Hogyan loptak eleink?

járvány, krach, vasútpanama – gazdagodás és bukás a Monarchia éveiben

Az osztrák–mAgyAr monArchiA 1867-es létrejöttekor frissen összeült pArlAment pénzéhes képviselői elárAsztották A hiányos AlAptőkével „gründolt” cégek vezetőségeit és A közigAzgAtás csúcspozícióit. A politikusok mellékállásAi jól fizettek, de Az 1873-As tőzsdekrAch után A korrupt szisztémA bedőlt. bAnkok tucAtjAi csődöltek be, Az állAm pedig A fizetésképtelenség szélére jutott. A százezrek hAlálát okozó kolerAjárvány és Az emiAtt elrendelt piAclezárások trAgikussá tették A helyzetet: A modern tőzsdekrízis A hAgyományos AgrárgAzdAság válságávAl párosult.

Képviselőink-politikusaink mostani gazdagodása nem példátlan a történelmünkben. Az sem kivételes, hogy politikusok vagyonosodása egy gazdasági válsággal kombinált járványba fut bele. Az 1873-as kolerajárvány miatt elrendelt egészségügyi lezárások megbénították a magyar gazdaság tradicionális szektorait, a vidéki kereskedelmet és az agráriumot. A modern szektorokat pedig a tőzsdekrach omlasztotta össze: a pesti tőzsdén jegyzett értékpapírok kapitalizációja (aktuális árfolyamon számított értéke) több mint 50 százalékkal, 55 millió ezüstforinttal esett, ami az állami költségvetés egyötödének felelt meg Korányi G. Tamás, a tőzsde történetét kutató történész-újságíró szerint. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es megalakulását követően hirtelen meggazdagodó politikusok, illetve a válság és a kolera miatt terjedő szegénység óriási feszültségeket keltett 1873 után. Nem véletlen, hogy az addig stabilan kormányzó Deák-párt bomlásnak indult, majd 1875-ben gyakorlatilag befejezte „pályafutását”. A kiegyezés utáni nyolc év legnagyobb ellenzéki pártja, a Tisza Kálmán-féle Balközép Párt honatyája, Csernátony Lajos így fogalmazott: a minisztereknek „nem szabad legkevesebb okot avagy csak ürügyet is szolgáltatni arra, hogy akárki, bármi indokkal és bármely célra rájuk mutathasson, mint az országos elszegényedés közepette is gazdagulókra”. tiszA istVán

Országos éhínséghez azért nem vezetett a járvány, ám az 1867 óta kiépített vasutak, amelyek a mezőgazdasági termények szállítására pályáztak, a karanténszabályok és a rossz termés miatt nem tudtak elég árut fuvarozni a gazdaságos működéshez. Így a hitelből épült pályákon veszteséggel közlekedő szerelvények csak fokozták a vasúttársaságok és hitelezőik deficitjét. Pedig a járvány és a krach előtti években nagyon dinamikusnak látszott a fejlődés: a kiegyezés idején meglévő négy bankhoz és ötvenhét takarékpénztárhoz 1869-ig további 162, majd 1873 elejéig több mint kétszáz (!) társult. A bankok jelentős része az alapítás után rögtön jókora osztalékot fizetett. Ám mindez kezdte a pilótajáték formáját ölteni. Az árfolyalónyAy menyHért mokat sokszor a saját részvényeik vásárlásával, mesterségesen pumpálták fel a pénzintézetek. Fónagy Zoltán tanulmánya szerint az ekkor alapított „fantomvállalkozások” zöme pénzintézet volt, szám szerint 552. (Igaz, az újonnan létrehozott bankok egy része sosem kezdte meg a működését.) Ehhez képest a gründolási láz során, 1867 és 1873 között, csak 170 iparvállalatot hoztak létre részvénytársasági formában. A lufi kipukkadására nem sokat kellett várni. A tőzsdén forgó vasúttársaságok, az első magyar vasútikocsi-gyár és a „fantombankok” részvényei a válságban egymás után omlottak össze, megingatva az 1867 óta frissen kiépült pénzügyi szisztéma stabilitását. Csak 1873-ban 27 bank ment csődbe – emlékeztetett Kövér György –, de a bukások folytatódtak a rá következő években is. Az egyik legnagyobb deficitet a Franco-Magyar Bank könyvelhette el, amely 1873-ban több tízmilliós veszteséget mutatott ki (állítólag még így is kozmetikázva az adatokat). A bank részvényárfolyama már abban az évben kevesebb mint egyhatodára csökkent, de felszámolását csak 1876-ban rendelték el. A válság Andrássy GyulA elhúzódó hatását mutatja, hogy 1877 végén újabb 18 pénzintézet ment csődbe. Pénzügyminiszterek bukása

A „Franko” egy nemzetközi bankárcsaládhoz, az Erlanger-csoporthoz tartozott, bukása pedig megpecsételte a Monarchia olyan államférfiúinak sorsát is, mint Lónyay Menyhért és Kerkapoly Károly pénzügyminiszterek, akik az Erlangerekre alapozták gazdaságpolitikájukat. Lónyay nemcsak a gazdaságot kapcsolta össze a politikával, hanem családja gazdagodását is. Egyik fivére, Albert az erdélyi Magyar Keleti Vasúttársaság (Keleti Vasút) igazgatótanácsának volt a tagja. Ez utóbbi, veszteséget veszteségre halmozó vasutat később a Franko (is) finanszírozni fogja, ami hosszabb távon hozzájárult a bank bukásához, de az egész magyar állam hitelképessége is megingott e drága és rossz hatékonyságú beruházás miatt 1872–1873-ban. Végül majd a Rothschildok segítik ki a csődhelyzetből a magyar kormányt – mint majd később látni fogjuk. Aki sokat vesztett az 1873-as válságon

