldos Imre Tajpejben

1986-ban a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban Wágner Ferenc történész barátom felhívta a figyelmem Zsoldos Imre verbita munkásságára. Másfél évtized múltán jutottam el Tajvan szigetére, ahol számos magyar miszszionárius lelt otthonra Mao Ce-tung vörös katonái elől menekülve. A Fuzsen Katolikus Egyetemen találkoztam Zsoldos Imre atyával, aki Bejcgyertyánosról került Tajvanra 1964-ben.

Kiváló nyelvi képességeit korán megmutatta, 1939-ben a falujában tartózkodó lengyel menekültektől megtanult lengyelül, majd oroszul. 1956-ban távozott az országból, az ausztriai Mödlingben szentelték pappá. Az Egyesült Államok, Kanada, Franciaország egyetemein tanulva, majd oktatva lett híres, nagy tekintélyre tett szert Bécs, Párizs, Montréal és Washington tudományos köreiben. Tizenhét nyelvet ismert, mégis ott telepedett le, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

Örömteljes meglepetés volt, hogy polcán megtaláltam Kőrösi Csoma Sándorról írt angol nyelvű könyvem, s mosolyogva kérte, írjak bele dedikációt. Nagy figyelmmel kísérte a magyarországi fejlődést, a rendszerváltás következményeit, az egyházi oktatás helyzetét.

– A tudás jelenti a kiutat a nyomorúságból, ezért a tanításra kell a legnagyobb figyelmet fordítani. Tajvant ez vitte előre. Itt nincsenek aranybányák, kőolajmezők, gyémántlelőhelyek. Az emberek szorgalma, találékonysága és tu-

Zsoldos Imre professzor és Kubassek János a Fuzsen Katolikus Egyetemen 2000 ­ ben

dása az erőforrás. Tajvant ez tette erőssé, ezért ehhez minden szükséges feltételt biztosítanak – mondta. Az egyetem könyvtára például másfélszáz külföldi tudományos folyóiratot és periodikát járatott a világ minden tájáról.

Zsoldos atya hozta létre az egyetem francia tanszékét, s fáradhatatlan munkájával nagy megbecsülést szerzett magának és nemzetének. Az íróasztalán heverő vastag, francia nyelvű könyvben piros-fehér-zöld színű szalag volt a könyvjelző. Szülőföldjét a távoli Tajvanon sem felejtette el.

Árvák és megnyomorodottak gyámolítója – Jaschkó István Tajvanon

Életre szóló élmény, hogy a tajvani Hszincsuban megismerhettem a Kassán született Jaschkó István jezsuita atyát, aki a testi és értelmi fogyatékos gyermekek patrónusaként vált világhírűvé.

Megrendítő történeteket mesélt azokból az időkből, amikor még kínai misszionáriusként kerékpárral járta a vidéket, sok embert gyógyított kölcsönpirulákkal, kölcsöninjekcióval. Előfordult, hogy egy szegény, mezítlábas, rongyos kínai házaspár újságpapírba göngyölt, spárgával átkötött csomagot hozott. Azt kibontva meglepődve látta, hogy mozdulatlan, halott csecsemő van előtte. A szülők azt kérték, keresztelje meg, mert nem akarják pogányként eltemetni. Az atya soha nem keresztelt halottat, de megsajnálta a szülőket. A kápolnában egy kancsóból keresztvizet csorgatott a leány fejére, s az hirtelen felsírt! Nem volt boldogabb ember a világon, mint az a kínai házaspár. Ha megtagadja a kérésüket, elevenen temették volna el halottnak hitt gyermeküket.

Az általa Tajvanon létrehozott szeretetotthonban én is eltöltöttem egy napot. Láttam a gyermekekkel való törődés ezernyi jelét. A háború után, az 1950-es években Kelet-Ázsiában rengeteg árva kóborolt a városok sikátoraiban és az országutakon. Helyzetük megoldatlansága elsősorban a keresztény egyházak papjainak a figyelmét keltette fel. Jaschkó atya azokat a kicsinyeket vette magához, akik a saját családjuknak se kellettek.

A csöppségeket olykor az utcán szedte össze. Akadt olyan járásképtelen, beszélni nem tudó, csontsovány kisfiú, akit 1959-ben egy bűzös szemetesgödörből, patkányok közül mentett ki. Élete nagy sikerének tartotta, hogy a kisfiú a jobb táplálkozástól megerősödött, megtanult járni és lassan tagoltan beszélni.

A hszincsui otthonban több mint száz gyermeket gondoztak a filippinó és tajvani nővérek, segítők. Az árvaház létrehozása és működtetése kezdetben emberfeletti erőfeszítéseket követelt az akkor még mostoha tajvani viszonyok között. Az épület megszerzése, az anyagiak előteremtése Jaschkó atya érdeme. Fáradhatatlanul küzdött, kilincselt, hogy minél több rászorulónak segíthessen. 1956-ban a tajpeji rádióban beszélt a magyar forradalomról, a magyar emberek szabadságvágyáról. Ekkor vált a neve országosan ismertté. Parlamenti képviselők, miniszterek fogadták, s az eredmények láttán lassan-lassan segítettek. Az évtizedek során a tajvani állam elismerte ezt a nemes munkát, s anyagilag jelentősen hozzájárult, hogy kedvezőbb feltételek közepette, több gyermeknek adhassanak otthont és esélyt az új életre.

Jóságos tekintete, barátságos mosolya és kitartása mély benyomást tett rám. Neveltjei közül többen megajándékoztak rajzaikkal, műanyag palackból készített játékaikkal, ákom-bákom betűkkel írt jókívánságaikkal, csak hogy örömet szerezzenek. Búcsúzáskor az egyik kerekesszékben ülő, tíz év körüli tajvani kislány szájharmonikájával muzsikált. Nagy örömömre Jaschkó atya 2001-es magyarországi látogatásakor eljött Érdre, a milleniumi ünnepségre, s a Magyar Földrajzi Múzeum kiállításait is megtekintette. Órákat beszélgettünk Magyarországról, a Felvidékről, a kereszténységről, Szent Istvánról, a megmaradásról, Kanadáról, Tajvanról, a kötelességről, a munkáról, a tanításról, a gyermekekről, az önzetlen jótevőkről, az értékekről, melyekért érdemes élni.

Jaschkó István jezsuita atya az általa felkarolt fogyatékos fiatalok között

Nekik nem kínai

A kínai kultúra itthoni megismerését sokáig nemcsak a távolság és a birodalom zárkózottsága, hanem a nyelvi szakadék is hátráltatta. Ezt igyekezett áthidalni az ott szolgáló jezsuiták legnagyobb vállalkozása: kínai–magyar, –francia, –latin, –angol és –spanyol nagyszótár kidolgozásába kezdtek, mely a tervek szerint a keresztény teológia kínai nyelvezetét is egységesítette volna.

Történetünk főhőse, Zsámár Jenő 1904-ben született Pécsen, a Jézus Társaságába 1921-ben lépett be. Internátusi nevelőként dolgozott a kalocsai jezsuita gimnáziumban, majd Innsbruckban és Szegeden tanult teológiát, 1934ben pedig már mint felszentelt papot küldték Kínába. Pujangban és Csangjüanban missziózott, míg betegsége el nem lehetetlenítette hithirdetői tevékenységét. Ekkor visszatért korábbi kedves elfoglaltságához, teológiai témájú ismeretterjesztő könyvek írásához.

Könyvírásból szótár

1945-től Pekingben latinul megírta és kínai nyelvre ültette át Aszkétika és misztika című ezerháromszáz oldalas könyvét, amely dogmatikai, pszichológiai, aszketikus, misztikus és egyéb szempontból taglalja a lelki életet. E munka során megtapasztalta, hogy „a háromezer éves Kínának pompásan kifejlődött kulturális nyelvezete volt, csoda gazdag képekkel, árnyalatokkal, az erkölcstan teljesen kiépített fogalmaival, sőt a buddhizmusban, taoizmusban a kereszténységhez meglepően hasonló vallási nyelvezettel”.

Különböző szótárakban kereste kínai teológusok segítségével a megfelelő írásjegyeket, vagy összetétellel új szavakat alkotott. Fordítás közben arra jutott, hogy tízből kilenc szakkifejezés nem a kínai nyelvből hiányzott,

Feke György

hanem az európai szótárakból és így a misszionáriusok tudásából. Az Aszkétika és misztika mellett kiadott egy kétezer kifejezést tartalmazó latin–kínai, illetve kínai–latin szószedetet is, amely visszaemlékezései szerint jó visszhangra talált. Ez adta a szótárprojekt ötletét – egyben alap szókészletét, melyet első körben műszaki, orvosi, közigazgatási kifejezésekkel egészített ki.

Másfél milliárd ember anyanyelve

Különböző szótárak? Önálló jelentéssel bíró írásjegyek? Belőlük alkotott összetett szavak? Érdemes ezen a ponton kitérőt tennünk a kínai nyelv bonyolult világába, hogy megértsük a szótárkészítő munka nehézségeit. A sino-tibeti nyelvcsaládba tartozó kínai magányos nyelv: nem rokona sem a japán, sem a koreai, sem a vietnámi, bár hosszabb-rövidebb ideig mindhárom országnak volt a hivatalos írott nyelve, így mindegyikbe számos kínai jövevényszó került.

Eközben a földrésznyi méretű ország nyelvileg maga sem egységes. Hét fő nyelvjárást különböztetnek meg, de az európai fül számára ezek inkább önálló nyelvek; Salát Gergely szerint „akkora különbségek vannak köztük, mint az újlatin vagy a germán nyelvcsalád tagjai között”. A népesség hetven százaléka az északi, mandarin nyelvjárást beszéli, az ország hivatalos nyelve is ezen alapul. A szóbeli sokszínűséget az írás kötöttsége ellensúlyozza. Kína a világ legrégebbi írásával rendelkezik, az első ismert írásjegyek a Kr. e. XIV. századból valók.

Ellentétben velünk, a kínaiak nem hangokat írnak le betűkkel, hanem minden írásjegy egy-egy – jelentéssel bíró – szótagot jelöl. A legnagyobb kínai szótár ötvenháromezer írásjegyet tartalmaz, de összekapcsolásukkal további szavakat alkotnak. Fontos a nyelvben a zenei hangsúly is, mert ugyanaz a szó más dallammal kiejtve egészen mást jelent. A mandarinban négy különböző hangsúly van, a déli nyelvjárásokban akár tíz is előfordul. Ezért is volt nehéz a kínaiul már tudó jezsuitáknak elsajátítani a tajvani dialektust.

A magyar jezsuiták nagyot álmodnak

Mindezek fényében talán jobban érthető, miért volt hatalmas vállalkozás a modern kínai nyelv teljes szókészletét felölelő, Zsámár saját szóalkotásait is tartalmazó kínai–magyar és magyar–kínai szótár elkészítése. Kína kényszerű elhagyása után 1949 nyarától Makaón folytatódott a munka, melybe több magyar jezsuita, kalocsai iskolanővér és kínai pap is besegített.

A szókészlet közben kétezerről kétszázezerre duzzadt, köszönhetően a kínai nagylexikonok és különböző nyelvű nagyszótárak szócikkeinek. Mindegyiket apró cetlikre vágták fel, és kartotékcédulákra ragasztották az összetartozó kifejezéseket: egy-egy kínai szó angol, német, francia fordításait, kínai magyarázatait, tollal pedig ráírták

Zsámár Jenő

az átírást, a hangsúlyt és egyéb információkat. Az ilyenformán összerendezett anyag Zsámár emlékei szerint „száz nagy dobozban egy ötméteres falat embermagasságban elfoglalt”. Pedig a projekt csak ekkor indult be igazán.

Nemzetközi projekt felemás eredménnyel

Nem csak a magyaroknak voltak ugyanis szótárkészítő ambíciói: André Deltour francia jezsuita ugyanebben az időben kínai–francia szótár készítésébe kezdett. 1950-ben a két rendtárs megegyezett, hogy egyesítik szókészletüket, és közösen folytatják a munkát. Mások is csatlakoztak hozzájuk, így a magyar és a francia mellett spanyol, latin és angol nyelvű szótárt is terveztek. A közös munka jelentőségét az adta, hogy így egységesítették volna a misszionáriusok régiónként és nyelviskolánként változó nyelvhasználatát.

1951-ben meg is kapták hozzá a rend elöljáróinak engedélyét. Az időközben jelentősen kibővült stáb a kommunista Kína és az akkor még portugál gyarmat Makaó közötti határvillongások miatt 1952-ben áttelepült Tajvanra. A csúcson, 1954-ben huszonkilenc jezsuita dolgozott a szótárakon, köztük számos magyar. Mind az öt nyelvért egy-egy csoport felelt, a hatodik csapat pedig a munkát ellenőrizte. Először a francia fordítás készült el, ezt vették alapul a többiek.

