Péter atyával a szeretet útján

Japán két jelképe: a Fudzsi hófödte csúcsa és a virágozó cseresznyefa

Nemeshegyi Péter SJ életéről számos dokumentum és visszaemlékezés született. Kevés helyen említik azonban, hogy Magyarországra történt visszatérése után Péter atya a Faludi Ferenc Akadémia igazgatójaként is dolgozott egyetemi tanári és lelkivezetői tevékenységei mellett. Péter bácsit – 72 évesen – az Akadémia alapításakor nevezték ki igazgatónak 1995-ben, s ezt a munkát 2008-ig végezte. Az Akadémia ma már a rendtartomány központi intézménye. Az egykori munkatárs személyes visszaemlékezése.

Nemeshegyi Péterrel 1996 áprilisában ismerkedtem meg, amikor a Faludi Ferenc Akadémiához kerültem polgári szolgálatosként. Nem sokkal később a rendi vezetés tanulmányi igazgatónak nevezett ki, tekintettel arra, hogy Forrai Tamás igazgatóhelyettes Írországba utazott többéves teológiai tanulmányai megkezdésére. Így abba a különleges és áldott helyzetbe kerültem, hogy Péter atyával 1996 májusától 2008-ig szoros munka- és közeli emberi kapcsolatban állhattam.

A hit-remény-szeretet tanítómestere

Az elmúlt napokban láthattam róla egy Japánban készült dokumentumfilmet. A filmben azok a japán keresztények szólaltak meg, akiket ő keresztelt meg, vagy hozzá szorosan kötődtek. Az egyik hölgy egyfajta AtyaFiú szeretetkapcsolatként írta le azt, ahogy Péter atyával megélte a kapcsolatát. Nagy örömmel töltött el, hogy mások is pontosan azt a mély szeretetkapcsolatot élték meg vele, amelyet én is megtapasztalhattam. Atya-fiú barátságunkat haláláig megőriztük.

Péter atya a hit-remény-szeretet hármasának legnagyobb tanítómesterei közé tartozott mind hazai, mind nemzetközi tekintetben. Teológusi tevékenységével már eddig is sokan és sokat foglalkoztak, és reméljük, még többet foglalkoznak majd. Egészen kiváló beszédet tartott Péter atya születésének 100. évfordulóján Görföl Tibor a Jézus Szíve-templomban, és a rendtartomány március 25-én konferenciát is szentel a munkásságának.

Ebben a rövid visszaemlékezésben én inkább a remény és a szeretet emberére, egyik legnagyobb mesterére szeretnék fókuszálni. A hit-remény-szeretet hármasában a legnagyobb kihívás mindannyiunk számára, hogy úgy tartsunk egyensúlyt közöttük, hogy mégis a szeretet legyen a legnagyobb. Péter bácsi ebben volt számomra a legnagyobb emberi példa életem során.

Ő mindenekelőtt a valódi remény embere volt. Gyakran megkérdeztem tőle, hogy miképpen látja a körülöttünk átalakuló magyar valóságot: a válságról válságra sodródó országot a rendszerváltozás utáni évek viharaiban. Akárhányszor kérdeztem ezt, a válasza következetesen mindig ugyanaz volt. Kedvesen mosollyal rám nézett, majd a következőket mondta: „Elmúlt a tél, olvad a hó, és a jég alól kibukkantak a hóvirágok.”

Válasza után csendesen gyönyörködhetem kedves és tiszta arcában. Majd mégis felmerült bennem a kérdés: csak ennyi lenne a reményünk? Állni hóvirágként a tomboló jeges szélviharban? Hogyan teljesülnek majd így nagy céljaink a közjó megvalósítására? Majd ennyit remélhetünk a hosszú évek munkájától is?

Ma már – ennyi évvel később – teljes egészében felfogom ennek a szép metaforának az üzenetét. Pontosan értem az atya üzenetét. Ma már a viharos élmények – és olykor a megélt csodák – fényében biztos vagyok benne, hogy a valódi remény gyönyörű megfogalmazását ajándékozta nekem.

Képesség a növekedésre

Péter bácsi rendkívül magas képzettséggel, sok nyelv ismeretében, elismert tudósként és egyetemi tanárként is mindig pontosan látta a valóság – olykor kegyetlen – nehézségeivel küszködő emberi sorsokat. Óriási szellemi és lelkivezetői teljesítménye mellett is odafigyelt a kicsiny emberi életútra. A hóvirágokkal azt üzente újra és újra, hogy az életben a remény legfontosabb jele a változás, az átalakulás, az alkalmazkodás még legnagyobb nehézségek közepette is. A változás és növekedés mindenekelőtt Isten felé.

Egyértelműen törekednünk kell arra, hogy szépet és jót alkossunk, illetve értelmes céljainkat a közjó és a személyes fejlődésünkért elérjük. Ő maga is rajongott a művészeti és szellemi szépségért.

Mégis, számomra azt üzente, hogy a remény jele nem a beteljesülés, hanem a növekedésre való képesség. Csodálatosan ír arról, hogy a japánok nem a gyümölcséért, hanem a virágaiért ültetik a cseresznyefákat. Azért, hogy egy évben egyszer, tavasszal közösen szemlélhessék az élet kibomlását. A növekedésben átélt remény adja a létezés katarzisának egyik fontos forrását.

Rokonai háza előtt fiatalemberként csodált meg egy hársfát Nyáregyházán: a fa virágai körül dongó méheket, a leveleket, a csodálatos kék eget és a nap sugarait. Az élet növekedése és burjánzása teljesen lenyűgözte. Azt írta, hogy még szerzetesi hivatásának kialakulását is segítette ez a szemlélődés. Évtizedekkel később, idős korában ellátogatott a nyárfához. Megcsodálta, hogy még mindig erős és élettel teli. Ennek kapcsán ezt írja A szeretet útja című könyvében: „Néztem-néztem a fát: lám, most is élsz, most is fiatal vagy, most is virágzol, most is hozol gyümölcsöket, magokat, mert mélyen, a hatalmas és erős gyökérzetedből meríted az életenergiát.”

Különleges módon a 100. születésnapján tartott hálaadó mise evangéliumában a mustármagból kibontakozó nagy és biztonságot nyújtó fa képe szerepelt Márk evangéliumából mint Isten országának jelképe. Az apró mustármagból hitünk által kibontakozó élet biztonságot nyújtó nagy fává válik. Az az érzésem, hogy Péter atya a hársfa előtti szemlélődéseiben Isten országának ezt a különleges nagyságát élhette meg.