A már „működő” Monarchia összefonódásait jól jelzi, hogy a vasúti koncessziókat elnyerő üzletemberek a kormánypárt, illetve a nagyobb ellenzéki pártok képviselőit is bevették a cégbe. 1868-as levelei szerint Lónyay Menyhért (akkor még pénzügyminiszter) közbenjárt például testvére, János igazgatótanácsosi kinevezése érdekében a Magyar Északkeleti Vasútnál (MÉKV – akkoriban sokan ezt így oldották fel: „Menyhért Érdekében Készült Vasút”). A fivér később a társaság elnöke is lett. A honatyák egy része akár részvényese is lehetett az alapításhoz engedélyt kérő társaságnak. Közben a „gründolók” sokszor nem fizették be a részvénytársaság alapításához szükséges alaptőkét sem. Ezt kipótolandó olyan bankoktól is vettek fel hitelt, melyek alaptőkéjét szintén nem fizették be az alapítók, viszont ezekben is a kormánypárt vagy az ellenzék honatyái ültek. S hogy a hatóságok miért nem ellenőrizték a cégek és a bankok fedezetét? A válasz egyszerű: a hatóságok élén, az államigazgatás kulcspozícióban egyszerűen kormánypárti képviselők ültek. Kövér György joggal állapíthatta meg: „némely társaság igazgatósági ülésén akár az országgyűlés szakbizottságai is tanácskozhattak volna”. Hogy pontosan mennyi honatya rendelkezett érdekeltséggel vagy igazgatósági tagsággal az államilag garantált ügyleteket lebonyolító cégeknél, azt ma már nehéz megállapítani; különböző források legalább 50–100-ra becsülik a számukat. A „szélsőbal” honatyája, az ellenzéki Simonyi Ernő 1872 márciusában összeállított egy listát, amelyben a kormánypárti és a mérsékelt ellenzéki (a Tisza Kálmán által irányított PodmAniCzky Balközéphez tartozó) FriGyes képviselők összeférhetetlen állásait sorolta fel. A mérsékelt ellenzékből megemlítette Tisza Kálmánt, a későbbi miniszterelnököt, aztán gróf Károlyi Edét (ő a „Franko” egyik vezetője is volt – ezt Kövér Györgytől tudjuk), továbbá Várady Gábort, aki többször is együttműködött a kormányzattal, illetve Ivánka Imrét. Az utóbbi kettő később is előkerül majd Simonyi feljegyzéseiben mint a kormányzattal együttműködő ellenzéki. Simonyi a Magyar Újság 1872. augusztus 25-ei számában megnevezte a mérsékelt ellenzék

„összeférhetetlenjei” között Horn Edét és „Budapest vőlegényét”, a városfejlesztés miatt manapság már köztiszteletben álló Podmaniczky Frigyest is. A milliomos Lónyay megduplázza a vagyonát

Az 1873-as válság egyik oka a kiegyezés utáni első magyar pénzügyminiszter tevékenysége volt, ő volt az összefonódások egyik nagymestere. A Deák-párti Lónyay Menyhért az 1850-es években, a Bach-korszak, a Habsburg-elnyomás idején számos üzleti vállalkozásba fogott. Gazdag felesége, Kappel Emília milliós hozományát is forgatni kezdte. Így amikor Lónyay az 1860-as években visszatért a politikába, már több cégben érdekelt volt a házaspár, a férj milliomosnak mondhatta magát, amikor 1867-ben elvállalta a pénzügyminiszterséget. Az újságíró-képviselő, Csernátony Lajos nem véletlenül írta, hogy a politikusoknak válság idején nem illene hivalkodniuk vagyonukkal. Lónyay erre nem figyelt: fényűző villát rendezett be Budán, birtokot birtokra halmozott, és saját visszaemlékezése szerint is megduplázta a vagyonát az 1867 utáni fél évtized alatt. Pedig illett volna ügyelnie a látszatra: 1871–1872 között kormányfő volt – a vészjósló hírek pedig ekkor kezdtek sokasodni a nemzetközi pénzpiacokon, súlyos krízis volt kibontakozóban. Lónyay miniszterelnöksége végén, azaz 1872 utolsó hónapjaiban lett nyilvánvaló, hogy a vasútépítésre adott állami kamatgarancia – a beruházó társaságoknál fivérei voltak a vezetők – veszélybe sodorja az egész költségvetést. Tehát nem kormányfői, hanem még pénzügyminiszteri tevékenysége miatt került bajba Lónyay, s vele együtt a magyar államháztartás 1872 végére. A „minél rövidebb idő alatt, minél több vasút” jegyében segítette elő ugyanis a magyar állam a közlekedésfejlesztést Lónyay pénzügyminisztersége (1867–1870) idején. Kövér szerint: „A magánvállalkozók társulásai számára a befektetett tőke után átlagban 5%-nyi nyereséget ígértek, (…) amelyet a vasút elkészülte után mindaddig fizetni kellett, amíg a forgalmi jövedelmek nem hozták meg a kívánt hasznot. Biztos profit a befektetőknek, határidőre gyorsan elkészülő vasutak a gazdaságnak és égő gyújtózsinórra függesztett pallos a magyar államháztartás feje felett.” A kormányfő pozíciója az akkor ellenzéki Csernátony Lajos interpellációja után vált tarthatatlanná, miután 1872 végén a Balközép „vérebe” számon kérte rajta a gazdagodását.

Az összeférhetetlenséget képviselők esetében hosszú évek múlva szabályozták Magyarországon; a kormánytisztviselőkre vonatkozóan a minisztertanács hozott némi korlátozó intézkedést, de ezt is csak az 1870-es évek elején. Addig szabad volt a vásár a közhivatalok „piacán” is a parlamenti képviselők és kormánytagok között. Jól látható, hogy a dualizmus létrehozásakor a hatalmi ágak elválasztására – személyi szinten – nem nagyon ügyelt sem az arisztokrata származású Andrássy Gyula gróf, sem pedig a köznemesi rendből kiemelkedő, a grófi rangot politikai pályafutása során megszerző Lónyay Menyhért, jóllehet mindketten liberálisnak tekintették magukat. Ők ketten voltak azok, akik az utolsó simításokat elvégezték a kiegyezés részletszabályain 1867 elején, és Deák Ferencet, a „haza bölcsét” is sokszor csak utólag tájékoztatták a Béccsel folytatott tárgyalásokról.