Ebben az évben Zsámárnak súlyos veseelégtelensége miatt fel kellett adnia szótárkészítői munkáját, ez pedig jelentősen visszavetette a kezdeményezést. A szerkesztők először az angol, majd a latin változatról mondtak le, a magyar és a spanyol fordításért felelős csoport pedig csak szabadidejében, misszionáriusi feladatai mellett folytathatta tevékenységét. Az összegyűjtött anyagból 1976-ban francia, 1977-ben spanyol középszótár jelent meg, a tervezett nagyszótárt pedig csak francia nyelven adták ki, 2001-ben, Grand Ricci néven.

Egy élet munkája kiadatlan maradt

Amikor 1955-ben Lischerong Gáspár vezetésével elindult a tajvani magyar jezsuita misszió, a szótárprojekt korábbi munkatársai szinte kivétel nélkül új feladatot kaptak. Zsámár gyógyulása után folytatta az írást, s Makaón apácarendet, Tajvanon pedig szakmunkásképzőt hozott létre. 1974-ben hunyt el. A kínai–magyar szótár készítését egyedül Vajda Tibor jezsuita folytatta.

Zsámár utóda az első világháború kitörésének évében született Budapesten. Már teológushallgatóként lépett be a Jézus Társaságába 1934-ben. Jezsuita képzése alatt segédkezett a Katolikus Missziók című folyóirat szerkesztésében, mely Magyarországon igyekezett adományokat gyűjteni – többek között – a kínai misszió számára, amihez 1940-ben maga is csatlakozott. A támingi misszió kényszerű feladása után Pekingben szociológiát tanult, majd a tajvani misszió tagja lett.

„Húsz éven át dolgoztam a kínai–magyar nagyszótáron. Tajcsungban a szótárkészítés volt a fő elfoglaltságom, de miután Putze környékére kerültem, onnan is visszajártam” – emlékezett vissza 1993-ban, két évvel halála előtt. A hegyi bunun törzs misszionáriusaként is folytatta a munkát, az elkészült kéziratot pedig Bécsen keresztül eljuttatta Magyarországra, és felajánlotta a Magyar Tudományos Akadémiának. Közben a magyar–kínai szótáron is dolgozott. Az Akadémiai Kiadó 1977-ben megvásárolta a kiadás jogát, a lektorálás azonban lassan és nehézkesen haladt, a szókészlet pedig időközben elöregedett, s nem javították ki a kézirat hibáit. Az első kínai–magyar szótár csak 1998ban jelent meg a Balassi Kiadónál, az is szűkös szókészlettel. Bartos Huba és Hamar Imre hatezer írásjegyet és közel hetvenötezer összetett szót tartalmazó nagyszótárának megjelenésére pedig 2019-ig kellett várni.

Vajda Tibor

Az ezermester

Bencze István testvér portréja

Asztalos, betegápoló, patikus, építész, munkavezető volt, de mindenekelőtt szerzetes testvér. Legalább öt nyelven beszélt, tizenkilenc évesen misszióba kívánkozott. Rendtársai elbeszéléseiből, Bencze István ránk maradt leveleiből, interjúiból egy gyermekien komoly, vidám, alázatos jellem csillan fel.

Hernádvecsén született 1906-ban. Heten voltak testvérek, öt fiú és két lány. A családfő mindegyik fiából iparost szeretett volna nevelni, így Pista a híres miskolci Túróczy-gyárba került, műbútorasztalosságot tanulni. „A mester és családja nagyon szeretett, én is szívesen voltam náluk. Méhészetet és kertészetet is tanultam, hegedültem, még tánciskolába is jártam” – emlékezett vissza Bencze István 1993 novemberében, Tajpeiben, Vámos Péternek adott interjújában.

Loyolai Ignáchoz hasonlóan neki is volt ágyúgolyó-pillanata: tizenkilenc éves korában megfázott, tüdőbajt kapott, az orvos a poros műhelyből vidéki jó levegőre tanácsolta. Fél évig otthon lábadozott. „Sok időm volt, sokat olvastam, többek között Xavéri Szent Ferenc, Kláver Szent Péter és más misszionáriusok életéről, és annyira megtetszett a missziós élet, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy vonz a szerzetesek életmódja, és én is misszióba vágyom.”

Figula János SJ tanácsára jelentkezett a Jézus Társaságába: „Megkérdeztem a plébánost, hogy mit tegyek. Ő meg azt mondta: Pestu – nagyon jó viszonyban voltunk, kezdetben Pista voltam, később, amikor már nagyon jól ismertük egymást, akkor Pestu lettem –, ha katona akarsz lenni, légy huszár, ha szerzetes akarsz lenni, légy jezsuita!” A jezsuiták mellett döntött, családtagjai hiába próbálták lebeszélni a szerzetességről.

Nyolc évig várt, hogy Kínába mehessen

A noviciátust a zugligeti Manrézában végezte. Novíciusmesterének, Vukov Jánosnak hangsúlyozta, hogy Kínába szeretne menni misszióba; de azt a választ kapta, hogy előbb még be kell bútorozni a frissen elkészült lelkigyakorlatos házat és a noviciátust. Nyolc éven keresztül dolgozott itthon,

„Ha szerzetes akarsz lenni, légy jezsuita!”

Enyedi Katalin

A hszincsui templom is Bencze István alkotása

Gara József és Herhold Árpád testvérekkel együtt, végül 1936-ban, harmincévesen érkezett Kínába. Támingban azonnal felállított egy asztalosműhelyt, és kínai tanoncokat képzett. Ingyen készített koporsót a szegényeknek, vasárnaponként a falvakban ápolta a betegeket, közben pedig újszülötteket keresztelt. Kínában ő is megtapasztalhatta az időjárás viszontagságait, a „komisz” japánok és kínaiak viselkedését: megverték, fegyvert fogtak rá. „Néha jól megjártam a rablókkal, legalább három-négyszer teljesen levetkőztettek, de az emberem kitanított, hogy hogyan kell a rablókkal bánni. Gyorsan le kell szállni a bicikliről és nevetni, mosolyogni, és megkérdezni tőlük, hogy ettél-e már, csifanle mejjo. Mikor látják, hogy komolyan bánik velük az ember, akkor mondják, hogy senfu, coupa, atya, menjen csak tovább. De voltak bizony, akiket lelőttek, mert nem álltak meg.”

Világhírű magyar asztalos Tajvanon

A kommunista hatalomátvétel után sikerült a gépeket is megmentve Csangtőbe, az olasz misszióba szöknie. Rövidesen a hszienhszieni püspök meghívta Herhold testvérrel együtt saját missziójába, ahol egy német gyógyszerésznek segített orvosságot készíteni, majd az építkezésen felügyelt. 1949-ben elmenekült Kínából, s Manilában dolgozott öt évig betegápolóként. Ekkor az amerikai jezsuiták püspöke elhívta Tajvanra. Hszincsuban néhány tanonccal nagyszabású munkákba kezdett. A Catholic Relief Service nevű humanitárius szervezet felfigyelt rá, egy nagy asztalosüzemet épített neki, felszerelve modern gépekkel. A gyár világszerte híressé vált fafaragói és szobrászai révén, raktárai tele voltak szentképekkel, szobrokkal, betlehemekkel, amelyeket Amerikában és Európában is terjesztettek. A tajvani templomok nála rendelték a templomi padokat és oltárokat. A helybéliek irigysége és kapzsi követelések miatt végül a vállalkozás tönkrement. Bencze a legjobb munkásaival egy kisebb műhelyt létesített, a gyár épületét pedig átalakították szociális központtá.

1960-ban Tajpejbe került, a Fuzsen Katolikus Egyetemen dolgozott, főleg az építkezéseken felügyelt. Az egyetemi templom építése és berendezése után a hivatalokat, az egyetemi könyvtárat és diákotthonokat rendezte be. A bútorok a hszincsui műhelyben készültek, ahová hetente kétszer elment a munkát irányítani. Számos templomot épített szerte a szigeten.

Művészetét a buddhisták is elismerték

Legkedvesebb munkája a templomok díszítése, oltárok és tabernákulumok készítése volt. Kedvenc stílusa a gótikus, de kínai stílusú templomi felszereléseit is elismerték szerte a szigeten. Buddhisták is rendeltek tőle: egyszer a tajpeji főbonc megkérte, hogy faragtassa ki egy buddhista szent szobrát a Sun-Moon tó melletti pagoda számára. Ez anynyira jól sikerült, hogy utána ezerszámra kapta a megrendeléseket, még Japánból is.

Hetvenévesen ment nyugdíjba, de tizenhat évvel később még mindig asztalosműhelyt irányított. Inkább Kínába kívánkozott vissza, mint Magyarországra. „A misszionárius munka nagyon szép volt, a karácsonyok különösen. A kínai keresztények nagyon jók, nagyon kedvesek. Szeretnék visszamenni Kínába, ott jobb, mint itt, a jó életben” – mondta 1993 novemberében. Élete utolsó időszakát a tajpeji egyetem betegtermében töltötte, tolókocsiban, itt hunyt el, 2002-ben, kilencvennégy évesen. „Ha még egyszer választhatnék – vallotta életéről –, ugyanezt tenném, csak jobban.”

„Isten kipótol minden fogyatékosságot”

Jaschkó István SJ portréja

Jaschkó István életének kilencvennyolc évéből hetvenhármat szülőhazájától távol, misszionáriusként töltött Kínában és Tajvanon. Önzetlenül segítette a hátrányos helyzetűeket, akikkel senki más nem törődött. A szigetországban elsőként alapított árvaházat és nevelőotthont testi és szellemi fogyatékos gyermekek számára, a Hua Kuang Központot.

Jaschkó István kilencgyermekes családban született 1911-ben Kassán. A hat fiútestvér közül három jezsuita pap lett, egyik nővére is a szerzetesi életet választotta. A helyi premontrei gimnáziumba járt, de ott nem érettségizhetett le, mert egy cserkészfelvonuláson magyar énekeket énekeltek, ami „államellenes tevékenységnek” minősült Csehszlovákiában, ezért Istvánt kizárták az ország összes középiskolájából. A gödöllői premontrei gimnáziumban érettségizett 1932-ben.

Kitagadták, mert jezsuita lett

Tizennyolc évesen lelkigyakorlaton vett részt a zugligeti Manrézában, ekkor kapta – ahogy fogalmazott – Istentől jövő vágyát a jezsuita hivatásra. 1929-ben lépett be a rend magyar tartományába, a noviciátust a Manrézában végezte. Édesapja, aki evangélikus volt, ezért kitagadta a családból. Azonban miután részt vett egy nyolcnapos jezsuita lelkigyakorlaton, ő is katolizált.

István három évig filozófiát tanult a németországi Pullachban, itt kezdett érdeklődni a misszió iránt.

1935-ben magiszter volt Pécsen, a Pius Gimnáziumban, közben orvosi tanulmányokat folytatott az egyetemen, így készült Kínába. 1936ban küldték a támingi misszióba. Sanghajban filozófiát és teológiát tanult. 1941-ben pappá szentelték, teológiai licenciátust is szerzett, s három évig volt prefektus a támin-

Halász Kinga

Jaschkó István atya egy lelkigondozottjával

PORTRÉ

gi kisszemináriumban, ahol főként latin nyelvet oktatott a kínai diákoknak. Leghíresebb tanítványa Paul Shan, aki jezsuita szerzetesként kaohsziungi püspök, majd bíboros lett.

Jaschkó atya 1946 és 1948 között Támingban és környékén végzett missziós tevékenységet: hithirdetőként naponta kijárt társaival az evangéliumot hirdetni a falusiaknak.

„Feltűnés nélkül lelkipásztorkodott”

Közel két évtizeden keresztül nem volt béke Kínában, nagy szükség volt kórházakra, ezek még a kommunista hatalomátvétel után is működhettek egy ideig. Jaschkó 1949-től 1951-ig Csangjüanban a helyi kórházat vezette, valamint vidéki orvosi rendelőket hozott létre. A kórházakban „feltűnés nélkül lelkipásztorkodott”, ahogy felidézte:

„Később más kórházak is nyíltak, de a hírnevünk már megvolt és a legfőbb haszna, hogy akkor létjogosultságot adott nekünk az új kommunista államban, és csendesen lefedte az éppen olyan kiterjedt pasztorációs munkánkat. A keresztények betegkezelésre jöttek, de a hátsó ajtón a kápolnába mentek.”

Így írt arról, hogy miért üldözték őket a kommunisták: „A pártnak kettős célja volt; az első és a legfontosabb a hívek megrontása, hogy teljesen, még a vallási életben is alárendeljék magukat a kormánynak, puszta eszközzé legyenek, mint a többiek. Ebben álltunk mi az útjukban.”

