Ami nem csak rajtuk múlott

Hol fent, hol lent...

aMi neM csak rajTuk MúloTT

a sorsfordíTó kilencvenes évek vadkaPiTalizmusa sokféle üzleTemberT és „üzleTemberT” TermelT ki – sokan közülük megveTeTTék a lábukaT a gazdaságban, és máig rendre oTT TalálHaTók a leggazdagabbak, legsikeresebbek lisTáján. vannak TeHáT állócsillagok, ám Többen Hullócsillagnak bizonyulTak. közös jellemzőjük – amelleTT Hogy jelenTős vagyonveszTésT szenvedTek el – nemigen van. volT, akiT a PoliTika sodorT el, volT, aki nem bizonyulT elég ráTermeTTnek a XXi. század gazdaságában való sikerre, s olyan is, aki rossz üzleTi dönTések miaTT veszíTeTTe el birodalmáT és PénzéT. így a sorsukból álTalánosíTHaTó TanulságoT sem leHeT levonni – Hacsak azT nem, Hogy a szerencse forgandó...

VOLT EGYSZER EGY POSTABANKOS MACI

A szerencse forgandóságát saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni a huszadik század második felének nagy mecénása, Princz Gábor, akinek nemcsak a nevére, de a véglegesen hozzátapadt szimbólumokra is emlékezünk, olyanokra, mint a postabankos maci, a Geszti-féle reklámok hangulata és látványa vagy éppen az őt végül elsodró botrány első nyilvános jele, a VIP-lista. Az 56. születésnapját a közelmúltban ünneplő Princz Gábor Moszkvában és Budapesten végezte tanulmányait, és azon a Közgázon (ma Corvinus) szerzett diplomát, amely azokban az években termelte ki a rendszerváltó gazdasági, pénzügyi és üzleti elit javát, a kilencvenes évek meghatározó – állami, kormányzati és reálgazdasági – vezetőit és szereplőit. Az ott kialakult kapcsolatok, kapcsolatrendszerek máig meghatározók a magyar gazdasági életben. Princz külkereskedelmi szakirányú diplomával a zsebében a Magyar Nemzeti Banknál kezdett, majd a kétszintű bankrendszer kialakulása idején tevékenyen részt vett a Postabank létrehozásában. 1988-tól 1998-ig a pénzintézet elnök-vezérigazgatója volt, s a szakmai tevékenység mellett a bankot arra is kihasználta, hogy mind nyíltan, mind a nyilvánosság előtt titokban tartva támogasson embereket, intézményeket, projekteket. Hogy mi vezérelte, valójában nem tudni, vélhetően a kultúra támogatása a szívéből jött; a politikáét – mint például a Lakiteleki Népfőiskola esetében – a ráció diktálta; a médiáét pedig – akár lapok tulajdonosaként, akár újságírók segítéséig – a saját jól felfogott érdeke. Adott jobbra, adott balra – ám mindez nem segítette, és egy telefax által elindított bankpánik, most 15 éve, az eltávolítását eredményezte. 1997 februárjában futótűzként terjedt el az országban, hogy a csőd szélén áll a Postabank. Pánik tört ki, s három nap alatt az ügyfelek 70 milliárd forintnyi betétet vettek ki a pénzintézetből. A bank persze tényleg nagyon rossz állapotban volt, ám a csőd a pánik ellenére is elmaradt, de ez sokba került az államnak, amely súlyos tízmilliárdokat költött a konszolidációjára. Ez már a Fidesz-érában, az első