Lónyay–Andrássy párbaj

Cieger András történész Lónyay hagyatéki iratait áttanulmányozva arra jutott, hogy a politikus 1867 és 1872 között döntően felesége vagyonát felhasználva, tehát nem illegálisan finanszírozta birtokvásárlásait. Eleve 15 ezer holdas birtokaihoz további 25 ezer holdat gyűjtött ekkor. Ebből 19 ezret Erdélyben, egy Hunyad megyei vasérclelőhely környékén. A terjeszkedést hitelből is fedezte. A megszerzett érclelőhelyet a Hunyad felé tartó vasút segítségével akarta értékesebbé tenni. Ez a terve azonban meghiúsult a Lónyayak és az Andrássyak többfrontos „háborúja” miatt, így óriási veszteségeket szenvedett a milliomos exkormányfő. Az 1873-as válság a miniszterelnök adósságait hirtelen megnövelte. Birtokait elhunytakor 500-600 ezer forinttal nagyobb adósság terhelte, mint amennyit könyv szerint ért. Lónyay után nem véletlenül maradt tartozás: egyik költekező fiának körülbelül félmillió forintot juttatott még jóval a halála előtt, bizonyos birtokait pedig már életében felosztotta a fiai között. Testvéreinek is több mint százezret kölcsönzött. Ezen összegek ki is adják azt a mínuszt, amit maga után hagyott. ki volt a Vasgróf?

Lónyay politikai bukása után nem számolt azzal, hogy Andrássy Manó befolyása egyre nagyobb lesz. 1874-re nemcsak megépültek a Manó gróf által áhított gömöri vasútvonalak, hanem az Andrássyaknak sikerült elérniük, hogy a Lónyay által felvásárolt Hunyad megyei birtokok felé még véletlenül se kanyarodjanak újabb sínpárok. Így Lónyay megduplázta ugyan a birtokállományát hivatali ideje alatt, ám a közben felvett hitelek törlesztése csak vitte a pénzét, anélkül, hogy sikerült volna az erdélyi ásványkincseket kiaknáznia.

Andrássy mAnó

Andrássy Manó viszont Gömör vidékén 1874-re nemcsak a vasutat építtette meg birtokai felé, hanem az 1873-as válságban meggyengült konkurenseit is elkezdte felvásárolni a környéken. Olyan főúri családok vasműveit szerezte meg, mint az Esterházyak és a Nádasdyak. Andrássy György halála után Manó gróf e rokonának közeli vasipari érdekeltségeire is rátette a kezét. Ez utóbbi, a dernői üzemek bérletbe vétele és üzemeltetése során jutott hozzá ahhoz a céghez, amelyet korábban a Ganzgyár, illetve annak vezetője, a híres feltaláló, Mechwart András perelt be a hengerszék találmányának eltulajdonítása miatt. A pert Mechwarték elvesztették: Andrássy Györgyről, egy miniszterelnök-külügyminiszter rokonáról a Monarchia bírósága nem mondta ki, hogy tolvaj… A lényeg, hogy Manó gróf egyesítette az Andrássyak két ágának érdekeltségeit, így az ország ötödik legnagyobb vasipari komplexumát hozta létre – mutatott rá Katus László történész. A Vasgróf közben országgyűlési képviselő is lett. Hogy mennyit gazdagodott politikai és gazdasági karrierje során, azt pontosan nehéz kiszámolni, de Nyerges Ágnes 1970-es cikke szerint az ellenőrzése alatt álló vasművek termelése megnégyszereződött, és érdekeltségei a hazai piac 10 százalékát mondhatták magukénak. rothschildok Magyarországon

Az Andrássyak a Rothschildokkal, a Lónyayak az Erlangerekkel „bankoltak”. Manónak, a Vasgrófnak a testvére nem akárki volt: Andrássy Gyula, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, majd pedig közös külügyminiszter. Náluk kevésbé ismert személyiség a család egy további tagja: Andrássy Aladár gróf. Ő a Magyar Általános Hitelbank (MÁH vagy Hitelbank) igazgatóságába került be, így áttételesen a bécsi Rothschildokhoz is kötődni kezdett, hiszen az akkori világ egyik leggazdagabb bankárcsaládjának magyarországi érdekeltségénél töltött be kulcsszerepet. (Érdemes megjegyezni, hogy Manó gróf, a vasipari vállalkozó is a Rothschildok csehországi vasipari érdekeltségeivel működött együtt, amikor a Gömörtől távolabbi piacokra tört be.) A Hitelbank hamarosan a Monarchia magyar felének legjelentősebb pénzintézete lett, így Aladár gróf kulcspozíciót szerzett a hazai pénzpiacon. Az Andrássyak pedig biztos anyagi támaszhoz jutottak a Rothschildok révén, miközben a Lónyayak hiába küszködtek az általuk preferált – és a Rothschildokkal hiába konkuráló – kisebb pénzügyi csoport, az Erlangerek egymás után csődbe jutó érdekeltségeivel (Franco-Magyar Bank, illetve az általa is pénzelt Keleti Vasút).

Lónyay Menyhért és az Andrássyak rivalizálása a bankszférában járt az egész ország számára a legsúlyosabb következményekkel. Lónyay ugyanis igyekezett a Rothschildokat kikapcsolni a magyar állam pénzügyeinek intézéséből. Helyettük a megbízhatatlan Erlangerekkel és az érdekeltségükbe tartozó Franco-Magyar Bankkal igyekezett lebonyolíttatni miniszterként és miniszterelnökként is a legkülönbözőbb (állami) ügyleteket. bankalapítás tőke nélkül

