LÁNGOLÓ FŐNIX

Amikor minden elveszett, csak az marad, ami nem égett el, csak az lehet jó, ami maradandó, ami a szeretet hullámain hord téged. A parázs a tűz maradványa, az elégett korlátok házsártos verme, ami nem hűlik ki, mert a létezés alapelve mindig ott pezseg az ereinkben. Csak izzik és izzik, csak várakozik, amíg folyik az átalakulás. Nem is tudom, mire várok? A maró érzéseknek egyszer le kell csillapodniuk, mert szétmarják a lelkemet. Figyelem a szunnyadót, fogyjon az ellenállás ereje, csak fáradjon, csak vergődjön, majd abbahagyja, majd lecsillapszik... de ha MAJD akkor sohasem lesz vége vége vége ...vége vége...vége….és VÉGE!

Nincs semmi és senki, elfogytak a tomboló lehetőségek. Csak állok, várom, hogy mozduljon valami. Pont vagyok a semmi közepén, de VAGY-OK. Magamba figyelek és a csend izzani kezd. Egyre csak izzik, izzik, már a lángocska melegít, gyógyít és egyszer csak az izzó tündöklés szárnyat bont. LÁNGOLOK!

A Parázs izzó csendjében feléledtek lángoló szárnyaim.

KÖLYÖKIDŐ

„ „ Ne a szobádban, szívedben csinálj rendet

Az egyre hűvösödő augusztus reggelek burkoltan figyelmeztetnek: hamarosan búcsút intünk az ölelő nyárnak. Önkéntelenül is az iskolakezdés gondolata kerít hatalmába, holott már rég nem koptatom azokat a bizonyos padokat. Ahogy gőzölgő kávéscsészével a kezemben magányosan üldögélek a hajnal frissességében, régmúlt nyarak emlékei kúsznak be képzeletembe. Puha fátyolfelhőként omlanak vállamra, ahogy a pirkadati pára ereszkedik a tó tükrére.

Egy kis mátraaljai faluban nőttem fel, ahol a szünidő nem csak a szórakozásról szólt: az iskolatáska épp csak landolt a sarokban, amikor a munka megindult a földeken. Az eper táncra hívta érzékszerveinket, mennyei íz- és illatorgia közepette édesen siklottunk a levél-parketten, míg lábunk remegve össze nem csuklott alattunk. Estére ugyanis már sem guggolni, sem hajolni nem voltunk képesek. Az egres nagy és kemény tüskéi össze-vissza karmolták kezünket, számtalanszor serkent vérünk, ahogy a roppanós, harsogó-zöld termést próbáltuk elérni a bokrok közepében. A ribizli aprócska kerek bogyóira tekintve úgy éreztük, sosem fog véget érni a szüret, nem létezik, hogy ezek a pöttöm golyók még az idők végezete előtt megtöltik kosarainkat. Málnát szedni szerettem, de szigorúan csak a széleken lavírozva. Egyszer unalmamban pozícionáltam a szemeket: a hadművelet végén úgy sorakoztak a ládában, mint valami mini manósipka sereg délceg katonái. Ennyi volt a mese része - a valóságban hajnali öttől sötétedésig tartott a zamatos gyümölcs begyűjtése, kétkezi munkával, kétnapi ismétléssel. A kukorica-kapálás gyönyöre minden eddig felsorolt nyári tevékenységet felülmúl, még most is viszketek, ha csak rágondolok. Tűző nap égette végeláthatatlan sorokban virított a kopár szik bajusszal koronázott sarja, - ám gyerekként nem ez a tenger volt álmaink netovábbja.

A kőkemény munka erőteljesen behatárolta a szünidő túlnyomó részét, de késő délután én és az utcabéli kölykök (sokan voltunk, hál Istennek!) összegyűltünk, és a fáradtságra fittyet hányva még órákig tollasoztunk, bicikliztünk vagy fogócskáztunk. Hangosan kacagva vetettük bele magunkat a házak mögött húzódó csicsókaültetvénybe, labirintust tapostunk a közepébe, és egyedül az utcai lámpák szürkületi felvillanása jelezte számunkra, hogy vége az aznapi mókának. A szülők hagytak minket játszani, önállóan kibontakozni, nem szervezték le helyettünk a programokat, így gyerekként ösztönösen megtanultuk a magunk számára szebbé varázsolni a nyarat. Ehhez nem kellettek drága játékok, nem vágytunk messzi tájakra, boldogok voltunk ott és azzal, amink volt. A munka és a szórakozás jól megfért egymással, szépen beállt az egyensúly, így ősszel nem volt nehéz visszazökkennünk az iskola fegyelmezettségébe.

Ami kétségbeejtő számomra, hogy a mai fiatalokban abszolút nem találom ezt az ösztönös adottságot. Arccal bele a nyárba, „maxoljuk ki”, toljuk, ami belefér! Házimunka? Kerti meló? Mit képzelsz anya?! - vágja be az ajtót kamaszodó csemetém az orrom előtt -, ugye nem gondolod, hogy dolgozni fogok? A véleménye tömören ennyi: akkor, és csakis akkor illethetjük a jó jelzővel eme évszakot, ha sok pénzt és sok barátot birtokolsz, akikkel koncertről koncertre vándorolsz. Elsődleges otthon a lehető legkevesebbet lenni, és minden kihagyhatatlannak bélyegzett bulin részt venni. Ha lemaradsz, kimaradsz. Ha nincs a tarsolyodban jó néhány fesztivál-élmény, amiről beszámolhatsz majd a haveroknak szeptemberben, egy senki vagy. Régimódinak titulált, divatjamúlt tevékenységek: lásd olvasás, erdei túra, szalonnasütés labdába sem rúgnak. Nincs más, csak a külvilág diktálta elvárásoknak való megfelelés kényszere. Hol marad az egyszerűségében megélt öröm, hová lettek a tábortűz melletti baráti beszélgetések, amikre évek múlva is összenevetve emlékezhetnének vissza? Mikor veszett ki ebből a generációból az a tudat, hogy nem csak pénzzel és nem csak mások véleménye jogán tehető széppé és élvezhetővé a nyár, és végül is az egész élet?

Sem motivációt, sem egyensúlyra törekvést nem látok bennük. Nincs cél, nincs jövőkép, csak sodródás, felületi lebegés, könnyed megúszásra való rájátszás. Az élet legjavát, vagyis a munka nemességét egyikük sem akarja felvállalni. Nehezített pálya az önállóság. Hogyan lesz így a totális nyári leeresztésből dinamikus szeptemberi iskolakezdés?

„Hol van a rendező? Csináljon rendet!” – csendült fel hétvégenként a kilencvenes években a KÖLYÖKIDŐ (Kamaszodó Kamaszadó) című, fiataloknak szóló műsor főcímdala. Tinikorom meghatározó tévés produkciója húsz év távlatából kínálja a megoldást:

Ne a szobádban, szívedben csinálj rendet Győzz le minden háborút benned Ez a legnehezebb, meg hogy gyerek maradj Győzd le, győzd le az óriásokat!