Orbán-kormány idején zajlott, s a konszolidáció maga sem volt minden szakértő által kristálytisztának tartott ügy (de ez egy másik történet). Az egykori bankár (és társai) ellen 1997-ben büntetőeljárás is indult, hibás üzletpolitikával és hűtlen kezeléssel vádolták őket. 2006-ban felmentő ítélet született, de a Legfelsőbb Bíróság 2009-ben végül jogerősen 3,6 millió forint (!) pénzbüntetésre ítélte az egykori bankárt, aki azonban akkor már tanácsadóként dolgozott Bécsben, s ahogy 2007ben egy Index-cikkből kiderült, magánvagyona mindössze két használt autóból állt. Cég nem volt a nevén – igaz, a hozzátartozói nevén több is. Princz máig láthatatlan, de azért vállalkozik, tavaly azzal került a lapok címoldalára, hogy szállodát tervez építeni Győr belvárosában. Nem az elsőt egyébként – a hozzá köthető cégen keresztül. S hogy mi a tanulság mindebből a nagy közhelyek mellett, amelyek persze sokszor igazságot takarnak, mint például az, hogy a szerencse forgandó? Ha más nem, talán az, hogy nem elég jobbra és balra is adni, elkötelezetteket, támogatókat keresni minden oldalon, ha az erősebbek érdeke úgy diktálja, menni kell. Mert ne tévedjünk, Princz nem azért bukott, amit csinált (súlyosabb ügyekkel is megúszták sokan), hanem azért, mert a pozíciójának köszönhető hatalma által biztosított lehetőségek kellettek. Egyesek szerint bónuszként erre jöhettek a bank megsegítéséből lecsíphető milliárdok is. ISZAP ÁLTAL ELMOSOTT MILLIÁRDOK

A kilencvenes években „kitermelődött” magyar milliárdosoknak több közös jellemzőjük volt az indulásnál. Ezek egyike, hogy a rendszerváltás idejére már komoly szaktudással, szakmai múlttal rendelkeztek azon a területen, ahol azután az igazi „vadkelet” felhalmozási éveiben megragadták a kínálkozó alkalmat az utóbb gyümölcsözőnek bizonyult vállalkozásra. Az ilyen „technokrata” milliárdosok kiváló példája Tolnay Lajos, aki az elmúlt bő másfél évben a kolontári vörösiszap-katasztrófával kapcsolatos hírek miatt szerepel rendre a médiában. Az, hogy ez a fajta mélyrepülése szakmai vagy egyéb (gazdasági, politikai önvédelmi stb.) okok miatt következett be, egyelőre nem tudható. Kérdés, hogy az egymásnak gyökeresen ellentmondó jelentések közül melyikről bizonyosodik be, hogy a valós történéseket, helyzetet, felelősséget tükrözi, s hogy így végül belebukik-e az üzletember, avagy felmentést nyer a katasztrófa felelőssége alól. Annyi azonban már most megállapítható, hogy az évek során „regionális minimultivá” kinőtt cég(csoportja) alaposan megsínylette az elmúlt mintegy másfél évet, illetve ennek következtében milliárdjai (s a százas listáról való lekerülése) bánja a kolontári iszapömlést. Az tény, hogy 2010-ben még a 21. helyen szerepelt a Napi Gazdaság 100 leggazdagabb magyarról készített listáján, 23 milliárd forintra becsült vagyonával. Ma már sem őt, sem a tulajdonostársait nem találjuk a százak között. Szakmai tudás, tapasztalat, rálátás, kapcsolatrendszer hiánya nem okozhatta a mélyrepülését. A 64. évét taposó üzletember kohómérnöki, majd mérnök-közgazdász diplomát szerzett. Rátermettségét jelzi, hogy első munkahelyén, a Lenin Kohászati Műveknél gyakornokként kezdett, s végül elnök-vezérigazgatóként irányította a céget. A rendszerváltást követő első években még kereste a helyét üzletemberként, miközben – a politikai és üzleti kapcsolatrendszer kiépítését nagyban segítő – közéleti funkciókat kezdett vállalni (országos kamarai elnök volt tíz évig,

ugyanennyi ideig volt elnöke a Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek, s máig alelnöke a Magyar Külgazdasági Szövetségnek). Az igazi üzleti sikereit – és milliárdjait – a Magyar Alumínium (Mal) Zrt. hozta meg, amihez a tőkét egy, a rátermettségét jelző ügyes projekttel teremtette meg: hitelből megvásárolta az orosházi öblösüveggyárat, amelyet átszervezett, hatékonyabbá tett, majd eladott. A Malt társaival 1995-ben alapította, az ágazat privatizációja idején. Lépésről lépésre építették fel a birodalmat, szerezték meg az alumíniumiparhoz szorosan kapcsolódó vállalkozások tulajdonjogát az államtól (bakonyi bauxitbánya, ajkai timföldgyár, inotai alumíniumkohó). Sikeres volt a cégépítés: ma már a Malcsoportnak számos érdekeltsége van Romániában, Németországban, Szlovéniában, Boszniában és Montenegróban. A katasztrófát megelőzően a Mal éves szinten mintegy 40 milliárd forintos forgalmat

