UDVAR MELINDA
Az én olimpiám
Az első olimpia, amire emlékszem a szöuli volt. Magyar idő szerint hajnali órákban kerültek (akkor is) megrendezésre a versenyek, így a magyar emberek reggel már a friss eredményeket beszélhették ki a munkahelyeken, az iskolában, a tömegközlekedési eszközökön.
Az 1980-as években a sajtó jobbára csak nyomtatott formában működött, így az a fura helyzet állt elő, hogy az élő adás megtekintése után az emberek a televízió közvetítés során szerzett saját benyomásaikat tudták megbeszélni, az újságok csak sokkal később jelentették be az olimpiai híreket, illetve azokat órákkal később kommentálták. A szöuli eredményekre visszaemlékezve nekem úgy tűnt, hogy nagyon könnyedén jöttek a magyar sikerek, az érmek, az egész ország ünnepelte a sportolókat, a tv közvetítések és a sikerek ki tudták zökkenteni az embereket a hétköznapok egyhangúságából, a többség hősként tekintett az olimpián sikerrel szereplő sportolóinkra, akik legyőzhetetlenek és tökéletesek, és nem utolsósorban kemények: mindent bírnak, legyen az fizikai vagy mentális teher. Ami fontos volt már akkor is: ki győz, ki áll a dobogó legmagasabb fokára. Ha egy versenyző, vagy a csapat a második, harmadik helyen végzett, akkor érezni lehetett a csipetnyi sajnálkozást. Érezni lehetett, hogy ezek a „nemaranyérmes” CsPM 105
