M.I.N.D. 2022 ŐSZ (Kína) – 1. rész

A magyar jezsuiták ingyenes lapja

Misszió • Kína • 100

BEKÖSZÖNTŐ

Kínai misszió 100

Száz éve annak, hogy az alig önállóvá vált magyar jezsuita rendtartomány Trianon árnyékában elindította a kínai missziót. Ezt a lapszámunkat a 100. évforduló emlékére állítottuk össze, száz oldalon, hogy felidézzük elődeink bátor kezdeményezését. Jóllehet a három évtizedig működő missziónak a kínai kommunista hatalom véget vetett, hatása minden bizonnyal tovább ér annál, mint amit emberileg számon tarthatunk, hiszen az evangélium szerint az „egyik vet, a másik arat” (Jn 4,37). Az indulás lendületét mutatja a misszióba küldött negyven magyar jezsuita, akikkel e lapokon megismerkedhetünk. Ugyanakkor a jelenre is kitekintünk, hisz rendünk továbbra is kitüntetett figyelmet szentel e nagy országnak és kultúrának – mutatja ezt az is, hogy Kína a 2008-ban tartott 35. Általános Rendgyűlésen megfogalmazott öt prioritás egyike.

A misszió a kereszténység lényege, mert kapcsolódik Jézus küldetéséhez, aki kiüresítette önmagát és eljött közénk, hogy átadja az örömhírt. Az evangélium mindig dinamikus, nem hagy nyugodni. Az örömet nem lehet bezárni, mert kiárad, természete szerint osztódik, és ösztönzi birtokosát, hogy továbbadja. Az évszázadok során ezt adták tovább a hit terjesztői, több-kevesebb sikerrel, megfelelő vagy kevésbé alkalmas módszerekkel. A Jézus Társasága tevékenységéhez mindig is hozzátartozott a misszió, sőt sajátos módot dolgozott ki rá, az úgynevezett inkulturációt, a helyi kultúrába való beletestesülést. Ahogy Jézus beletestesült emberi világunkba, ugyanúgy igyekeztek a jezsuiták beletestesülni az egyes népek kultúrájába, hogy az ő nyelvükön és gondolkodásmódjukon keresztül adhassák át az örömhírt.

Mi ennek az örömhírnek a lényege? Hogy Isten személyesen szeret minket, és nem mond le rólunk. Ennek megértése szabaddá tesz a jóra, ami a szociális segítségnyújtásban, az oktatás-nevelésben is megmutatkozik. Ugyanezt láthatjuk a misszióban is: miközben a szerzetesek hirdetik az örömhírt, segítik az embereket a felemelkedésben. Ugyanakkor a missziós küldetést Jézustól kapta az egyház: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.” (Mt 28,19) A küldetés nem kevesebb, mint hogy az emberek Jézus tanítványává váljanak, Mesterükhöz igazítsák életüket. Jézust bensőleg megismerni, megszeretni és követni, a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok alapköve. Ha így gondolunk a misszióra, azt is látjuk, hogy a missziós terep egész közel van hozzánk – elsősorban a szívünk, aztán a környezetünk, a kultúra, amelyben élünk. A misszió csakis belülről indulhat ki, de azt sem feledhetjük, hogy az örömhír meghirdetése is formálja az üzenet hordozóját.

Egyházunkban a II. vatikáni zsinat után a vallásközi párbeszéd kapott teret, és sokak számára úgy tűnik, mintha ezzel lemondtunk volna a misszióról. Nem, a misszió az egyház lényege, a vallásközi párbeszéd is a misszió szolgálatában áll, csupán bizonyos formákról mondott le az egyház, hiszen minden korban meg kell találni a megfelelő módszert az örömhír továbbadására. Jó példa erre a Kr. u. 49-ben tartott jeruzsálemi zsinat, amikor az apostolok – a kereszténység nagy történelmi fordulataként – elhatárolták magukat a mózesi törvények egy részétől. Nem a tartalomról mondtak le, csupán bizonyos formák gyakorlásáról, amelyekre nem kötelezték a pogányságból megtérteket.

Bízhatunk abban, hogy a továbbadott láng ma is ég azon kínai emberek és utódaik hitében, akik fogadták a magyar jezsuiták által vitt parazsat. Adja az Úr, hogy az elvetett mag minél több ember életét átformálhassa az evangéliumi életre!

Vízi Elemér SJ tartományfőnök

„Ha

„Fantasztikus történetükről kevesen tudtak”

„Nyelvi ösztöndíjasként ismerkedett meg a Kínában és Tajvanon szolgáló magyar jezsuitákkal, szalagos magnóval rögzítette életútjukat, és az egykori misszió helyszínén egy napig »élvezte« a hatóságok vendégszeretetét. Ismerjék meg Vámos Péter történészt, Kína-kutatót és a negyven támingi magyar szerzetes történetét!”

„Ha túléljük a Tanácsköztársaságot...”

„A hazai jezsuiták kínai missziójának előzményeiben kicsiben ott szerepel a korai XX. század Magyarországának történelme.

A Tanácsköztársaság, Trianon és a Keletre tekintő turanista eszme egyaránt szerepet játszott a vállalásban.”

Nekik nem kínai „A kínai kultúra itthoni megismerését sokáig a nyelvi szakadék is hátráltatta. Ezt igyekezett áthidalni az ott szolgáló jezsuiták legnagyobb vállalkozása: kínai–magyar, –francia, –latin, –angol és –spanyol nagyszótár kidolgozásába kezdtek.”

Megjelenik a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Kommunikációs Irodájának gondozásában

Felelős kiadó: Vízi Elemér SJ • Felelős szerkesztő: Szőnyi Szilárd • A lapszámot szerkesztette: Feke György

Szerkesztőség: 1085 Budapest, Horánszky u. 20. • Telefonszám: 1-445-1485 • E-mail: media@jezsuita.hu

Grafikai tervezés: Molnár Tamás • Layout: Szabó Ferenc • Archív fotók: A JTMR levéltára

Nyomdai munkák: Pauker Holding Kft. • Lapzárta: 2022. augusztus 25.

A magyar jezsuiták ingyenes lapja

Egy világhírű magyar Kína-szakértő

„Ladányi László jezsuita a jogi és művészi pályafutás helyett misszionáriusnak állt, majd Kínaszakértő lett, akire három évtizeden át mint elsődleges, megbízható, naprakész hírforrásra figyelt a világ.”

„Szeretném megmutatni Isten kínai arcát”

„András Attila SJ 2001 és 2003 között Tajvanon tanult. Bár missziós elképzelései nem úgy valósultak meg, ahogy tervezte, végül folytatni tudta a nagy elődök munkáját. Kiemelkedő szerepe volt abban, hogy számos magyar és kínai középiskolás ismerhette meg egymás kultúráját.”

KITEKINTŐ

Kínai tanmesék

– Keresztény példabeszédnek is beillő történetek 52

FÉNYKÉPALBUM

A támingi misszió arcképcsarnoka 54

SZÉTSZÓRATÁSBAN

A szétszóratástól az újrakezdésig

– A tajvani magyar misszió születése 58

Tajvani fotóalbum 62

Nagy idők tanúinak nyomában

– Kelet-ázsiai útinapló 64

PORTRÉ

Nekik nem kínai

– Szótárkészítő magyar jezsuiták 68

Bencze testvér, az ezermester 71

„Isten kipótol minden fogyatékosságot”

– Jaschkó István SJ portréja 73

Egy világhírű magyar Kína-szakértő

– Ladányi László SJ portréja 76

„A hongkongi egyház hídként szolgálhat”

„Kínai, azon belül is hongkongi, katolikus és jezsuita. Stephen Chow SJ-t tavaly nevezték ki a két budapestnyi területű, 7,5 milliós, 1997 óta újra Pekinghez tartozó különleges közigazgatási terület püspökévé. Interjúnkban a kereszténység hongkongi arcát mutatjuk be, a helyi körülmények miatt csak óvatosan érintve a politikai helyzet szülte kihívásokat.”

Katolikus kínaiak Kőbányán

„Miközben e lapszámunkban a magyar jezsuiták kínai jelenlétéről írunk, fordított előjelű folyamatra is van példa. Ha nem is mindjárt misszióban, de kínai katolikusok évek óta jelen vannak Budapesten, sőt rendszeres miséket tartanak.”

MAGYAR SZEMMEL

„Szeretném megmutatni Isten kínai arcát”

– Interjú András Attila SJ-vel 80

Kínai nyelvoktatás a miskolci jezsuita gimnáziumban 84

Két hét Kínában 86

Te (hol) lennél misszionárius?

– Körkérdés mai jezsuitákhoz 87

KÜLSŐ SZEMMEL

„A hongkongi egyház hídként szolgálhat”

– Jezsuita püspök Kína kapujában 89

Katolikus kínaiak Kőbányán 92

Tollseprű az illemhelyen

– Három jezsuita Tajvanon 94

TOLLE ET LEGE!

Könyvajánló 96

ADOMÁNYOZÁS 97

LELKISÉG

Imádság egy csésze tea mellett 98

„Fantasztikus történetükről kevesen tudtak”

Magyar jezsuiták a kínai Nagy Falon túl

Nyelvi ösztöndíjasként ismerkedett meg a Kínában és Tajvanon szolgáló magyar jezsuitákkal, szalagos magnóval rögzítette életútjukat, és az egykori misszió helyszínén egy napig „élvezte” a hatóságok vendégszeretetét. Ismerjék meg VÁMOS PÉTER történészt, Kína-kutatót, és a negyven támingi magyar szerzetes történetét!

– Miért lett önből pont sinológus?

– Eredetileg koreaiul tanultam, ahhoz viszont egy idő után – a sok jövevényszó és írásjegy miatt – érdemes a kínait is elsajátítani. Orosz–kínai szakon kezdtem az ELTE-n a ’80-as évek végén, a kínai részképzésről hazatérve az

Feke György

orosz helyett történelem szakon folytattam a tanulmányaimat. Elsősorban Kína és Magyarország történetének közös pontjai érdekeltek.

– Például a XX. századi kínai magyar jezsuita misszió?

Vámos Péter sinológus, történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Károli Gáspár Református Egyetem Keleti Nyelvek és Kultúrák Intézetének docense. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, Magyar jezsuiták Kínában című disszertációját megvédve lett a nyelvtudomány (orientalisztika) kandidátusa. Kutatási területei: Kína modern története és külkapcsolatai, a szovjet tömb és Kína, valamint a magyar–kínai kapcsolatok, illetve a kereszténység története Kínában.

– Akkoriban még nem létezett kínai–magyar szótár, kínai szakos bölcsészek számára ez volt az egyik legégetőbb probléma. Hallottuk, hogy valakik – később megtudtam, hogy jezsuita misszionáriusok – hozzáláttak a ’40-es években, de munkájuk félbeszakadt és kéziratban maradt. Amikor 1993-ban nyelvi ösztöndíjjal kijutottam Tajvanra, megismerkedtem a szótárprojekten is dolgozó Vajda Tibor atyával és az akkor még ott élő többi magyar jezsuitával.

– Harminc évvel ezelőtt ennyire nem volt közismert itthon az ő történetük?

– A hidegháború idején Magyarországon nem volt népszerű a Kína-kutatás. A hatalmas kelet-ázsiai ország még nem játszott központi szerepet a világgazdaságban és a világpolitikában, fagyos volt a kapcsolata a Szovjetunióval is. Kerestem a magyar–kínai kapcsolatok még feltáratlan területeit, és rögtön láttam, hogy ez fantasztikusan érdekes történet, ugyanakkor „fehér folt”, amiről akkoriban még kevesen tudtak.

– Kandidátusi disszertációjának is ez lett a témája. Miért tartotta érdemesnek beemelni a történetírásba?

– 1949-ig nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között. Pedig a ’30-as évek végén több mint száz magyar misszionárius élt Kínában, ahol két önálló magyar misszió működött, a támingi jezsuita és a paokingi ferences –velük szintén foglalkoztam. A két világháború között az országaink közötti kapcsolatok legnagyobb részét az ő jelenlétük és tevékenységük adta.

– Kína több évezredes történelme szempontjából mennyire jelentős a tevékenységük?

– A XIX. századi ópiumháborúk után a „nyugati” nagyhatalmak kikényszerítették Kína kapuinak megnyitását, hogy kiaknázhassák a gazdaságát. Ekkor megnyílt az út a misszionáriusok előtt is – csak jezsuita misszióból tizenegy jött létre az országban –, akik alapvető társadalmi és mentalitásbeli változások katalizátorai lettek. A császárság hivatalnokrétegének konfuciánus műveltségét a köztársaság 1912-es kikiáltása után felváltotta a modern iskolarendszer, melynek meghonosításáért a misszionáriusok sokat tettek, ahogy a lányok taníttatásáért is. Óriási szerepük volt a lábelkötés hagyományának elhagyásában, a fiatalok sportra nevelésében és a modern orvostudomány terjesztésében. Mindebben a magyarok is jelentős részt vállaltak.

– A korabeli Kína is így tekintett rájuk?

– Matteo Ricci – első jezsuitaként – még a császár kegyéből telepedhetett le Kínában. A XX. századra viszont a kínaiak legyőzött pozícióba kerültek saját hazájukban a külföldiekkel szemben. Ezért a hittérítőket is vegyes érzelmekkel fogadták. Tevékenységük közvetlen haszonnal járt számukra, ugyanakkor voltak, akik az imperializmus ügynökeinek tekintették őket. A magyarokkal szemben is vádként fogalmazódott meg a II. világháborút követő kiutasításukkor, hogy hírszerző tevékenységet végeznek. Pedig csak azért volt rádióállomásuk, hogy egymással kommunikáljanak, valamint a napi időjárási adatokat küldték a

Magyar és francia jezsuiták Támingban, köztük Szarvas Miklós (1), Lischerong Gáspár (4) és Szajkó József (5)

– már elhagyták a tradicionális lábelkötést, és európai cipőkben jártak

MADÁRTÁVLAT

sanghaji obszervatóriumba, ahol tájfun-előrejelzéseket készítettek.

– Valóban tett fogadalmat a magyar tartományfőnök a Tanácsköztársaság alatt, hogy ha a jezsuiták megmenekülnek a vörös terrortól, miszszót vállalnak valahol? Vagy ez csak legenda?

– Pálos Antal könyvében olvastam erről először, majd a tajvani jezsuitáktól hallottam. Tény, hogy az erről szóló levelezés a provincia és a rend római központja között a Tanácsköztársaság bukása után kezdődött el, amit minden rendtárs sértetlenül túlélt. Az oral history kiegészítheti az írott forrásokat. A rendtartomány történetébe ez jól illeszkedik, és nincs okunk feltételezni, hogy az akkor Magyarországon élő jezsuiták rosszul emlékeztek volna.

– Idén száz éve, hogy az első magyar jezsuita, Szarvas Miklós kínai földre lépett. Szolgálatát mégis csak 1924-től számítjuk. Mi történt közben?

– Először is nyelvet tanult, majd egy francia jezsuita mellett volt segédmisszionárius, hogy megtapasztalja ezt az életformát, s csak utána küldték tulajdonképpeni szolgálati helyére. Ráadásul Kínában nagyon sok a dialektus, Támingban máshogy beszélnek, mint Pekingben vagy Sanghajban. Fontos volt, hogy a misszionáriusok helyben is eltöltsenek valamennyi időt felkészüléssel.

– Mennyire nehéz megtanulni kínaiul?

– Konyhanyelven beszélni viszonylag könnyű. Néhány hónap alatt el lehet sajátítani az alapszókincset, mondatkészletet, ami ahhoz szükséges, hogy a hétköznapi életben boldoguljon az ember. Az írás viszont borzasztó nehéz. A misszionáriusoknak szép kiírt írásuk volt, sokat gyakorolhatták a kínai írásjegyeket. Emellett speciális nyelvtudásra volt szükségük: a kínai nyelvből hiányoztak a keresztény teológia legfontosabb kifejezései, meg kellett találniuk a szavakat, amelyek leginkább visszaadják az értelmüket. Ezért is fogtak szótárkészítésbe.

– Elég erős lábakon állt a magyar misszió az 1936-os önállósodáshoz? Róma szorgalmazta inkább, vagy Budapest?

– Szarvas Miklóst azzal küldték ki a francia jezsuiták területére, hogy hamarosan átveszik a támingi körzet működtetését. Leveleiben folyamatosan sürgette is a provincia elöljáróit, küldjenek embereket, hogy önállósodhassanak. A franciák óhaja is ez volt. Az már a nehéz magyar belpolitikai helyzeten, a provincia anyagi korlátain és személyi állományán múlt, hogy ez több mint egy évtizeden keresztül, szinte a világháború előestéjéig elhúzódott. Budapesten joggal úgy érezték, hogy kevés az ember és a pénz az óriási felelősséggel járó feladatra.

– Míg Támingban a magyarok átvettek egy működő missziót, Tajvanra menekülve a semmiből építkeztek?

– Sőt, a többi jezsuitától elkülönülve. A kommunisták által elüldözött különböző nemzetiségű misszionáriusokat abban a tudatban költöztették egymás mellé Tajvan szigetén, hogy ha az odamenekült kormány visszafoglalja a szárazföldet, ők is visszatérnek. Lischerong Gáspár viszont, aki akkor a támingi apostoli prefektúra – tehát nem csak a jezsuiták – elöljárója volt, ragaszkodott hozzá, hogy a magyarok és a velük menekülő kínai világi papjai együtt maradjanak. Amikor nyilvánvaló lett, hogy hosszú távra kell berendezkedniük, megtanulták a helyi dialektust, kimentek a falvakba, templomokat, rendelőintézeteket és kórházakat építettek. Akkoriban még nagy volt arrafelé a szegénység, egész más volt a sziget, mint ma, vagy amikor én ott jártam.