os AJ l A y oln t

a n D r ÁS K o VÁCS

bonyolított le, és főként exportra termelt, ami több mint ezer embernek adott itthon munkát, s további ötszáznak külföldön. Tolnaynak 40 százalékos részesedése van az egyes becslések szerint még ma is mintegy 20 milliárd forintot érő iparvállalatban, amelynek 13 százalékos európai piaci részaránya nem igazán jellemző a mai magyar gazdaság szereplőinek teljesítményére. Tolnay a színfalak mögött folyamatosan kapcsolatban állt a „politikával”. Úgy tudni, az Antallkormányban államtitkári pozíciót is felajánlottak neki, és bár 1994-ben még a Boross-kormány regnálása idején Takácsy Gyula, a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt. elnöke javasolta egy állami és önkormányzati tulajdonban lévő miskolci pénzintézet (Rákóczi Bank) elnök-vezérigazgatói posztjára, de ezt – ma már szokatlan módon – Szabó György ellenzéki (szocialista) megyei elnökkel is egyetértésben tette, majd 2005-ben az akkor ellenzékben lévő Orbán Viktor gazdasági tanácsadó testületében kapott szerepet az akkoriban már patrióta gazdaságpolitikát sürgető üzletember. Orbán Viktor pedig még 2001-ben személyesen lobbizott a szlovén leánycég megvásárlásáért az akkori szlovén miniszterelnöknél. De hát tudjuk, a hála nem politikai kategória... A hatalom Tolnayt kiáltotta ki az egyik főbűnösnek a tíz ember halálát és mintegy 35 milliárd forintnyi kárt okozó, százak életét tönkretevő iszapömlésért. Pedig máig sem sikerült megállapítani, hogy ténylegesen ki és milyen mértékben felelős a tragédiáért. Olyannyira nem, hogy nemzetközi hírű szakemberek szakmai jelentése szerint a Mal vezetése nem okolható érte. S hogy mégis kiknek áll érdekében idő előtt kikiáltani őt (és a Malt) bűnösnek? Ki tudja? Mindenesetre a cég ellehetetlenítésére irányuló törekvéseket is fel lehet felfedezni a kormányzati lépések mögött – az azonnali „ujjal mutogatástól” kezdve az állami kezelésbe vételen át egészen addig, hogy a felállított parlamenti bizottság – finoman szólva is furcsa módon – szakértőket nemigen hívott meghallgatásra. Hogy miért? Van, aki szerint gazdasági érdekcsoportok állnak a háttérben, mások arról beszélnek, hogy a példa statuálása eltereli a figyelmet az állam (amelynek hatóságai adták ki folyamatosan az engedélyeket a működéshez) felelősségéről az ügyben, megint mások hatalmi harcokról beszélnek. Vajon valaha fény derül az igazságra? AKI MÁSOK HELYETT (IS) ÜLT

A rendszerváltást követően a vagyongyűjtésben legalábbis sikeresnek bizonyuló magyarok között nem is kis csoportot alkotnak azok, akiket bűncselekmény elkövetésének gyanúja ért, akiket megvádoltak, illetve akár el is ítéltek. Azonban voltak köztük olyanok is, akikre az ítéletet ugyan a törvények, szabályok betűje és szelleme szerint jogosan mondták ki, ám a közvélemény inkább bűnbakként emlegeti őket. Az egyik ilyen üzletember Minárovits János. Minárovits neve egybeforrt az általa még a rendszerváltás előtt (akkori videotonos munkatársaival közösen), 1985ben alapított Albacomp Számítástechnikai (ma Albacomp IT) Zrt.-vel, amelynek 2007-ig résztulajdonosa, utána már ügyvezetője, vezérigazgatója is volt. A számítástechnikai cég a napokban ismét a címlapokra került, ugyanis csődvédelmet kért maga ellen. Több végrehajtás indult ellene az elmúlt évben, majd néhány hete a NAV Kiemelt Adózók Adóigazgatóság hátralékkezelési osztálya végrehajtást rendelt el a magánszemélyek tulajdonában lévő székesfehérvári társaság ellen, amelynek működése menetközben finanszírozhatatlanná vált, miután nem hosszabbították meg a lejáró hitelszerződést. Hogy ez végül az ismert cég eltűnését eredményezi-e, nem tudni. Ha a vállalkozás emblematikus résztulajdonos-vezetőjének életpályáját nézzük, akkor valószínűsíthetően igen. Minárovits János ugyanis már bebizonyította, hogy képes újrakezdeni, talpra állni, nagy mélységből viszszakapaszkodni. 2003-ban négy év börtönbüntetésre

