PARA-KOVÁCS IMRE JEGYZETE
SZÜRET, NEM SZÜRET B
iztos vannak olyan országok, amelyek szeretik a gazdagjaikat, reggelente a szegények, amikor elmennek egy gazdag mellett, felsóhajtanak: bizony, bizony, ez a mi gazdagunk, és elégedetten továbbmennek, belátva, hogy nem lehet mindenki sikeres, szép és természetesen gazdag, továbbra is dolgoznak, akár az állat, pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen. Jó lehet ilyen országban gazdagnak lenni, bár én itthon is szívesen megpróbálnám. A mi szegényeink azonban nem ilyen belátóak, kifejezetten bosszantja őket, amikor arról hallanak, hogy valaki nagyon gazdag, amikor pedig hozzáfűzik nekik, hogy az illető a gazdasági átalakulási folyamatok ügyes kihasználása folyamán tett szert vagyonára – rögtön rendőrért kiáltanak, nem bízva a gazdasági átalakulás folyamatainak tisztességes voltában, nem bízva az eredeti tőkefelhalmozás számukra érthetetlen szabályaiban, a meteorológusok szavában, a tévében, rádióban, mosógépben és magukban, nem mellékesen. A gazdagok azért lettek gazdagok, mert a mi pénzünket kerítették el egy jól sikerült manőverrel, amikor éppen senki sem figyelt oda, amikor mindez éppen törvényes volt, és ezt követően azt állították, hogy ez az ő pénzük, minek következtében a meglepett népnek eszébe sem jutott a lámpavashoz terelni őket, hanem hülyén bámult, és belenyugodott a történtekbe. Mégsem működhet egy kapitalista társadalom gazdagok nélkül, akkor jó, mostantól ők lesznek a mi gazdagjaink, mi pedig úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy kitartással és takarékoskodással magunk is közéjük kerülhetünk. Ezzel aztán elleszünk hátralévő éveinkben. Mármint az elhívéssel. A fordulat éve után persze kerültek hozzánk olyan gazdagok is, akik más országokban tették eddig ugyanezt; de a látottak alapján kiválóan beilleszkedtek a KISZ és az MSZMP irányából gazdagodók társaságába, mintegy bizonyítva, hogy a pénznek csak addig van pártállása, amíg meg nem szerzik, ezt követően elsimulnak az ellentétek, a mi gazdagjaink is leborotváltatják törvényes nőjük hónalját, ha estélyi ruhát húznak rájuk, idővel elboldogulnak az evőeszközökkel, vagy pedig börtönbe kerülnek, ha a többiek úgy döntenek. Szeretni őket nem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy gyűlölnénk, csak irigylünk, bosszankodunk, bánkódunk, ízlésünk, helyzetünk szerint. A gazdagokban elsősorban az a zavaró, hogy nem tartozunk közéjük, amit illik erkölcsi gátakkal magyarázni: én azért nem lettem gazdag, mert neveltetésem megakadályozott benne, nem voltam hajlandó kizsákmányolni, ügyeskedni, eltulajdonítani, megalkudni stb., miközben egyszerűen arról van szó, hogy esélyem sem volt rá, egyik buliba sem vettek be, pedig ott nyújtogattam a kezemet, hátha észrevesznek. Nem vettek észre. Nem az erkölcsi relativizmus hiányzott, hanem a kapcsolat: nem azok voltak az osztálytársaim, akiknek lenni kellett volna, nem azokkal katonáskodtam (nem katonáskodtam), nem azokkal osztottam meg a kollégiumi szobát, akik közül a későbbiekben feltette valaki főni a fejhúst. Barátaim egytől egyig vesztesek, osztálytársaim bútoráruházban és periferiális médiumokban dolgoznak, a szüleimről pedig ne is beszéljünk, de tényleg. 296 •
2021. június