– Véletlenül botlott az ott élő magyarokba?

– Első tajvani utamon felvettem a kapcsolatot Zsoldos Imre verbita szerzetessel, a tajpeji Fuzsen Katolikus Egyetem professzorával. Ő mutatott be az ott élő Bencze Istvánnak és Vajda Tibornak. Segítségükkel fokozatosan a többiekhez is eljutottam.

Modern kínai lányok

– Milyen emlékeket őriz ezekről a találkozókról?

– Bencze testvér furgonjával például leutaztunk a magyar misszió egykori központjába, Putzéba, de meglátogattuk Rab Pált Kaohsziungban, Jaschkó Istvánt Hszincsu mellett, Maron Józsefet Csiajiban. Akkor már idősek voltak, de még aktív életet éltek. Van egy fotóm, amin közülük négyen ülnek egymás mellett, összesen 337 év az életkoruk. Fantasztikus élmény volt megismerkedni velük! Majdnem hatvan éve éltek kínai környezetben, mégis tökéletesen beszéltek magyarul, igaz, fiatalkoruk, a ’30-as évek magyar nyelvén.

– Ezekből a beszélgetésekből született a Két kultúra ölelésében című interjúkötete?

– Édesapám a Magyar Rádiónál dolgozott, így néha én is küldtem tudósításokat Tajvanból. Kaptam is egy ajánlólevelet, hogy a rádió számára tevékenykedem. Ezzel elmentem az egyik helyi adóhoz, hogy hangrögzítő eszközt kérjek a szerkesztőktől, ott pedig a kezembe nyomtak egy drága mágnesszalagos riportermagnót. Először a Fuzsen Egyetemen élő jezsuitákkal készítettem interjút, aztán ahogy Bencze testvérrel meglátogattuk a többieket, velük is. Egy részük akkoriban el is hangzott a Magyar Rádióban. Kedvesek, nyíltak, segítőkészek voltak, örültek, hogy mesélhettek az életükről.

– Kutatásaival jó szolgálatot tett a magyar rendtartomány levéltárának is.

– Egy újabb tajvani ösztöndíjjal 1994–95-ben folytattam az interjúkat, valamint a jezsuiták kínai provinciájának archívumában kutattam – az ’50-es évektől a misszió hozzájuk tartozott. Jártam rendszeresen a Mária utcába, az akkoriban újraindított jezsuita levéltárba. Az ottani anyagok részben megsemmisültek, ám Lukács László levéltáros segítségével bejutottam a római központi archívumba is, ahol össze tudtam szedni a támingi misszió iratait, így ezek újra megvannak Budapesten is. Koch István naplóját is akkoriban adtuk ki, a misszionáriusok levelezését tartalmazó válogatáskötet pedig néhány éve jelent meg.

– Járt Támingban is?

– Kétszer is. Először egyedül, akkor egy éjszakát is eltöltöttem az egykori misszió területén, de nem akadtam össze a hatóságokkal. Pedig akkor még voltak a külföldiek elől elzárt területek az országban. Másodszor egy kínai vállalatnál dolgozó magyar barátommal, akkor már a helyszínen várt minket a belbiztonság. Mivel nem vittem magammal ajánlólevelet az engem fogadó intézménytől, hosszasan kihallgattak, többször is lefordíttatták a jegyzeteimet, és csak akkor engedtek el, amikor meggyőződtek róla, hogy nem hittérítők vagyunk, ezért nem jelentünk veszélyt az ország társadalmi rendjére.

Az egykori misszió egy részében szeminárium működött; találkoztam idős helyiekkel, akik még emlékeztek a magyarokra, üdvözölték is Maron atyát.

– Mennyire volt sikeres küldetés ez a mis zszió? Történészként lehet erről értékítéletet mondani?

– Ma több mint tízmillióra becsülik a kínai katolikusok számát, ami arányaiban nem sok egy 1,4 milliárdos országban. Összehasonlításképp: a Fülöp-szigetek vagy Dél-Amerika népességének több mint kilencven százaléka keresztény. Ilyen értelemben mondhatnánk, hogy kevésbé volt sikeres, de ne feledjük: a II. vatikáni zsinat kimondta, hogy a jezsuiták korábban sokat bírált, a helyi kultúra elfogadásán alapuló missziója – amit Matteo Ricci óta Kínában is alkalmaztak – a hittérítés helyes módszere. Nemeshegyi Péter atya több évtizedes japán szolgálata után úgy fogalmazott: számára az is isteni csoda, ha egyetlen ember kereszténnyé válik.

Táming városfala napjainkban

1919: FOGADALOMBÓL MISSZIÓ SZÜLETETT

Nagy fába vágta a fejszéjét a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya az első világháború után: az 1909-ben épp csak önállósult provincia Trianon árnyékában külföldi misszióba kezdett. Maron József misszionárius így idézte fel a kezdeteket: „A Tanácsköztársaság idején a jezsuita provinciális fogadalmat tett: ha a jezsuiták megússzák emberáldozat nélkül a kommünt, akkor missziós területet választunk. (…) Elhatározták, hogy Kínába fogunk menni, mert a rend generálisa azt mondta, hogy a magyarok Kínából jöttek voltaképpen Európába…”

1922: AZ ELSŐ MAGYAR JEZSUITA KÍNÁBAN

Száz évvel ezelőtt, 1922. szeptember 22-én Kína földjére lépett Szarvas Miklós (képünkön), az első magyar jezsuita misszionárius. Kétéves felkészülés után kezdte meg szolgálatát a francia jezsuiták missziójában, Kína északi részén, Hopej tartományban. 1924-ben már követte is őt az újabb magyar misszionárius, Gábor István. A magyar rendtartomány a kelet-ázsiai országba 1948-ig összesen negyven magyar jezsuitát – harmincegy papot vagy papnövendéket és kilenc szerzetestestvért – küldött, akik tanulmányaik befejeztével a Bács-Kiskun méretű, közel kétmillió lakosú területen végezték hithirdetői, oktató-nevelői, gyógyító szolgálatukat és működtették a missziós állomásokat.

1926: ISKOLANŐVÉREK, TÁRSAK A MISSZIÓBAN

A magyar jezsuiták hamarosan segítséget is kaptak otthonról: 1926-ban tíz kalocsai iskolanővér indult útnak Támingba, hogy csatlakozzon hozzájuk, akiket a következő évtizedekben további tizenhatan követtek. Az apácák leányok nevelésével, betegek ápolásával, árvák és idősek gondozásával foglalkoztak a városban. Kínai születésű rendtagjaik manapság is aktívak hazájukban, az üldöztetés ellenére napjainkig közel százan tettek örökfogadalmat és szolgálnak kalocsai iskolanővérként.

Somogyi Jenő provinciális

1936: ÖNÁLLÓSODOTT A MAGYAR MISSZIÓ

A kiöregedő francia misszionáriusok helyére az évek során egyre több magyar érkezett, a champagne-i provincia pedig igyekezett átadni nekik területe egy részét. 1935-ben XI. Piusz pápa apostoli elöljáróság (az egyházmegye létrejöttét megelőző egyik egyházszervezeti forma) rangjára emelte Támingot, melynek a következő év elejétől Szarvas Miklós lett a vezetője. Miután a misszió pénzügyileg is függetlenedett a franciáktól, 1936tól a jezsuita rendfőnök a magyar rendtartomány kezelésére bízta, eleinte szintén Szarvas Miklós, később a támingi kollégium mindenkori rektorának vezetésével.

1937: HÁBORÚBAN SEM ÁLLT MEG AZ ÉLET

A magyar jezsuita misszióban két évvel korábban kezdődött a második világháború, Japán ugyanis már 1937-ben megtámadta Kínát. Támingot november 12-én szállták meg, de a keresztény misszionáriusok folytathatták tevékenységüket, még menekülttáborokat is létesítettek, ahol több ezer szegényt élelmeztek és ruháztak fel. A magyarokat az is védte, hogy Japán és Magyarország politikai szövetségesek voltak. Budapest így is évekig nem hallott a Kínában szolgáló magyar jezsuitákról. 1945-ben pedig, nem sokkal a japánok kivonulása után, a kínai kommunisták kezébe került a város.

1946: ELPUSZTULT A TÁMINGI MISSZIÓ

A kommunista hatalomátvétellel párhuzamosan egyre fokozódott az idegen- és vallásellenes hangulatkeltés az országban. A külföldi keresztény misszionáriusok iránti bizalmat igyekeztek kioltani, munkájukat ellehetetleníteni. Rendszeresek voltak az uszító kampányok, erőszakos kihallgatások, többeket börtönbe zártak. 1946 októberében kifosztották a misszió támingi központját, ezért Takács János rendi elöljáró úgy döntött, elhagyják a várost. November 4-én a kormányerők repülőgépei bombázták Támingot, a misszió épületeit is találat érte, a romok több diákot is maguk alá temettek.

1947: ELLENSZÉLBEN IS FEJLŐDTEK

A missziós terület déli részén a ’40-es évek végén még valamivel jobb volt a helyzet; a Támingból elmenekült jezsuiták kezdetben Pujangban és környékén folytatták a munkát, esetleg a védettebb Sanghajba vagy Pekingbe költöztek. A szűkülő lehetőségek között is folytatódott a misszió. 1947.

július 10-én a támingi apostoli elöljáróság egyházmegyei rangra emelkedett, elöljárója Lischerong Gáspár, a pujangi missziós állomás vezetője lett.

Az általa készített statisztikából tudjuk, hogy még 1952–53-ban is négyszáz újszülöttet és közel száz felnőttet kereszteltek, közel negyvenezer szentáldozást regisztráltak a magyarok vezette egyházmegyében.

1955: TAJVANON INDULT ÚJRA A MUNKA

Miután 1949-ben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, felgyorsult a keresztényüldözés, egyre több külföldi misszionáriust utasítottak ki az országból. A magyar jezsuiták közül szinte csak azok maradhattak, akik kórházban dolgoztak, idővel aztán őket is elüldözték. Utolsóként Császár György testvér hagyta el a kommunista országot 1955-ben. Épp abban az évben hívta össze Lischerong Gáspár apostoli adminisztrátor a támingi egyházmegye elmenekült kínai világi papjait és a magyar jezsuitákat Tajvanra, hogy amíg az odamenekült kínai kormány nem foglalja vissza az országot, ott indítsanak önálló missziót.

1958: ÉLET A TÁVOL-KELETI PROVINCIÁBAN

A Tajvan középső részén található Putzéban és a környező falvakban a magyarok önálló missziós telepet hoztak létre, templomokat, iskolákat és kórházakat építettek, de a helyi kínai közösség mellett a sziget őslakosai között is terjesztették a keresztény hitet.

Munkájukat a más nemzetiségű, szintén Tajvanra menekült jezsuita misszionáriusoktól függetlenül végezték, így a rend csak 1958-ban ismerte el missziójukat.

Ebben az évben létrehozták a távol-keleti (mai nevén kínai) rendtartományt, melybe huszonegy magyar és tizenkét hozzájuk tartozó kínai jezsuita is betagozódott. Ezzel kikerültek a kommunista Magyarországon egyébként is illegalitásba kényszerített magyar provincia fennhatósága alól.

1974: ÚTTÖRŐ SEGÍTSÉG A SÉRÜLTEKNEK

Jaschkó István lelkipásztori tevékenysége mellett előbb kórházat épített és igazgatott, majd 1974-ben szellemi és fizikai fejlődésükben elmaradott gyermekek számára megalapította a Hua Kuang Központot. Munkájával hozzájárult a tajvani fogyatékosokról alkotott képének megváltozásához, s az állami ellátórendszer később az ő modelljét vette át. Érdemei elismeréseként ki is tüntették.

Tajvan

KínaiNépköztársaság

1982: AKI MEGOLDÓKULCSOT ADOTT KÍNÁHOZ

Ladányi László jezsuita Kínából való távozása után Hongkongban telepedett le, ahol 1953-tól harminc éven át adta ki – előbb hetente, majd kéthetente megjelenő – sajtószemléjét. A China News Analysis több tucat kínai sajtótermék szemlézésével és kommentálásával nyitott ablakot a világnak a Kínai Népköztársaságra. A Kína-kutatók számára megkerülhetetlen periodika készítését a magyar jezsuita 1982-ben fejezte be, és Kínáról szóló hosszabb kiadványok írásába kezdett.

1993: LEPOROLTAK EGY FELEDÉSBE MERÜLT TÖRTÉNETET

Vámos Péter Kína-kutató 1993-as tanulmányútján ismerkedett meg az akkor még Tajvanon élő magyar jezsuitákkal. Később is visszatért hozzájuk, valamint felkereste a környező országokban szolgáló magyarokat.

Velük készített mélyinterjúi a magyarországi rendtartomány gondozásában könyvben is megjelentek. Kandidátusi disszertációjában a kínai magyar jezsuita miszszió történetét dolgozta fel. Kubassek János geográfus pedig 1995-ben találkozott a Fülöp-szigeteken élő magyar jezsuitákkal.

Ünnepelnek a tajvani magyar misszionáriusok

2009: MEGHALT AZ UTOLSÓ

MAGYAR JEZSUITA TAJVANON

A magyar rendtartomány jelenlegi ökonómusa, András Attila SJ 2001 és 2003 között tanult Tajvanon, ő még ismerte az utolsó két ott élő idős jezsuita misszionáriust, Jaschkó Istvánt és Maron Józsefet. Jaschkó 2009. március 17-én, kilencvenhét évesen hunyt el az általa alapított fogyatékosotthonban. Maron, aki utolsó éveiben a magyar jezsuiták kínai és tajvani missziójának történetét írta, néhány hónappal később, 2009. augusztus 8-án hunyt el, kilencvennyolc évesen. Távozásukkal véget ért a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya talán legkülönlegesebb, száz éve kezdődött missziójának története.

Az írás főbb forrásai Vámos Péter Magyar jezsuita misszió Kínában című könyve, valamint Bikfalvi Géza A budapesti jezsuiták megpróbáltatásai a Tanácsköztársaság idején című tanulmánya

„Ha túléljük a Tanácsköztársaságot...”

A kínai misszió előzménye

A hazai jezsuiták kínai missziójának előzményeiben kicsiben ott szerepel a korai XX. század Magyarországának történelme. A Tanácsköztársaság, Trianon és a Keletre tekintő turanista eszme egyaránt szerepet játszott a vállalásban.

A magyar jezsuiták több évtizedes kínai missziós tevékenysége számtalan gyümölcsöt termett, és a küldetés rengeteg fordulatot tartogatott. De hasonlóképpen izgalmas és összetett volt az a folyamat, amely az ázsiai szerepvállaláshoz vezetett. A visszaemlékezések szerint ugyanis a Tanácsköztársaság idején Somogyi Jenő provinciális fogadalmat tett: ha a jezsuiták túlélik az egyházüldöző rezsimet, hálából külmisszót vállalnak. Akkor még a konkrét úticél nem fogalmazódott meg, Kína később, a rendtartomány tagjaival, majd a generálissal történt egyeztetés után került a képbe, több lehetőség egyikeként.

Likvidálni az egyházakat

Az 1919 márciusától augusztusáig tartó 133 nap nem kis megpróbáltatás alá vetette a vallási közösségeket, köztük a Jézus Társasága magyar tagjait. A kommunista országlás idején egymást érték a templomok, rendházak ellen intézett atrocitások, s miután megalakult a Vallásügyi Likvidáló Hivatal, elindult a felekezeti tulajdon kisajátítása, államosítása. Nem menekültek meg ettől a sorstól Budapesten a jezsuiták Mária, illetve Horánszky utcai épületei, köztük a Kongregációs Otthon, majd a szomszédos rendház és a Jézus Szíve-templom sem. De köztulajdonba kerültek a jezsuita újságok és kiadójuk, a Központi Sajtó Vállalat is, és az új rezsim amilyen formában csak tudta, üldözte a rend tagjait.

Szőnyi Szilárd

Somogyi Jenő kétszer, 1918–1924 és 1935–1942 között volt tartományfőnök

Áprilistól elkezdődtek a koholt vádak alapján történő letartóztatások. A vörös detektívek először a Mária utcai házfőnököt, Bús Jakabot fogták le, mondván, prédikációjában sérelmes kijelentéseket tett a Tanácsköztársaságra – ő még megúszta egynapi elzárással, mert kiderült, hogy alaptalanul hurcolták el. Május 1-je közeledtével aztán a Vörös Őrség rátört a pesti rendházra, és minden jezsuitát letartóztatott – végül egy héten belül kiszabadultak; valószínűleg csak az ünnepségek miatt, elővigyázatosságból „vonták ki őket a forgalomból”.

Ebben a bizonytalan helyzetben Somogyi Jenő sorrendet állított fel a provincia vezetésében: letartóztatása esetére Bernhard Zsigmondot jelölte ki utódjának, őt Bús Jakab, végül Tomcsányi Lajos követte volna. Sőt, szétszóratás esetére rendkívüli „litterae patentes”-t, vagyis számkivetettségre szóló megbízólevelet osztott ki: „mitto P. N. N. in dispersionem”, azaz „N. N. atyát a szétszóratásba küldöm”. A kommün bukásáig tartó hetek sem tartogattak sok jót a jezsuiták számára, így a rendtagok augusztus 1-jét valóságos megváltásként élték meg, és ünnepi szentmiséken adtak hálát azért, hogy átvészelték a Tanácsköztársaságot.

