Az ezermester

Bencze István testvér portréja

Asztalos, betegápoló, patikus, építész, munkavezető volt, de mindenekelőtt szerzetes testvér. Legalább öt nyelven beszélt, tizenkilenc évesen misszióba kívánkozott. Rendtársai elbeszéléseiből, Bencze István ránk maradt leveleiből, interjúiból egy gyermekien komoly, vidám, alázatos jellem csillan fel.

Hernádvecsén született 1906-ban. Heten voltak testvérek, öt fiú és két lány. A családfő mindegyik fiából iparost szeretett volna nevelni, így Pista a híres miskolci Túróczy-gyárba került, műbútorasztalosságot tanulni. „A mester és családja nagyon szeretett, én is szívesen voltam náluk. Méhészetet és kertészetet is tanultam, hegedültem, még tánciskolába is jártam” – emlékezett vissza Bencze István 1993 novemberében, Tajpeiben, Vámos Péternek adott interjújában.

Loyolai Ignáchoz hasonlóan neki is volt ágyúgolyó-pillanata: tizenkilenc éves korában megfázott, tüdőbajt kapott, az orvos a poros műhelyből vidéki jó levegőre tanácsolta. Fél évig otthon lábadozott. „Sok időm volt, sokat olvastam, többek között Xavéri Szent Ferenc, Kláver Szent Péter és más misszionáriusok életéről, és annyira megtetszett a missziós élet, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy vonz a szerzetesek életmódja, és én is misszióba vágyom.”

Figula János SJ tanácsára jelentkezett a Jézus Társaságába: „Megkérdeztem a plébánost, hogy mit tegyek. Ő meg azt mondta: Pestu – nagyon jó viszonyban voltunk, kezdetben Pista voltam, később, amikor már nagyon jól ismertük egymást, akkor Pestu lettem –, ha katona akarsz lenni, légy huszár, ha szerzetes akarsz lenni, légy jezsuita!” A jezsuiták mellett döntött, családtagjai hiába próbálták lebeszélni a szerzetességről.

Nyolc évig várt, hogy Kínába mehessen

A noviciátust a zugligeti Manrézában végezte. Novíciusmesterének, Vukov Jánosnak hangsúlyozta, hogy Kínába szeretne menni misszióba; de azt a választ kapta, hogy előbb még be kell bútorozni a frissen elkészült lelkigyakorlatos házat és a noviciátust. Nyolc éven keresztül dolgozott itthon,

Gara József és Herhold Árpád testvérekkel együtt, végül 1936-ban, harmincévesen érkezett Kínába. Támingban azonnal felállított egy asztalosműhelyt, és kínai tanoncokat képzett. Ingyen készített koporsót a szegényeknek, vasárnaponként a falvakban ápolta a betegeket, közben pedig újszülötteket keresztelt. Kínában ő is megtapasztalhatta az időjárás viszontagságait, a „komisz” japánok és kínaiak viselkedését: megverték, fegyvert fogtak rá. „Néha jól megjártam a rablókkal, legalább három-négyszer teljesen levetkőztettek, de az emberem kitanított, hogy hogyan kell a rablókkal bánni. Gyorsan le kell szállni a bicikliről és nevetni, mosolyogni, és megkérdezni tőlük, hogy ettél-e már, csifanle mejjo. Mikor látják, hogy komolyan bánik velük az ember, akkor mondják, hogy senfu, coupa, atya, menjen csak tovább. De voltak bizony, akiket lelőttek, mert nem álltak meg.”

Világhírű magyar asztalos Tajvanon

A kommunista hatalomátvétel után sikerült a gépeket is megmentve Csangtőbe, az olasz misszióba szöknie. Rövidesen a hszienhszieni püspök meghívta Herhold testvérrel együtt saját missziójába, ahol egy német gyógyszerésznek segített orvosságot készíteni, majd az építkezésen felügyelt. 1949-ben elmenekült Kínából, s Manilában dolgozott öt évig betegápolóként. Ekkor az amerikai jezsuiták püspöke elhívta Tajvanra. Hszincsuban néhány tanonccal nagyszabású munkákba kezdett. A Catholic Relief Service nevű humanitárius szervezet felfigyelt rá, egy nagy asztalosüzemet épített neki, felszerelve modern gépekkel. A gyár világszerte híressé vált fafaragói és szobrászai révén, raktárai tele voltak szentképekkel, szobrokkal, betlehemekkel, amelyeket Amerikában és Európában is terjesztettek. A tajvani templomok nála rendelték a templomi padokat és oltárokat. A helybéliek irigysége és kapzsi követelések miatt végül a vállalkozás tönkrement. Bencze a legjobb munkásaival egy kisebb műhelyt létesített, a gyár épületét pedig átalakították szociális központtá.

1960-ban Tajpejbe került, a Fuzsen Katolikus Egyetemen dolgozott, főleg az építkezéseken felügyelt. Az egyetemi templom építése és berendezése után a hivatalokat, az egyetemi könyvtárat és diákotthonokat rendezte be. A bútorok a hszincsui műhelyben készültek, ahová hetente kétszer elment a munkát irányítani. Számos templomot épített szerte a szigeten.

Művészetét a buddhisták is elismerték

Legkedvesebb munkája a templomok díszítése, oltárok és tabernákulumok készítése volt. Kedvenc stílusa a gótikus, de kínai stílusú templomi felszereléseit is elismerték szerte a szigeten. Buddhisták is rendeltek tőle: egyszer a tajpeji főbonc megkérte, hogy faragtassa ki egy buddhista szent szobrát a Sun-Moon tó melletti pagoda számára. Ez anynyira jól sikerült, hogy utána ezerszámra kapta a megrendeléseket, még Japánból is.

Hetvenévesen ment nyugdíjba, de tizenhat évvel később még mindig asztalosműhelyt irányított. Inkább Kínába kívánkozott vissza, mint Magyarországra. „A misszionárius munka nagyon szép volt, a karácsonyok különösen. A kínai keresztények nagyon jók, nagyon kedvesek. Szeretnék visszamenni Kínába, ott jobb, mint itt, a jó életben” – mondta 1993 novemberében. Élete utolsó időszakát a tajpeji egyetem betegtermében töltötte, tolókocsiban, itt hunyt el, 2002-ben, kilencvennégy évesen. „Ha még egyszer választhatnék – vallotta életéről –, ugyanezt tenném, csak jobban.”