ítélték vámorgazdaság miatt. A vádiratban az állt (derült ki a korabeli MTI-jelentésből), hogy az Albacomp vezetői az 1990-es évek elején azt tapasztalták, hogy egyes belföldi vállalkozások jóval olcsóbban kínálnak számítógép-alkatrészeket megvételre, mint ahogyan azokhoz cégük a vámterhek és az áfa megfizetése után hozzá tud jutni. A társaság vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy mindez csak úgy lehetséges, hogy a forgalmazók nem fizetik meg az alkatrészeket terhelő vámot és az áfát. Tájékoztatták a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságát, ám jelzésüknek semmilyen

ános its J V Mináro

következménye nem volt. Ekkor döntöttek úgy, hogy az import során ők is megkeresik a vám- és áfacsökkentés lehetőségét. Lényegében ettől kezdve a cég beszállítói – külföldi és magyar bejegyzésű társaságok és a hozzájuk kötődő személyek – nagy tételben folytatták a csempészetet. A vádirat szerint bevett módszer volt, hogy a behozott terméknek csupán a gyári kódszámát tüntették fel, azt félvezetőnek nevezték és az eredeti érték töredékét jelölték meg beszerzési árként. Miután e dokumentumok alapján az eljáró pénzügyőr a terméket nem tudta beazonosítani, így az ügyleti értéket vette alapul, és ennek alapján vámolta el az árukat. A vádiratból is feketén-fehéren kiderült tehát, hogy nem Minárovits (és bűntársa) találta ki a „trükköt”, csupán sok-sok, számítástechnikával foglalkozó cég napi gyakorlatát vették át. Minárovits tehát mások helyett is megfizetett. Ám ezzel a bélyeggel sem adta fel a büntetés harmadának elengedése miatt már 2005 nyarán szabadult üzletember, aki nyomban visszatért a vállalathoz, mégpedig vezérigazgató-helyettesként (egyes hírek szerint a rácsok mögül is bele-beleszólt a vállalat vezetésébe). FRANKHITEL UTÁN VAGYONVESZTÉS