Erlangerék zavaros ügyleteket folytattak a nemzetközi porondon, Kövér György szerint például részt vettek az amerikai függetlenségi háború idején egy a déli államoknak nyújtott „konföderációs kölcsönakcióban”. A rabszolgatartó déliek vereséget szenvedtek az északiaktól, így „bal sikerű emissziónak” bizonyult a konföderációs kölcsön. Lónyay nemcsak Erlangerék tőkehiányos bankalapítását pártolta, sok más bank is fedezethiányosan született meg ekkoriban. Ezek a pénzintézetek pedig sorra fognak bedőlni az 1873-as válságban. Az Angol–Osztrák Bank és a részben a „Franko” által finanszírozott erdélyi vasútépítés túltett minden más veszteséges projekten. A hírhedt Keleti Vasutat több bank finanszírozta, és maga a kivitelező is sikkaszthatott valószínűleg pár milliót a projektből; a vasút lassan épült, ráadásul a kolera, a rossz termés és az egészségügyi lezárások, továbbá az eleve fejletlen erdélyi gazdaság miatt amúgy sem volt mit fuvarozni a környéken. A veszteségeket a magyar állam – a kamatgarancia megadásakor tett ígéretének megfelelően – egy ideig kipótolta, de 1872-ben már Lónyay kormánya megtagadta a kifizetéseket, ami nemzetközi tiltakozást váltott ki. Ebbe az ügyletbe és a szintén Erlangerék bevonásával tervezett magyar államkölcsön sikertelen kibocsátásába bukott bele Kerkapoly Károly pénzügyminiszter 1873-ban. két túlélő megabank

A dualista Monarchia egészében csupán két, a Rothschildokhoz kötődő bank maradt biztos talajon az 1873-as évben: a bécsi Creditanstalt és a pesti Magyar Általános Hitelbank. Ennek nagy jelentősége volt, hiszen a fenyegető államcsődöt 1873 novemberében osztrák, német bankoktól és a londoni Rothschildoktól felvett, 153 millió ezüstforint összegű kölcsönnel sikerült elhárítani.

Annak a Kerkapolynak kellett tehát kuncsorognia a Rothschildoknál, hogy mentsék meg a magyar kormányzatot a pénzügyi összeomlástól, aki korábban az Erlangerekre építette pénzpolitikáját. (Kerkapolyt emiatt „házalással” vádolták a parlamentben, gyorsan meg is bukott a Lónyay-féle gazdaságpolitikai vonal egyik utolsó képviselője.) Végül az eladatlan magyar államkötvényeket lombardhitelre Berlinben helyezték

letétbe. Az itteni kölcsönt a német kancellár, Bismarck segítségével intézték, aki ekkoriban szorosan együttműködött a Rothschildokkal. Az Erlangerekkel üzletelő Lónyay és Kerkapoly bukása után tartósan a Rothschildok léptek be a magyar állampapírüzletbe. Az Andrássyak tehát okosabbak voltak, és eleve a sokkal megbízhatóbb Rothschildokkal kerültek szorosabb összeköttetésbe. A Magyar Nemzeti Levéltár adatai szerint a Rothschildokkal kapcsolatban álló Magyar Általános Hitelbank 1873-tól a pénzügyminisztériummal kötött, évente megújított szerződés alapján a magyar állam bankja lett. A MÁH a legtöbb államkölcsön-kibocsátásban is részt vett.

hiányleépítés csodaszerrel

Tisza Kálmán szigorú gazdaságpolitikát folytatott. Széll Kálmán, majd később Wekerle Sándor tartotta kézben a pénzügyeket, és 15 éves kormányzásuk végére, 1890–1891-re Tisza Kálmánék elérték, hogy nem mutatott deficitet a költségvetés, azaz ledolgozták a Lónyay, Kerkapoly és a többiek által 1873-ig felhalmozott adósságokat. A ledolgozás részben adóemelést, részben költségvetési megszorításokat jelentett, de a stabilizációhoz kellett a Rothschildok bevonása is: a bankház ugyanis az addiginál kedvezőbb kamatozású hiteleket ajánlott a meglévő kölcsönök kiváltására. Így a csökkenő kamatteher, a nagyobb adóbevételek és a visszafogott állami kiadások alakították a Tisza-kormány gazdaságpolitikáját. Tisza Kálmán kormányzatának visszafogottságát, restrikcióit igazolja Korányi G. Tamás is: az állami beruházások értéke az 1867–1873 közötti hat évben 122, az 1874–1880 közötti hét évben viszont csak 56 millió forintra rúgott (Tisza 1875-től kormányzott). A vasúti társaságokba a kiegyezés utáni hat évben 377 milliós, ám a válság utáni hat évben mindössze 150 milliós befektetés történt.

Megvásárolt ellenzék?

Már említettük, hogy a kiegyezés utáni években Simonyi Ernő, a radikális ellenzéki honatya, a „szélsőbal” képviselője listákat gyártott az összeférhetetlen képviselőkről, ráadásul ellenzékieket is bevádolt. Simonyi egy későbbi levelében is céloz arra – emlékeztetett rá Cieger

Az Andrássyt követő Deák-párti miniszterelnök, Lónyay Menyhért Podmaniczky testvérét segítette álláshoz, a harmadik Deák-párti kormányfő, Szlávy József pedig kinevezte az ellenzéki honatyát a közmunkatanács alelnökévé. Podmaniczky erre így emlékezett: „a miniszterelnöknek irántam nyilvánuló szíves indulata révén három év alatt oly előmenetelre tettem szert, amely legmerészebb reményemet is teljesen kielégítette”. Emellett Podmaniczky egyszerre dolgozott az Északkeleti Vasútnál („Menyhért” érdekeltségénél) és volt igazgatótanácsosa az Alföld–Fiumei Vasútnak is.

A magyar államkötvényeket a szabad piacon ekkor már nem lehetett értékesíteni, miután 1872-ben a Keleti Vasút botránya miatt összeomlott a nemzetközi pénzpiacokon a fizetőképességünkbe vetett bizalom. Az államcsődhöz közeli helyzetben, 1873-ban Kerkapoly pénzügyminiszter először éppen a „Frankótól” próbált hitelt szerezni. Ez rossz ötlet volt, hiszen a bankot csak „névleg” alapították 32 millió forintos tőkével. A gründoláskor csupán 12,8 milliót fizettek be a részvényesek, közben a bank veszteségei ez utóbbi összeget közelítették meg.