Keleti nyitás anno

A következő években a trianoni döntés mért csapást az országra; a békeszerződés a rendtartományt is érintette, hiszen az elcsatolt területekkel nem egy rendházat, intézményt veszítettek el a jezsuiták is. A provincia ilyen körülmények között kezdett hozzá Somogyi Jenő fogadalmának teljesítéséhez, melyet a közhangulat sajátos módon támogatott: a keresztény felekezetek hirtelen támadt missziós ambíciójukkal is ki akarták venni részüket a magyarság viszontagságossá váló sorsának javításából, és visszaemelni az országot a nagy nemzetek sorába. Ezzel párhuzamosan erősödött a korabeli „keleti nyitás” igénye is: miután sokan úgy érezték, hogy a Nyugat az ország megcsonkításával cserbenhagyta a magyarokat, ideje ismét Ázsia felé fordulni. E törekvés először eszmei síkon, majd szervezett módon a turanizmusban öltött testet. Ez a gondolat a XVIII. században megjelent pángermán és -szláv ideológiák hatásainak ellensúlyozására született meg, és az úgynevezett turáni,

Kirakat a Tanácsköztársaság idején Budapesten (forrás: Fortepan / Péchy László)

Szarvas Miklós, az első magyar jezsuita misszionárius 1922. szeptember 22 ­ én érkezett Kínába

ELŐZMÉNYEK

vagyis a finnek, magyarok és más urál-altaji népek közös eredetének, illetve mai összetartozásának eszméjét hangsúlyozta.

A magyarság keleti származásának számon tartása szinte egyidős az államisággal, hiszen már a korabeli krónikákban is kitüntetett szerepet kapott, majd a XIII. században Julianus barát Keletre, Magna Hungaria felé utazott, hogy megkeresse őseink leszármazottait. A magyarság bölcsőjének felkutatása a XIX. században, a nemzeti ébredés korában új lendületet kapott, és több expedíció indult Keletre – közülük is kiemelkedik gróf Zichy Jenőé, akinek egyik célja volt felkutatni olyan Árpád-kori okleveleket, amelyeket a tatárjárás idején Batu kán csapatai raboltak el Magyarországról. Csak erősítette ezt a folyamatot a finnugor rokonság –a köznyelvben „halszagú atyafiság” – elmélete, melyet egyesek úgy éltek meg, hogy a Habsburgok erőltettek az országra, szemben a büszkeségre inkább okot adó ázsiai, mi több, hun eredettel. Utóbbinak Keleten is voltak hívei; írásaiban több kínai értelmiségi nevezte a magyarokat „sárga fajnak”, sőt akadt, aki Kossuth Lajosban vélte felfedezni az ázsiai eredet és az európai környezet legnemesebb ötvözetét.

A rokon népek szolgálata

Ilyenformán a jezsuiták feladatuknak érezték a SzovjetOroszországban vagy a Kelet-Ázsiában élő rokon – vagy annak tartott – népek megtérítését, lelkigondozását, de missziós célként szóba került Afrika is, főleg, hogy ott a XIX. században Czimmermann István és Menyhárth László jezsuiták nagyhatású tevékenységet folytattak. Utóbbit aztán elvetették, mondván: a magyarok nemigen bírják az ottani klímát, aminek nagy szerepe volt a két említett rendtag és mások korai halálában is. Ezután Finnország felé fordultak, ez a terv viszont jórészt azért került le a napirendről, mert a jezsuiták úgy látták, az ottani társadalomban hagyományosan jobb a német misszionáriusok megítélése. Ekkor Törökország jött szóba – el is indult egy kisebb misszió az ott élő magyar és más nyelvű katolikusok gondozására, majd Anglia, Lengyelország és Amerika is felmerült, végül a római rendfőnök Kínát ajánlotta mint pogány missziós területet. A javaslat szerencsésen összetalálkozott a korabeli, Kelet iránti hazai lelkesedéssel, így a magyar jezsuiták elmondhatták: a kínai misszió vállalásával oda térhetnek vissza és ott segíthetnek, ahol a magyar nép bölcsője ringott. A generális 1921. január 17-én engedélyezte, hogy a magyarok szerepet vállaljanak a franciák kínai missziójában, az első magyar jezsuita, Szarvas Miklós pedig 1922. szeptember 22-én érkezett meg az ázsiai országba.

Ami a folytatást illeti, lapszámunk többi írásában részletesen feldolgozzuk a kínai magyar misszió évtizedeinek történéseit. Itt csak egy sajátos körülményt említünk meg, visszautalva a küldetés vállalásának első mozgatórugójára. Miközben a kezdeményezést a bolsevik uralom alóli megszabadulás reménye szülte, a sors fintora, hogy a támingi magyar misszió vezetőjét, Szarvas Miklóst a kínai kommunisták 1946-ban elfogták és megkínozták. Végül sikerült elhagynia az országot, és hazatért szülőhazájába, itt viszont 1950-ben a magyar kommunisták internálását kellett elszenvednie, mielőtt Pannonhalmára került. A történelem az ő esetében megismételte önmagát

Szarvas Miklós és társainak megpróbáltatásai ugyanakkor nem voltak hiábavalók, hiszen missziós szolgálatuk különösen értékes fejezet a magyar provincia történetében.

Peking megér egy misét

Milyen volt a száz évvel ezelőtti Kína?

Kínát ma sem ismerjük igazán, de még ennél is kevesebbet tudunk arról, milyen lehetett a keletázsiai ország a magyar jezsuita misszionáriusok idején. A korabeli történelmi, földrajzi, etnikai, kulturális és gazdasági háttérről beszélgettünk SALÁT GERGELY Kína-kutatóval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kínai Tanszékének vezetőjével.

– Kínából kívülről a Nagy Fal látszik, de hogy élt mögötte az ország a XX. század elején?

– Ekkoriban Kína az egyik legnehezebb időszakát élte. 1911-ben összeomlott a császárság, kikiáltották a köztársaságot, de valójában egy rövid elnöki diktatúra után a birodalom darabokra esett. Hadurak osztoztak az ország területén, akik egymással is harcoltak, szövetségeket kötöttek, azután elárulták egymást, miközben próbáltak a többiektől területeket elragadni. Ebben a zűrzavarban voltak még külföldi enklávék és koncessziós területek… és a kormány – néha egyszerre több is. A ’20-as évek végére Csang Kaj-seknek Kuomintang nevű pártjával sikerült nagyjából egyesítenie Kínát, de ez sem jelentett erős központi hatalmat, sem az ország minden zeg-zugára kiterjedő adminisztrációt. A kommunisták a ’30-as évektől kisebb területeken komoly ellenállást fejtettek ki. A magyar jezsuiták a káosz, a gyengeség, a külföldi behatolási kísérletek és a japán térnyerés miatti zavaros időszakban érkeztek meg 1922-ben. A kínaiak is úgy hivatkoznak rá: a „szégyen évszázada”, a „nemzeti megaláztatás” időszaka.

A spiritualitás elválaszthatatlan a kínai kultúrától

Barta István

HÁTTÉR

– A misszió Támingban működött. Mit jelent a város neve?

– Kínaiasan „T”-vel ejtjük, de a kínaiak hivatalos átírásával Daming-ként is leírható. „Tá-ming” azt jelenti: „nagy (hír)név”. Ehhez képest a kisváros abszolút periférián, a nagy Kínai-alföld közepén helyezkedik el. A magterületen található ugyan, de azon belül egy por fészek a löszös síkságon, a Sárga-folyótól nem messze. Igazából elég nyomasztó hely.

– Hofi Géza jellemzett egy magyar települést így: „a fővárostól száz kilométerre és ezer évre”. Ez Támingra is igaz?

– Peking sem volt különösebben fejlett, egyszerűen megörökölte a császárság idejéből a fővárosi rangot – egyébként a politikai káosz miatt ennek nem volt jelentősége. Trendi, modern helynek Sanghaj és Hongkong számított, ahol a külföldiek voltak az urak. Ezektől tényleg évezredes lemaradásban volt Táming, az ország nagy részével együtt.

– Ki képviselte arrafelé a hatalmat?

– Az ’20-as években hadurak küzdöttek ezért az Isten háta mögötti, nehezen védhető, kopár vidékért. 1928-tól már a Kuomintang-kormányzat által kinevezett mandarinok igazgatták, akik a saját pecsenyéjüket sütögették. Időnként rablóbandák vagy lázadó tábornokok vették át a hatalmat, majd 1937-től a japánok voltak az urak. A harcok idején egy-egy lövedék a missziós központba is becsapódott, és az is előfordult, hogy a helyi elöljáró itt kért menedéket. A kommunista gerillák is sok gondot okoztak.

– Sűrűn lakott vidék lehetett?

– Mai kínai mértékkel mérve nem, de akkor ez Kína egyik legsűrűbben lakott területe volt. Egy hosszabb békeidőszak, jelentős területnövekedés és az újvilági haszonnövények elterjedése miatt a XVII–XIX. század közepe között a lakosság száma 140–150 millióról 450 millióra ugrott. Az ’50-es évek után jött egy újabb nagy növekedés, elsősorban az olcsó, de hatékony oltási és szűrési programoknak köszönhetően. A magyarok a két robbanás között, egy hosszabb stagnálás idején tevékenykedtek.

– A jezsuiták megjelenésükben is hasonultak a helyiekhez. Mit sugallt egy kínai számára a magyar klérus körében egyáltalán nem jellemző hosszú szakáll?

– A kínai elég zárt nép, ha a jezsuiták egzotikus, európai ruhákban jelentek volna meg, esélyük sem lett volna. A szakáll viselete szándékos volt a fiatal hittérítők részéről. A helyieknek nagyon ritka a szőrzetük, lassan is nő, ezért a hosszú szakáll idős embert feltételez, akinek tekintélye van. Előnyükre vált nagy termetük is, valamint hogy a támogatóik révén modern gyógyszereik voltak, és árvízálló épületeket tudtak emelni.

– Manapság sokan épp a kínai gyógyászatot csodálják. Hogyan nézett ki a közegészségügy vidéken?

– Természetesen az ősi kínai gyógymódokat alkalmazták, de egészségügyi ellátórendszer nem volt. Ha valaki megbetegedett, a helyi füvesemberhez vagy kuruzslóhoz rohant, de ha nagy volt a baj, és hallott a fehér emberek csodáiról, akkor ott is megjelent. Sok gyakori betegségbe ekkor Európában már nem haltak bele, de Kínában még igen. Még az ’50-es évek legelején is harmincöt év volt a születéskor várható élettartam – Magyarországon hatvan és hatvanöt között –, borzalmas higiénés állapotok uralkodtak. Csodaszámba ment, hogy a jezsuiták

Salát Gergely sinológus, műfordító, egyetemi oktató

Fotó: ppke.hu

tiszta ágyba fektették a beteget, ha magas láza volt, adtak neki aszpirint, a beavatkozások előtt pedig kezet mostak.

– A hazaküldött képeken mongol kinézetű gyerekeket látunk. Milyen volt a környék etnikai összetétele?

– Táming – ahogy egész Belső-Kína – a han népcsoport területe. Nem mongolok élnek itt, de háromezer éven át a nomád népek és a kínaiak keveredésének terepe volt. Ázsiai hunok, topák, tabgacsok, türkök, kitanok, mongolok és mandzsuk telepedtek meg évtizedekre, évszázadokra. Ennek köszönhetően az észak-kínaiak átlagosan tíz centivel magasabbak, mint a déliek. De a nyelv és az identitás Táming környékén teljesen kínai.

– Ennek az alapvetően földműves társadalomnak volt középosztálya, értelmiségi rétege?

– Éltek ott aktív és visszavonult mandarinok, tudósok és jómódú kereskedők. A földek jellemzően nagyobb birtokosok tulajdonában voltak, akik szintén bent laktak a városban. Ez az írástudó réteg hallott valamit a külvilágról is. A jezsuiták igyekeztek is jóban lenni velük, hiszen nagy hatásuk volt a köznépre.

– Milyen lehetett a kulturális élet?

– Kulturális közintézmények, állandó színházak nem voltak. Az uralkodó szórakozási forma a kínai opera volt, ami átmenet a mi színházunk, operánk és cirkuszunk között. A vándortársulatok a piactereken verték fel a sátrukat, ha pedig valakinek volt pénze, akkor fizetett a színészeknek:

„A következő előadást az én kertemben tartsátok, a szülinapi bulimon!”

– Ma milyen ez a vidék?

– Jelenleg sem arról híres, hogy itt történnének az igazán fontos dolgok, pedig nincs messze a fővárostól. A régi földszintes épületeket blokkházak váltották fel, lett modern kórház, könyvtár, városháza, egyéb közintézmények, és áll még a régi városfal. De ha egy kínai választhat Sanghaj és Táming között, akkor a nagyvárosba költözik.

– A misszió időszakára esett a japán háború. Mi volt a konfliktus alapja?

– Japánt ugyanaz a kihívás érte a XIX. század közepén, mint Kínát: megjelentek a külföldi hadihajók, és addig lőtték a kikötőket, amíg meg nem nyitották az országot a kereskedelem előtt. A kínaiak igyekeztek bezárkózni, próbálták halogatni a szembesülést a modernizációval, a japánok ezzel szemben rávetették magukat a „nyugati” ismeretekre. Végül nem gyarmatosították őket, hanem Japán foglalta el már a XIX. század végén Koreát és Tajvant, majd a XX. században több hullámban Kínából nyesett ki darabokat, végül 1937-ben offenzívát indított ellene.

– Köztársasági hadsereg, Kuomintang-fegyveresek, japán katonák, kommunista partizánok, irreguláris milíciák… Volt köztük különbség keresztény szempontból?

– A gyakorlatban nem. A misszionáriusok külföldiek voltak, ezért mindenki tartott tőlük, nemigen érték őket komolyabb atrocitások. Védettséget élveztek, bár egyszer előfordult, hogy egy hadúr túszul ejtette őket. A nacionalista kampányok időnként a keresztényeket is érintették, de azért a kormány figyelt arra, hogy ne haragítsa magára az idegen hatalmakat. A japánok esetében az is szerepet játszott, hogy Magyarországgal szövetségesek voltak.

– A támingi misszió végét a kommunista hatalomátvétel jelentette. Miért volt biztonságos menedék az ellenkormány ellenőrzése alatt álló Tajvan?

Táming környéki kolduló gyerekek

HÁTTÉR

– Nem volt jelentős kommunista tevékenység a környéken, meglepetésként is érte a misszionáriusokat, amikor megjelent a kommunista hadsereg. A kommunisták ideológiai okból vallásellenesek voltak, de ami még fontosabb, erőteljesen nacionalisták is: mindenféle külföldi befolyástól igyekeztek megszabadítani Kínát, ennek része volt a kereszténység, illetve a külföldi hittérítők üldözése. 1949-ben a Kuomintang-kormányzat parlamentestül, államkincstárostul Tajvanra menekült, és ott rendezkedett be – szándékai szerint ideiglenesen. A hittérítők tudtak kínaiul, így aki maradni akart, annak kézenfekvő volt Tajvanon folytatni a missziót. Az óceániai népekkel rokon

KERESZTÉNYEK ÉS KOMMUNISTÁK KÍNÁBAN

Az egyik első keresztény misszió Matteo Ricci olasz jezsuita nevéhez kötődik, a XIX. századtól aztán tömegesen érkeztek hittérítők Kínába. A helyiek rizskereszténynek hívták azokat, akik a tőlük kapott juttatásokért keresztelkedtek meg. Salát Gergely hangsúlyozza: sokan viszont komolyan vették és hirdetői lettek az evangéliumnak, s 1900-ban, az idegenellenes bokszerlázadás idején többen hitvallóként mártírhalált haltak. Közülük százhúszat II. János Pál pápa 2000-ben szentté is avatott.

A ’40-es évek végétől a kommunista kormány korlátozta a vallásgyakorlást, de a keresztények egy része túlélte a legsötétebb időszakokat és a munkatáborban töltött évtizedeket is. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a kereszténység ebben az időszakban családi körben, kisebb közösségekben létezett. Az állam által kinevezett püspökök miatt az ’50-es években kettévált a hazafias és a földalatti katolikus egyház. Sok egyházmegyének két püspöke volt: egy hivatalos és egy Rómához hű. „Bár adott esetben mindketten börtönben ültek, másként bántak velük” – mutat rá a sinológus. Különbség volt az is, hogy a hazafias keresztények nem ismerték el a II. vatikáni zsinatot, a ’90-es évekig latinul miséztek, ami a gyakorlatban furcsán valósult meg: mivel nem tudtak latinul, a misék halandzsaszerű nyelven zajlottak. Eközben az „illegális” katolikusok már korábban áttértek a kínai nyelvű misézésre.

Száz évvel ezelőtti térkép Kínáról

őslakosok körében egyértelműen sikeresek voltak, ezeknek a közösségeknek a jelentős része keresztény lett.

– A jezsuita misszió időszakában melyek voltak a legelterjedtebb vallási irányzatok?

– A kínai vallásosság másképp néz ki, mint a miénk: a vallási elit szintjén van különbség egy buddhista szentély, egy taoista kolostor és egy népi istenségnek emelt templom között, de a mindennapi népi vallásosságban ezek összemosódnak. Egy átlagos kínai – pláne ebben az időben vidéken – hisz mindenféle buddhista istenségekben, bemutatja az áldozatot a helyi népi isteneknek, a város istenségének és a földistennek is. Azután, ha olyan problémája van, taoista paphoz fordul. A tételes vallások közül a buddhizmus a leghangsúlyosabb.