Noha a forint árfolyama miatt a magas devizahitel-kamatok áldozatai között főként a magánszemélyeket szokás emlegetni (no, meg az utóbbi időben időnként az emiatt nehéz helyzetbe kerülő önkormányzatokat), az üzleti életre is komoly csapást mért a forint gyengülése, s emiatt a törlesztőrészletek megugrása. Van, aki/ami valahogy átvészeli a helyzetet, van, aki/ami nem. Ez utóbbi körbe emblematikus milliárdosok, cégek is bele-belekerülnek. Mint például a szállodatulajdonos és turisztikai szakember, Wossala György és az ő balatonalmádi Ramada Balaton Hotelja, amely egy felszámolási eljárás után gyakorlatilag a hitelező bank tulajdonába került a korábbi üzemeltető, illetve tulajdonos Wossala Kft.-től. Az üzletember saját bevallása szerint is mintegy kétmilliárd forintot bukott a szálloda elvesztésével. Azt ki lehet jelenteni, hogy nem az üzleti érzékének hiánya sodorta ebbe a helyzetbe a most 72 éves üzletembert – legalábbis ezt a következtetést lehet levonni végigtekintve életútját, pályáját. És hozzátéve azt az igazságot, hogy nem volt, nem is nagyon lehetett – nemhogy Magyarországon, még a világon sem – olyan ember, aki 2005-ben (a szálloda felújítására használt, utóbb végzetesnek bizonyult hitelfelvétel időpontjában) előre látta volna a globális, azon belül a magyarországi pénzügyi-gazdasági válságot, ami a mostani helyzetig vezetett. Wossala szállodásként kezdte, s már 1961-ben a budapesti Royal Szállóban dolgozott éjszakai portásként. Menetközben kereskedelmi és vendéglátó-ipari főiskolai diplomát szerzett (érdekességként említjük meg, hogy az évfolyamán ketten végeztek vörösdiplomával, ő és Demján Sándor). Hilton-ösztöndíjas volt Rómában, ami szintén sokat lendített az utóbb hat nyelvet is megtanuló fiatal szakember pályáján. Hazatérve a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalatnál a legmagasabb, szállodaigazgatói posztig vitte, majd 1975-ben váltott, s vállalkozásba fogott. Budapesten egy viszszavonuló cipzárkészítő mester műhelyét vette meg, és sokáig ebből élt. Mit élt, jól élt, sőt további vállalkozásokat – egy csárda, majd egy diszkó bérlését – is tudott a nyereségéből indítani. A következő nagy dobása – és egyben egy újabb éles hajtűkanyar az életében – a Juventus

Rádió megvásárlása volt, amelyet négy év után nagyon jó áron értékesített, s ebből vett először szállodát Budapesten, a Normafánál, majd következett a Hotel Auróra Balatonalmádiban. Amin végül – sok-sok év elteltével – nagyot bukott. Több interjúban is beszélt az odavezető útról a korábbi milliárdos, a száz leggazdagabb magyar között korábban szereplő nagycsaládos üzletember, akiről az évek során az is kiderült, hogy képes állni a pofonokat. Ez persze nem véletlen, mivel komoly sportemberről van szó, olyanról, aki Atlantában 1996ban 17. helyen végzett az olimpián, soling masters világ-és Európa-bajnok, s aki hosszú évek óta fontos szerepet játszik az európai vitorláséletben. A vég kezdete elvben egy csaknem négymillió forintos ki nem fizetett mosodai számla volt: emiatt indította el egy budapesti tisztítószalon még 2009ben a felszámolást. Akkori híradások szerint a bíróság vonatkozó döntését követően a Hotel Ramada kiegyenlítette ugyan a mosodaszámlát, ám elszámolták

örgy y g A l A Woss

magukat a vezetők, hiszen egy jogerős bírósági végzés meghozatala után már nem lehet leállítani egy felszámolási eljárást. A felszámolás idején, tavaly már napvilágot látott: a Wossala Kft. a 2005-ös szállodafelújítás kapcsán 2,9 milliárd forint svájcifrank-alapú hitelt vett el. A felszámolás megindításának kezdetéig, 2010 nyaráig törlesztésként 1,1 milliárd forint tőkét és kamatot

fizettek vissza, ám a svájci frank árfolyamváltozása miatt az említett időpontban 4,9 milliárd forint tőke- és kamattartozása volt az évi egymilliárd forintnyi árbevételt kitermelő cégnek. A bukás okairól Wossala akkor azt mondta, hogy egy ideje minden erejüket a banki törlesztőrészletek fizetésére összpontosították, ám vélhetően már csak egy-két hónapig tudtak volna rendben fizetni. Más szóval: a felszámolás előbb vagy utóbb bekövetkezett volna. ELMULASZTOTT LEHETŐSÉGEK