András –, hogy a mérsékelt ellenzéki Balközép magatartása meglehetősen ellentmondásos volt a korrupció elleni harc során. Simonyi szerint „a balközép több képviselője is érintett az efféle ügyletekben, így a kormánypárt és a nagyobbik ellenzéki párt között létezik egy hallgatólagos megállapodás, amely tudatosan elleplezi a visszásságok nagy részét”. Gyakori eljárás volt a zavaros ügyletekbe, seftelésekbe (korabeli német kifejezéssel: geschäftelésbe) bevonni az ellenzéki képviselőket. Ezért nem is olyan meglepő, hogy a Balközép magába merte olvasztani a Deák-párt maradványait, s az sem, hogy így stabil többséget biztosított magának Tisza Kálmán kormánya.

s arolta F orte P an /W ein

Simonyi a Balközép párti Várady Gáborról például ezt írta: „ez utóbbi ugyan protestál, de azért többet geschäftel, mint sok jobboldali. Miután pedig a Geschäfteket csak a kormány beleegyezése mellett lehet tenni, az, aki mélyen benne van az üzletekben, sok hitelt nem érdemel. Váradynál pedig az egész képviselői állás nem egyéb, mint Geschäft, azt mondják róla, hogy Máramarosban egy lakházat épített magának, mely 100 000 forintjába került, pedig igen szegény ügyvéd volt, mikor Pestre jött (…). Az ilyen emberek szilárdságára építeni nem lehet és ilyenek Ivánka [Imre] és Podmaniczky Frigyes is.” Ivánka Imre ugyancsak a „Menyhért Érdekében Készült Vasútnál”, azaz Lónyayék északkeleti projektjében kapott igazgatósági posztot, sőt ő volt a vezérigazgatója a botránycégnek. A főváros rendezéséért tisztelt

A történészek közül Kövér György és Korányi G. Tamás is Wahrmannt emeli ki azok sorából, akik feltehetően az 1873-as válságban is vesztettek ugyan némi pénzt, de alapvetően besszre, azaz bukásra játszottak. Ezt támasztja alá, hogy Wahrmann a nagy krízis kitörése előtt, 1872-ben szabadult meg a saját magánbankházától Pesten. Minthogy „időben zárta a pozícióit” (nagyjából 1872-ben), így a sokkal pusztítóbb 1873-as válságban kevesebbet vesztett riválisainál. Wahrmann az ország egyik leggazdagabb üzletembere volt, halálakor vagyona 5-6 millió forint lehetett Kövér György becslése szerint.

Podmaniczky Frigyes pedig Cieger szerint „maga írta le visszaemlékezésében, hogy miként mentették meg őt és családját a csődtől az egymást váltó Deák-párti miniszterelnökök. Andrássy közbenjárására a Fővárosi Közmunkák Tanácsának lett a tagja, ahol éppen annak a bizottságnak az elnöke, amely a Sugár úti kisajátításokat intézte”. Andrássy Gyula miniszterelnök és későbbi közös külügyminiszter e környéken sok pénzt keresett (lásd külön), mivel – feltehetően strómanokon keresztül – még a kisajátítások előtt olcsón szerzett meg a Sugár útnál két telket.

egy honatya, aki tanult az 1869-es kisebb válságból

Az ország egyik leggazdagabb embere, Wahrmann Mór 1869-ben lett – egyedüli jelöltként – kormánypárti képviselő Lipótvárosban. Ő volt az első izraelita képviselő a magyar parlamentben – ennek kapcsán Deák Ágnes és Molnár András közösen írt könyvükben

Pap József történész az elmúlt években kimutatta: a Monarchia idején a parlamentarizmus sokszor nem jelentett valódi választást a jelöltek között. Számos, elsősorban nemzetiségi területen lévő választási körzetben nem is tartottak voksolást, a kormánypárt (előbb a Deák-párt, később pedig az 1875 és 1905 között hatalmon lévő Szabadelvű Párt) jelöltjei rivális nélkül, szavazást mellőzve vagy egyhangú támogatással jutottak be a parlamentbe. Ez azért volt lehetséges, mert manipulált szavazókörzetek voltak, a választójogot iszonyatosan korlátozták (a lakosság 6 százaléka körül mozgott a választásra jogosultak száma), és ehhez még hozzá kell számítani a nyílt szavazás intézményét, ami szintén a mindenkori kormánypárt javára szólt. hangsúlyozzák: Deák Ferenc „szívügyének tekintette a polgári jogegyenlőség elvének érvényesítését, például a zsidóság esetében. Támogatta Wahrmann Mór országgyűlési képviselővé választását 1869-ben, hogy a zsidók egyenjogúsága a politika területén is tettleg megvalósuljon”. Wahrmann ugyanebben az évben, 1869-ben alighanem komoly veszteségeket szenvedett egy kisebb tőzsdeválság során. Mindez óvatosságra ösztökélte a nagyobb és súlyosabb krízis, az 1873-as összeomlás előtt. Wahrmann komolyan vette pesti képviselőségét. Az, hogy a magyar fővárost 1873-ban Budapest néven egyesítették Pest, Buda és Óbuda ötvözésével, jelentős részben neki is köszönhető. A parlamentbe 1869-ben bekerült pénzember már 1870-ben is több javaslatot tett erre. Ezek közül az volt a legfontosabb, amelyet ő és hozzá csatlakozó képviselőtársa, Házmán Ferenc terjesztett elő 1870-ben. Az indítvány így szólt: „a kormány Pest és Buda városokkal lépjen érintkezésbe e két város közigazgatási egyesítése tárgyában, és ha a tárgyalások eredményre vezettek, a két városnak közigazgatási egyesítéséről még azon évben törvényjavaslatot terjesszen elő”. E javaslat a belügyminisztériumban is készült, de Budapest létrehozását Wahrmannék gyorsították fel. Minderről a Pesti Hírlap 1933. november 12-ei cikkében emlékezett meg – Budapest egyesítésének hatvanadik évfordulóján – Lieber Endre, a főváros akkori alpolgármestere. A Wahrmannéhoz fogható, sőt még annál is nagyobb vagyonnal rendelkezhettek ekkoriban a Wodianerek Magyarországon. Nekik Korányi G. Tamás szerint 5-10 milliójuk lehetett összességében. Wahrmannhoz

hasonlóan Wodianeréket sem döntötte romba az 1873-as pénzügyi krízis. A családból mások mellett Wodianer Béla is mandátumot szerzett a képviselőházban, miután két nagy malomipari céget alapított Pesten. Ő Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön választatta meg magát. Nem tudni ennek okát, de az bizonyos, hogy Erdélyben könnyebben lehetett manipulálni a szavazatokat, mint az ország más részeiben – hívta fel a figyelmet Pál Judit.