– Ezek szerint nem a mai agnosztikus, ateista többségű statisztikák jellemezték a népességet?

– Az istenhit abszolút jellemző volt. Akiket ma ateistának vagy agnosztikusnak szoktak tekinteni, azok tulajdonképpen ennek a népi vallásosságnak a hívei. Ha valaki Budapesten bemegy egy kínai büfébe, akkor is láthat valamelyik sarokban egy istenségszobrot vagy egy gazdagságisten képet. Ilyen módon a kínaiak nyolcvan-kilencven százaléka hisz, miközben nem tudnák elmondani, hogy pontosan miben.

– A hitre épülő rítusok gyakorlása általános volt?

– Az 1950-es években kezdődő vallásüldözésig abszolút: halottak napján füstölőt égettek a rokonaiknak, a buddhista ünnepeken áldozatot mutattak be, imádkoztak a helyi istenekhez, azaz a hagyományos szertartásokat végezték. A ’80-as évekig a kormányzat azt állította, hogy a kínaiak ateisták lettek, de aztán kiderült, hogy a sok évtizednyi kommunizmus sem csökkentette a vallásosságot, sőt ma hatalmas vallási reneszánsz tanúi lehetünk.

– Ha elmennénk egy kínai misére, az itteni szertartásokhoz szokott szemünk sok különbséget fedezne fel?

– Voltam, de óriási különbséget nem láttam. Talán a kínaiak kicsit visszafogottabbak. A dekoráció persze kínaiasodott, sok helyen piros lampionok lógnak, Szűz Mária és a kisded Jézus pedig mongoloid vonásokkal rendelkezik a szentképeken.

A 2000-es években Róma elkezdte jóváhagyni a hazafias püspököket, illetve bizonyos esetekben fölszólította a földalattiakat, hogy mondjanak le. Négy évvel ezelőtt aztán a Vatikán és Kína egyezményt kötött. Ennek alapján a hivatalos egyház által jelölt püspököket a pápának jóvá kell hagynia, de Kínának vétójoga van. Azóta nem történt egyházjogilag illegális püspökszentelés.

Mindeközben a Vatikán – az egyetlen európai államként – máig sem létesített diplomáciai kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal. Salát Gergely szerint ma országosan nem jellemző a keresztényüldözés, de a helyi hivatalnokok, ha olyan vérmérsékletűek, gyakran vegzálják a fennhatóságuk alá tartozó nem regisztrált közösségeket: a rendőrség ráront az istentiszteletre, és mindenkit megver, vagy elviszi a papot. Bár most is vannak püspökök börtönben, munkatáborban, a sinológus szerint ez már nem országos és nem rendszerszintű jelenség – és az előzmények után már ezt is előrelépésnek lehet tekinteni.

A katolikusok száma tízmillió körül stagnál, vagy enyhén növekszik, ezzel szemben a protestáns közösségek gombamód szaporodnak. „Ezek nem a mi nyakas kálvinistáink, hanem amerikai ihletettségű neoprotestáns közösségek, akik énekelnek, táncolnak, révülnek” – magyarázza Salát. Becslések szerint 80–100 millió protestáns él most Kínában, emellett virágoznak a hagyományos kínai vallások is; rengeteg buddhista kolostort újjáépítettek, ahova tódulnak a fiatalok szerzetesnek. „Komoly ideológiai, vallási vákuum van. A társadalom elképesztően anyagiassá és versenyelvűvé vált, miközben az embereknek szükségük van kapaszkodóra” – értékel a Kína-kutató.

A sheshan ­ i Szűzanya

Az írás főbb forrásai:

John W. O’Malley

A jezsuiták története –

Loyolai Szent Ignáctól napjainkig, valamint

William Bangert

A jezsuiták története című kiadványa

HÁTTÉR

Kínaiak között kínaivá

Inkulturáció a misszióban – rítusvita a katolikus egyházban

A XVI. század földrajzi felfedezései új lehetőségeket nyitottak a katolikus missziók számára, amelyben az ekkor születő jezsuita rend meghatározó szerepet játszott. A több ezer éves, gazdag hagyományokkal szembesülve fokozatosan megváltozott az egyház misszióról alkotott képe – még ha ez vitákkal, belső megosztottsággal és évszázados hiteltelenséggel járt is.

Az első jezsuiták egyike, Xavéri Szent Ferenc KeletÁzsiában, India után Indonéziában, majd Japánban hirdette az evangéliumot. Módszerére még nem volt jellemző a jezsuiták által később gyakorolt inkulturációs eljárásmód. Egyetlen helyi nyelvet sem beszélt, csak tolmácsok útján kommunikált. A népek kultúráját sem ismerte, ám lelkesedése, kisugárzása magával ragadta a hallgatóságát, és sok ezer embert keresztelt meg. Nagy álmát, eljutni Kínába, csak a követői tudták megvalósítani, mert 1552-ben Kína partjainál meghalt. Európába küldött levelei sok jezsuitát ösztönöztek arra, hogy kelet-ázsiai misszióba kérjék magukat, a módszerek terén azonban új utakat nyitottak. Nekik már volt lehetőségük alaposan megismerni az ottani népek kultúráját, megtanulni a helyi nyelveket és mélyebben reflektálni az evangelizáció kihívásaira.

Isten is azonosult az emberiséggel

A kereszténység kezdetén kérdés volt, hogy a pogányságból megtérteknek előbb zsidókká kell-e válniuk – körül kell-e metélkedniük, a törvényeket aprólékosan meg kell-e tartaniuk. Az ősegyház jeruzsálemi zsinata azt a döntést hozta, hogy nem (ApCsel 15), csupán a paráznaságtól és a bálványoknak bemutatott áldozatoktól kell tartózkodniuk. A döntés által széles tömegek előtt nyílt meg az út az egyházba.

Hasonló kérdések merültek fel a missziós területeken a XVI–XVII. században. Vajon kulturálisan is európaivá kell válniuk azoknak, akik keresztények akarnak lenni? Japán, Kína és India több ezer éves, gazdag vallási és kulturális hagyományokkal rendelkező országok voltak. Mi az, ami az ottani szokásokból megtartható, és mitől kell tartózkodniuk a megtérőknek? Olyan kérdések is felmerültek, hogy mi az, amihez egy misszionáriusnak kell ragaszkodnia a saját életmódját, ruházatát tekintve. Mennyiben hasonulhat azokhoz, akiknek hirdeti az evangéliumot?

A megtestesülés logikája azt mutatja, hogy az élő Isten valóságos emberré lett, a Názáreti Jézusban azonosult egy néppel, a kultúrájával, mindenben hasonló lett hozzájuk, a bűnt kivéve. Zsidó volt, zsidó ruházatban járt,

Koronkai Zoltán SJ

Kínai Biblia

zsidó szokások szerint élt. A misszionáriusok fő modellje, Pál apostol pedig „mindenkinek mindene” (1Kor 9,22) lett, hogy megnyerje őket Krisztusnak. Görögök között görögül, a görög bölcsesség és költészet eszközeit felhasználva hirdette Jézus örömhírét (ApCsel 17,22–34). Az inkulturáció törekvése, azaz, hogy az isteni üzenet egy adott nép nyelvén, kultúrájába ágyazottan szólaljon meg, tehát mélyen a kinyilatkoztatás valóságában gyökerezik – Isten maga járta ezt az utat.

A misszió Szent Ignác-i módszere

A jezsuiták a lelkigyakorlatokban Jézus életét szemlélve és az ignáci lelkigyakorlatok módszeréből az emberek helyzetéhez, befogadóképességéhez való alkalmazkodás útját elsajátítva kaptak inspirációt arra, hogy új evangelizációs módszereket fejlesszenek ki. Ennek egyik úttörője egy olasz jezsuita misszionárius, Alessandro Valignano volt.

1579-ben mint a rendfőnök megbízottja érkezett Japánba, és a helyzetet tanulmányozva úgy döntött: a jezsuiták hagyják el európai ruhájukat, és amiben csak lehetséges – ruházat, étkezés és egyéb szokások tekintetében –, hasonuljanak a japánokhoz. Templomok építésekor ne kizárólag az európai mintákat kövessék, hanem vegyék át a helyi, buddhista hagyomány által ihletett építészet elemeit: például oszlopos-keresztgerendás faépületeket építsenek, nyerges tetővel, legyen a közelben szökőkút és halastó – hasonlóan a japán templomokhoz. Rokon módszert követett Matteo Ricci olasz jezsuita is Kínában. Miután megtanulta a nyelvet, 1583-ban engedélyt kapott a helyi hatóságoktól arra, hogy belépjen a Kínai Birodalomba. Csillagászati és matematikai ismereteivel, valamint a kínai klasszikusok tanulmányozásával elnyerte még a császár jóindulatát is. A mandarinok elit társadalmi csoportjának tagja lett, átvette életmódjukat és öltözködési szokásaikat. Ricci hatására a fővárosban több százan lettek keresztények, és sok ezren Kína más részeiben. A következő évtizedekben pedig fokozatosan növekedtek a keresztény közösségek –a XVIII. század elején már több százezer katolikus volt a Kínai Birodalomban.

Hitvita lett az elődök tiszteletéből

Matteo Ricci és követői arra törekedtek, hogy amint az európai kereszténység teológiai gondolkodásába beépítette az antik pogány bölcseletet –például Platón, később pedig Arisztotelész munkásságát –, ők is igyekeztek felhasználni a kínai konfuciánus hagyományokat. Lényeges különbség volt viszont, hogy míg a görögök nem mutattak rituális tiszteletet a nagy filozófusaik iránt, addig a kínaiak rituális módon is emlékeztek Konfuciuszra és az őseikre.

Ricciék úgy ítélték meg, hogy mindez nem vallási jellegű tisztelet, hanem társadalmi hagyomány. Ezért a megkeresztelkedő kínaiaktól nem követelték meg, hogy tartózkodjanak ezektől a szertartásoktól. Úgy látták, ez a gyakorlat összeegyeztethető a kereszténységgel, egy kínai maradhat kínai, gyakorolhatja azokat a szokásokat, amelyek hozzátartoznak az életmódjához.

Ezzel az eljárásmóddal a jezsuiták közül sem mindenki értett teljesen egyet, amikor pedig 1640 után spanyol domonkos és ferences misszio -

Kínai szentélybelső, füstölőpálcikák a helyi istennőszobor lábánál

Matteo Ricci (1552–1610)

HÁTTÉR

náriusok érkeztek Kínába, megbotránkoztak azon, hogy a kínai keresztények részt vesznek ezeken a szertartásokon. Az újonnan érkezett hithirdetők nem fogadták el az évtizedek óta már Kínában élő, a nyelvet és a kultúrát alaposan ismerő jezsuiták ítéletét, hanem a szinkretizmus eltűrésével vádolták meg őket. Kitört a „kínai rítusvita”, amely a következő évtizedekben nemcsak a kínai keresztények életét borzolta fel, hanem egész Európára kiterjedt.

„A keresztény hit árulói”

Széleskörű polémia alakult ki, mindkét oldalról, s küldöttségek indultak Rómába. A domonkosok feljelentésének hatására X. Ince pápa 1645-ben elítélte a jezsuiták elfogadó evangelizációs módszerét, majd amikor Kelet-Ázsiából ők is eljuttatták képviselőjüket Rómába, 1656-ban VII. Sándor pápa – felülbírálva elődje ítéletét – megengedhetőnek ítélte a jezsuiták eljárását.

Húsz év múlva kiújult a vita, s az európai katolikus közéletet is megosztotta a kelet-ázsiai missziós módszerek kérdése. Végül 1742-ben XIV. Benedek pápa elítélte a jezsuita álláspontot. A döntés katasztrofális következményekkel járt a kínai missziókra. A kínai császárok, az európaiak vitáját látva, megváltoztatták addigi türelmes álláspontjukat, és megtiltották a keresztény igehirdetést. A pápai elítélő döntés után még határozottabb keresztényellenes törvényeket hoztak, amelyek ellehetetlenítették a keresztények életét, és a katolikus missziók hamarosan megszűntek Kínában.

A rítusvita ilyetén lezárása komoly muníciót adott Európában a jezsuiták ellenfeleinek. Rágalomhadjárat indult a rend ellen, a propaganda széles eszköztárát felhasználva tépázták a jezsuiták jó hírét. A keresztény hit árulóinak bélyegezték őket, akik Krisztus helyett Konfuciuszt hirdetik, és vagyonokat halmoznak fel Kínában. Főleg a janzenisták és a Párizsi Külmissziós Társaság tagjai jeleskedtek a hangulatkeltésben, ami egyike volt annak a sok tényezőnek, amelyek 1773-ban a rend feloszlatásához vezettek.

Lassú víz partot mos

A jezsuiták nagy árat fizettek a kínai missziókért. Maga a misszió fenntartása is óriási áldozatokat igényelt. A legjobb embereiket küldték oda, de sokuk már a hosszú és veszélyes tengeri utazás alatt meghalt. A nyelv elsajátítása, az éghajlathoz, étkezési szokásokhoz való hozzászokás is komoly kihívást jelentett. De a legnehezebb az volt, hogy katolikus testvéreik vádolták őket olykor a legképtelenebb vádakkal.

A katolikus egyház évszázadokkal később mégis a jezsuiták álláspontját tette magáévá. XII. Piusz pápa 1939-ben hatályon kívül helyezte a XVIII. századi rítusvita során született tiltó rendeleteket. A II. vatikáni zsinat pedig a más vallásokhoz és kultúrákhoz való viszonyról már így nyilatkozik: „A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki »az út, az igazság és az élet« (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával” (Nostra aetate 2).

XVI. Benedek pápa 2010 májusában, Matteo Ricci halálának négyszázadik évfordulóján mondott beszédében pedig az olasz jezsuitát mint a Krisztushoz való hűség és az evangélium inkulturált hirdetésének példáját méltatta, akit a kínaiak is annyira tiszteltek, hogy mint a „nagy nyugati mestert” emlegették.

Az egykori jezsuita Szent Pál ­ templom megmaradt homlokzata Makaón

Ladányi utáni Kína – Kína a 21. században

Magyar jezsuiták Támingban, a lourdes­ i barlang előtt, 1933 ­ ban

„…az Úr nagy pogány szőlőjében”

Másfél millió lélek gondozása 8640 négyzetkilométeren – ezt a lehetetlennek tűnő szolgálatot vállalta maroknyi magyar jezsuita Támingban. Tizenöt éven át küzdöttek a kínai magyar misszió függetlenségéért, amelyhez folyamatos segítséget reméltek szülőhazájukból. Önállósodásuk viszontagságait visszaemlékezésekből, levelekből és korabeli kiadványokból igyekeztünk megismerni.

Igazodás a helyi adottságokhoz, folyamatos szolgálat, az önálló misszió feltételeinek megteremtése – így foglalható össze az 1922-től Támingba érkező magyar jezsuiták célja. Erre lehetőség is kínálkozott, ugyanis a champagne-i provincia hatalmas kiterjedésű missziós területét, melyen a magyarok is tevékenykedtek, épp több kisebb részre osztották a két világháború között. Ennek érdekében évente-kétévente küldtek Kínába fiatal szerzeteseket: Szarvas Miklós után két esztendővel, 1924-ben érkezett meg Gábor István, 1926-ban pedig Lischerong Gáspár,

Farkas Zsuzsanna

Út a kínai magyar jezsuita misszió önállósága felé

Horváth Sándor és Németh József. Egy évvel később, Litványi György és az első szerzetes testvér, Varga Kálmán kiutazásakor már felmerült a magyar terület apostoli elöljárósággá tétele.

Az aratnivaló sok, a munkás kevés

Az első fecskéket újabbak követték, 1928-ban Herpy Károly és Kerekes István. A szerzetesek közül többen még teológusként utaztak Kínába, őket tanulmányaik befejezése után ott szentelték pappá. Évente két-három, némely esztendőkben öt új misszionáriussal bővültek; a magyarországi rendtartományból 1922 és 1948 között negyvenen lettek kínai misszionáriussá. A huszonhat kalocsai iskolanővérrel együtt a támingi misszióban közel hetven magyar teljesített szolgálatot.

„Az elvakult nacionalisták szerint a kereszténység idegen vallás. Terjesztése a nemzeti érzés elnyomását és az idegen befolyás növekedését jelenti”; ellenben „a revolucionisták a forradalom ellenségét látják a kereszténységben, és a hitterjesztőket, mint az ellenforradalom szervezőit, nem kívánják látni Kína földjén” – számolt be a kezdetekről Lischerong Gáspár a Katolikus Missziók folyóirat hasábjain. Ebből az 1925-től havonta megjelenő, képes jezsuita folyóiratból az itthoni olvasók árnyaltabb képet kaphattak a missziós szolgálat összetettségéről.

Lischerong Gáspár későbbi levelében a kemény munka eredményeiről is beszámolt: „Az elvetett mag már a második, harmadik esztendőben megtermette gyümölcsét. A hitújoncok száma napról-napra nőtt. Nem voltak tömeges áttérések, de az első esztendőben is csak a felnőtt új keresztények száma felülmúlta a százat. A második és harmadik esztendőben pedig a kétszázat.”