A rendszerváltó években kínálkozó alkalommal nem mindenki tudott élni. Legalábbis nem olyan mértékben, ahogy a lehetőség amúgy engedte volna. A korábbi nómenklatúra emberei közül többen jutottak olyan esélyhez, amilyen egyszer adódik az ember életében – ám rátermettség, nem megfelelő felkészültség, rossz üzleti döntések és egy sor egyéb tényező miatt nem jöttek össze a tartós milliárdok, a generációkra előre megalapozott családi vagyon. A „volt KISZ-esként” emlegetett Nagy Imre is így járt. Nagy Imre egyértelműen a politikai kapcsolatainak köszönhetően jutott a lehetőséghez, amivel nem tudott megfelelően élni. Az eredetileg matematikus, majd ipari tervező közgazdász fiatalember a rendszerváltást megelőzően a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) első titkára, illetve az utódaként alakult Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Demisz) elnöke volt. A politikától ugyan 1990-ben visszavonult, s vállalkozásokba fogott, de politikai kapcsolatait vélhetően megfelelően ápolta, hiszen 1993-ban sikerült egy igazán jó kis privatizációs falatot megkaparintania: a sokak által állatorvosi lónak tartott, valaha a háztartási vegyipari piac mintegy háromnegyedét uraló, a magánosítás idején 1,8 milliárd forint jegyzett tőkéjű Caolát szerezte meg vagy másfél tucat befektetőtársával együtt. Igaz, némi szépséghibája azért volt az olcsó tulajdonszerzésnek: a céggel együtt járt egy 400 milliós adósság is, nem szólva arról, hogy akkor jutottak a Caolához, amikor már multinacionális vetélytársakkal, márkákkal kellett megküzdeni azon a piacon, amelyen a Caola részesedése fokozatosan mérséklődött. Ám ezzel együtt is kiváló üzletet csináltak Nagy Imréék: „bagóért”, 50 millió forint készpénzért (a maradékon az mrp, az állam és az önkormányzatok osztoztak) szerezték meg 1993-ban a cég 51 százalékát E-hiteles, kárpótlási jegyes vásárlással. Az akkor már 20 százalék alatti piaci részesedéssel bíró Caola vezérigazgatója Nagy Imre lett. Fokozatos további piacvesztés, a márkanevek – köztük a Caola – értékesítése után Caola-Alfa Kozmetikai Rt. néven folytatta Nagy Imre vállalata, amely egy önmaga iránt kezdeményezett csődeljárás után talpra állva tulajdonosi szerkezetet is váltott, s így 2001-től a Nagy Imre fémjelezte befektetői csoport már 75 százalékra növelte részesedését a menetközben 800 millió forintra mérsékelt alaptőkéjű vállalatban. Az adósságot visszafizették, majd a cég ismét eladósodott, karcsúsított, leépített – szóval élte a magyar átlagcég mindennapi életét. 2011. január 5-ével a Caola-Alfa Kozmetikai Zrt. azután visszavásárolta a Caola márkanevet és a Caola termékcsaládot. Ezzel ismét teljeskörűen hazai tulajdonba került a cég, amelynek jelenlegi neve Caola Kozmetika és Háztartás Vegyipari Zrt.

Ez persze nem is annyira rossz. Persze csak relatíve, hiszen hol van a mai valóság az induló, közel kétmilliárd forintos tőkéjű cégben rejlő lehetőségektől? Mert hát ezzel nem tudott élni Nagy Imre. AZ ENERGIAIPAR SEM BIZTOS MENTSVÁR

Jóllehet minden egyes milliárdos életútja, munkássága, sikere és esetleges (akár viszonylagos) bukása érdekes, legalábbis követhetetlen, ha nem éppen homályos, kevés olyan „komplex” üzletembere volt a rendszerváltás utáni Magyarországnak, mint Kapolyi László. Tudományos pályán elért komoly eredményei párosultak üzleti sikerekkel, ami már önmagában is ritka, ám az még inkább, hogy mindehhez társult egy nyíltan felvállalt politikai szerepvállalás is – s nagytőkéshez képest nem szokványosan, éppen a baloldalon. Milliárdos és szocdem – érdekes párosítás. Igaz, a milliárdjai veszélyben – a leggazdagabb magyarok korábbi ranglistáin sorra előkelő helyezést elérő Kapolyi 2011 óta – legalábbis a becsült mutatók alapján – nem található a „klub-