Az 1870-es években egy hold termőföld értéke (felszereléssel együtt) 150–250 forint volt. Bár Wahrmann Mór, illetve a Wodianerek a leggazdagabbak közé tartoztak, a 400 ezer holdas Esterházy-birtok a család főúri palotái nélkül is érhetett 80-100 millió forintot. A százezer hold feletti Festetics-hitbizomány 20-25 milliós vagyont jelenthetett, de még a 33 ezer holdas Károlyi-birtok is több mint 6 milliót.

A felsőház reformjával a legvagyonosabb „self-made-man”-ek közül többen is bekerültek a főrendek közé, olyan vállalkozók jutottak be a főrendiházba, akik maguk érték el az üzleti sikereiket. Ilyen volt az előbb képviselői, majd felsőházi mandátumot szerző Solymossy László, aki nagylózsi kastélyában hunyt el 1904ben. Nekrológírója szerint „ritka munkaerejével az ország leggazdagabb főurai közé küzdötte föl magát”. A XIX. század végén szerezte meg bárói rangját. Hagyatékát 35 millió koronára becsülték, egyik fia, Ödön, 1901-ben ugyancsak országgyűlési képviselő lett. A győri születésű Solymossy részt vett az 1848–1849-es szabadságharcban. 1859-ben Veszprém megyében egy kisebb birtokot vett, majd 1861-ben a herceg Esterházy család egyik húszezer holdas uradalmát bérelte ki. „A birtokot annyi szaktudással és oly ügyesen kezelte, hogy tekintélyes vagyont szerzett” – írta a Magyar Nemzet. – „Főleg gazdálkodással foglalkozott, de a mellett tevékeny részt vett a közügyekben is. Tizenkét évig tagja volt a vármegyei közigazgatási bizottságnak, és mint választási elnök hét választást vezetett. 1892-ben a világosi kerületben megválasztották országgyűlési képviselővé, 1895ben pedig a főrendiházi tagsági jogosultsággal a magyar bárói rangot kapta.” Solymossy tehát nyilvánvalóan a politikai és a gazdasági befolyást kombinálva tett szert vagyonára.

rohadt körzetek

A kormánypárti képviselők jutalmazására használták például az erdélyi „kiürült választókerületeket” (angol kifejezéssel: „rotten borough”-k, „rohadt körzetek”), amelyek egykori „taxás helyként” kiváltságokat élveztek. E körzetekben már alig volt szavazásra jogosult választópolgár, viszont teljes értékű országgyűlési mandátumot lehetett itt elnyerni. Pál Judit kutatásaiból tudjuk, hogy Erdélyben a szokásosnál is jobban korlátozták a választásra jogosultak számát: magasabb cenzushoz, vagyoni-jövedelmi limithez szabták a szavazójogot. Erdélyben így 75 képviselői helyből 23-at városok adtak, s „mivel ezek voltak a legkönynyebben megszerezhető mandátumok egész Magyarországon, kezdetektől fogva megindult értük a versengés”. Míg Csíkszék két kerületében 6-7 ezer választó volt, Csíkszereda városában csak 223. A két képviselőt (!) választó erdélyi Erzsébetvárosban mindössze 231 szavazásra jogosult élt, az egykori kiváltságait tovább őrző Illyefalván pedig 247. Ezek az óriási aránytalanságok a politikai korrupció, illegális korteskedés, szavazatvásárlás helyszíneivé tették az érintett körzeteket. Így került Erdélyből (Abrudbányáról) a képviselőházba 1869-ben a későbbi kormánypárti miniszterelnök, Bittó István, aki ekkor igazságügy-miniszter volt, illetve a Lónyay 1872-es miniszterelnöki bukása után az 1873-as pénzügyi válságba szintén csúnyán belebukó Kerkapoly Károly pénzügyminiszter (Kolozs körzetéből). Bittót és Kerkapolyt is egyhangúlag választották meg 1869-ben, ami a XX. századi diktatúráknak is dicsőségére vált volna. Kerkapolyról később kiderült, ellenfelét úgy vette rá a visszalépésre, hogy felajánlotta neki képviselői tiszteletdíját. Pál Judit szerint utóbb ez az ajánlat Kerkapolyt nehéz helyzetbe hozta, mivel a lefizetett rivális az erdélyi királyi biztost kezdte bombázni panaszaival, mondván, Kerkapoly nem fizette ki a vesztegetési összeg egy részét… deák FerenC

köznemesek, arisztokraták és „self-made manek” a főrendiházban

Számos mágnás, azaz gazdag, nagybirtokos arisztokrata is főrendiházi tag volt, köztük Apponyi György gróf, a császárhű, ókonzervatív politikus, aki az 1848–1849-es

A Magyar Állami Hitelbankhoz (MÁH) kötődik két milliomos főrendiházi tag. Báró Kornfeld Zsigmond 1895–1909 között irányította a bankot, és részt vett számos nagyvállalat alapításában; 1901-től a felsőház tagja lett, 1909-ben, halála előtt két héttel emelték bárói rangra. Míg Kornfeld Csehországból érkezett Magyarországra, utódja, báró Ullmann Adolf hazai gazdasági karrier után jutott el a főrendiházba: 1874-ben végzett a Kereskedelmi Akadémián, és egész életét a Hitelbank vagy annak érdekeltségeinek szolgálatában töltötte. 1895ben a pénzintézet igazgatója, 1909-ben – Kornfeld halála után – a vezérigazgatója lett. 1910-ben a király a főrendiház tagjává tette, 1918-ban pedig bárói rangot kapott.