A kórház államosítása után, 1952–54-ben ismét missziós tevékenységet folytatott, ezért letartóztatták és házi őrizetben tartották. Később átnevelő munkatáborba internálták, majd 1954-ben kiutasították Kínából; ezután egy évig Makaón élt. „1954. november 25-én szomorúan hagytuk el Kínát, kényszerből, kitoloncolva, de vigasztalódva gondoltunk keresztényeink hűségére, jó példájára. Nem veszett kárba a munkánk és a jótevők imái sem. Az elvetett búzaszem nő a saját erejéből.”

Arra is felfigyelt, amire más nem

1955-ben érkezett Tajvan szigetére, ahol folytatta misszionáriusi munkáját. 1956–57-ben Putzéban a helyi dialektust tanulta. 1958-tól Csiajiban káplán és ekkortól az újonnan alakult távol-keleti provincia tagja. Lucaóban kórházat épített a szegények számára, majd annak igazgatója volt 1960–69 között. 1972-től a tajvani Hszincsuban volt plébános.

Jaschkó atya figyelt fel elsőként az 1970-es években arra, hogy Tajvanon az értelmileg hátramaradott gyermekekkel sem a közösség, sem az állam nem törődik. Szeretett volna állandó otthont biztosítani minden olyan embernek, aki képtelen segítség nélkül élni. Egyedül kezdte el ezt a szeretetszolgálatot, ám az később az egész országban elterjedt.

Hirdetést adott fel az újságokban, hogy fogyatékos gyermekek számára iskolát szerveznek, erre hatvanan jelentkeztek. A rend támogatta az ötletet, de anyagi forrást nem biztosított, s az állam sem segített. Az első intézet az orvosi rendelő és a diákotthon helyén indult el nyolc tanítónővel. Megszervezték a szülőket, ötszázan vonultak a parlamenthez demonstrálni, ennek hatására megalkották a vonatkozó törvényt, mely nemcsak a fogyatékosotthont, de azt a gondolatot is támogatta, hogy az államnak kötelessége a fogyatékosokról gondoskodni.

A Jaschkó által létrehozott szegénykórházat pejoratív elnevezése miatt nem szívesen keresték fel, így lett Szent Család Kórház

A MÁSIK KÉT JEZSUITA JASCHKÓ

Jaschkó Pál SJ (1918–1959)

A szlovák jezsuita rendtartomány rózsahegyi noviciátusába lépett be, de 1938-tól, amikor szülővárosa, Kassa visszakerült az anyaországhoz, átlépett a magyar provinciába, és a zugligeti Manrézában fejezte be újoncidejét. 1941–43 között Kassán filozófiát tanult, majd Pécsen konviktusi felügyelő volt. Ezután külföldre ment, Enghienben végezte a teológiát 1949-ben, majd Kanadába küldték: 1950–51ben Torontóban volt káplán és szórványmisszionárius, majd 1952-től Hamiltonban plébános.

Jaschkó Balázs SJ (1922–)

1940-ben kezdte meg a noviciátust a budapesti Manrézában. 1944-től filozófiát tanult Kassán, majd 1948-ban Szatmárnémetiben a jezsuita iskolában magiszter lett, egy évvel később pedig beiratkozott a szegedi teológiára. A kommunista terror elől több társával együtt külföldre szökött. 1949 tavaszán Ausztriában, Innsbruckban, a jezsuiták zenzenhofi házában fejezte be az iskolai évet. 1949 és 1951 között a teológia második és harmadik évét az észak-olaszországi Chieriben végezte. Torinóban szentelték pappá 1951-ben, majd 1952-ben megszerezte a teológiai licenciátust. Ezt követően került sor harmadik próbációjára az angliai St. Bennosban. Észak-amerikai szolgálata Hamiltonnal és Montréallal kezdődött; majd tizenöt évig a New York-i jezsuita provincia középiskolájában tanított. 1953-ban a kanadai Hamiltonba került, 1970 őszétől végezte lelkipásztori szolgálatát a torontói Szent Erzsébet-templom magyar közösségében, 1977-től 2000-ig plébánosként. 1990 és 2003 között a magyar jezsuiták észak-amerikai regionális elöljárója volt. 2015-ben megromlott az egészsége, azóta a pickeringi jezsuitáknál ápolják. 2018-ban az amerikai emigrációban végzett szolgálata elismeréseként a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést kapta.

Hit, remény, szeretet

Az általa Hszincsuban és Kuanhsziban alapított intézmények Tajvan első fizikai és szellemileg fogyatékos gyermekek számára létrehozott centrumai voltak, melyek az évtizedek során több mint ezer rászorulónak nyújtottak otthont. Az árvaházhoz és nevelőotthonhoz védett munkahelyek is tartoznak, például egy farm, ahol a gyermekek dolgoznak, állatokat tenyésztenek, növényeket termesztenek. Az intézményben uszoda, tanműhely, halastó is található. A hátrányos helyzetű és fogyatékos embereknek alapított intézmények, kórházak és szociális otthonok vezetéséért a páter több tajvani állami kitüntetést is kapott. 1998-ban Tajvan elnöke magas érdemrenddel tüntette ki, 2003-ban pedig a tajvani Providence Egyetem tiszteletbeli doktorává avatta.

Életszemléletéről így írt: „A hit, remény, szeretet boldog életet eredményez. Ezt tapasztaltam hosszú, kilencvenhat éven át, ami aztán oly gyorsan tovatűnt. De jöhetnek súlyos nehézségek is. Én négyszer vettem föl a betegek szentségét, koporsómat is megvették már, mégis felépültem. Az élet bajai Isten jele számunkra, hogy még jobbat készít nekünk. Isten egy végtelenül jó »Biztosító Társaság«, sohasem veszíthetünk, mindennel csak nyerni fogunk ővele.” Az életéről szóló dokumentumfilmben pedig azt mondta a fogyatékosokkal való törődésről: „A földi élet után kezdődik az örök élet, akkor Isten kipótol minden fogyatékosságot”. Jaschkó István 2009-ben hunyt el.

Gömöri Pál testvér látogatóban Jaschkó atya fogyatékosotthonának lakóinál

Ladányi Lászlóról szóló újságcikk a Washington Postban 1983 ­ ban

Egy világhírű magyar

Kína-szakértő

Ladányi László ablakot nyitott a kommunista Kínára

Ladányi László jezsuita a jogi és művészi pályafutás helyett misszionáriusnak állt, majd Kínaszakértő lett, akire három évtizeden át mint elsődleges, megbízható, naprakész hírforrásra figyelt a világ, ha a bezárkózott kommunista országra volt kíváncsi.

„Ladányi atya számomra a katolikus társadalmi tanítás hagyományában gyökerező, mélyreható Kína-szakértő példája, aki nagy szeretettel viseltetik az ország iránt” – nyilatkozta 2009-ben Stephan Rothlin svájci jezsuita az akkor már tizenkilenc éve halott magyar rendtársáról. „Egy magyar jezsuita, aki 1953-ban elindította a China News Analysis heti hírlevelet, és harminc éven át volt az egyetlen szerkesztője. Magyar zsidó családból származott, az egyetemen jogot és zenét tanult, és különösen a katolikus szociális gondolkodás érdekelte” – olvassuk róla a

Sajgó Szabolcs SJ

Kopott reverenda, belső összeszedettség

Hogy került az 1914-ben Diósgyőrött született gyermek Hongkongba, ahol élete hetvenhat évéből negyvenegyet töltött?

Édesapja és testvére kiváló orvosok voltak, László a miskolci Fráter György Gimnázium elvégzése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozott be, s huszonegy évesen jogi doktor lett. Közben a Zeneakadémia hegedű tanszakára is járt, néhány félévet Franciaországban tanult, és részt vett a katolikus egyetemisták mozgalmában.

Hivatást érezve 1936-ban Rómában személyesen P. Wlodimir Ledóchowski generálisnál jelentkezett jezsuitának, aki ráérezve a rendkívüli tehetségre, engedelmességre és közösségi apostoli munkára buzdította. A budapesti Manrézában huszonnégyen voltak novíciusok, köztük „Ladányi Laci magas, hajlott háttal, kicsit rendetlenül öltözve, készakarva hanyagul. Kopott reverenda, elnyűtt cipő és nagy belső összeszedettség jellemezte” – írta róla egyik novíciustársa. Ladányi egész későbbi szerzetesi életét átjárta a szegénység és az egyszerűség szeretete.

A kínai embereket választotta Amerika helyett

A noviciátus és a filozófiai tanulmányok befejezése után 1940-ben indult a kínai misszióba. Két hónap alatt befejezte a kétéves rendi tanulmányi programot, majd Pekingben egyetemi fokon folytatta kínai tanulmányait. Tanárai a Harvardra akarták küldeni, ahol a legjobb könyvtár volt a témában. Vállat vonva azt mondta, ő a kínaiak között akar élni, már nem érdekli a nyugati civilizáció annyira, hogy éveken át foglalkozzék vele. Sanghajban végezte a teológiát, közben a Fuzsen Egyetemen hegedűkoncerteket tartott. Zenei pályafutásának az vetett véget, hogy elöljárója harmadik probációja idején eltiltotta a hegedüléstől – többé nem nyúlt a hangszerhez. 1946-ban szentelték pappá, 1947-től tanított Sanghajban.

Amikor a pekingi nyelviskolába látogatók jöttek, a vele szemben ülő Teilhard de Chardinnel franciául beszélt, a jobbján ülő amerikai rendtársával angolul, a balján ülővel spanyolul, egy német kollégával németül. Majdnem minden európai nyelv könnyed használata mellett a mandarinon túl több kínai tájszólást is elsajátított. Egyszerű, közvetlen, nyílt modorával elsősorban a hétköznapi emberektől tanulta a nyelvet.

Ablak a Kínai Népköztársaságra

1949-ben a kommunisták kiűzték Kínából, ekkor került Hongkongba, ahol letette ünnepélyes – vagyis végső –szerzetesi fogadalmát. Kínai történelemmel kezdett foglalkozni, részt vett a China Missionary Bulletin szerkesztésében, álnéven politikai elemzéseket írt a kínai helyzetről.

Hongkong Kína kapuja, egyike a világ gazdasági központjainak

Amikor 1953-ban a kiadvány megváltoztatta nevét és célkitűzését, Ladányi elkezdte élete legnagyobb vállalkozását, ami elismert Kína-szakértővé tette világszerte: előbb hetente, majd kéthetente közzétette a China News Analysis című hírlapját. Ehhez beszerezte a kommunista párt minden hivatalos nyilatkozatát, a Hongkongból elérhető fontos iratokat; rengeteg újságot és rádiót figyelt rendszeresen Kína különféle részeiből, a híreket elemezve és kommentálva közölte. Harminc évig tartó munkájával világszerte méltán elismert Kína-szakértő lett.

Laszlo Ladany néven ismerték világszerte, könyvei is e név alatt jelentek meg. Több publikációja a mai napig fontos, például a kínai katolikus egyházról szólók vagy A kínai kommunista párt és a marxizmus 1921–1985: Egy önarckép című. Ez tekinthető életműve nagy összegzésének, 1988-as első megjelenését követően számos kiadást megért, utoljára 2018-ban Londonban adták ki.

Misszió filmgyárban, villamoson

Néha el-eltűnt a rendházból. Amikor egy társa megkérdezte, merre járt, azt mondta: „Ülök a villamoson a városban, előveszem a kínai kaftánomból a kis Újszövetséget. Szemben velem egy értelmes arcú ember, és nagy nehezen, udvariasan megkérdez, vajon nem szerénytelen-e, ha tudakozódna afelől, mit tartalmaz a kis fekete kötésű könyvecske. Magyarázni kezdtem, mit olvasok. Beszélgettünk.” Kiderült, hogy az útitárs újságíró a Peking Gazette-nél. Ladányi meghívta magukhoz, lelkigyakorlatot adott neki.

Egyszer pedig egy rendtársa kérte, segítsen neki eljutni a sanghaji filmstúdióba. Épp egy forgatás közepébe csöppentek. Az akkortájt legnevesebb kínai színésznő, amikor meglátta Ladányit, abbahagyta játékát, odafutott

LADÁNYI LECTURES HUNGARY

A lecture műfaj ezen a néven a XIV. századból származik, a latin legere (olvasni) szóra vezethető vissza. A mellékelt kép egy előadás a Bolognai Egyetemen a XIV. század közepén. Az előadó felolvas a pulpituson, közben a padokban több diák alszik vagy tereferél. A műfaj gyengeségeit sokféle módon meghaladják ma, így korszerű előadási forma. A tajvani Fuzsen Katolikus Egyetemen 2004-től nagyjából évente tartanak Father Laszlo Ladany Lecture-t vendégelőadókkal a helyi Ladányi Alapítvány támogatásával, hogy ápolják Ladányi atya szellemiségét. A 2009-ben alapított Ladányi Egyesület támogatásával 2016-ban Turkson bíboros üzletetikai előadást tartott Zürichben mint az első svájci Ladányi Lecture-t.

