RÓNAI KATALIN
Valentin nap margójára
Sokat írtam már arról minden fórumon, milyen volt, amikor én voltam az „eladó”, akár ruhaboltban, akár vendéglátósként, mint pincérlány, később, mint tanár, és mint könyvkereskedő. Arról is sokszor beszéltem, hogy édesanyám milyen eladó volt, arról nem, hogy nagy szerelmem ugyanúgy bánt a vevőivel, mint anyu, tehát két fontos embertől sem kaptam meg azt a szeretetet, amelyet a vevőiknek odaadtak. Arról is írtam, hogy a tanítás nekem „kereskedés-eladás” volt, mert szerintem csak az a jó tanár, „aki el tudja magát adni a diákoknak.” S ez nem megalkuvás, és nem megfelelési kényszer. Magam is emlékszem olyan tanáraimra, akik így, ennyi év távolából is etalonként lebegnek a szemem előtt, mert így tanítottak. Igen ám, de ha valaki ilyen kereskedő, ilyen tanár, ilyen szolgáltató, akkor kevesebb marad a családjának, szeretteinek a szeretetéből? Még, ha ezt is éreztem anno, mert talán ők sem kezelték jól ezt az őket is feltöltő energiát. Hiszen a szeretetáramlása mindenkit tölt, vevőt-eladót egyaránt. Nem, bizonyos vagyok benne. Ha ezt a képességet, készséget, ezt a fajta hozzáállást éli meg az ember, akkor bizonyosan nem lesz kevesebb, sőt! Tegnap a piacon egy „ezer éve” ismert standnál álltam meg. Az árak nem érdekeltek. Hála. Úgyse tudok ellene tenni, viszont az időm meg tudom szeretgetni, ha nem minden cuccért, 10-50-100 forintokért másik árushoz állok be a sorba. Itt nem volt sor. 88 CsPM