Yabu Pushelberg fotel és kanapé. Design: PUKKA

A politikai jobboldalon manapság az igazságosság mintaképének állítják be Tisza Istvánt – például Tőkéczki László könyvében idézi róla Réz Mihályt: „abszolút erejű, morális alapon épült egész egyéniség… aránytalanul volt az igazság híve, a kis igazságoké épúgy, mint a nagyoké”. Ehhez képest az igazság bajnoka – mint láttuk – képes volt akár önmagát is megalázni, saját ellenzékével szemben, csak hogy „pénzéhez jusson”. Végül hozzá is jutott: amikor Wekerle és Kossuth Ferenc 1910-ben megbukott, és immár újra Tiszapárti kormány alakult (egyelőre Tisza nélkül), akkor az új, Khuen-Héderváry Károly által megalakított kabinet (1910–1912) kifizette a fennmaradó negyedmilliót „az abszolút erejű, morális alapon épült egész egyéniségnek”.

forradalom idején a Habsburg-oldalon állt, s aki az ellenforradalom magyar vezetőjének volt tekinthető. Az osztrák–magyar kiegyezés megtárgyalásában inkább Bécs oldaláról vett részt, bár közvetítő szerepet is betöltött Ferenc József és Deák Ferenc között. Apponyi gróf 1865–1868 között még „rendes” országgyűlési képviselő volt, de ezután már csak inkább egyfajta „nyugdíjas állásban” tengette felsőházi napjait. A Monarchia utolsó éveiben bekerült a felsőházba az 1896-ban nemességet szerző Weiss Manfréd. Ő az I. világháborúban megsokszorozhatta amúgy is tetemes vagyonát, s ekkor már a legvagyonosabbak közé számított – ha éppen nem ő volt az összeomlás előtt a Monarchia magyar felének leggazdagabb embere. Weiss fokozatosan építette ki gyárbirodalmát a XIX. század végétől Csepelen; utolsó és talán legjövedelmezőbb ötlete az volt, hogy 1912-ben megalapította az ottani acélművet. Ezzel megelőzte a hadi megrendelések esetében fő riválisát, a magyar kormány által támogatott Diósgyőri Vas- és Acélműveket. Diósgyőrbe a kormány csak 3 milliót tudott invesztálni, míg Weiss a világháború első éveiben 13 millió koronát fektetett csepeli gyárába, és felfuttatta a termelést. 1915-ben a főrendiház tagja lett. A csepeli befektetések busásan megtérültek, hiszen Weiss Manfréd gyárkomplexuma 1917-re a legnagyobb hadiszállító lett, amikor a megrendelései megközelítették az 1,4 milliárd koronát – írta Kovács Vilmos hadtörténész.

Apja és almája

Tisza Kálmán fia, Tisza István gróf kétszer állt a magyar kormány élén. Először 1903 végén került hatalomra, majd 1905 elején elvesztette a parlamenti többséget; az 1910-es választást új pártjával, a Nemzeti Munkapárttal megnyerte, 1913-től pedig ismét miniszterelnök lett. Cieger e korból felidézi Tisza István ellenfele, Kossuth Ferenc 1913-as levelét. Kossuth Lajos fia így írt: „A mi politikánkban egyik botrány a másikat követi, és fele azoknak, amelyekről suttognak, sem került még a nyilvánosság elé: hogy csak egy példát említsek, 1905-ben Tiszának megválasztatása az akkor általam és pártom által támogatott Andrássy ellen (kerek számban szólva) egymillió koronába került.” Kossuth Ferenc itt már a néhai kormányfő fiáról, ifjabb Andrássy Gyuláról írt, aki hozzá hasonlóan Tisza István gróf ellenfeleként lépett fel ekkor. Kossuth fia így folytatta: „Tisza felvette ezt a nagy összeget, és birtokára betábláztatta. Mikor Fejérváry, az ő utódja már gyenge lábon állt, Tisza megrohanta és kicsikarta tőle, hogy ezt az ő privát adósságát az akkori kormány fizesse ki.” Ám Fejérváry „csak” 750 ezret adott, mire Kossuth hozzáfűzte: „Midőn Fejérváry után mi következtünk, Tisza Wekerlétől azt követelte, hogy fizessük mi ki a még hátralevő 250 000 koronát (!). Wekerle visszautasította Tisza követelését.” Kossuth Ferenc tehát felidézte, hogy Tisza pártjának 1905-ös bukása után a Ferenc József által Magyarországra erőltetett „darabontkormány” feje, báró Fejérváry Géza sem fizette ki teljesen az előző garnitúra választási költségeit. Tisza később a döntően politikai ellenfeleiből álló Wekerle-kormánynál kuncsorgott – hiába.

m úzeum J zi m agyar F öldra F orte P an /

A magyar állam 1870-ben vásárolta meg a Lánchíd Részvénytársaság részvényeit. A tárgyalások 1869-ben kezdődtek a Lánchíd tulajdonosainak kivásárlásáról. Domonkos Csaba muzeológus szerint a híd a részvényeseknek az 1860-as évekig nem volt jó üzlet. A papírok árfolyama csak 1868-ban ugrott a névérték fölé. (Korábban a névérték 60 százaléka sem volt ritka eladáskor.) A társaság veszteséges volt az 1860-as évekig, de a tulajdonosoknak így is garantált fix 4 százalékos osztalékot. Így az állami felvásárláskor felmerült: nem a részvényeseket kívánta-e kimenteni egy rossz üzletből a kormány, miközben a kabinetnek akadt olyan tagja, aki érdekelt volt a hidat üzemeltető társaságban? Domonkos szerint ez ma a bennfentes kereskedelem gyanúját is felvetné. A muzeológus hozzáteszi: „a tárgyalásokat éppen azért vezette Festetics György, a király személye körüli miniszter az illetékes Lónyay Menyhért pénzügyminiszter helyett, mert utóbbi erősen érdekelt volt az üzletben, nem csupán részvényesként (…), hanem a Lánchídtársaság egyik igazgatójaként is.” Domonkos leírja: az állam első vételi ajánlata 643 forint 63 krajcárról szólt részvényenként, míg a társaság 750-et kért. Ezután a kormány 660 forintra emelte az összeget, de a társaság még ezt is elutasította. „Nem sokkal ezután a kormányülésen Festetics közölte: bizalmas információként a tudomására jutott, hogy a társaság 690 forintig hajlandó lemenni.” Domonkos ezek után azon töpreng, hogy „a miniszterek magukban mosolyogtak-e a bejelentés után, vagy nyíltan a körükben ülő Lónyay Menyhért miniszterre, a vélhető informátorra, az üzletben érintettre tekintettek”. Meglepő módon a híd végül 1870. július 1-jével a magyar államé lett, méghozzá részvényenként 690 forintért. Cieger András szerint Lónyay apósának, Kappel Frigyesnek 1848 márciusában 377 Lánchíd-részvénye volt, s a Lónyay–Kappel család haszna, az eredetileg tulajdonukban lévő csomaggal számolva, három évtized után 138 százalékos, azaz 72 630 forintnyi nyereséget jelentett.