Nehezítés: romló gazdasági helyzet

Hiába működött egyre hatékonyabban a misszió, a Trianon utáni magyarországi körülmények, majd a nagy gazdasági világválság miatt a magyar provincián belül sem fogadta mindenki örömmel a függetlenedés lehetőségét. Az akkori tartományfőnök, Csávossy Elemér elfogadta ugyan a majdani átvétel ötletét, de azt is hangsúlyozta, hogy nincsenek felkészülve az önálló működésre. A magyarok nem tudtak elegendő misszionáriust küldeni, valamint kitermelni a fenntartáshoz szükséges évi hetvenötezer pengőt. (Aki az 1930-as években Magyarországon havonta kétszáz pengőt keresett, már a felső tízezerhez tartozott, ebből az összegből fenn tudott tartani egy két-háromszobás lakást, és cselédet is foglalkoztathatott.)

1930-ban a jezsuita általános rendfőnök mégis hozzájárult, hogy a magyar provincia megkaphassa a támingi missziót, majd egy évvel később a területért felelős Lécroart püspökkel egyetértésben Szarvas Miklóst nevezték ki a támingi rendház helyettes elöljárójává – bár ekkor még nem sikerült az önállósodás minden feltételének eleget tenni.

Itthon a tovább romló gazdasági helyzet miatt Vukov János, a budai Manréza lelkigyakorlatos ház és noviciátus rektora elutasította az önállósodást, azonban Bangha Béla, a Mária utcai rendház elöljárója úgy gondolta, egy ilyen döntés nem volna jó hatással sem a Kínában szolgálókra, sem az itthoni rendtársakra. A belső feszültségek miatt Bangha végül azt javasolta, az önállósodást kössék feltételekhez: azt kérték, akkor történjen meg, ha már

A térképek forrása a Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig című kötet

ÉLET A MISSZIÓBAN

lesz kint elegendő misszionárius, illetve a fenntartás ne egyedül a magyar tartomány vállára nehezedjen – vagyis leghamarabb négy-öt évvel később önállósuljon a misszió.

Támogatás a hátországból

„Arra, amerre a nap kél, a magyar hazától mintegy tízezer kilométer távolságban, Ázsia keleti oldalán fekszik egy kis terület, ahol a magyar hithirdetők, a magyar missziós-nővérek dolgoznak az Úr nagy pogány szőlőjében” – így kezdődött a Magyar jezsuiták Kínában – A tamingi misszió első tiz éve című kiadvány, amelyet Szarvas Miklós írt. Ez a ma már nehézkes nyelvezetűnek ható szöveg volt az első könyv, amelyből a magyarországiak részletesen megismerhették a támingiak mindennapjait és céljait. A gazdagon illusztrált kötet közelebb hozta a messzi Kelet kultúráját is.

A jezsuiták ehhez hasonló kiadványok, beszámolók segítségével próbálták adakozásra buzdítani az olvasókat. A hitterjesztők életét mutatta be A magyar misszió Tamingfuban címmel megjelent kiadvány, amely már a támogatás különböző formáira is ösztönözte az előfizetőket. Mint írták, Kínában a statisztikák alapján akkoriban egy hittérítőre százhúszezer „pogány lélek” jutott.

Segíteni háromféleképp lehetett: imával, csatlakozással a „missziós gondolatok ébren tartásáért” felelős missziós szövetséghez, valamint pénzzel. Felhívták a figyelmet, hogy a magyar katolikusok átlagosan csupán egy fillért áldoznak évente misszióra. Pedig az adományokra nagy szükség volt: ezekből fizették a helyi tanítókat, építettek iskolát és biztosíthattak élelmiszereket a rászorulóknak. Emellett a támogatás egy részét templomok építésére és berendezésére fordították. Az már a visszaemlékezésekből derült ki, hogy a templomok kinézete azért vált egyre fontosabbá, mert a misszionáriusok megtanulták, hogy Kínában sokat adnak a külsőségekre, ezért jobban érdeklődnek egy olyan vallás iránt, amelynek templomai mellett a pagodáik eltörpülnek.

A kiadványoknak köszönhetően az érdeklődők az 1930-as évek közepére pontos adatokat ismerhettek meg Támingról: a magyar misszió 8640 négyzetkilométeren terült el, magába foglalva a Táming, Kajcsou (későbbi nevén Pujang) és Csiencsuang körüli településeket, és így másfél millió gondozott lelket, akik közül addigra harminchatezren lettek katolikusok. Az ő támogatásukra kezdetben a francia, majd a magyar misszionáriusok tizenegy plébániát, tizenkilenc templomot, kilencvenhat kápolnát és száznegyvenöt oratóriumot, vagyis imahelyiséget építettek.

A függetlenség napjai

A kiadványoknak és a mai szóval élve marketingtevékenységnek köszönhetően nőtt az adakozási kedv, az itthoniak próbáltak erejükhöz mérten mindent megtenni a misszió fenntartásáért. A kínai mindennapok ettől csak mérsékelten váltak könnyebbé, de a támingi magyarok oktatási intézményeik mellett műhelyeket tudtak működtetni, felépült egy gazdasági udvar és egy malom is, vagyis egyre több feltétel vált adottá az önellátáshoz.

XI. Piusz pápa 1935-ben apostoli prefektúra rangjára emelte Támingot – ez az egyházszervezet kezdetleges formája, mely megelőzi az egyházmegye létrejöttét –, és pénzügyileg is függetlenné váltak a franciáktól.

A MISSZIONÁRIUS, AKI SOSEM JÁRT KÍNÁBAN: Reisz Elemért nevezhetnénk a negyvenegyedik kínai magyar misszionáriusnak, noha nem szolgált Ázsiában. 1904-ben született Nyomján, majd Szegeden lépett be a Jézus Társaságába.

1939-ben a budapesti missziós központ vezetője lett, valamint a Katolikus Missziók című folyóirat szerkesztője és a kínai magyar misszió otthoni felelőse. Neki köszönhetően jutottak el az olvasókhoz a misszionáriusok beszámolói és kérései, segítségével sikerült itthon adományokat gyűjteni és Támingba juttatni.

Háttérben végzett munkája nyomán alkothatunk ma teljesebb képet a kínai külmisszió évtizedeiről.

1936. január 31-én Szarvas Miklós lett az új apostoli prefektúra – vagyis a területen dolgozó összes pap – vezetője és a házfőnök, azaz a jezsuiták elöljárója.

1942-ben a két tisztséget kettéválasztották: Szarvas maradt a prefektúra élén, a jezsuitákat pedig Takács János, majd Koch István vezette.

Ezzel Táming levált a hszienhszieni misszióról. A champagne-i provincia kezében maradt Hszienhszien, a magyaroké lett Táming, az osztrákok pedig –akik többször igyekeztek felhívni a figyelmet a magyar provincia nehéz anyagi helyzetére, hogy így vonják

fennhatóságuk alá területüket –megkapták Csinghszient.

A háború árnyékában

Amikor Japán 1937 nyarán megtámadta Kínát, Németh József a Katolikus Misszióknak írt levelében még kedvezően értékelte a helyzetet: „Kedves Szerkesztő Úr! Legyen szíves néhány újságban közzétenni, hogy a magyar misszionáriusok Támingban a kínai–japán háborút közvetlenül még nem érzik. A háború színhelye innét messze van.” Azt azért hozzáteszi, hogy augusztusban földrengés és árvíz is pusztított, de igyekeztek segítséget nyújtani a károsultaknak.

A látszólagos nyugalom nem tarthatott sokáig: Kékessy Imre és Takács János Somogyi Jenőnek írt 1938. március 3-i leveléből tudjuk, hogy novemberben már japán erők lőtték a várost, 12-én el is foglalták, s a postaforgalom január közepéig szünetelt. A megszállás végül a missziót nem érintette: mivel Japán szövetséget kötött Németországgal, a magyarok is zöld karszalagot kaptak. Ugyanakkor ellenségesnek nyilvánították a brit és amerikai, jellemzően protestáns misszionáriusokat, jelentős részük el is hagyta Kínát.

A magyar misszió megmaradt; területén addigra 39 607 keresztény élt, közülük 1937–1938-ban 877-en keresztelkedtek meg. Ebben az időben a nagyobb településeken sokan annak reményében katolizáltak, hogy a misszió így számukra is védelmet nyújt az ellenséges japánoktól. A háborús helyzet miatt Magyarország és Kína között évekre megszakadt a kapcsolat, a misszionáriusok célja a kilátástalannak tűnő helyzetben az önállóság megtartása volt.

Önállóság fegyvertűzben

Azután, hogy a japánok 1945-ben távoztak Támingból, a várost elfoglalta a kommunista hadsereg, s az ígéretekkel ellentétben megkezdődött a hitterjesztő munka ellehetetlenítése. 1946-ban a közeli falvak lakói fosztogatni kezdtek a településen, még a misszióba is betörtek. Októberben az elöljáró elrendelte a város elhagyását – addigra Szarvas Miklóst és Maron Józsefet elfogták, csak több mint egy hónap után szabadultak, s a megkínzott Szarvasnak távoznia kellett az országból. Néhány héttel később, 1946 novemberében a kormányerők a várossal együtt a misszió épületeit is lebombázták.

A harcok ideje alatt a misszió déli központjába, Pujangba telepítették át a kisszemináriumot, ám a központi erők onnan is kivonultak, a magyar szerzetesek közül csak Lischerong Gáspár és Gömöri Pál testvér maradt a helyszínen. A többiek a biztonságosabb nagyvárosokba húzódtak vagy a szomszédos országokba menekültek. Ebben a reménytelennek tűnő időszakban a Szentszék rendes egyházkormányzatot hozott létre Kínában, Táming egyházmegye lett, élére 1947-ben Lischerongot nevezték ki. Haláláig viselte az „administrator apostolicus de Taming” címet, ám az ezzel járó hatalmat sohasem tudta gyakorolni.

Litványi György diákjai a Zászlónk című katolikus diáklappal ismerkednek

AZ ELSŐ MAGYAR JEZSUITA KÍNÁBAN

„1929-ben keresztényeim nagy száma miatt kerületemet két részre osztottuk. A keleti rész központja a régi maradt, a nyugati rész pedig az új keresztények zömével Csiencsuang körül terült el. Még nincs tizenöt éve, hogy a hitterjesztés ezen a területen megkezdődött és máris háromezernél több keresztény található itt” –számolt be Szarvas Miklós a Magyar Jezsuiták Kínában című kötetben missziójáról és a saját gyermekeinek tekintett hitújoncokról. Ezzel a lelkülettel szolgált egész életében, és a nehéz időszakokban is alázattal végezte hivatását.

Szarvas Miklós 1890. november 4-én született Dunaszentbenedeken, egy kilencgyermekes kántortanító családjában. A kalocsai jezsuita gimnáziumból egyenes út vezetett számára a rendbe. Nagyszombatban végezte a noviciátust, teológiai tanulmányait Innsbruckban, Kalocsán és Sükösdön; 1920-ban szentelték pappá.

Ő volt az első magyar, aki Kínában végzett külmiszsziós szolgálatot. Hajója 1922. augusztus 21-én indult Marseille-ből, s negyvenkét nappal később érkezett Sanghajba. Az első évet a kínai nyelv elsajátítására fordította, majd 1923-ban és 1924 elején a spanyol jezsuiták vuhui apostoli vikariátusában tevékenykedett egy idős francia misszionárius mellett. Onnan a római általános rendfőnök a hszienhszieni francia misszióba rendelte – a következő két évtizedben Támingban és környékén szolgált.

1932-ben a misszió déli részeinek püspöki vikáriusa lett. A keresztények száma rohamosan nőtt, ezért Csiencsuangban megépítette a Lisieux-i Szent Teréz-templomot, amelyet 1933. május 7-én szenteltek fel hívek ezreinek jelenlétében. A magyar misszió 1936-ban lett önálló, ekkor Szarvast nevezték ki a terület apostoli prefektusává és az ott működő jezsuiták vezetőjévé. Az első tíz év alatt négyezer-hatszáz hitújoncot keresztelt meg, egész kínai missziója alatt pedig kilencezret.

1946. szeptember 28-án a kommunisták elfogták Szarvas Miklóst, másnap néptörvényszék elé vitték, majd megverték és börtönbe vetették, ahonnan egy hónap után sikerült szabadulnia. Végül a magyar jezsuiták ápolásának köszönhetően talpra állt, de testi épsége megőrzése érdekében már nem maradhatott Támingban – hívei arra kérték, meneküljön.

A támingi misszió kifosztása után még egy évet töltött Kínában: előbb Honan tartományba ment, majd Sanghajba. 1947 decemberében Rómába indult, ahol a rend vezetőinek beszámolt a kínai viszontagságokról. 1948. január 23-án, több mint negyed évszázad után tért haza Magyarországra. Ezt követően másfél évig járta az országot és népszerűsítette a kínai misszió ügyét, de maga már nem térhetett vissza. A szerzetesrendek tevékenységét beszüntető 1950-es kormányrendelet kiadása után rövid időre megfosztották szabadságától, majd 1952-ben a pannonhalmi papi otthonba került. Hetvenöt éves korában, 1965. augusztus 20-án hunyt el.

MAGYAR JEZSUITA EGY KÍNAI EGYHÁZMEGYE ÉLÉN

Lischerong Gáspár közel huszonöt éven át volt a támingi egyházmegye első kormányzója, de valójában sohasem élhetett a vezetői tisztséggel járó felelősséggel. 1889-ben született Bégafőn, a mai Szerbia területén. 1912. július 30-án lépett be a jezsuita rendbe Nagyszombatban, a budapesti egyetemen latint és történelmet tanult – doktori disszertációját Pray Györgyről írta –, s tanított a jezsuiták pécsi és kalocsai gimnáziumában.

1923-ban végezte el harmadik probációját, ezzel párhuzamosan kezdődött meg a magyar rendtartomány kínai missziója, amelybe ő is jelentkezett. Útja azonban nem egyenesen Támingba vezetett: 1924-ben az Egyesült Államokba ment támogatókat keresni, és csak két év múlva érkezett Kínába – akkor még nem tudhatta, de ezt követően már nem tért vissza Magyarországra.

Lischerong Gáspár az 1920-as évek végén magyar adományokból építtette az első templomot saját missziós területén, Zsucsiacsajban, melyben magyar vonatkozású, Szent István megkoronázását ábrázoló oltárképet helyeztek el. Leveleiből és beszámolóiból a magyarországiak képet kaphattak a missziós munka sokféleségéről.

A japán megszállás alatt is folytatta hittérítő tevékenységét, 1940-ben pedig a pujangiak felkérték, hogy legyen a város elöljárója, ám ő elutasította a világi hatalommal és kötelezettségekkel járó posztot. 1947-ben megkapta a Szentszéktől a támingi apostoli adminisztrátori kinevezését, bár Támingba a kommunisták miatt nem térhetett vissza. A misszió déli központjában, Pujangban maradt 1954-ig, reménykedve, hogy folytathatják a missziós tevékenységet Kínában, de amikor a helyzet végleg kilátástalanná vált, Tajvanra menekült társaival.

Itt is folytatni akarta a szolgálatot, a jezsuita rend által a magyarok számára kijelölt helyen azonban az egyházmegyéjéből elmenekült világi papok nem dolgozhattak volna. Ezért egy másik egyházmegyében, Putze településen alapított missziót, ahol a magyarok és a kínaiak együtt maradhattak. Munkájuknak köszönhetően egy évtized alatt több mint kétezerötszázan keresztelkedtek meg. Lischerong Gáspár misszióban hunyt el 1972-ben, nyolcvanhárom évesen.

Táming, a „nagy hírű” város

Hová érkeztek meg hosszú, viszontagságos hajó-, később vonatút után a kelet-ázsiai szolgálatra igyekvő magyar jezsuiták? Milyen látvány fogadta az új otthonukba érkező misszionáriusokat? Korabeli képriport Támingról, a misszió központjából.

A kínai magyar misszió központjába, Támingba érkező jezsuita misszionárius legelőször a várost négyzet alakban körülvevő hatalmas kőfalat pillanthatta meg, amely nyolc­ tíz méterre magasodott az árnyékában meghúzódó nyomorúságos sárkunyhók fölé.

Szokol Réka

Akkorra már több órányi, lapos és poros tájon át vezető út volt a szerzetes mögött: „az egész tartomány síkság, amelyen sűrűn vannak a falvak” – írta Szarvas Miklós. „Ha kocsin, vagy kerékpáron megyünk, az utat sem látjuk a sűrű porfelleg miatt, szemünk, szájunk, fülünk telve van porral.”

Az autón, esetleg buszon zötyögő fáradt vándor tekintetét a falak után a katolikus templom ötven méter magas karcsú tornya vonzotta magához. A francia páterek építették, 1918 ­ ban lett kész a székesegyház, ám tornyát még abban az évben le akarták rombolni a környékbeli lakosok. A tizenegy hónapja tartó aszály okát abban látták ugyanis, hogy az égbetörő építmény megzavarta a légköri mozgásokat. A mandarin bezárta a városkapukat, és elzavarta a rendbontókat, az emberek pedig nagy agyagedényeket helyeztek a házuk tetejére, hogy a templomtoronyból „jövő káros hatásokat felfogják” – emlékezett vissza Szarvas Miklós.

A vályogból és sárból épített házak utcafrontján csak ajtó nyílt, az ablakok a belső udvarra néztek. A szegényebb családok többen, négyenöten osztoztak egy udvaron, a gazdagabbak cseréptetős téglaépületekben laktak, udvarukban fákkal körülölelt kis tó pompázott, ablakukban miniatűr hegy, azon aprócska házak. Az emberek a madaraikkal indultak sétálni, „nem is igazi úr, akinek nincs mongol pacsirtája” – számolt be a Katolikus Missziók olvasóinak Koch István. A támingiak leginkább kereskedéssel foglalkoztak, kiskereskedők, utcai árusok voltak, az utcafrontra teljesen nyitott boltjaikban kínálták portékájukat a járókelőknek.