Ladányi atyával hivatalból leveleztem az 1980-as években, amikor Torontóban felelős voltam a magyar provincia belső kiadványaiért. Így személye-

hozzá, a nyakába ugrott, selyemköpenyéből kihúzott egy rózsafüzért, meglobogtatta az elképedt filmesek előtt és boldogan kiáltotta: „Minden nap elimádkozom, ahogy Sen Fu (a lelkiatya) kívánta!”

Missziós lelkületét mutatja az is, hogy a távol-keleti jezsuita asszisztencia egy gyűlésén megjegyezte: a miszszionáriusok nehézsége a missziós területek kultúrájának megértését illetően onnan ered, hogy általában saját hazájukhoz tapad a szívük. Ladányi a kenózis lelkületéről, vagyis a kiüresedésről beszélt, amivel Jézus érkezett földi missziójába: istenségét nem tartotta olyasminek, amihez ragaszkodnia kell, kiüresítette magát, és mindenben hasonlóvá lett hozzánk, emberekhez, a bűnt kivéve, ahogy Pál apostol fogalmaz. Ez a lelkület a ma egyházának egészére is annyira kívánatos, hiszen Jézus követője szinte állandóan missziós helyzetben él.

Egyszerűség, méltóság, odaadás jellemezte

Pierre Ryckmans Ladányi-elemzésének bevezetője szépen kifejezi egy nagy lélek alázatosságát: „Minden vitában akkor tudod igazán, hogy győztél, amikor ellenfeled elkezdi kisajátítani ötleteidet, abban az őszinte hitben, hogy ő maga találta ki azokat. Ez a helyzet finom elégtételt nyújthat; azt hiszem, ez az érzés meglehetősen ismerős lehet Ladányi atyának, a Hongkongban élő jezsuita papnak és tudósnak, aki sok éven át kiadta a heti Kínai Hírelemzés című hetilapot. Távol a médiacirkusz durva rivaldafényétől, három évtizeden át illusztris névtelenségben élt: minden »Kína-figyelő« lelkesen olvasta hírlevelét; sokan loptak belőle – de általában nagy gondot fordítottak arra, hogy soha ne ismerjék el adósságukat, és ne említsék a nevét. Ladányi atya szardonikus távolságtartással figyelte ezt a színjátékot: valószínűleg egyetértene azzal, hogy amit Ezra Pound mondott a versírásról, a történetírásra is érvényes: rendkívül fontos, hogy megírják, de hogy ki írja meg, az közömbös.”

Mindenkiről sokat elárul, hogyan hal meg. Hetvenedik évébe lépve Ladányi László módszeresen igyekezett mindent összesíteni, befejezni, lezárni. „Oda szeretnék már menni – mondta –, ahová elérni mindenkinek kívánatos.” Azután jött a tüdőrák. Egy karmelita nővér, aki ugyanabban a kórházban időzött, ahol Ladányi utolsó heteit töltötte, segített neki, amiben tudott, például hangosan olvasta a szentmise szövegeit, amire Ladányi már nem volt képes, így mégis majdnem minden nap tudott misézni.

„Valahányszor láttam őt, mindig nagy hatással volt rám élénk értelme és lelkülete, amelyet nem befolyásolt testének haldoklása. Láthatta az ember, hogy a halállal »életünk megváltozik, de meg nem szűnik«” – emlékezett vissza a nővér. – Mint mondta, mindig békés volt, gyakran mosolygott, érezni lehetett, hogy mélyen tudatában volt utolsó betegsége fontosságának, élete beteljesedésének.

sen is érint, hogy halála után harminc évvel már alig ismerik világhírű hazánkfiát a jezsuita és nem jezsuita magyarok. Ezért igazgatóként a Párbeszéd Házában termet neveztem el róla 2019-ben. Továbbá – mivel Kína helyes ismerete ma talán még időszerűbb, mint korábban – elindítottam a Ladányi Lectures című sorozatot. A Covid-járvány előtt ebből két alkalom valósult meg, a harmadikat szeptember 23-án tartjuk, épp halálának 32. évfordulóján.

Az első két Ladányi Lectures témája a kínai üzleti politika jezsuita szemmel, valamint a katolikus társadalmi tanítás és a mai Kína volt. Mindkettőn Stephan Rothlin

SJ Kínában élő egyetemi tanár adott elő. A következő Ladányi Lectures témája: Ladányi utáni Kína – Kína a 21. században. Előadói Horváth Levente, a Neumann

János Egyetem Eurázsia Központjának igazgatója, valamint Salát Gergely, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője.

2021. szeptember 26-án pedig In memoriam… címmel hangversenyt szerveztünk a Párbeszéd Házában Ladányi László emlékére Rónaszéki Tamás, Pilz János hangversenymester és sok más fellépő részvételével, hogy a sokoldalú jezsuita hegedűművész mivolta se merüljön feledésbe.

„Szeretném megmutatni

Isten kínai arcát”

András Attila SJ tajvani emlékeiről és kínai élményeiről

ANDRÁS ATTILA SJ, a magyar jezsuita rendtartomány ökonómusa, azaz gazdasági felelőse 2001 és 2003 között Tajvanon tanult, a Fuzsen Katolikus Egyetem nyelvi központjában. Bár missziós elképzelései nem úgy és ott valósultak meg, ahogy és ahol tervezte, végül folytatni tudta a nagy elődök munkáját, hiszen kiemelkedő szerepe volt abban, hogy az elmúlt tíz évben számos magyar és kínai középiskolás fiatal ismerhette meg egymás kultúráját.

– Mi késztetett arra, hogy filozófiai tanulmányaid befejeztével Tajvanra indulj misszióba?

– Erdélyből többen azért léptünk be a jezsuita rendbe, mert megismertük a Japánból hazatért Nemes Ödönt, és rajta keresztül a Jézus Társasága missziós tevékenységét. Később, a noviciátus alatt több missziós atyával is találkoztam, és őket hallgatva mindig azt éreztem: ez nem hétköznapi dolog, ekkora nehézségeket nem vállalnak pusztán kalandvágyból az emberek. Elkezdett érdekelni az az istenkapcsolat, ami ennek a mozgatórugója. Erre

Szilágyi Diána

a bennem ébredező kíváncsiságra rezonált az akkori generálisunk, Peter Hans Kolvenbach atyának a Társasághoz írt levele, amiben arra biztatott bennünket, hogy aki hívást érez, foglalkoztatja a misszió gondolata, annak itt a lehetőség, mert „China is the priority of priorities”. Ez újabb lökést adott, ekkor jelentkeztem a missziós munkára. Az első két évben kínai nyelvet kellett tanulnunk, amire Tajpejben volt lehetőség, mert ugyan a kétezres évektől már érezhető volt egyfajta nyitás Tajvan és Kína között, a szárazföldi Kínába akkor még nem mehettünk be. Így kerültem Tajvanra.

– Jártál a szigeten másfelé is?

– Elsősorban azokat a területeket kerestem fel, ahol egykor magyar jezsuiták működtek. Ellátogattam Hszincsuba is, ahol találkozhattam a már nagyon idős Jaschkó Istvánnal. Jaschkó atya zseniális dolgot hozott létre abban a távoli országban, talán ezért is volt annyira lenyűgöző számomra a végtelen szerénysége. Amikor a misszionáriusoknak el kellett menniük a szárazföldi Kínából, roppant nehéz helyzetbe került mindenki. Aki tehette, hazament a saját rendtartományába. Aki nem, az reménykedett, hogy valamikor visszatérhet Kínába, és folytathatja a munkáját. Azt hiszem, Jaschkó atya azok közé tartozott, akik úgy fogták fel, hogy a szárazföldön most nem lehet tovább dolgozni, de szükség, nehézség Tajvan szigetén is van, hát akkor itt kell tevékenykedni, mégpedig azt, amire lehetőség nyílik. A magyarok józan paraszti ésszel gondolkodtak, nem várakoztak, hanem felismerték, mi a teendő, és munkához láttak.

– Jaschkó Istvánról nagyon szépen emlékeznek meg az általa alapított intézmények honlapjain.

– István atya munkásságának jelentőségét úgy lehet igazán megérteni, ha felidézzük, hogy Tajvanon az ötvenes években még nem volt kiépített szociális ellátórendszer. Akkoriban a fogyatékossággal élő kisgyermekeket a családjuk szó szerint úgy kezelte, mintha kiskutyák lennének, kitették az utcára és a sorsukra hagyták őket. Ezek a kitaszított gyerekek annyira megérintették őt, hogy lakhatást és emberhez méltó körülményeket akart biztosítani nekik. Európai és kanadai mintára olyan rendszert épített ki, amit később az állam is átvett. Amit Jaschkó atya létrehozott, az maga a tettekre váltott kereszténység. Addig hiányzott az ottani mentalitásból az a gondolat, hogy bármilyennek született is valaki, azért nem kell kilökni a társadalom perifériájára. Ma több mint huszonöt ilyen intézmény működik Tajvanon, és gyönyörű látni, ahogy harminc-negyven év alatt a társadalom hozzáállása megváltozott. Lehet, hogy az emberek nagy része ettől nem lett kereszténnyé, de valami finomodott bennük. Az emberi kapcsolataik biztosan fejlődtek, és ezen keresztül minden bizonnyal a transzcendenshez való viszonyuk is formálódott.

– Volt lehetőséged Maron József atyával is beszélgetni?

– Igen. Ő is Jaschkó atyához hasonlóan gondolkodó, tettre kész misszionárius volt, bár más adottságokkal, tanulmányi háttérrel. Miután Pekingben befejezte a matematika szakot, Tajvanra kerülve középiskolában kezdett tanítani. Sokféle hangszeren is játszott – trombitált, dobolt –; amikor meglátogattam, kürtök és furulyák is voltak nála, és ezeket mind megmutatta. Amíg nem volt professzionális zenetanár az iskolában, addig ő szervezett, vezetett egy kis zenekart a gyerekeknek. Emellett volt egy kis nyomdája, mindenféle eszköze, volt például kötő- és vágógépe is – szép, régi darabok. Az összes munkafolyamatot egyedül csinálta. Szigetszerte az általa készített füzetecskéket és énekeskönyveket használták a szentmiséken minden keresztény templomban. Amikor találkoztunk, már bőven túl volt a nyolcvan esztendőn, de az az energia, ami benne volt, és az a lelkesedés… öröm volt ránézni! Örökmozgó volt, nem csak fizikailag, szellemileg is. A hosszú távollétben magyarul sem felejtett el. Kereste ugyan a szavakat, beletelt néhány órába, mire folyékonyan tudott magyarul beszélni, de amikor népdalokat énekeltünk, a szövegük azonnal az eszébe jutott. Maron és Jaschkó atya is egyfajta archaikus, háború előtti

A szélrózsa minden irányából érkeztek Tajvanra jezsuiták, hogy kínai misszionáriusnak tanuljanak

MAGYAR SZEMMEL

magyar nyelvet beszéltek, régi ízekkel, amit ma már nem lehet újságban olvasni, vagy hallani, ha bekapcsolod a televíziót. Érdekes volt, hogy milyen örömmel tudtak mesélni a múltról. Missziós munkájuk alatt nagyon megszerették a kínaiakat. Azzal együtt, hogy látták a gyengeségeiket, tisztelték őket, mert szorgos, dolgos nép a kínai. Minden rájuk szánt idő és energia megtérült, mert roppant kreatív és tenni vágyó emberek.

– Te megfogalmaztad már magadnak, mit tanultál ebben a miénktől látszólag nagyon eltérő kultúrában?

– A kínai kultúrával való ismerkedés és a kínai nyelv tanulása alázatra tanított. Ezt megerősítette Zsoldos Imre verbita atya is, akivel sokszor találkoztam az egyetemen, illetve Maron és Jaschkó atya is. Nagyon más világgal álltam szemben, egy több ezer éves, tiszteletre méltó kultúrával, amelynek óriási értékei vannak, például a természethez való viszonyulás, az erős családközpontúság, a rokoni szálak összefogása, az ősök tisztelete, a harmóniára törekvés… és hát a nyelv. A kínai nyelv tanulása során sosem érzed magad annyira biztonságban, hogy azt mondd, most már tudod. A magyar ábécé negyvennégy betűjét összerakva mindent el tudsz olvasni, még akkor is, ha nem pontosan érted. A kínai nem ilyen. Ötvenezer írásjegy ismert, amiből egy egyetemi tanár, ha nagyon művelt, valamivel több mint tízezret használ. Ahhoz, hogy valaki képes legyen folyamatosan elmélyült szellemi munkát végezni az egyetemen, az idejének harmada azzal telik, hogy tanulja a kínai karaktereket. Most nem csak a külföldiekről beszélek, a kínaiakra ez ugyanúgy érvényes. Nagy alázattal kell az embernek megközelítenie ezt a nyelvet, másképp nem lehet. Ha bibliai képet akarnék hozni, akkor Mózes és az égő csipkebokor jut eszembe. Húzd le a sarudat, úgy gyere közelebb, de ha távol maradsz, az is rendben van… Ebben a küzdelemben erőt adott, amikor hallottam, hogy még Zsoldos Imre is, aki pedig több európai nyelvet beszélt, verseket írt, azt mondta, hogy „a kínai nyelvet nem lehet megtanulni annyira, hogy biztonságban érezzem magam!” Ez felszabadított!