egy öngyilkosság háttere

A titkos állami támogatásokból az első világégés idején a legtöbbet az Odescalchi Zoárd Jenő herceg által irányított Industrie-Gruppe cégcsoport kapta (30 millió koronát). Odescalchi Tisza István unokatestvére volt. Az IndustrieGruppe botránya 1917-ben robbant ki, ami hozzájárulhatott Tisza lemondásához a kormányfői posztról, a herceg pedig öngyilkos lett. A botrány mögött később sokan az uralkodót sejtették: IV. Károly így akarhatta eltávolítani az általa gyűlölt Tiszát a kormányból. (Az biztos, hogy IV. Károly döntött úgy, hogy vissza kell vonulnia a kormány vezetésétől Tiszának – ezt Tőkéczki könyve is megerősíti.) európa legnagyobb panamistája és tisza istván bábja: Lukács miniszterelnök bukása

A Nemzeti Munkapárt környékén nem ez volt az első skandalum. Az 1912-es Désy–Lukács-ügyben Cieger szerint „az ellenzék a munkapárti kormányzat lejáratásán túl Lukács László magánbecsületén is sebet kívánt ejteni”. Lukács a botrány kitörésekor Tisza-párti miniszterelnök volt. Désy Zoltán ellenzéki képviselő azzal vádolta: „pénzügyminiszterként megvásároltatta saját házát az állammal, méghozzá a piacinál magasabb áron.” Ám az igazi botrány nem ez volt: a Munkapártot, azaz Tisza pártját azzal is vádolta Désy, hogy törvénytelen választási pénzekkel machinált, s „Európa legnagyobb panamistájának” nevezte a kormányfőt. Szász Zoltán történész szerint Désy Zoltán 1912. szeptember 19-én az egyetemisták Sas körének vacsoráján kijelentette: Lukács „sikkasztott pénzt” fordított a választásokra. Négymillió koronát „elvettek, elloptak” — mondta. Désy kijelentését hamarosan az újságok is közölték. Lukács erre vádat emeltetett rágalmazás címén. A bíróság első fokon el is ítélte Désyt, de ekkor az ellenzék vezetői az elmarasztalt erdélyi politikus mellé álltak, és így másodfokon éppen fordított ítélet született, ami után Lukács kénytelen volt lemondani. Ifjabb Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Zichy Aladár álltak ki Désy mellett, kikényszerítve másodfokon a bizonyítási eljárást. Az 1913. május 28-án indult második per tárta fel végül, hogy miként töltötték fel a kormánypárt kasszáját. Panamázás a fehér porral

A sópanama lényege az volt, hogy a Magyar Bank (a kincstár mellett) monopoljogokkal rendelkezett a só forgalmazásában, sőt még állami támogatást is kapott hozzá. Csakhogy 1905-től a Szabadelvű Párt (Tisza István akkori pártja) megbukott, a bank pedig kitartott Tisza mellett. Így a sószerződés egy részét 1906ban felmondták, az egész ügylet megbukni látszott, miután Tisza ellenzéke átmenetileg kormányra jutott (1906–1910). A bank egyértelműen Tisza mellé állt, aki új pártot szervezett (ez lett a Nemzeti Munkapárt). E párt Szász Zoltán szerint 1910-ben „nehéz választásokra számított”, amihez pénzre volt szüksége. Itt került előtérbe a Magyar Bank. A kormány 1910. május 8-án a korábbi sóhitelt 25 millióra emelte. „Az üzlet fejében a bank mintegy 4,8 millió koronát (…) pénzügyminisztériumi tisztviselőkön keresztül átutalta a kormány választási kasszájába.” Lukács miniszterelnök tehát nem saját céljaira vette fel ezt az összeget, de kiderült, hogy áttételesen „az állam pénze” került a pártkasszába. A bíróság ezek után másodfokon kimondta: az is panamának számít, ha valaki nem magának, hanem „érdekkörének” szerez törvénytelenül pénzt. Désyt a rágalmazás vádja alól fölmentették, másnap Lukács lemondott. Az 1910-es választási pénzek hosszabb távon a történelmi Magyarország sorsát is megpecsételték: a Monarchia magyar felében ugyanis ez a törvénytelenül finanszírozott választás volt az utolsó. A következőre 1914-ben került volna sor, de ekkor háborúba sodorta az országot a Tisza-féle politika.

• Szegő Iván Miklós

A Parlament mellett manapság már ismét hatalmas lovas szobor hirdeti Andrássy Gyula nagyságát. Az 1867–1871 közötti kormányfő gazdagodása a fővárosban vált látványossá: mint később kiderült, már jó előre tudta, hol fogják a Sugár út (a mai Andrássy út) nyomvonalát meghúzni. Ezért itt, a Terézvárosban megszerezhetett – valószínűleg strómanok útján – két nagyon értékes telket, majd óriási, 267 százalékos(!!!) haszonnal adta el ezeket 83 ezer forintért, amikor kiderült, hogy ez lesz Pest egyik legelegánsabb környéke a Monarchia idején.