A városfalakon kívül is éltek emberek, körülbelül húszezren, a város lakossága velük együtt nagyjából hatvanezerre rúgott. A katolikus misszió a keleti főutca két oldalán helyezkedett el, nem messze tőle egy nagy kínai pagoda – Kékessy páter szerint „a pogányságnak roskadozó fellegvára”. Az északi városrészben kapott helyet a protestánsok missziója és kórháza, a déli városrészben pedig a muzulmánok éltek.

A városnak négy kapuja volt a négy égtáj felé, a kapukat az egymást keresztező főutcák kötötték össze. Támingban – a név jelentése „nagy hírnév” – sehol sem volt közvilágítás, és nem hívogatta a járókelőket kirakat vagy teaház. „Az utcákon nincsen kövezet” – írta Kékessy Imre, „van helyette jó bokáig érő finom por, nagyszerű járás esik rajta, akárcsak valami perzsaszőnyegen”. Az egymást derékszögben keresztező utakon a protestáns misszionárius és a kínai fuvarozó autója közlekedett csupán, a forgalmat azonban fekete ruhás, fehér lábszárvédős rendőr irányította.

Test és lélek gyógyítói

A missziós munka négy területe

Megalakulása óta a Jézus Társasága egyik legfontosabb feladata a hittérítés. A Kínába érkező jezsuita atyák igehirdetéssel, oktatással, gyógyítással és tudományos munkával igyekeztek a helyieket megnyerni a kereszténység számára.

A misszionáriusok egy része a támingi központi rendházban dolgozott, a többiek kisebb városokban, falvakban laktak, és onnan jártak be havonta a rendházba, de kéthetes nyári szabadságukat és a kötelező nyolcnapos lelkigyakorlatukat is ott töltötték. A távolabbi településeken szolgálók a közlekedés viszontagságai miatt a misszió déli részén található pujangi központba tértek vissza. A missziós központokban segítő testvérek is dolgoztak, akiknek nem volt teológiai végzettségük, hanem valamely szakma képviselőjeként – asztalos, szakács, lakatos, betegápoló – a műhelyeket irányították. Az asztalosműhelyben térdeplőket, kereszteket, gyóntatószékeket és iskolai berendezéseket készítettek. A nyomdában kínai nyelvű könyveket, folyóiratokat, imakönyveket és katekizmusokat, tudományos és ismeretterjesztő anyagokat nyomtattak. A gyógyszertárban pedig a helyben elérhető összetevőkből készítették el az alapvető gyógyszereket. A misszió működéséért is egy testvér, Lindenberger Sándor felelt.

Lázár-Ordasi Márta

Lischerong Gáspár beteget gyógyít

A cikk fő forrása Vámos Péter Magyar jezsuita misszió Kínában című könyve

Hithirdetés, lelkipásztori munka

Az első támingi lelkigyakorlat 1933 januárjában a jezsuita atyákon kívül lehetőséget teremtett az ignáci elmélkedésre a kalocsai nővérek és a hívek számára is. Ettől kezdve a nyolcnapos lelkigyakorlatot minden évben megtartották a kínai újév utáni időszakban. A lelkigyakorlatok alkalmával a hívek beköltöztek a misszióba, és minimális összeggel honorálták a kapott szállást és az ételt. A kínai nők számára külön időpontban volt lehetőség zárt lelkigyakorlaton részt venni.

A vidéki misszionáriusok, akik a falvakat járták, kiválasztottak egy nagyobb, keresztények által lakott települést, és missziós állomást alakítottak ki: kápolnát vagy templomot építettek, iskolát és betegkezelőt hoztak létre, s innen látogatták a rájuk bízott ötven-száz kisebb települést. (Noha a jezsuiták tisztában voltak vele, hogy a kínaiak jelentős része –akiket „rizskeresztényeknek” csúfoltak – a segélyek miatt veszi fel a keresztséget, úgy gondolták, így is megéri foglalkozni velük.) Lischerong Gáspár például két templomot, hét iskolát és négy imaházat is épített nagyrészt magyar adományokból, így Zsucsiacsajban a Szent Istvánnak szentelt templomot.

Ahol nem volt állandó lelkipásztori jelenlét, ugyanaz az épület szolgált a misszionárius szállásaként, iskolaként, gyóntatóhelyiségként, itt történt a misézés, a gyógyítás és a segélyosztás is. A hívek itt akkor is összegyűltek imára, ha a páter nem volt jelen, ami gyakran megesett, hiszen ő két-háromhavonta jutott el ugyanarra a településre.

A misszionárius távollétében fizetett hitoktatók, más néven katekisták irányították a hitéletet. Ők tanították hittanra a gyermekeket, szükség esetén megkeresztelték a haldokló csecsemőket, és a hívekkel együtt végezték az imákat. Többnyire olyan kínai nőkről volt szó, akik szüzességi fogadalmat tettek, de nem lettek apácák. A gyakorlat szerint csak addig végezték tevékenységüket, míg férjhez nem mentek. Papilla Lajos így emeli ki fontosságukat: „Ők azok, akik közvetlen kapcsolatba kerülnek a misszionáriusokkal, ők tanulják meg a misszionáriustól a teológiai alapfogalmakat, a dogmákat, és ők azok, akik ezeket a fogalmakat lefordítják a kínaiak saját gondolkodása szerint a saját nyelvükre, és megpróbálják a tanításokat a kínaiak számára elfogadható nyelven átadni az egyszerű hívő embereknek.”

A katekistákat a jezsuiták külön iskolában képezték, hogy feladatukat a misszionáriusok szándékának megfelelően végezhessék, hiszen olyan embereket kellett a kereszténységgel megismertetniük, akik korábban arról semmit sem tudtak. A hitoktatók kiemelkedő szerepét az is szükségessé tette, hogy a misszionáriusok és a kínai emberek között nehezen alakult ki közvetlen viszony, maguk között a távolról jött embereket a „Nyugat ördögének” nevezték. A misszionáriusok is távolságtartással kezelték a kínaiakat, Takács János szerint „ennek a viselkedésnek az oka az, hogy a kínaival csak az boldogul, aki tekintéllyel lép fel vele szemben. Igen hamar túl bizalmaskodók, tolakodók.”

Oktatás-nevelés

A magyar misszió kezdeti időszakában Kínában nem létezett oktatási rendszer, nem volt általános tankötelezettség, és a lányok ki voltak rekesztve az oktatásból, ezért a népesség jelentős hányada írástudatlan volt. Magániskolába bárki járathatta a gyermekét, de ezt kevesen engedhették meg maguknak. A jezsuitáknak elvitathatatlan szerepük volt a modern kínai oktatási rendszer kiépítésében, azt minden réteg, a nők számára is elérhetővé tették, keresztény és nem keresztény diákok is együtt tanulhattak, így a köztük lévő különbség elhalványulhatott – magyarázza Magyar jezsuita misszió Kínában című könyvében Vámos Péter.

Az oktatási intézményrendszert egységes elvek alapján állították fel: minden faluban, ahol működött keresztény közösség, imaiskolát, és valamennyi településen, ahol pap is volt, elemi iskolát hoztak létre. Támingban a lá-

Litványi György jezsuita szentbeszédet tart

nyokat a kalocsai nővérek, a fiúkat a jezsuiták nevelték, a vidéki iskolákban pedig fizetett alkalmazottak. A jezsuita iskolák tették a tananyag részévé a testnevelést és a zenei oktatást, de figyelmet fordítottak a nyelvek oktatására, a természettudományos és a technikai ismeretek megismertetésére is. Az oktatás térítéses alapon zajlott, a diákok a költségek negyedét fizették.

Támingban a franciáktól átvett középiskolát is működtettek, ahol többek között francia nyelvet, pénzügyi és postaforgalmi ismereteket tanítottak. A kereskedelmi szempontból érdekelt külföldi országok – mint Nagy-Britannia, Oroszország és Franciaország – akkoriban saját postaszolgálatot tartottak fenn több tízezer helyi alkalmazottal, akik számára elengedhetetlen volt a készségek és a nyelvismeret elsajátítása. Mindezeken túl a papi és a laikus egyházi vezetők képzésére is figyelmet fordítottak. Tanítványaik közül többen lettek jezsuiták vagy világi papok, a leghíresebb közülük Paul Shan jezsuita bíboros, egykori kaohsziungi püspök.

Egy 1928-ban kiadott kormányrendelet előírta a négy év tankötelezettséget minden gyermek számára. A jogszabály a magániskolák állami elismertetéséről rendelkezett, amelynek feltétele az volt, hogy a hittanoktatás nem lehet kötelező. A reform kihívást jelentett a jezsuita iskolák számára; végül az a gyakorlat alakult ki, hogy a falusi elemi iskolákban nem igényelték az állami elismerést, a városi intézményekben pedig a hittant a tanórák befejezése után, külön épületben tanították. Az akkreditáció megszerzése azért volt fontos, hogy a diákok államilag elismert bizonyítványt kaphassanak, hiszen csak így vették fel őket felsőoktatási intézményekbe.

Egészségügyi ellátás

A misszió harmadik kulcsfontosságú része a gyógyítás volt. A jezsuiták megérkezésekor Kínát az egészségügyi ellátási rendszer teljes hiánya jellemezte. Ahol a misszionáriusok letelepedtek, ott kórházat, rendelőt vagy betegkezelőt rendeztek be, amelyek modern orvosi felszerelés hiányában is a legjobb feltételeket biztosították, köszönhetően az addig ismeretlen higiéniának és a nyugati gyógyszereknek.

A kínaiak egyrészt a kíváncsiságuktól hajtva – hogy megnézhessék a misszionáriusokat és kalocsai nővérek téglából épült házait –, másrészt a gyors gyógyulás reményében vették igénybe a „nyugati” egészségügyi szolgáltatásokat. A gyógyító misszionáriusok eredményes munkája csökkentette a kínaiak előítéleteit a kereszténységgel szemben és egyre növekvő bizalommal fogadták a jezsuitákat.

A misszionáriusok csak az enyhébb betegségeket tudták gyógyítani, injekciót adtak, fogat húztak, olyan gyógyszereket osztottak, amelyeket elsősorban külföldről kaptak, vagy helyben fellelhető összetevőkből készítettek. Két segítő testvér, Kollár Zoltán és Herhold Árpád operációkat is vállalt. Az egyetlen jezsuita, aki orvosi tanulmányokat is folytatott, Kékessy Imre – ő Sanghajban orvosi gyakorlati képzést adott az ott tanuló jezsuitáknak.

A kínai misszióba induló jezsuiták közül többen alapvető készségeket sajátítottak el magyarországi orvosi kurzusokon, hárman pedig kórházigazgatók

A jezsuita oktatás része volt a testnevelés is

a támingi rádiós feladataira készült

is lettek: Szajkó József Senhszi tartományban, Gömöri Pál testvér Pujangban és Jaschkó István Csangjüanban. Gömöri találmánya volt, hogy felmelegített tej beinjekciózásával váltottak ki lázat a betegeknél, ami legyőzte a szervezetet megtámadó bacilusokat. A legtovább a három „mezítlábas orvos” tevékenységét tűrte el a kommunista uralom, ám az 1950-es években fokozatosan ellehetetlenítették, majd 1954-ben ki is utasították őket az országból.

A misszió eredményességéhez hozzájárult a francia Léon Wieger munkássága, aki sinologusként a kínai nyelv mellett a kínai orvoslást is tanulmányozta. A helyben beszerezhető kínai gyógynövényekben található hatóanyagok felhasználásával, az Európából kapott gyógyszertári eszközök segítségével tudta elkészíteni az orvosságokat, amelyeket aztán porciózott, és használati utasítással ellátva adta oda a misszionáriusoknak.

Tudományos munka

A támingi misszió kapcsolatban állt a jezsuiták 1873-ban létrehozott zikaveji obszervatóriumával is, amelynek a csillagászati, szeizmográfiai és a Föld mágnesességével kapcsolatos kutatások mellett legfőbb tevékenysége a meteorológiai megfigyelés és az időjárás-előrejelzés volt. Szajkó József havonta küldte Magyarországra is a hőmérsékleti és légnyomásmérési adatokat.

Részben a meteorológiai megfigyelések hívták életre a missziós központok közötti rádióösszeköttetést Támingban, Szajkó József és Herhold Árpád segítő testvér közös munkájának eredményeként. Megfelelő áramforrás hiányában eleinte egy motorkerékpár motorjával működtették a rádió akkumulátorát, de mivel a hozzá való üzemanyag külföldről érkezett, meglehetősen drága volt. Ezért a villamosítási fejlesztések keretében ezt a megoldást szélmotorra cserélték, aminek segítségével már erősebb morzejeleket tudott küldeni a rádióállomás.

A kommunista hatalom előretörése után Kínából kiutasított jezsuiták egy része tudományos munkába fogott, mások a Zsámár Jenő ötlete alapján megalakult nemzetközi kezdeményezés, a kínai–többnyelvű szótár előkészületeibe kapcsolódtak be. Ahogy Zsámár fogalmazott: „A mi szótárunk minden nyelvű, nemzetiségű misszionárius számára ugyanazt a szókincset fogja megadni, ezzel egyszerűsíti a misszionáriusok nyelvhasználatát.”

Zsámár Aszketika és misztika című könyvének írása közben jutott arra a következtetésre, hogy a kínai nyelvből hiányzik a keresztény lelki irodalom szókincse. Művét latinul írta meg, és azt a rítusvita miatt nem egyszerűen lefordították kínai nyelvre, hanem megfogalmazták az értelmét kínaiul. A munkát kínai papok és szeminaristák, valamint egy kis szótár segítségével végezték. Közben arra figyeltek fel, hogy a keresett kifejezések jelentős része fellelhető a kínai nyelvben, csupán a szótárak nem tartalmazzák, így a misszionáriusok sem ismerik őket. A munkálatok melléktermékeként született egy kétezer kínai aszketikus kifejezést tartalmazó szótár, amely megalapozta az igényt egy modern, a kínai nyelv teljes szókészletét tartalmazó többnyelvű nagyszótár elkészítésére.

Szajkó József már Magyarországon is

Így teltek a misszionáriusok hétköznapjai

„Egész életemet ide szántam Kínába, Keletre” – mondta Jaschkó István jezsuita misszionárius 1994ben, és így gondolhatta mind a negyven szerzetes, aki a magyarországi jezsuiták támingi missziójában élt 1922 és 1954 között. Új nyelvet, ismeretlen kultúrát és szokásokat kellett elsajátítaniuk, új identitásokat építettek fel, megjárták a nyomor, a testi-szellemi betegség és a kiszolgáltatottság bugyrait.

Azok a jezsuiták, akik felszálltak a Lloyd Triestino hajózási társaság óceánjáróira, vagy később a transzszibériai expresszre, örökre maguk mögött hagyták a hazájukat: „Szülőföldünkön, szülővárosunkban, szülőfalunkban talán már el is feledkeztek rólunk. (…) Elfelejtenek minket misszionáriusokat is, mint ahogy a halottakat is elfelejtik.”

Amikor a Conte Verde fedélzetén frissen növesztett szakállal, patyolatfehér vászonruhában néztek szembe a fényképezőgéppel, tengeribetegséggel küszködtek és rácsodálkoztak az egyre egzotikusabb kikötővárosok hangulatára, talán nem is sejtették, hogy át kell majd lépniük saját határaikat is. Nem tudhatták, milyen sokszor

Litványi György jezsuita a támingi iskola két diákjával

Szokol Réka

„Megyünk, hogy áldozattá legyünk Krisztusért”

fognak szembenézni a pusztulás legkülönbözőbb formáival, közösségük mennyi megpróbáltatáson megy keresztül: „Megyünk, hogy áldozattá legyünk Krisztusért”.

„Idegen földön, idegen emberek közt, akiknek nyelvét sem érti az ember, úgy éreztem magamat, mint a számkivetett” – emlékezett vissza Szarvas Miklós Sanghajba érkezésére. „… a parton nyüzsgő embertömeg közt idegennek, kicsinynek éreztem magamat: csak egy csöpp az emberiség óceánjában…”

Nyelvi és kulturális szakadék

A misszióba érkező páterek és testvérek számára az első nagy kihívás a kínai nyelv elsajátítása volt. Támingban, kínai tanároktól tanultak, vagy a jezsuiták központi nyelviskolájába jártak. De kikerülni az iskolapadból még nem jelentette azt, hogy az ember gördülékenyen tud kommunikálni a helyiekkel; egyrészt érződött a beszédén az idegenszerűség, másrészt szinte minden faluban más volt a dialektus.

A kulturális távolságokat sem volt könnyű leküzdeni. A külföldi szerzetesekre a kínaiak felnéztek, a pátereknek kijárt a félelemmel vegyes tisztelet és udvariasság. Ám ezt az egyenlőtlenséget később többen úgy értelmezték, hogy a misszionáriusok fenn hordták az orrukat, lekezelően bántak a helyiekkel. Támingban a magyar teológushallgatók megfeddték a kínai szeminaristákat, ha nem hajtottak fejet nekik az utcán, s Szarvas Miklós is keményen rádörrent a templomban hangosan fecsegő asszonyokra. De a magyar jezsuiták közül sokan a kínai falusi emberek életmódját folytatták, és sorsközösséget vállaltak a helyi lakosokkal. „Igazán boldogok voltunk, igazi misszionáriusi életet éltünk az egyszerű nép között” – vallotta meg később Jaschkó István. Kapcsolatukat a hívekkel mégis inkább távolságtartás, a kölcsönös tisztelet, semmint bensőségesség vagy közvetlenség jellemezte.