– Milyen szintre jutottál a nyelvvel két év alatt?

– A felsőfok első szintjéig jutottam el a háromból, amivel már el lehetett volna kezdeni a teológiai tanulmányokat. A nyelvi központban több mint kétszázan voltunk, és csak én meg egy korábbi magyar rendtársam, Rotaru Ferenc

értük el ezt a szintet. Erre büszke vagyok, de mi nagyon keményen tanultunk, mert az volt a célunk, hogy miszszióba állunk. Az eltökéltség mellett az is segített, hogy nekünk, magyaroknak könnyebb kínait tanulni, mint a franciáknak vagy a spanyoloknak, hisz minden hangzó, ami van a magyarban, az létezik a kínaiban is. Nekünk könnyebb ráérezni az í, ú ő, ü, a ty, sz, cs hangzókra, mert beleszülettünk, és ez nagy előny. A tónusok viszont nekünk is trükkösek voltak, mert a kínaiban, ha máshova helyezzük a hangsúlyt, ugyanaz a szó már mást jelent, és ebből származhatnak bonyodalmak. Egyszer Európából nővérek látogattak meg minket, és rám jutott a feladat, hogy bemutassam őket. A shou-nyű azt jelenti, nővérek, a shvuéj-nyo pedig a bivaly. Sikerült összetéveszteni, és azt mondani, hogy itt vannak az európai bivalyok Németországból. Láttam, hogy mosolyognak körülöttem. Amikor leültem, mondták, hogy tudják, mit akartam mondani, noha a bivalyokat mutattam be. A nővérek szerencsére nem értették.

– A szárazföldi misszió helyszínén, Támingban is jártál?

– Oda kalandos úton jutottam el, és akkor ismét megtapasztalhattam, hogy az a fekete-fehér elképzelés, amit mi Európában a kínai „földfeletti” és „földalatti” egyházról gondolunk, mennyire nem állja meg a helyét. Sok segítséget kaptam az úton, mindkét részről, és úgy tapasztaltam, egymást is inkább támogatják, függetlenül a politikai rendszertől. A keresztények megosztottságának egyedüli haszonélvezője a politika. Megnéztem a támingi templomot – mely a Mária utcai Jézus Szíve-templomunkra hasonlít némiképp –, körbevezettek az egykori magyar jezsuita misszió helyszínein, és nagyon szívélyesen fogadtak a kalocsai nővérek is, akik persze már mind kínaiak. Támingban ma már nem élnek európaiak, de ha egy mégis az utcákon sétál, az emberek mosolyognak, roppant kedvesek. Ha pedig azt tapasztalják, hogy még kínaiul is megszólal, nem pedig elvárja tőlük, hogy ők beszéljenek angolul – egyébként szégyellik magukat, hogy ők nem tudnak –, akkor mindenüket odaadják. A hála egyik ilyen megnyilvánulása, hogy amikor bemész egy kis fogadóba, kérsz valamit, ami épp nincs, a vendéglátós átszalad az út túlsó felére, megveszi, és eléd teszi.

– Az ízületeid nem bírták a trópusi klímát, így hazajöttél, de a miskolci Fényi Gyula jezsuita gimnázium tanáraként útnak indítottál egy programot, ami lassan tíz éve működik. Mi motivált, amikor belefogtál?

– Akkor már öt éve létezett Budapesten a Konfuciusz Intézet, ami a kínai kultúrát és nyelvet szerette volna megismertetni a középiskolás gyerekekkel. Fölkerestem az akkori igazgatót, Hamar Imrét, aki most az ELTE rektorhelyettese, mert látszott, hogy az iskolánkban van húsz-harminc gyerek, akit ez érdekel. A jezsuita rend gondolkodásában benne van a nemzetköziség, és bennem is élt a vágy, hogy az európai kultúrán túlra is tágítsam a diákok gondolkodását, látásmódját. Amikor eljutok a gyerekekkel Kínába, mindig elmondom nekik, hogy sok mindent lehet olvasni erről az országról az újságokban, sok minden valószínűleg úgy is van, de sok minden nem. Nekünk itt most lehetőségünk van arra, hogy az Isten kínai arcából meglássunk valamit. És az Isten kínai arca is olyan, mint bármelyik más emberi arc: van, amikor mosolyog, máskor nagyon komoly, vagy épp sír. A szenvedők könnyeit pedig le kell törölni, függetlenül attól, hogy hol élnek. Fontos, hogy keresztényként mi így tudjunk hozzáállni egy másik kultúrához. Azt is tapasztaltam, hogy azzal, hogy a gyerekek kitekintést nyernek egy másfajta kultúra felé, a saját identitásukban is megerősödve jönnek haza. Ilyenkor elkezdenek a saját gyökereikre is másképp tekinteni, sok kérdés és témalehetőség fölvetődik, ami az utazás után is tovább gazdagítja őket.

Andás Attilát a több ezer éves kínai kultúra alázatra tanította

Fotó: Pásztor Péter

MAGYAR SZEMMEL

Kínai oktatás a Jezsuban

nak lehetőségük van a kínai nyelv és kultúra megismerésére és elsajátítására. A nyelvórák és a kulturális programok a Hanyu Shuiping Kaoshi (HSK) Nyelvi Program keretein belül, az ELTE Konfuciusz Intézetével együttműködésben valósulnak meg.

A diákok hetedik osztályos kortól választhatják a kínai nyelv és kultúra tanulását, ami heti öt tanórát jelent az órarendjükön kívül. Az alkalmakat Kínából érkező anyanyelvi tanárok tartják, lehetővé téve, hogy a nyelvtanulás mellett a diákok közelebbről is megismerkedjenek a kínai kultúrával és szokásokkal – így válik élővé számukra ez a távoli nyelv. A tanév témáit minden hónapban egy, a hónapra jellemző kínai ünnep határozza meg. Ezekhez az ünnepekhez kapcsolódnak a tanulandó kifejezések, írásjegyek és a kulturális szokások. Az elmúlt években egy állandó kínai nyelvtanár, Wang Fanfan is csatlakozott a tantestülethez; jelenléte lehetővé tette, hogy a program a Covid ideje alatt is folytatódjon.

A diákok minden tanév végén számot adnak az esztendő során tanultakból, s többen az általános vizsgákon túl nyelvvizsgát is tesznek. A középiskolában elsajátított alapok lehetőséget nyújtanak arra, hogy az érettségi után is komolyan foglalkozzanak a nyelvvel.

A kínai nyelvet és kultúrát tanuló diákok erős identitású közösséget alkotnak az iskolán belül. Az össze -

Nagy Luca

tartozást segíti az úgynevezett kínai hét is, melynek keretében diáktársaik előtt is számot adnak arról, milyen új ismeretekre tettek szert. Nem titkolt céljuk ezzel, hogy az egész iskolának bemutassák ezt a gazdag és számunkra sok újdonságot tartalmazó kultúrát. A játékos programok témái rendszerint a következők: divat, popkultúra, origami, evőpálcika-használat, kalligráfia, köszönés, lábtoll-labda, egyéb kínai csapatjátékok, kínai festéstechnika, animáció, művészet és természetesen a kínai nyelv.

Bár a kínai nyelv tanulása remek lehetőség, és a programok változatossága, valamint az összetartó közösség is vonzó a diákok számára, a részvétel extra áldozatot és elköteleződést követel. Ezt hivatott elismerni az a tanulmányút, melynek során 2014 és 2019 között évente tíz gimnazista egy hetet Kínában tölthetett, és saját bőrén tapasztalhatta meg a távoli ország szépségeit és kihívásait. 2015 nyarán a Magis kórus tizenöt tagja vett részt a kínai Konfuciusz Intézet II. nemzetközi zenei táborában Pekingben és Jünnan tartományban. A kéthetes út során a csoport a kínai népzenével és népi hangszerekkel ismerkedett, melyeken a diákok a program végére alapszinten meg is tanultak játszani. Emellett a csoport betekintést nyert a kínai kultúrába és a mindennapokba is. A 2020-ban kirobbant világjárvány megszakította ezt a folyamatot, de remélhetőleg a közeljövőben a program jelenlegi résztvevői is átélhetik ezt a maradandó élményt.

„Bízom abban, hogy a diákok számára ez jó lehetőség közelebb kerülni saját kulturális, vallási értékeikhez azon keresztül, hogy betekintést nyernek egy másik világ gondolkodásmódjába, életvitelébe és értékrendjébe.” (András Attila SJ)

„Két éve tanulok az iskolában kínai nyelvet, melyben azt szeretem leginkább, hogy szerkezete teljesen eltér a többitől. A kínai tanárnőnek köszönhetően az órák nagyon különlegesek és jó hangulatúak, betekintést adnak a kínai emberek gondolkodásmódjába, viselkedéskultúrájába is.” (Jezsus diák)

„A nagyobb kínai ünnepek alkalmával sütünk-főzünk vagy lámpást készítünk. Fanfan angol nyelven magyaráz, de ha nem érti valaki, a csoporttársak mindig segítenek, a tanár pedig, ha kell, rajzol. Ha mi rossz hangulatban érkezünk is, a tanárnő mindig felvidít bennünket. Egy pillanatig sem bántam meg a befektetett energiát, hiszen már most sokszorosan megtérült!” (Jezsus diák)

„Diákjaink általában néhány óra után rájönnek, hogy a kínai nyelv könynyebb, mint gondolták. Akik szeretnek rajzolni, azok szinte beleszeretnek a kínai kalligráfiába. A kínai nyelv megnyitja a lehetőségeket Kelet- és Délkelet-Ázsiában a továbbtanulás, sőt a munkalehetőségek felé is.” (Wang Fanfan kínai tanárnő)

„Azért kezdtem el tanulni kínait, mert, nagy ország lévén, gondoltam, jó, ha beszélem a nyelvet. Később nagyon megtetszett a nyelv, a karakterek, a precíz kiejtés... Tizedikben eldöntöttem, hogy kimegyek egy évre, és egy nemzetközi cserediák-program tagjaként sikerült is tíz hónapig Pekingben tanulni. A jezsus kínai órák megadták a nyitottságot és az érdeklődést Kína iránt, ami nélkül sosem gondoltam volna arra, hogy kint töltsek egy teljes évet.” (Augustin Tinon, öregdiák)

Wang Fanfan a Jezsu tantestületének tagja

Két hét Kínában

A miskolci jezsuita gimnázium diákjaként számos lehetőséget kaphattam, melyek formálták személyiségemet, fejlesztették talentumaimat és tágították világlátásomat. Ezek közül is kiemelkedik az a kéthetes tanulmányút, melyre – éppen tíz éve – nyolc diáktársammal és András Attila jezsuitával együtt utazhattam el Kínába, a Kínai híd nyári tábor program résztvevőjeként.

Mondanom sem kell, milyen élmény volt tizenhat évesen olyan helyeken járni, amelyeket korábban csak dokumentumfilmekben vagy a történelemkönyv lapjain láttam – Peking és Csungking utcáin, a Tiltott Városban, a Tienanmen téren és a kínai Nagy Falon. Programpontszerű beszámoló helyett most inkább azt ragadnám meg, ami igazán emlékezetessé tette számomra ezeket a napokat.

Kína kommunista ország, így akarva-akaratlanul belekóstoltunk a korábban csak szüleim által felidézett, rendszerváltás előtti hangulatba. A két hét alatt nem volt elérhető semmilyen közösségi média, egyedül a levelezőrendszerek és ha jól emlékszem, a Skype. András Attila atyát óvatosságból Attila „bácsiznunk” kellett, illetve a szállodai szobában tartott vasárnapi misét is úgy kezdtük el, hogyha bárki benyit, rögtön az aznapi programok kiértékelésébe váltunk át. Az egyik diáktársam blogolni szeretett volna az útról, a negyedik naptól kezdve viszont nem töltött be számára a felület... Felnőtt fejjel tudatosult bennem az is, hogy mennyire az ország legjobb oldalát szerették volna bemutatni nekünk: a két hét minden eleme olyan olajozottan és professzionálisan volt megszervezve, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Minden helyszínre különjárattal szállítottak, a legjobb hotelekben szállásoltak el és a legjobb éttermekbe vittek enni. Minden napunkat egy stáb kísérte végig, akik a tanulmányút végén DVD-felvétellel ajándékoztak meg bennünket az utazásról.