tagok” között. Politikai pályáját tekintve is egyre inkább a perifériára szorul – bár ez, valószínűleg, nincs igazán ellenére. Bizonyára valamilyen szerepet játszik mindebben a kora is, de az idén 80 éves Kapolyi Lászlóra senki – talán még ő maga – sem tekint nyugdíjasként. Vagyonvesztése azért furcsa, mert egy olyan ágazatban tevékenykedett világéletében, amely napjainkban is az egyik legjövedelmezőbb szektornak számít, olyannak, amelyre még hosszú ideig szükség lesz, s amely jelentős profittermelő. Évtizedek alatt kiépített kapcsolatrendszere pedig azt feltételezné, hogy csak akkor „kopik ki” az üzleti világból, amikor ő akarja. Életpályája hosszú ideig sok mindennek volt mondható, de furcsának éppen nem. 1932-ben született Újpesten – olvasható róla a Wikipédiában. Végzettségét tekintve bányamérnök az utóbb milliárdossá vált üzletember, aki szegénységben kezdte (politikai orientációja is vélhetően ennek köszönhető): szülei nem tudták finanszírozni nappali egyetemi tanulmányait, s korán el kellett kezdenie dolgozni a tanulás mellett. Keszonmunkásként indult, utóbb szakmáját, szakosodását tekintve szerkezetépítő mérnök, energetikus, közgazdász, üzletember, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a kőzetmechanika, valamint az energiagazdálkodás és -politika. 1983 és 1987 között Magyarország ipari minisztere volt, majd a rendszerváltás után, 1994-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnöke, s 2002 és 2010 között országgyűlési képviselőként politizált a Magyar Szocialista Párt frakciójában. Politikusi pályája mellett nem hanyagolta el az üzleti szférát sem, amelyben ma is aktív a legendás munkabírásáról és emlékezetéről is ismert vállalkozó. Vagyonának javát annak köszönheti, hogy sikerült nem is kis részt kihasítania az orosz államadósság lebontásából az 1990-ben alapított System Consulting (SC) Kft. cége révén. A rendszerváltás után a volt Szovjetunió adósságát átvállalva Oroszország 900 millió dollár értékű tartozását nem pénzben, hanem áruval és szolgáltatással egyenlítette ki. Idehaza elvben pályázat útján lehetett egy meghatározott árfolyamon megvenni a magyar államtól az adósságot, amit azután az üzletet elnyerő cég hajtott be. Jóllehet az államközi megállapodás egyik pontjaként Moszkva kikötötte, hogy energiahordozó nem lehet a listán, Kapolyi kapcsolatai révén mégiscsak elérte, hogy 120 millió dollár értékű adósság rendezésében egy „háromszögügylettel” az ő cége vegyen részt: Oroszország Ukrajnának szállított szenet az adósság terhére, a szén ellenértékét pedig az ukránok villamos energia formájában juttatták el Magyarországra. Hiába azonban a jelentős erőre szert tett cég, a tudás, a kapcsolatrendszer, a 2006-ig élvezett monopoláramimportőri pozíció, a milliárdok jó része elúszott. Nemcsak azért, mert csökkent a System Consulting Zrt.-ből ki-, illetve ráépülő (külföldi leánnyal is rendelkező) cégbirodalom korábban akár évi milliárdnál is többet eredményező nyeresége, hanem mert – külső és talán belső okokra visszavezethetően – rossz üzleti döntések is születtek. Mint a Vértesi Erőmű Rt. megvásárlására tett kísérlete, vagy akár az utóbb szintén kudarccal végződött vásárosnaményi erőműépítés. A vértesi erőmű, az együttműködés a céggel, illetve a tulajdonos állammal amúgy is mumusnak bizonyult Kapolyi számára. Ahogy a korabeli sajtó az MTI-re hivatkozva beszámolt róla: „Az erőmű 2010 augusztusában csődvédelmet kért; összességében csaknem 10 milliárd forint kártérítést fizetett áramkereskedőknek és hitelezőinek, mert a cég korábbi vezetése 2008-ban

p É ter a n D r ÁS n ÉM et H

zékely Péter s

tulajdonosi felhatalmazás nélkül áramvásárlási szerződést kötött a Kapolyi Lászlóhoz kötődő System Consulting Zrt.-vel, amely a villamosenergia-árak esése miatt 2008 utolsó napján visszalépett az üzlettől.” Mindenesetre Kapolyi neve az utóbbi időben már nem üzleti sikerei, gyarapodó milliárdjai, hanem elsősorban meggyanúsítgatásai, perei miatt forgott a médiában, beleértve az euróban is milliárdokban mérhető kártérítéseket. TÚLVÁLLALÁS UTÁN SZÉTHULLÁS