Közlekedés, avagy a „misszionárius térdeplője”

A Kínába érkező misszionáriusok egyik első élménye a helyi járművekkel való közlekedés volt. Miután leszálltak az óceánjáróról, utaztak riksán, vonaton, kishajón, szekéren és buszon: „Ilyen agyondrótozott masinát, ezer deszkadarabból eszkabált játékszert még nem láttam. De motorja, sofförje derekasan megállták helyüket. Egy deffekttel, 8-10 megállással, kék és zöld foltokkal végül mégiscsak megérkeztünk. Úgy hiszem ennyiszer, ily rövid idő alatt kevesen indították fel a tökéletes bánatot!” – írta Molnár Ödön 1933-ban.

Úton, ez alkalommal épp bivaly húzta szekéren

Autóba is ülhettek, mint Kékessy Imre szintén 1933-ban: „Ablaka csak két oldalt. (…) Ülés helyén deszka, a belseje csupa pléhfoltozás, tetején lécek, az ajtókat kötéllel kellett bekötni, csupa por, sár, rugózás szintén nincs. (…) De a motor pompás jószág, bírta az iramot. Amint így vágtatunk, veti ám egyszer csak magára P. Szarvas a keresztet. Kérdem, miért? Hát az utakon a hidak helyett két szál deszka van keresztül fektetve (…), sem korlát, sem középen nincs fedve, csak a két szál deszka, 40–50 cm széles.”

A különféle közlekedési eszközök használata később is életformájuk fontos eleme maradt. Mindig mobilisnak kellett lenniük ahhoz, hogy egymással és híveikkel tartani tudják a kapcsolatot. Eleinte főként szekérrel utaztak,

Szarvas Miklós missziós állomása előtt egy helyi tanítóval

ami elé bivalyt vagy ökröt fogtak. Később a misszionárius egyik legfontosabb „tartozéka” a kerékpár lett, bár utak nem nagyon voltak: árkon, bokron, mocsáron, homokban, sárban kellett tekerni vagy tolni a drótszamarat. Ez volt a „misszionárius térdeplője” – írta Zsámár Jenő, a kerékpárját vállán cipelő, sárban cuppogó Cser László pedig az előtte baktató Horváth Sándorra nézve „egyszerre: az Urunk Jézust látta maga előtt. Nem keresztet, kerékpárt cipelt.”

Szarvas Miklósnak, Lischerong Gáspárnak és Zsámár Jenőnek motorbiciklije is volt, sőt Zsámárnak lova is, amin pompásan lovagolt. Papilla Lajos egyszer Szarvassal utazott Támingból a közeli Csiencsuangba motoron: „Úgy ültem ott a hátsó ülésen, mint virág a vázában. Kezemben hatalmam jelvénye: egy hosszú nádpálca. Szükséges kellék, mert különben a kutyák lehúznának minket a gépről. Élvezettel figyeltem, hogy Mgr. [Monsignore] Szarvas hogy figyel mindenre vezetés közben. Majd egy, vagy száz méterre álló gazdának kiált, hogy fogja meg a lovait, majd egy gyereket szid össze, hogy elugrott a gép előtt, majd pár kicsikének int, hogy ne közelebb! Fékez, utat keres…, közben gyakran néz hátra, hogy útitársát nem hagyta-e le valahol.”

Szüntelen vándorúton

Egy páternek több tíz falucska keresztényeit kellett ellátnia, így állandóan utazott. Az ágyneműjét és miseládáját talicskán tolták oda, ahova éppen ment, az utolsó kenetes táskát és az orvosságos ládikát pedig a biciklire csatolta. Rendszerint sárból épített földes szobácskába érkezett, lécekre terített gyékényen aludt, kínai koszton élt. Egész nap gyóntatott, prédikált, ügyeket intézett, betegeket gyógyított, majd két-három nap múlva szedte a sátorfáját.

Sok településen ugyanabban a kunyhócskában volt a páter átmeneti szállása, a templom, az iskola és a beteggondozó. Ahol nagyobb volt a katolikus közösség, kis rezidenciát alapítottak, templomot, iskolát, betegkezelőt tartottak fenn. A missziós központok pedig egészen komplex intézményként működtek iskolákkal, bentlakásokkal, rendelőintézettel, műhelyekkel. A külső missziókban élő szerzeteseknek is volt itt szobájuk, ahova visszatérhettek pihenni, vakációzni vagy lelkigyakorlatot végezni.

Jaschkó István például harminc falut látott el: „Nagyon fárasztó volt. Főként az okozott nehézséget, hogy mindennap máshol kellett aludni. Lepedő ugyan nem volt, csak takaró, de azt is mindig más ember használta. Télen bolhákkal és poloskákkal volt teli. Úgyhogy mikor megérkeztünk a központba, akkor az első volt tisztálkodni, tisztálkodni.”

Öltözködés, gasztronómia

Nyáron a rekkenő hőséghez, télen a hideghez kellett alkalmazkodniuk. A külső missziókban télen nem fűtöttek, a nagyobb rezidenciákon, ahol volt kályha, csak december végétől február elejéig raktak tüzet. A kínaiakhoz hasonlóan a jezsuiták vattás ruhákkal, szőrmés kabátokkal-kucsmákkal védekeztek a hideg ellen. Kékessy Imre téli öltözete például így nézett ki: fehérnemű, hosszú, fehér nadrág harisnyába tűrve, felette vattás nadrág, a második harisnyába kötözve, fölötte a papok hétköznapi öltözete, a vastag reverenda, ezen pedig a vékony, hogy a vastagot védje (mert azt nem lehetett mosni). Végül vattás bekecs, sál és szőrmés sapka.

A motorbicikli és az autó akkoriban ritkaságszámba ment Támingban és környékén

A MISSZIONÁRIUS EBÉDJE:

Ilyen volt egy ebéd, amivel kínai hívei látták vendégül az egyik jezsuitát:

Momó: zsemle nagyságú gőzben főtt kenyér.

Babféle preparátum: nagy tálban barnás ecetes­olajos folyadékban fehér, szeletelt csúszós valami.

Tojásrántotta, mellé saláta, babok, főtt fokhagyma, tökvirág, tengeri növények, sózott répa.

Meleg bor – erős, mint a pálinka –, majd gyümölcs.

Végül, a vendég tiszteletére – mert kínai ilyesmit nem ivott – barna lötty, a kávé.

„Pompás találmány a kínai téli ruha” – írta Papilla Lajos. „Könnyű és meleg. Azután az az előnye is megvan, hogy este odaállítja az ember a vattás nadrágot az ágya mellé – úgy áll, mintha benne lenne valaki – és reggel egyenesen belelép.” A nyári ruha viszont nagyon vékony anyagból készült, nadrágból és hosszú talárisból (reverendából) állt. Ezen kívül a szerzeteseknek volt még egy rövid kabátjuk és egy béleletlen pamutvászonból készült fekete vagy sötétkék nadrágjuk-talárisuk is. Lábukon többnyire vászoncipőt hordtak. Legnehezebbnek a kínai koszthoz való alkalmazkodás bizonyult. A misszionáriusok többnyire tartózkodtak a hústól – leginkább higiéniai okokból. Zöldséget, gyümölcsöt, tojást fogyasztottak, böjtöltek, általában sokat fogy tak. A külső missziókban dolgozóknak felüdülést jelentett „hazatérni” egy nagyobb központba, ahol általában magyar testvér főzte az ebédet.

Katasztrófák, üldöztetés, betegségek

A hétköznapok gondján-baján túl a jezsuitáknak sokszor kellett váratlan és rendkívüli eseményekkel szembenézniük – a háborúk mellett például rablótámadásokkal. Bár a rablók alapvetően nem bántották őket, volt, hogy levetkőztették, kifosztották vagy megverték a szerzeteseket. Szarvas páter ezért pisztolyt is hordott.

Sokszor az elemi csapások is kihatottak a missziók életére: árvíz, szárazság, éhínség és nyomor vette körül a szerzeteseket. Persze segítettek, ahogy tudtak: befogadták a menekülőket, ételt, segélyt osztottak, összegyűjtötték az árvákat és öregeket, gondozták, gyógyították a betegeket. Pujangban árvízkor Lischerong atya terelte össze missziójába az embereket, hónapokig etette őket híg rizslevessel, mert nem volt más, de mindenki túlélte a katasztrófát.

A szélsőségesen nehéz életkörülmények, a létbizonytalanság, majd a kommunisták üldözései megviselték a közösséget: számos jezsuita sorsa betegség, elmebaj, depresszió, halál, kínzások, börtön és menekülés volt. Szarvas Miklós vasszervezete és acélos akaratereje szinte mindent kibírt: ha kellett, harminckilenc fokos lázban gyalogolt huszonkét kilométert, Gábor István atya viszont missziós útján napszúrást kapott, és nem élte túl. Hárman kerültek a sanghaji elmegyógyintézetbe gyógyíthatatlan betegen, többen átmeneti idegkimerültségtől, valóságvesztéstől szenvedtek. Resch Ferenc súlyos szívbetegségben hunyt el, Németh József majdnem megvakult, Zsámár Jenő elvesztette fél veséjét, Kaufmann Józsefet ötször operálták agyhártyagyulladással, de túlélte, Papilla Lajos majdnem meghalt tífuszban, Császár György tüdőbajjal küszködött.

Megtapasztaltak rengeteg kudarcot, túlterhelte őket a munka, az állandó útonlét, közösségükben sok volt a feszültség és a sérelem. Mégis kitartóan művelték az Úr szőlőjét, így a katolikusok száma a támingi misszióban az ötvenes évekig növekedett. És maradtak Kínában, ameddig ki nem toloncolták őket, életüket kockára téve pasztoráltak, gyógyítottak, védelmezték a kiszolgáltatottakat. Újra és újra felépítették lerombolt épületeiket, öszszegyűjtötték szétszórt híveiket, végül missziós munkájukat Tajvanon újrakezdték.

A kalocsai nővérek zárdatemploma Támingban

Akiket Kalocsától Kínáig a jó vezérel

Magyar szerzetesnővérek Kelet-Ázsiában

A Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata 1926 és 1948 között huszonhat miszszionáriust küldött Kínába, és a magyar jezsuitákkal együtt dolgozva lányok nevelésével, árvákkal és betegekkel foglalkoztak. Közel száz év eltelt, de a kalocsai iskolanővérek kínai ága ma is virágzik – tudtuk meg elöljárójuktól, DÁVID M. BERNADETTE nővértől.

– Honnan ered a kínai misszió ötlete?

– Ez benne volt a levegőben: az egyházban egyfajta missziós tavasz volt akkoriban, 1924-ben kongresszust is szerveztek a témában Magyarországon. A jezsuitákban – akikkel kezdettől fogva jó kapcsolatot ápoltunk – nagy volt a missziós lendület, ami ránk is hatott. Henri Lécroart SJ, az adott kínai terület püspöke 1925-ben kérte a nővérek csatlakozását a támingi munkához.

– Milyen volt az ötlet fogadtatása?

Berki Bettina SSS

ÉLET A MISSZIÓBAN

– Igen sikeres: a nővérek közül először több mint nyolcvanan jelentkeztek, közülük tízet választottak ki. Az első kalocsai nővérek 1926-ban útnak is indultak a támingi misszióba.

– Hogyan készültek fel a szolgálatra? Miként jutottak el egyáltalán Kínába?

– Nemcsak úgy fejest ugrottak a misszióba, hanem éveken keresztül készítették őket a feladatra. Hajóval utaztak Kínába, az út három hónapig tartott, több országban is megálltak útközben. Olaszországban is kikötöttek, mert Rómában is tartottak egy háromhetes képzést misszióba készülő szerzetesek számára. Az első Kínában töltött évben is csak ismerkedtek a körülményekkel és tanulták a nyelvet.

– Mekkora kihívást jelentett számukra a kínai nyelv?

– Nagyon nehéz volt, más szerzetesrendekhez jártak nyelvórákra. Viszont a kínai nők hamar megtanultak magyarul, talán még gyorsabban is, mint a nővérek kínaiul.

– Az ázsiai környezet és a szokások is eltérőek az európaiakhoz képest. Akadtak nehézségeik ebből?

– Igen, a higiéniai szokások például mások voltak. Volt, amit el kellett fogadni, meg kellett szokni, de senki nem szökött meg közülük. A nővérek szeretete felülmúlta a különbözőségeket. Nem is erőltettek semmilyen szokást a helyiekre, kölcsönösen tiszteletben tartották egymás kultúráját.

– Hogyan tudtak kapcsolatban maradni Magyarországgal, az elöljárósággal?

– Nővéreink levelezés útján rendszeresen tájékoztatták az általános elöljárót és tanácsát a misszióról. Nem volt egyszerű a kapcsolattartás, hiszen hosszadalmasan, hajóval, repülővel érkezett a posta, de időről-időre beszámoltak az örömeikről és a nehézségeikről. Itthon pedig gyűjtéseket szerveztek a kínai misszió javára.

– Az iskolanővérek karizmájához hogyan kapcsolódik a missziós lelkület?

– Alapító anyánk, Boldog Le Clerc Alix egyik jelmondata volt: „Minden lehetséges jót gyakorolni!” Ebbe sok minden beletartozhat, például a misszió is. Elsődleges küldetésünk a leányifjúság nevelése, ezért nővéreink Kínában is a lányokat karolták fel: kollégiumot nyitottak, gazdasszonyképzőt indítottak, ahol elemi ismereteket adtak át, és megtanították a lányokat kézimunkázni is.

– Korábban ott működő női misszióhoz csatlakoztak, vagy újat alakítottak?

– Is-is. Az első házuk Táming városfalán kívül volt, ez volt az anyaház, itt saját missziót indítottak. A későbbiekben a belvárosban más szerzetesektől is vettek át missziós munkát, mert újabb generációk hiányában ők már nem tudták ellátni feladataikat.

A Kalocsai Iskolanővérek pápai jogú női szerzetesrend, melynek hivatása a tanítás­nevelés, illetve hallássérültek pasztorációjával is foglalkoznak. Gyökerei a XVI. század végéig nyúlnak vissza: Szent Fourier Péter és Boldog Le Clerc Alix Lotharingiában alapított ágostonos lelkiségű szerzetet, mely szerte Európában elterjedt. Kalocsára 1860 ­ban érkeztek az első nővérek, anyaházuk 1907­ben önállósodott. 1950 ­ es feloszlatásukkor ezer iskolanővér élt Magyarországon, akik a felekezeti iskolák egy évvel korábbi államosításakor 12 500 tanulót oktattak több mint hetven intézményükben. Jelenleg kollégiumokat, óvodákat, általános iskolákat, szakközépiskolákat, gimnáziumokat, szociális otthonokat vezetnek és tartanak fenn, valamint hittant tanítanak.

– Mi volt a nővérek szerepe?

– A támingi missziós terület Kína egyik legsűrűbben lakott vidéke volt, így feladat is akadt bőven. A nevelés és a tanítás egyenesen következik a karizmánkból, így indítottunk tanítónő- és hitoktatóképzőt. A nővérek hittant és különböző imamódokat is tanítottak, emellett gyógyszertárat vezettek és betegeket ápoltak. Árvaházat is létesítettek, valamint aggnők számára menedékházat. Az árvaházba szinte az utcáról szedték össze a gyermekeket, köztük sokan fogyatékossággal születtek, így kerültek oda. Később már a nővérek kolostora előtt hagyták a gyermekeket.

– Hogyan működtek együtt a jezsuitákkal?

Dávid M. Bernadette nővér (forrás: Merényi Zita / Magyar Kurír)

– Missziónk Lécroart atya felkérésére és a jezsuita misszió támogatásával történt. A jezsuiták gondoskodtak a kolostorról, nővéreink lelkivezetéséről és az anyagi háttérről, a két rend kölcsönösen támogatta egymást a szolgálatban.

– Milyen volt a kapcsolatuk a helyiekkel? Hogyan segítették a munkájukat?

– A kínaiak nagy szeretettel fogadták a nővéreket, és számukra is rendkívül meghatározó volt ez az időszak. Hazatérve is mindig a kínaiak javára gyűjtöttek. Továbbá a jó kapcsolat jele, hogy noviciátust is létrehoztak Kínában, ahová több mint húsz helyi lány jelentkezett. Hatan még a kommunista hatalomátvétel után is fogadalmat tettek titokban.

– Mennyire lehetett tudni, hogy veszélyes ez a szolgálat?

– A kezdetekkor ez a missziós terület nem számított veszélyesnek. A polgárháború és a japán agresszió idején már nagyobb volt a kockázat, ekkor a nővérek egy része Pekingbe és Jüanlingbe került. A helyzet eszkalálódott, az idegengyűlölet is fokozódott, ezért a kínai nővéreket elkezdték felkészíteni, hogy átvegyék a vezetést a magyaroktól. Sajnos Kína sorsa tovább romlott, és 1949-ben a nővérek ostromgyűrűbe kerültek Pekingben. A kommunista hatalomátvétel után elűzték a misszionáriusokat, az összes idegen szerzetesnek el kellett hagynia Kínát.

– Mi történt velük 1949 után?

– Még a jezsuiták is azt tanácsolták, hogy hagyják el Kínát, mert bizonytalan a jövő. A kommunista hatalomátvétel idején, menekülés közben egy beteg nővérünket lelőtték, a többieknek sikerült Ausztráliába jutniuk.

– Itt ért véget az iskolanővérek története Kínában?