A kultúra különlegessége azonban teljesen feloldotta ezeket az elsőre ijesztőnek vagy mesterkéltnek ható benyomásokat: a megszokottól eltérő építészet, szokások, klíma és kulináris világ olyan erővel hatott ránk, hogy sohasem fogjuk elfelejteni. A két hét alatt ráadásul nemcsak turistáskodás, hanem komoly tanulás is szerepelt a napirenden: a nyelvi kurzus mellett kulturális órákon ismerkedtünk a kínai szokásokkal, művészetekkel és tradíciókkal. Festettünk operamaszkot, főztünk teát és énekeltünk is – utóbbi a zene szeretete miatt számomra különösen nagy élményt nyújtott. Huszonnégy órára még egy helyi család vendégszeretetét is élvezhettük, a nyelvtanfolyamot pedig teszttel és műsorral zártuk, melyben amellett, hogy számot adtunk tudásunkról, a magyar kultúrából is ízelítőt adhattunk.

A kéthetes út olyan emlékként marad meg bennem, amelyet sohasem fogok elfelejteni: először voltam ugyanis idegen kontinensen és először repültem életemben. Az, hogy mindezt ráadásul Ázsiában, Kínában tehettem meg, olyan kiváltság és ajándék, amely ki tudja, mikor ismétlődhet meg. Hálával gondolok mindazokra, akik ezt lehetővé tették.

Janka György

Te (hol) lennél misszionárius?

Körkérdés mai magyar jezsuitákhoz

Mai magyar jezsuitákat kérdeztünk arról, ha tudomásukra jutna, hogy a rend rövidesen missziós munkára küld szerzeteseket, akkor minek örülnének inkább: ha maradhatnának, vagy ha menniük kellene. Hova és miért épp oda indulnának szívesen?

Kiss Ferenc SJ

Örömmel jöttem az arlói Jelenlét misszióba, amikor lehetett! Magyarországon is lehet ma misszót végezni, sőt bárhol a világon. Ahogy Ferenc pápa mondja: magunkat is evangelizálnunk kell, hogy megnyíljon a szívünk a másikkal való találkozásra. Biztos vagyok benne, hogy másoknak is jó, ha hasonlóan tapasztalhatják meg Isten szeretetét, mint én. Ugyanakkor minden ember és minden kultúra hordozza Isten arcának egy sajátos lenyomatát, amit pedig nekem, nekünk jó megtapasztalni. Érdekel a világ, és rendkívül gazdagítónak éltem meg, amikor a Jezsuita Menekültszolgálat munkájának segítése közben elkezdtem ismerkedni az arab nyelvvel. Egy nyarat el is töltöttem a Közel-Keleten, ahová később szívesen visszamennék. Viszont a szeretethez hozzátartozik a hűség. Közösségem, szeretteim és az arlói munkám most ide kötnek. Bár még sokat kell tanulnom, jelenleg a helyemen vagyok.

Horváth Árpád SJ

Legszívesebben Horvátországba mennék misszióba, egy kis szigetre, valamilyen régi kolostorba, ahonnan kiöregedtek vagy kihaltak a szerzetesek. Sok ilyen van az Adrián, több száz évesek, mivel azonban a vidék egyre jobban elnéptelenedik Horvátországban is, a szigeteket ez a folyamat pedig még súlyosabban érinti, egyes szerzetesközösségek kénytelenek feladni rendházaikat. Mivel beszélek horvátul, szívesen kisegítenék ezeken a festői szépségű helyeken. Nyaranta várnám magyar barátaimat, rendtársakat, munkatársainkat, amikor pedig elmúlik a szép idő, elmaradnak a felüdülést áhító turisták, és nagy csend borul arra a vidékre, a hullámokat hallgatva örülnék a Jóisten közelségének, és imádkoznék, hogy kísérje áldása a nagy forgatagban dolgozó barátaim áldozatos munkáját.

Forrai Tamás SJ

Sosem gondoltam volna arra, hogy a kanadai magyar „misszióban” fogok szolgálni, s most mégis itt vagyok. Távol otthonról, nagyon más gondolkodású világban próbálom felfedezni, hogy mire is van igazán szükség, és mit tudok adni ennek a közösségnek. De mi is a különbség a torontói magyar, az arlói roma vagy egy kínai misszió között? Kulturális, esetleg fizikai távolság? A láthatólag nagyobb szükség? Ahol utakat kell találni ahhoz, hogy elvezethessük az embereket Jézushoz? Ahol az alapozásnál kell kezdeni valami újat és kreatívat? Ezek alapján vajon nem Magyarországon van most nagy szükség arra, hogy valóban missziós lelkülettel szolgáljunk? Akkor is, ha végül is megyek oda, ahová küldenek.

Barta István

MAGYAR SZEMMEL

Tran Van Ngu József SJ

Voltam már hasonló helyzetben nyolc évvel ezelőtt, amikor Saigonban befejeztem a filozófiai képzést. Akkor a provinciálisom megkérdezte tőlem, szeretnék-e misszióba jönni Magyarországra. Megvizsgáltam, mik az előnyei, hátrányai annak, ha elmegyek a hazámból, Vietnámból, és teljesen idegen környezetben szolgálhatom Istent. Megkerestem szerzetestársamat, aki volt már misszióban, hogy mik a tapasztalatai. Imádságban az Isten útmutatására figyeltem, hova szeretne küldeni. Érzékeltem magamban a kihívások miatti félelmet (magyar kultúra, szokások megismerése, a magyar nyelv megtanulása, távol a megszokott vietnámi környezettől), viszont az Úr hívása sokkal erősebb volt a félelmeimnél! Mivel a misszió Isten műve, az embernek csak együtt kell működnie vele, ezért bárhova szívesen megyek Isten nagyobb dicsőségére.

Patsch Ferenc SJ

Nagyon szívesen mennék misszióba! Egész életemben ilyen küldetésre vágytam, sőt, kicsit ezért is léptem be a Jézus Társaságába. Innen talán az is érthető, hogy miért okozott annak idején akkora válságot, amikor kiderült, hogy nem küldenek… Persze időközben rájöttem, hogy missziós lelkülettel jóformán bármilyen munkát lehet végezni. Ez tényleg így van, nem csak azért mondom, mert „savanyú a szőlő”! Például a tanítás – amit a rend rám bízott – kitüntetetten missziós feladat: állandó kapcsolatba hoz az idegennel, a szokatlannal, az érthetetlennel. Egy olyan nemzetközi egyetem pedig, mint Rómában a Gregoriana, számtalan lehetőséget nyújt, hogy segíthessek a világ hátrányosabb helyzetű részeiből érkezőknek. Többet is, mint amit képes vagyok… Egyébként ha küldenének, leginkább Kínába vagy Afrikába vágyakoznék. Persze Kínához már alighanem öreg vagyok: azt a nyelvet állítólag harmincéves kor alatt kell elkezdeni tanulni. (És minél előbb, annál jobb!) Néha viszont azzal biztatom magam, hogy az afrikai vonat még nem ment el. Látnék is benne fantáziát, hiszen Afrika az egyház jövője. Demográfiai szempontból biztosan.

Kajtor Domonkos SJ

A Jézus Társaságában van egy negyedik szerzetesi fogadalom, melyet röviden így lehetne összefoglalni: a „küldhetőség”. Most nem lényeges a történelmi háttér vagy a forma. Számomra sokkal fontosabb a küldhetőség belső megélése, a folyamatos lelki nyitottság, szabadság, ami nem mindig egyszerű. Több év külföldi tapasztalattal a hátam mögött ki merem mondani, hogy inkább olyan ember vagyok, aki szeret otthon, Magyarországon élni. Ha megkérdeznének, szeretnék-e misszióba menni, biztosan nem válaszolnék azonnal. (Persze az más, ha rögtön küldenek.) Jelen pillanatban nem vágyom arra, hogy misszióba menjek, szívesebben maradnék, de ez csak egy első „beleérzés”. Ami biztos, hogy imádkoznék a kérdéssel, keresve, van-e valami, ami túlmutat rajtam, ami Istentől jön, ami az ő vágya. Sűrűn okoz meglepetéseket ez a keresés.

Jancsó Árpád SJ

Jezsuita hivatásom fontos eleme a „kilépés”, az „odalépés másokhoz”. A megszólítás, a kapcsolódás képessége szorosan a jezsuita hivatás része, akár misszionárius lesz a szerzetes, akár nem. Ugyanakkor sok minden lehet misszió, azaz küldetés. Annak idején külföldi tanulmányaim megkezdését is kicsit így éltem meg: a tanulás mellett egy másik kultúrába való beilleszkedés módját is tanultam. Sok élethelyzet és körülmény adhat alkalmat arra, hogy eljussunk a saját határainkig, akár egy misszionárius. Mostani élethelyzetemben, korlátaim tudatában, azt hiszem, nem vállalnék misszionáriusi küldetést. Bár az is igaz, hogy egy ilyen megszólítás visszahat az emberre. Egy elöljáró vagy egy közösség megalapozott meglátásai egy rendtag alkalmasságával kapcsolatban különösen megerősítő tapasztalat lehet az illető számára. Ha mégis menni kellene, olyan helyet választanék, ahol egyszerű, hétköznapi emberekkel lehetnék kapcsolatban.

„A hongkongi egyház hídként szolgálhat”

Jezsuita

püspök Kína kapujában

Kínai, azon belül is hongkongi, katolikus és jezsuita. STEPHEN CHOW SJ -t tavaly nevezték ki a két budapestnyi területű, 7,5 milliós, 1997 óta újra Pekinghez tartozó különleges közigazgatási terület püspökévé. Interjúnkban a kereszténység hongkongi arcát mutatjuk be, a helyi körülmények miatt csak óvatosan érintve a politikai helyzet szülte kihívásokat.

– A keresztény misszionáriusok régóta jelen vannak Kínában, illetve Hongkongban. Mely forrásokból táplálkozik az ön jezsuita hivatása?

– Jezsuiták által fenntartott középiskolába jártam Hongkongban, a Wah Yan College-ba. Itt több olyan jezsuitával találkoztam, akik lenyűgöztek, és ekkor gondoltam rá először, hogy szeretnék közéjük tartozni. Hivatásom isteni forrása mellett emberi tényezőként szerető kedvességük, tudásuk, emberségük és lelki gazdagságuk volt nagy hatással rám.

– A kínai misszionáriusok egyik kihívása, hogyan fordítsák le az „Isten” szót annak a népnek, melynek a transzcendensről alkotott felfogását a buddhizmus, a konfucianizmus, a taoizmus, valamint a népi vallások formálták, és amelynek nincs egyértelmű kifejezése a keresztény istenségre. Mindezek ellenére hogyan tudja a kínai nyelv megragadni hitünk alapfogalmait?

– Mi, katolikusok Istent „Az Ég Urának” nevezzük, a protestánsok pedig „A Legfelsőbb Égi Létezőnek”.

A két kifejezésnek hasonló az értelme, ezzel együtt

Isten megszólításának módja mindig is megosztottságot szült a kínai katolikusok és protestánsok között.

A kínai kultúra egyébként az ősidőktől ismeri a „Menynyei Létező” fogalmát, aki azonban nem ölt konkrét

Szőnyi Szilárd

Stephen Chow SJ Ferenc pápával

alakot, hanem a világ felett uralkodó földöntúli lényként van jelen a gondolkodásban.

– Ennek tükrében melyek a kínai kereszténység legsajátosabb karakterjegyei?

– A kínaiak a kereszténységre mint nyugati vallásra tekintenek, így az ő szemükben a krisztushívők idegen vallást és életmódot követnek. Hongkong azonban egy évszázadon át brit gyarmat volt, így a kereszténység nem idegen a helyi emberek számára. Sőt, mivel a katolikus egyház és más keresztény felekezetek több iskolát működtetnek itt, ezen intézmények számos nem keresztény diákja is hall Jézus Krisztusról, és tanulmányai során keresztény értékeket sajátít el. A katolikus, keresztény iskolák tanulóit általában jobb magaviseletű és képzettebb embereknek tartják – de mindez persze csak vázlatos helyzetkép.

– A Jézus Társasága régóta hangsúlyozza az inkulturáció jelentőségét, melynek jegyében igyekszik a vallás gyakorlását a helyi hagyományokhoz igazítani. Mondana néhány példát, hogyan valósul meg mindez Kínában, illetve Hongkongban?

EGY ORSZÁG – KÉT RENDSZER

Van saját pénze, útlevele és olimpiai csapata, mégsem önálló ország. Amióta Hongkong, az Egyesült Királyság volt gyarmata 1997-ben újra Peking fennhatósága alá került, Kína különleges közigazgatási területeként létezik; autonómiát élvez, csak honvédelmi és külügyi kérdésekben függ a kínai kormánytól.