Nem is lehetek igazi kapitalista. A szocializmusban, szocialista vállalatnál szocializálódott kapitalista vagyok – így jellemezte magát a Piac és Profitnak 2005-ben adott interjújában Székely Péter, azon üzletemberek egyike, akinek a bukása tipikusnak is mondható. Nem tudott, vagy nem akart visszafogott üzletpolitikát folytatni, üzleti vesztét az okozta, hogy tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója elért. Tény persze, hogy sokan így tesznek, de nem mindenki bukik bele. Székely Péter nem tartozott a szerencsések közé. Milliárdjainak elvesztése persze nem csak annak tudható be, hogy tőkehiányos cégei túlvállalták magukat, sokak szerint a nem megfelelő menedzsment, a hibás személyzeti politikája is szerepet játszott ebben, beleértve azt is, hogy – fiait is bevonvaaz irányításba – mintegy családi vállalkozássá tette egykor jól prosperáló cégcsoportját. Neki – sokakkal ellentétben – ez sem jött be. A rendszerváltás időszakában Székely Péter számára nem volt kérdéses, hogyan, főként pedig hogy és hol folytatja munkásságát. Világéletében egyetlen céghez kötődött: a szocializmus éveiben a mintegy negyven export-import cég egyikénél, a Transelektrónál dolgozott, ahova huszonegy évesen (az egyetemet megszakítva) 1962-ben szegődött el. A vállalatot 1991-ben a vezetők és a dolgozók hitelből magánosították, s 1991-től kezdve Székely (rész)tulajdonos-vezérigazgatóként irányította az utóbb több mint húsz vállalatból álló csoportot, amelynek tulajdonosi szerkezete menetközben többször is változott; hol korábbi, komolyabb tulajdonrésszel rendelkező társai szálltak ki, hol az állam szállt be, ilyen vagy olyan formában. Tulajdonosként ügyvezető igazgatóként vezette a Transelektro Management Vagyonkezelő Kft.-t, majd 1996-2002-ig elnök-vezérigazgató, 2002-től a Transelektro Csoport elnöke volt. A cégcsoport ugyan elsősorban ipari tevékenységéről, jelentős exportjáról volt híres, de Székelyék beszálltak az ingatlanbizniszbe is – mégpedig a plázamánia legelején, a cég részvételével tető alá hozott Duna Plaza szinte egy időben nyitotta meg kapuit a Demján-féle Pólus Centerrel. Voltak egyéb ingatlanos tervek is – ezek tőkehiány és hiteltúltengés miatt meghiúsultak. Persze a terjeszkedés kisebb kitérőkkel folytatódott, zömmel hosszú távon megtérülő projektek formájában. Ezt már nem tudta elviselni az alultőkésített, hitelek alatt roskadozó csoport. Az idő előrehaladtával ugyanis az állami beavatkozás (tulajdonrészszerzés, hitelek, garanciák) ellenére a cégcsoport sok tíz milliárd forintos adósságot halmozott fel. Sem a tulajdonosok, sem külső befektetők nem álltak sorba a Transelektro Csoportnál (bár egyes elemeit sikerült értékesíteni), s a jelentős adótartozások felhalmozása mellett a vagyonvesztés, a széthullás elkerülhetetlenné vált. Pedig Székely mindent megpróbált. A Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének alelnökeként (hírek szerint aspirált az elnöki pozícióra is, de Széles Gáborral szemben alulmaradt) ha a politikába közvetlenül nem is, de közvetve azért mégiscsak beszállt. Közvetetten, a színfalak mögött folyamatosan ápolta e kapcsolatokat, nem véletlen, hogy Székely Pétert és az ő Transelektro Csoportját egyik politikai kurzus sem „üldözte”, sőt: hátszelet (hitelt, segítséget stb.) is kapott – legalábbis 2005-2006-ban mindenképpen – a hatalomtól. A leggazdagabb magyarok toplistáján korábban rendre előkelő helyet elfoglaló Székely Péter birodalma pedig atomjaira hullott.