– Nem. Rosa nővér munkájának és bátorságának köszönhetően a rendszerváltás után folytatódott. A helyi iskolanővérek Rosa nővért alapítójuknak tartják. Jelenleg nyolcvankilenc örökfogadalmas kínai nővérünk van. Isten magvetése és a nővérek munkája meghozta gyümölcsét.

– Volt lehetőségük találkozni?

– Többen meglátogattak minket, és magam is jártam náluk. Lidvina nővér, aki húsz évet volt misszióban, majd negyven év után hazatért Ausztráliából, háromszor is találkozott velük, néhány szót kínaiul is tudtak váltani. Nagy volt az öröm.

SZÍVÉBEN MINDIG KÍNÁBAN MARADT

Lidvina nővér – König Mária – 1904. január 29 ­ én született.

A hatodik osztály befejezése után nővérei nyomdokát követve szeretett volna csatlakozni a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatához. A belépésre azonban várnia kellett, családjának szüksége volt a segítségére a ház körüli teendőkben, ugyanis a háború miatt a férfiakat besorozták.

A közösségbe így is fiatalon, tizenhét évesen nyert felvételt. Jelöltségét Újvidéken töltötte, 1928­ban tett első fogadalmat.

A kalocsai iskolanővérek két missziós csapata már Kínában volt 1929 ­ben, amikor maga is engedélyt kért, hogy csatlakozhasson. Harmadik fogadalomújítását már Kínában ünnepelhette. Kínába tartó útja 1930. szeptember 7­ én vette kezdetét. Vonattal Pesten és Bukaresten át Marseille­be mentek társaival, ahonnan hajóval indultak tovább Kínába. „Hét héten át hajóztunk. (…) Sok szerzetes utazott akkor. Kis csónakokkal kísértek minket és az Ave Maria Stellát énekelték. (…) Sanghajban két hetet vártunk, mire kis hajót kaptunk a Sárga­folyón való továbbhaladáshoz. Kilenc napon át Pekingben is várakozni kellett. A gangon aludtunk és gyékénnyel takaróztunk. Két missziós atya kínai kétkerekű kocsit szerzett, azzal utaztunk tovább. Egy francia püspökkel is találkoztunk, úgy fogadott bennünket, mint édestestvéreit” – idézte fel hivatástörténetében

Lidvina nővér a megérkezését.

A kommunista hatalomátvételkor neki is el kellett hagynia Kínát. Ausztráliába menekült, ahol negyven éven át szolgált egy idősek otthonában. Szívében mindvégig élő maradt a kínai misszió ügye, időskorában Magyarországra hazatérve is a kínai szegények, árvák javára gyűjtött. Hosszú, kalandokkal teli földi élete 2009. március 23­ án ért véget Kalocsán, százöt évesen.

Lidvina nővért (balra) köszöntik századik születésnapján

Szuperhősök Kínában

A magyar misszió három évtizede alatt soha nem volt béke Kínában. A misszionáriusok a próbákat szent közönnyel, humorral, bizakodva állták. Mikor érezték leginkább, hogy sűrű a történelem?

Fiktív körkérdésünkre leveleikből és a velük készült interjúkból kaptunk választ.

Lischerong Gáspár SJ

A már évek óta tartó polgárháború, a sok bolsevista agitátor, az egyre növekvő militarizmus teljesen felforgatta a nagy mennyei birodalom békéjét. Egymást marja a sok generális, és a zavarosban azután halászik Anglia, Japán és Oroszország. (…) A rablóbandák elfogták az egyik katekistát, és elvitték. Erősen megkínozták, ütötték és tüzes vassal égették. Majd két hétig két másikkal a rablóvezér szobájában lévő öt méter mély gödörben őrizte áldozatát, várván, hogy pénzt kap majd kiváltásáért. A jóember két novenát végzett a lourdes-i szent Szűzhöz, és egy földalatti folyosó ásásához kezdett. Két hétig dolgozott, míg a második novena utolsó napján éjjel sikeresen megszökött és hazajött. (Levélrészlet, 1928. január)

Herpy Károly SJ

A kajcsoui „Actio Catholica” érdemtelen tagjai, kik a pénz helytelen kezelése miatt másokkal pótoltattak, fellázadtak a misszionáriusuk ellen, bementek a szobájába, és du. 4 órától este 10-ig nem engedték ki a házból, fel akarták vinni Pekingbe. P. Gábor tanúja volt ezeknek a dolgoknak, ő telefonálta meg nekem őket. (…) Csak a mandarin közbelépése tudta megakadályozni a lázadókat, hogy tervüket keresztülvigyék. P. Cannepin ugyanis egy váratlan pillanatban kiosont a házból és a mandarinhoz sietett segítségért. Ez katonákat küldött, kik a lázadókat kikényszerítették a házból. Hanem nem zárták el őket, mivel a mandarin nem akart a keresztények belső ügyébe avatkozni. Így a lázadók szabadon maradtak és folytatták ellenállásukat, sőt a falvakban is terjesztettek röpiratokat, melyekben felizgatják a keresztényeket a páter ellen. A páter jónak is látta P. Gábor halála után (napszúrást kapott – a szerk.) elhagyni Kajcsout. Azonban az itteni gondviselés nem engedte szegény pátert néhány főtt fejű ember szeszélyének kiszolgáltatni. Ugyanis egy hétre a pater távozása után maguk a keresztények több ezren gyűltek össze Kajcsouban, s a páter védelmére állottak. (Levélrészlet, 1930. július)

Szajkó József SJ

Egyszer egy bomba az én szobámban is látogatást tett, anélkül, hogy előre bejelentette volna magát. Éppen fogságban lévő hithirdetőinknek írtam, midőn a tőlem pár méterre lévő kápolnánk tornyát találta el az egyik bomba, ahol explodált. A következő pillanatban ablakom nagy reccsenése közben jó adag szilánk, faltörmelék vágódott be hozzám. A mögöttem lévő falnak repült, majd onnan az ajtómon át a folyosóra. Midőn a füst eloszlott, és a fülem zúgása is elmúlt, tekintettem körül, hogy miként is áll a bál! Körülöttem csupa törmelék, rom, csak én állok az asztal mellett teljesen sértetlenül. Nem sokáig tanakodhattam a történtek fölött, mert már jött a második és harmadik lövés is ablakom mellett az udvarra.

(Levélrészlet, 1931. március)

Koch István SJ

Ami a támingi állapotokat illeti, mondjanak le arról, hogy objektív képet kapjanak. Először is azért, mert A.R.P. Generális utasítása szerint, továbbá az okosság és a kínaiak iránti misszionáriusi szeretet követelménye szerint nem írhattuk meg azt, ami erősen dehonesztáló lenne. Mellesleg én azt hiszem, hogy sok dolog igen túlozva jutott el Európába, és telve általánosítással. Pl. a rablóvilág más délen, mint itt. Nálunk alig különbözött a magyarországi száz év előtti betyár világtól. Senkinek életére nem pályáztak, míg az szépszerével lemondani kész volt a pénze egy

Enyedi Katalin

részéről. De ezt is csak a gazdagoktól kívánták, míg a misszionárius pénzét nem bántották, merthogy az úgyis a szegényeké. A rabolt pénz nagy részét a szegények között osztották ki.

(Levélrészlet, 1934. október)

Németh József SJ

1938. november 11-én reggel újból robbantak az ágyúlövedékek. A japán tüzérség – a várostól két kilométernyire – lőtte Támingot. A délutáni órákban harminc ágyúgolyó tett pusztító hatást csak a mi házunkban, kápolnában, templomban és hét emberéletben. Jobb nem beszélni azokról a keserves órákról! Este elnémultak az ágyúk, csak a gépfegyverek kattogtak. Végre 9 óra körül az északi városfalon lőtt résen egy japán század behatolt a városba. Erre a kínai katonaság kimenekült a városból egész a folyóig, kb. tíz kilométerre a város déli oldalán. A bombázás és ágyúzás alatt a jó Isten különös módon őrködött a misszionáriusok és menekültek élete felett. Fr. Kollár a segítőtestvérek szobájában volt. Egyik ágyúgolyó a másik után robbant már egész közelben. Elhagyta a szobát, hogy a pincébe szaladjon. Mikor a pincelépcsőn megy le, néhány másodperccel, hogy betette a szobaajtót, egy nagy ágyúgolyó bevágott éppen abba a szobába, ahol azelőtt volt. Ha ott lett volna, a romok alatt lelte volna halálát. (Levélrészlet, 1938. augusztus)

Papilla Lajos SJ

A környéken kommunista csapatok uralkodtak, a városban a japánokkal együtt dolgozó kínaiak, így ha az ember kiment vagy visszajött, mindig fegyverekkel találta szembe magát. Mindenki elismerte, hogy a misszionáriusnak vannak központjai, házai. Ezt respektálták. Néha ugyan elfoglalták a misszió épületeit, a hadsereget itt szállásolták el, de általában barátságos módon sikerült elintézni a dolgot a kommunistákkal is, a japánokkal is. Mind a kettő elismerte, hogy a misszionáriusok nem politizálnak, de az ellenséges területek között közlekedő misszionáriusnak ilyen körülmények között folyamatosan veszélyben forgott az élete.

(Interjúrészlet, 1995. november)

Bencze István SJ

Negyvenhatban vagy negyvenhétben a népítélet idején az egész katolikus missziót kifosztották. Első este, egy szombaton tíz óra után bezörgettek a kapun, hogy házkutatás lesz. Bejöttek és a püspököt keresték. P. Szarvas már ki volt nevezve, csak még nem volt felszentelve püspökké, még nem volt botja, de a püspöki kalapja már megvolt. Már készült, mert a keresztényei megtudták, hogy aznap akarják elvinni, hát felöltözött pirosba. Engem is felzörgetnek, hogy házkutatás. Mentünk végig a misszió hosszú folyosóján, s amint az ajtóhoz értünk, egy ember jól hátba vágta Szarvast. „Börtönbe vele!” – kiáltotta. Éjjelre elvitték. Tudták, hogy másnap sokan jönnek misére, a templom előtt rendezték meg a népítéletet. Szarvast felállították két rozoga asztalra. Mindent mondtak rá, felsorolták az összes bűneit. Minden egyes vádpontnál megverték, teljesen feldagadt a válla, a keze. Amikor leesett, akkor megint verték, aztán felállították, szegény már alig tudott felkelni. Monsignore Szarvast a verés után bevitték a börtönbe, ott volt vagy öt hétig.

(Interjúrészlet, 1993. november)

Jaschkó István SJ

A kommunista hatalomátvétel után még néhány évig ott tudtunk maradni Kínában. Pusztán azért, mert a kórháznak nagyon jó híre ment. A kommunisták nem mertek bántani mindaddig, amíg nekik is lett kórházuk orvossal. Akkor aztán elfogtak, jött a népítélet. 1954-ben utasítottak ki az országból, de előzőleg három évig házi őrizetben tartottak. A házi őrizetben az volt a legnagyobb nehézség, hogy a szobát nem lehetett elhagyni. Még a toalettre se mehettem ki. Oda is mindig jelentkezni kellett. Az én helyem az istálló volt. A házban a kommunisták laktak. (…) Az istálló mellett állt a konyha. A szakácsom, hűséges ember – csinált a falon egy lyukat, és azon adott be nekem misebort, míg fel nem fedezték. Mikor felfedezték ezt is, akkor aztán teljesen el voltam zárva.

(Interjúrészlet, 1994. február)

A szerző a jezsuita levéltár igazgatója

A jezsuita levéltár kincsei

Korabeli és mai kiadványok mellett számos levél, fényképalbum és kéziratos hagyaték őrzi a támingi és tajvani magyar jezsuita misszió emlékét. A jezsuita levéltárban kutatható anyag nélkül nem lehetett volna ilyen gazdagon bemutatni történetüket.

Siptár Dániel

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának Levéltára és Könyvtára a Párbeszéd Háza egy csendes sarkában várja a kutatókat. Bár 1934-ben alapították, a rend hányattatott sorsa miatt csak 1991 óta működik folytonosan, így tartalma is inkább változatos, mint tömeges. Ezért különösen értékes a kínai misszióra vonatkozó anyaga, amely viszonylag nagy mennyiségben maradt fenn: a támingi magyar jezsuiták levelezése a hazaiakkal és (másolatban) a római központtal egyaránt itt található. Ezt egészítik ki egyes atyák (mint Szarvas Miklós, Cser László) hagyatékai, bennük sok értékes visszaemlékezéssel és kínai vonatkozású dokumentummal. Sőt, a levéltár a magyar jezsuiták tajvani működéséről is őriz néhány doboznyi iratanyagot. Nem elhanyagolható a nyomtatásban megjelent írások, adattárak (személyi katalógusok, ismertetők, folyóiratok) jelentősége sem – ezek talán máshol nem is fellelhetők. Mindezt páratlanul gazdag fotóanyag egészíti ki, mely az 1920-as évektől a XXI. századig dokumentálja működésüket. A jelen lapszám is erre a gyűjteményre támaszkodik.

A levéltár honlapja: leveltar.jezsuita.hu

Két oldal azokból az albumokból, melyeket a kínai misszió képei töltenek meg. Több tucat közülük (más vonatkozású jezsuita fotókkal együtt) a Fortepanon is elérhető

ARCHÍVUM

Imából épített templomok

Három nap alatt száz évet utaztam vissza az időben, majd még harmincat előre. Lélekfacsaró volt végigolvasni a magyar jezsuiták 1923-tól 1954-ig Kínából írt leveleit. Nem az összeset, csak azokat, amelyeket az „Imáitokba ajánljuk magunkat” című kötetbe szerkesztett Vámos Péter. Kiruccanásomról hoztam szuvenírt: kalauzaimtól, a misszionáriusoktól ajándékba kapott gondolatokat, vallomásokat. A napokban érkeztem haza Kínából. Hajóval mentem, több mint egy hónapig tartott az út. A táj és a klíma, ami fogadott, meglepően hasonlított a magyar Alföldhöz, de a falusi nyomor szíven ütött. Több éve nem volt termés, bibliai sáskahadakat és rengeteg éhezőt láttam. Volt, hogy leánygyermeket ajánlottak megvételre, kétheti eledelért cserébe. Nekem jutott napi betevő, de a magyar konyhától nagyon eltérő; lassan, nehezen szoktam hozzá. A harmincnyolc fokos hőségben forró vizet ittam, csak így volt biztonságos. Találkoztam rablóbandákkal, kínai és japán katonákkal; többször kiraboltak, fegyvert tartottak a hátamhoz. A nyelvet sem értettem. Kigyulladt a vonatunk, japánok lőttek rá, mellettem bomba csapódott be. Mégis biztonságban voltam, mert negyven magyar jezsuita misszionárius kalauzolt.

Kezdetben furcsa volt évtizedekkel korábbi, másnak címzett leveleket olvasni, de magával ragadott a szerzők elhivatottsága. Ahány szerzetes, annyi személyiség. Van, aki csak a kötelező beszámoló miatt ír, van pontos krónikás, társadalomfilozófus, humorista és kritikus, de mind vérbeli misszionárius. „Istennek legyen hála”, „Isten kegyelmével”, „ha megsegít” – írják, de nem reflexből, mint a hétköznapi ember, hanem a lelkük mélyéből. Isten pedig valóban segít nekik: főzni, nyelvet tanulni, biciklizni, túlélni, templomot építeni, téríteni. A templomépítéshez elsősorban a „legszükségesebbet” kérik az otthoniaktól: imát. Csak azután anyagiakat.

Négymillió keresztény élhetett Kína területén, amikor a misszionáriusokat elűzték az országból. Ma legalább tizenkétmillió híve van a katolikus egyháznak, de ez még mindig csak a népesség egy százaléka. Hogy mennyire járult hozzá a hit terjedéséhez a magyarok munkája, nem tudom megbecsülni, de bizonyára volt érdemi hatása. Ajánlom mindenkinek ezt az utazást Kínába, negyven magyar szerzetes vigyáz a vállalkozóra. Szuvenír lesz bőven!

„Istenem, hálát adok neked, hogy katolikusnak születhettem. Ha eddig valaki nem sajnálta a pogányt, és nem viseltetett részvéttel a hitetlenek iránt, a pagoda lehetetlen babonás alakjainak látta után megérti embertársainak rettenetes lelki nyomorát, és minden erejével iparkodik rajtuk segíteni. Hogy mi minden van ott, azt látni kell! Az egyik alaknak pl. huszonnyolc keze volt, a másik bamba tekintettel néz, a harmadiknál azt gondolod, hogy mindjárt rád rohan, a negyedik szolgálatkész, az ötödik a kardját forgatja, a következő kisgyermeket tart, stb.” (Németh József SJ, 1926)

„Nem tudom, megpróbáltátok-e már elképzelni, milyen érzelmekkel járhat a misszionárius ezek között az emberek között. Ránézek egy gyerekre, az visszamosolyog rám, és szívembe hasít az a gondolat: ennek még most is lelkén szárad az áteredő bűn, ez még nem szereti Jézust, nem is tudja, hogy Jézus, az Isten őt is szerette, és meghalt érte is. Látok öreg embert: íme, ez gyorsan halad már a sír felé, és milyen reményekkel? Egy hosszú, küzdelmes élet a háta mögött, és mit szerzett az alatt az örök élet számára, melyet nem is ismer, de amely egész biztosan vár rá. Látok egy robotoló férfit, nőt: szenvednek, dolgoznak érdem nélkül, dolgoznak – ha van még legalább pogány hitük – legfeljebb azzal a reménnyel, hogy haláluk után lelkük jobb sorsnak örvendő ember életét kapja jutalmul, de újra a földön, így, vég nélkül. Ha itt volná-

Enyedi Katalin