– A legismertebb példa a Matteo Ricci jezsuita atya által szorgalmazott kínai rítus. A kínai katolikusoknak a Szentszék megengedi, hogy őseiket a helyi szokások szerint tiszteljék – például tömjénfüsttel, a sírjuk, illetve névtáblájuk előtti meghajlással vagy térdeléssel. Hongkongban további kedvezményként a keresztények tartózkodhatnak a böjttől és az önmegtartóztatás más formáitól hamvazószerdán, ha az a holdújév (a kínai újév – a szerk.) első napjaira esik. A katolikusoknak ettől még más lelki tevékenységgel és jó cselekedettel meg kell szentelniük ezt a napot. Ráadásul számos evangéliumi tanítás, mint az együttérzés, a szülők tisztelete, a ne lopj! vagy ne ölj! parancsa rímel a taoista, de még inkább a konfuciánus hagyományban is létező értékekre. Ennélfogva a keresztény cselekedetek a tanult kínaiak számára nem annyira idegenek és különösek.

Az Egyesült Királysággal aláírt átadási egyezmény szerint a 263 szigetből álló, a Föld legsűrűbben lakott területeként számon tartott, kilencvennégy százalékban kínai népességű városállam 1997 után még legalább ötven évig fenntarthatja kapitalista rendszerét.

Az élet azonban nem mentes a feszültségektől. Ha például a Stephen Chow által említett 2019-es törvény életbe lép, a hatóságok feltartóztathattak és kiadathattak volna személyeket, akiket olyan területeken köröznek, amelyekkel a városállamnak nincs kiadatási egyezménye, beleértve a szárazföldi Kínát.

A tiltakozások hatására a törvényjavaslatot visszavonták – de ezzel a kedélyek nem nyugodtak meg teljesen. Számos forrás szerint ugyanis Peking igyekszik kiterjeszteni uralmát a városállam fölött, beleértve annak egyházait is. Idén májusban például a hatóságok többeket letartóztattak, köztük a 90 éves Joseph Zen bíborost, volt hongkongi püspököt, csak mert támogatta a demokráciáért tüntetőket.

– Fordítsuk meg a kérdést: milyen hatást gyakoroltak a kínai hagyományok és hiedelmek a kereszténységre?

– Úgy fogalmaznék, a kínai hagyomány rákényszerít arra, hogy őszintén magunkba nézzünk, kik vagyunk és milyennek kellene lennünk nekünk, kínai földön élő keresztényeknek. Melyik való előrébb: az, hogy kínaiak vagyunk, vagy hogy katolikusok? Hogyan egyeztethetjük össze ezt a két identitást, vagy miként választhatjuk külön, afféle „kreatív feszültségben” egymással?

– Tavalyi kinevezése előtt több mint két évbe telt néhai elődje megüresedett székének betöltése. Ahogy a tengerentúli jezsuiták America

című magazinja fogalmazott, „sok idejébe telt a Vatikánnak, amíg a legjobbnak ítélt embert megtalálta erre a kihívásokkal teli, nehéz posztra”. Melyek a legfontosabb kihívások, amelyekkel 2021 májusa óta szembesülnie kellett?

– A 2019-es kiadatási törvény (lásd keretes írásunkat – a szerk.) elleni tiltakozások idején keletkezett árkok betemetése. A vallástól elidegenedett fiatalok bizalmának újraépítése egyházon belül és kívül. A jövőnk ugyanis kilátástalan, ha fiataljaink nem tartanak velünk, vagy reményvesztetten, álmok nélkül élnek. Előremutató, működő kapcsolatok kiépítése a hongkongi kormánnyal, valamint a kínai vezetés helyi képviselőivel. Ez kulcskérdés, amennyiben küldetésünket a szükséges mozgástér és szabadság birtokában akarjuk végezni. Vagy épp kilábalni a világjárványból. Az online liturgiák hosszúra nyúlt időszaka után segítenünk kell híveinket visszatalálni a plébániákra.

A jelek szerint többen nagyon hozzászoktak az online misehallgatás kényelméhez… Ez azonban rombolja a hit közösségi megélését. Aztán ott van az idén októberben esedékes kínai-vatikáni egyezmény kérdése. Annak kimenetele komoly hatással lesz a hongkongi katolikus egyház életére.

– Az 1990 előtti kommunista diktatúra évtizedeiben volt egy mondás Magyarországon: teher alatt nő a pálma. Eszerint üldöztetés idején élőbb a hitélet, mint a szabadságban élő, anyagi javakkal elhalmozott egyházban. Kínai tapasztalataival a háta mögött, meg tudja erősíteni ezt?

– Remélem, valóban így van. De ha mindez félelemmel és szorongással párosul, az bénító lehet. Mindazonáltal nagyon hiszek az ír mondás igazságában: „Nehéz idők kemény embereket szülnek.” Állhatatosnak és erősnek kell lennünk, s közben nem szabad, hogy eluralkodjon rajtunk a kétségbeesés, és nem érdemes szükségtelen támadásokat kivívnunk magunk ellen.

– A kommunista idők egyik magyarországi bíborosának jelszava a „kis lépések politikája” volt. Nem szállt szembe nyíltan az egypártendszerrel, de – állandó kompromisszumok árán – igyekezett elérni, amit lehet. Az önök helyzetében lát esélyt kisebb vagy nagyobb lépésekre, amelyekkel biztosítani, de legalábbis bővíteni lehetne az egyház szabadságjogait?

– Hiszek a párbeszéd értékében és jelentőségben, mely magába foglalja az empatikus meghallgatás képességét. Nem szabad egyik félről sem rosszat feltételezni, vagy azt gondolni, hogy a hatalom meg akarja semmisíteni a hongkongi egyházat. Minderre legalábbis mostanáig nem tapasztaltunk törekvést. Hiszem, hogy a hongkongi egyház hídként szolgálhat, mely összekötheti az egyes feleket, beleértve az egyházat is, és a mélyebb, kölcsönös megértésen munkálkodhat, az együttműködés és/vagy kiengesztelődés útjait keresheti a közös jó érdekében. Sok a jószándékú ember, de nincs elegendő bizalom, amely összekapcsolhatná őket. Remélem, mi ezt a szerepet tölthetjük be, reményünket az emberiség alapvetően jó – és persze isteni eredetű – természetére alapozva.

– Ha jól sejtem, ezt a célt hivatott jelképezni a püspöki címerében látható híd is.

– Valóban. És hogy kiket szeretnénk összekötni? Minden olyan embert, aki nyitott a valódi, párbeszédre épülő kapcsolatokra.

Stephen Chow SJ 2021 óta Hongkong püspöke, korábban a kínai jezsuita rendtartomány provinciálisa volt

(Az írás elkészítésében

közreműködött: Szőnyi Johanna)

Katolikus kínaiak Kőbányán

Miközben e lapszámunkban a magyar jezsuiták kínai jelenlétéről írunk, fordított előjelű folyamatra is van példa. Ha nem is mindjárt misszióban, de kínai katolikusok évek óta jelen vannak Budapesten, sőt rendszeres miséket tartanak egy, részben az ő rendelkezésükre bocsátott templomban.

„A budapesti Kínai Katolikus Egyház őszintén üdvözli Önt” – olvasható azon az A4-es információs lapon, amely a Kőbánya-MÁV-telepi Kisboldogasszony Templom kapujára rögzítve fogadja a látogatót. A Hungária körút melletti Tbiliszi téren vagyunk, zajvédő fallal elválasztva a városi sztrádától, kőhajításnyira a Kőbányai úti kínai piactól.

A megfogalmazás azonban némiképp félrevezető: a szavak mögött nem önálló felekezetet kell sejteni, saját templommal, hanem a fővárosban élő kínai katolikusok misézőhelyét, melyet a magyar hívekkel „társbérletben”

Szőnyi Szilárd

használnak. Mindehhez pedig elnyerték Erdő Péter bíboros, a főegyházmegye érsekének engedélyét és Lőrincz Zoltán Péter plébániai kormányzó beleegyezését. (A templom a törökőri Lisieux-i Kis Szent Teréz egyházközséghez tartozik.)

Mivel a maroknyi, félszáz fős hívő közösségnek saját papja nincs, Bécsből érkezik hozzájuk misézni egy kínai atya havonta egy vagy két alkalommal. Elérhetőségét megtaláltuk az A4-es lapon, így kérdéseinkkel hozzá fordultunk – melyekre két órán belül meg is érkezett a válasz a közösségről szóló ismertető és néhány fénykép formájában. „Hiába, a kínai munkamorál” – kiáltottunk fel egy – és a sztereotípiákra a jelek szerint fogékony –emberként a társszerkesztő kollégával. A továbbiakban Andreas Pan atya beszámolója, valamint személyes tapasztalataink alapján mutatjuk be a közösséget, melynek lelkésze 2006-tól Svájcban tanult, 2009 óta tevékenykedik a bécsi érsekségen, s a budapesti gyülekezet egyik tagja, Jakob Sung Pen Lin révén tartja a kapcsolatot itteni honfitársaival.

„Mivel hétköznap ilyenkor még sokan az éttermükben dolgoznak, csak kevesen jutnak el minden szentmisére. Más alkalmakkor tartott közösségi programjainkon viszont jóval többen szoktunk lenni” – szabadkozik szinte tökéletes magyarsággal az a kedves hölgy, aki augusztus közepén, a csütörtök esti fél hetes szentmise előtt fogad minket a templomban. A szertartáson pont egy tucatnyian vesznek részt, két kivétellel nők. Két lány és egy fiú ministrál, a liturgia természetesen mintha kínaiul lenne számunkra, de mindvégig követni tudjuk, hogy éppen hol járunk a szentmisében. A kántori feladatokat a gyülekezet egyik hölgy tagja látja el: az énekek fülbemászóan dallamosak, egyértelmű kínai zenei motívumokkal. Amint pedig a szertartás utáni rövid spontán beszélgetésen kiderül, a ministránsfiú kiválóan tud magyarul és németül – a magyarázat: öt éve él hazánkban, és a patinás sváb település, Pilisvörösvár Friedrich Schiller német nemzetiségi gimnáziumában érettségizett.

A közösség 2016 karácsonyán ünnepelte első anyanyelvi szentmiséjét, s mintegy húszan gyűltek össze akkor még a kőbányai Szent László-templomban – ezt már a németül tökéletesen beszélő Andreas Pan atyától tudjuk meg. Innentől fogva – Balogh Attila akkori plébános jóvoltából – évekig ez az egyházközség volt az otthonuk. Időközben megindultak a tárgyalások a bécsi és az esztergom-budapesti érsekség között, melyek következtében Andreas atyát kinevezték a közösség hivatalos lelkészévé. „2019 elejére minden hónapban kínai nyelven ünnepeltük a szentmisét a Szent László-templomban. A közösség létszáma ekkorra elérte az ötven főt; azóta immár csecsemőkereszteléseket is tarthatunk, misék előtt lehetőség nyílik a bűnbánat szentségében részesülni, hetente katekézist szervezünk, sőt ma már van egy bérmálásra váró tagunk és öt katekumenünk” – mondja a lelkipásztor.

A gyülekezet a Covid idején csak online találkozhatott, de a világjárvány lecsengésével ismét tartanak személyes találkozókat, közös énektanulást, bibliaórát, agapét és más alkalmakat. 2022 januárjában aztán a közösség áttette székhelyét a Kőbánya-MÁV-telepi templomba. Andreas Pan egyszerre vezeti a bécsi és a budapesti kínai plébániát, mi több, a két egyházközség időről időre közös rendezvényeket tart. Az obligát kérdésre pedig – körükben mennyiben van jelen hazájuk katolikus egyházának megosztottsága – az atya így felel: „A legtöbb hívőnk Kínából és Tajvanról származik, de a gyülekezetünkben természetesen nincs külön hivatalos és külön földalatti egyház: mi egy és oszthatatlan közösségként tevékenykedünk.”

A szentmise végén a pap kedves szavakkal köszönt minket, melyre a résztvevők tapssal és széles mosollyal válaszolnak, majd a kötetlen beszélgetés után Andreas atya elindul a jezsuiták Horánszky utcai központja felé, hogy az ottani vendégszobában töltse az éjszakát. Kérésére örömmel nyújtottunk szállást ennek a kedves kínai atyának, aki két üveg ajándék vörösborral érkezett – melyet záros határidőn belül el is fogyasztottunk, a budapesti kínai közösség egészségére, és a kulturális különbségeket mindenkor áthidalni képes Isten nagyobb dicsőségére.

Erdő Péter bíboros (középen) Andreas Pan atyával és annak világi munkatársával

Tajvan címerállata a XIX. század végén a tigris volt

Tollseprű az illemhelyen

Maron József és Jaschkó István jezsuita, valamint Szakos József a Kárpát-medence különböző pontjain születtek; hármuk életét az egykori portugál gyarmat, Formosa (mai nevén Tajvan) szigete köti össze. A három magyar misszionárius kalandjairól két dokumentumfilm is készült.

