RÓNAI KATALIN
Katának hívnak, és vagyok, aki vagyok Talán a szeretetről és gyűlöletről, vagy egyéb szélsőséges érzelmekről írok. Talán másról, mindenki eldöntheti, neki mit jelent mindaz, ami kikívánkozik belőlem, mint ahogy bármilyen témában is, bárki megteheti ezt. S, ha a véleményformálás után a felgyűlő érzelmeket, reakciókat meglelve, beépítve az életét ezzel jobbá teszi, elképzelhető, hogy meglelheti lelke oly rég áhított békéjét.
gom mindig is titokként, tabuként létezett, és a fal mellett osontam, amikor valaki szóba hozta, bármilyen, de legfőképpen szidalom formájában.
Szüleim megjárták a poklokat a II. Világháborúban. Apám rokkantan érkezett vissza – jobb lába helyén egy húsz centis csonkkal, melyet esténként, és a műlábba helyezés előtt egy elvileg a csonkot védő kis zsákocskába rejtett. A „nyomorék”, ahogy néha magát aposztrofálta, nem kellett már a menyasszonyának. Anyám lelkében, érzelmeiben, zsigereiben hurcolta a rokkantságát, elhallgatva a három koncentrációs táborban 18 évesen megélt borzalmakat, mélyen lenyomva, melyből egyfajta végtelen harag, kiszolgáltatott gyűlölet érzése keletkezett benne, és végig vele tartott az útján. Apámnak élete végéig „fájt” a lába, anyámnak élete végéig fájt az élet. De bemutatták őket egymásnak, házasság lett belőle, majd hat évre rá megszülettem. Mondhatnám azt, hogy az anyatejjel szívtam magamba – ha anyámnak lett volna lehetősége, hogy szoptasson –, hogy minden német disznó, hogy minden német náci, és hogy a német nyelv maga már egyfajta mérgező métely, amelyet messziről el kell kerülni. Mindig karakán ember voltam, már 14 évesen felvettem a harcot a házmesterrel, aki megjegyezte, hogy a kapuban csókolózni milyen dolog, az úttörővezetőmmel, bárkivel, aki elvileg a köreimet sértette, de mélyen valami más is ott volt bennem: elégedetlenség, kibeszéletlenség. Bár tudtam, apám hogyan úszta meg rokkantan a kivégzését a háború utolsó napjaiban, és 12 évesen „regényt” is írtam belőle, de a zsidósá-
Jól voltunk. Otthon a németeket utáltuk, a világ pedig a zsidókat, akiknek volt pofájuk 6 millióan elszállni füst formájában, és persze azokat, akik azért megmaradtak – akik egyébként utolsó sejtjükig sérültek, és azokat, mint én is, akik második generációs nemzedékként még mindig hurcoljuk sebeiket –, és ezért kártérítést, valamilyen bocsánatkérést, vagy ellentételezést vártak, elvártak, mely aztán egy idő után be is következett. Ekkor történt, hogy Katikát, a korához képest nem túlfejlett, épp megfelelően csinos15 éves, II. szakközépiskolás leányzót, ki éppen az évente esedékes és sokadik alkalommal meglátogatott balatonfüredi vállalati SZOT üdülőben eltöltött CsPM 85