– A Tanácsköztársaság terrorjában a magyarországi jezsuita rendtartomány provinciálisa, Somogyi Jenő fogadalmat tett. Ha a jezsuiták emberáldozat nélkül élik túl a borzalmakat, a magyarok külföldi missziót vállalnak – meséli Maron József a kamerának. Megtudjuk tőle azt is, hogy római elöljárójuk Törökországot javasolta missziós területnek. Két páter és egy jezsuita testvér el is utazott Törökországba, azonban a misszió három év után kudarcba fulladt, mert – ahogy az idős atya fogalmaz – könnyebb egy halottat feltámasztani, mint egy muszlimot katolikus hitre téríteni.

Maron József rendtársával, Jaschkó Istvánnal együtt indult a támingi misszióba 1936-ban. Kínai és tajvani életükről a Dunatáj Alapítvány készített dokumentumfilmet, Anima Formosa címmel 2004-ben. A közel másfél órás alkotásban szolgálatáról, mindennapjairól mesél a két jezsuita, valamint Szakos József, egy szintén a szigetre került magyar misszionárius-nyelvész. Lovasi Zoltán operatőr szemén, illetve kameráján keresztül betekinthetünk ottani életükbe is.

Pásztor Péter

Kelet-Ázsiában szokatlan kihívásokkal szembesültek a misszionáriusok. Erről Maron József anekdotázott: az illemhely például egy deszkalap volt, kerek nyílással, ami mellé tollseprűt támasztottak. A kérdésére, hogy a furcsa tárgy mégis mit keres ott, a válasz az volt: a deszka alatt skorpiók tanyáznak, a tollseprűvel tudják elhessegetni őket.

Maron atya arról is mesélt, hogy amikor a kommunisták koholt vádak alapján megpróbálták rátenni kezüket a misszióra, a környék lakossága nem volt hajlandó elárulni őket. Végül egy erősen kommunista befolyás alá került falu vádjai alapján hurcolták el a misszió vezetőjét, Szarvas Miklóst, és az elöljáróhoz hasonló kínai neve miatt vele együtt Maront is.

Maron végül a társaival Tajvanra menekült, ahol a semmiből építettek új missziót, ők hozták létre a Lizsen leányintézetet, de az ő nevéhez fűződik a kínai gyorsírási rendszer is. Emellett ötezer darabos használt képeskönyvből álló könyvtárat gyűjtött össze; a könyveket bélyegekért cserélte. Százával jöttek a gyermekek hozzá, akkoriban ugyanis nem volt más szórakozási lehetőség.

Szekeres Csaba rendező Jaschkó Istvánról külön egyórás filmet is készített Je Jo Ken címmel, szintén 2004-ben. A címben szereplő kínai kifejezés volt Jaschkó atya neve, jelentése pedig a földből sarjadt gyökér, amely tovább terjed az egész világon.

Jaschkó István maradt a legtovább a támingi misszióban, kórházban dolgozott, amire a kommunistáknak is szükségük volt. Végül bezárták egy kecskeólba, ahol hónapokig csak térdelni tudott, így kellett miséznie is. Ő is Tajvanra került, ahol állami és rendi segítség nélkül hozott létre intézeteket sérült gyermekek számára.

1996-ban Tajvan elnöke az ország egyik legmagasabb érdemrendjét, A nagy ibolyával díszített csillagot adományozta neki.

3 neves n e v e s oktató: o k t a t ó :

Dr. Blaskó Ágnes

Dr. Lehóczky Ágnes

Dr. Schandl Veronika

Ismerkedj meg az akadémiai

és kreatív írás elméletével és gyakorlatával!

Alkoss igényes szépirodalmi, tudományos és személyes írásokat!

JELENTKEZÉS: WWW.FFJA.HU

Könyvek a misszióról

Ez a lapszám nem készülhetett volna el a támingi misszió történetét feldolgozó Vámos Péter által írt vagy szerkesztett könyvek nélkül. A további tájékozódáshoz ezeket ajánljuk.

Vámos Péter: Két kultúra ölelésében – Magyar jezsuiták a Távol-Keleten

Budapest, 1997 (Anima Una 12.)

Vámos Péter történész a kilencvenes években számos oral history interjút készített a kínai misszió még élő tagjaival, illetve azokkal a páterekkel, akik később mentek keletre dolgozni. Ebben a kötetben tíz magyar és egy kínai jezsuita, valamint egy verbita atya mesél az életéről.

Bevégeztetett – Koch István kiadatlan naplója a magyar jezsuiták kínai missziójának pusztulásáról

Budapest, 1999

Koch István jezsuita 1934-ben érkezett Kínába, ahol kiutasításáig, 1953-ig élt. 1945-ben a kommunista hatalomátvétel és a missziót ért rombolások eseményeit személyesen élte át, 1945 tavaszától a következő év márciusáig naplóban rögzítette tapasztalatait. A feljegyzéseket aztán letisztázta, majd az általa összegyűjtött dokumentumokkal, életrajzi adatokkal együtt az Egyesült Államokba küldte. Ezt az iratanyagot 1990-ben hozták Magyarországra, és Vámos Péter történész kezdte meg a rendezését. Munka közben akadt rá Koch páter naplójára, melyből képet nyerünk a misszió pusztulásának történetéről.

Vámos Péter: Magyar jezsuita misszió Kínában

Budapest, 2003 (Kőrösi Csoma Sándor Kiskönyvtár 26.)

A legátfogóbb történettudományos munka a magyar jezsuiták támingi missziójáról, Vámos Péter tollából. A könyvben szinte „testközelből” látjuk a misszionáriusokat, megismerjük életmódjukat, hétköznapjaikat, szenvedéseiket és sikereiket. Találkozhatunk a XX. század eleji kínai emberekkel, átélhetjük a támingi misszió pusztulásával járó megpróbáltatásokat, és a tajvani újrakezdésben kibontakozó reményt.

Vámos Péter (szerk.): „Imáitokba ajánljuk magunkat” –

A magyar jezsuiták levelei Kínából, 1923–1954

Budapest, 2018

A több mint nyolcszáz oldalas forráskiadvány azoknak a jezsuitáknak a leveleit gyűjti össze, akik 1922 és 1954 között a támingi misszióban éltek. Szarvas Miklóst kivéve, aki 1948-ban visszatért Magyarországra, egyikőjük sem jött haza, ezekben az években az otthoniakkal való kapcsolattartás egyetlen útja a levelezés volt. Így számoltak be a szerzetesek életük eseményeikről, itt osztották meg rendtársaikkal, jótevőikkel vagy szeretteikkel örömeiket, bánataikat. A levelek forrásértéke is felbecsülhetetlen, kirajzolódik belőlük a kínai magyar misszió történetének számos olyan árnyalata, eseménye és szempontja, amelyek egyetlen más dokumentumban sem fellelhetők.

Szokol Réka

ADOMÁNYOZÁS

SZÍVESEN TÁMOGATNÁ A JEZSUITÁK SZOLGÁLATÁT?

Köszönjük minden barátunknak, akik imával, önkéntes munkával, természetbeni vagy pénzadományokkal segítik küldetésünket! Továbbra is hálával fogadjuk az anyagi támogatást a jezsuiták sokrétű lelkiségi, közösségépítő, oktatási, szociális tevékenységéhez, vagy éppen a M.I.N.D. című ingyenes negyedéves kiadványunk elkészítéséhez és terjesztéséhez.

Ha támogatná szolgálatunkat, kérjük, válassza ki az Önhöz legközelebb álló kategóriát!

EGYSZERI ADOMÁNYT SZERETNÉK ADNI

A legkisebb adományt is hálával fogadjuk. Adományát banki átutalással vagy az újságban található sárga csekken küldheti.

RENDSZERES ADOMÁNYT SZERETNÉK ADNI

Amennyiben lehetősége engedi, támogasson minket havi rendszeres adománnyal! A megbízást bankfiókban vagy a netbankjában állíthatja be. Adja meg kedvezményezettként a rendtartomány adományszámláját, és állítson be egy tetszőleges összeget.

CÉGKÉNT SZERETNÉK TÁMOGATÁST ADNI

A rendtartomány számlájára küldött céges adományát költségként el tudja számolni, ehhez igazolást küldünk. Amennyiben a társasági adókedvezményt is igénybe szeretne venni, ez a Jézus Társasága Alapítványhoz történő befizetéssel, valamint egy egyszerű adományozási szerződés megkötésével lehetséges. A teendőkkel kapcsolatban kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot az alapitvany@jezsuita.hu e-mail címen.

Az adományozáshoz szükséges adatok:

Kedvezményezett neve: JTMR Adományszámla

Számlaszám: HU23 10702019-19014056-55200004 (CIB Bank Zrt.)

Közlemény: MIND 2022/3 (+az ön e-mail vagy postai címe)

Bátorítjuk, hogy a közlemény rovatban ossza meg velünk e-mail címét is. Szeretnénk ugyanis köszönetet mondani az adományokért, és tájékoztatást adni a támogatások jóvoltából megvalósuló eredményekről.

P. Vízi Elemér SJ

Jacsó Annamária P. András Attila SJ tartományfőnök forrásfejlesztő rendi forrásfejlesztési vezető

Fotó: Pásztor Péter

Imádság egy csésze tea mellett

A kereszténység helyzetét világszerte figyelemmel kísérő Open Doors nemzetközi szervezet minden évben kiadja a krisztushívők számára legveszélyesebb ötven ország listáját, melyen Kínának bérelt helye van. Egy tea elkészítésének és elfogyasztásának megfelelő ideig imádkozzunk szenvedő hittestvéreinkért!

Előkészületek:

Forraljunk vizet és főzzünk teát! Mindegy, hogy elektromos vízforralóban vagy tűzhelyen. Lehetőség szerint használjunk kínai szálas teát, de jó a filteres is. Leforrázhatjuk kancsóba vagy bögrébe, követhetjük a hagyományos teaszertartás szabályait – a lényeg, hogy figyeljünk magára a folyamatra.

Elmélkedés:

A gyufa fellobbanó lángjában vagy a vízforraló lámpájának fényében lássuk meg mindazokat, akik az elmúlt ötszáz évben vitték Jézus örömhírét a kínai embereknek! Milyen lehetett nekik elhagyni a megszokottat, fejest ugrani az ismeretlenbe? A mi életünkbe kik hoztak világosságot?

Az egyre jobban gyöngyöző vizet figyelve gondolhatunk azokra a felnőtt megtérőkre, akiket hitükért kitagadott a családjuk, feljelentett a szomszédjuk. Ahogy azokra a közösségekre, melyeket a hatalom megfigyel, és azokra a keresztény vezetőkre is, akiket házi őrizetben tart. Milyen lehet ilyen körülmények között élni?

Ahogy a teafű egyre jobban kiázik a forró vízben, megváltoztatva a folyadék színét, úgy terjed a kereszténység a világban. Csodálkozzunk rá, hogy képes a krisztusi szeretet szavak nélkül is átformálni bennünket, kapcsolatainkat, életünket!

Imádkozzunk:

• hogy az állami megfigyelés és a társadalmi feszültségek ellenére virágozzon a hit Kínában, és minél többen fedezzék fel Isten szeretetét! • a kínai hatóságokért, hogy ismerjék fel a vallásszabadság fontosságát, és engedjék az egyházat korlátozások nélkül működni!

• hogy a kiszolgáltatott keresztények kapjanak elegendő lelki táplálékot, hogy ki tudjanak tartani a Jézussal járásban!

Feke György

„MIT ADTAK NEKÜNK A JEZSUITÁK?”

Keresse a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya kiadványait!

SZEMÉLYISÉGEK, TÖRTÉNETEK, MÉRFÖLDKÖVEK

Gazdagon illusztrált történelmi

áttekintés a magyarországi jezsuitákról

Kedvezményes áron megvásárolható a Jezsuita Kiadó könyvesboltjában (a pesti Jézus Szíve-templomban)

és webshopjában: jezsuitakiado.hu

VERSENGÉS, STRATÉGIA, LELKISÉG

Társasjáték Szent Ignáccal

Együttműködésben a Múlt-kor történelmi magazinnal

Megrendelhető: mult-kor.hu/tarsasjatek

Sheshan-i Szűzanya, támogasd mindazok elkötelezettségét, akik Kínában a mindennapi élet gondjai között továbbra is hisznek, remélnek és szeretnek! Segítsd őket, hogy sohase féljenek Jézusról beszélni a világnak és a világról Jézusnak. A kegyhelyen álló szobor alakjában magasba emeled Jézust, szerető, kitárt karokkal adva őt a világnak. Segítsd a kínai katolikusokat, hogy ennek a szeretetnek mindig hiteles tanúságtevői legyenek, és mindig egységben éljenek Péterrel, azzal a sziklával, amelyre Egyház épül. Kína és Ázsia Édesanyja, imádkozz érettünk most és mindörökké. Ámen!

(XVI. Benedek pápa 2007-ben nemzetközi imanapot jelölt ki a kínai egyházért. Ekkor született a ma már emeritus egyházfő fenti, azóta is rendszeresen idézett imádsága a sheshan-i Szűzanyához.)