Kártyán nyert gazdagság − vagyonok a semmiből, vagyonok a semmibe

2017 Kártyán nyert gazdagság

− vagyonok a seMMiből, vagyonok a seMMibe

érdemtelenül gAzdAgodott meg egy mAgyAr köznemes A XiX. százAd végén: kártyán és lóversenyen szedte össze A vAgyonát. igAz, utánA nyereséges ingAtlAnügyletet kötött. Azok Az ipAri vállAlkozói FAmíliák viszont, Amelyek A monArchiA idején AlApozták meg A mAgyAr gAzdAság Fejlődését, 1944−1945ben pillAnAtok AlAtt vesztették el A hosszú évtizedek AlAtt FelhAlmozott vAgyonukAt.

„− Levest parancsol? A gróf megütődve nézett rá és azt kérdezte tőle: − Honnan jött maga? Délben csak cselédség eszik levest. A leves esti étel.”

ANemzeti Kaszinó egyik kabinjában az új pincérrel történteket Kellér Andor jegyezte fel. A méltatlankodó Csekonics Endre, az „ősz hajú, piros arcú” arisztokrata kissé „túljátszotta magát”: grófi címe mindössze 1864-ből származott, ezt a birodalmi rangot pedig csak 1874-ben terjesztették ki Magyarországra. Ezt Marton Melinda kutatásaiból tudjuk, mint ahogyan azt is, hogy a családtagok közül a leghíresebb, báró Csekonics József kapitányból lett tábornok, és karrierjét II. József, a kalapos király idején (1780−1790) alapozta meg. Ez a tábornok viszont valóban elévülhetetlen érdemeket szerzett, hiszen már jóval Széchenyi István gróf előtt felismerte a lótenyésztés jelentőségét, és létrehozta az első két állami méntelepet. Báróságuk sem volt amúgy túl régi: 1753-ban kapta e címet a délszláv származású család, s rá hat évvel született a ménesalapító Csekonics József. Az 1780-as évekig a magyar lóállomány 94 százalékát a parasztság haszonállatai tették ki. Csekonics József ezért előbb Mezőhegyesen, majd a sikeren felbuzdulva Bábolnán alapított állami ménest − ezek Magyarország gazdaságtörténetében évszázadok múlva is meghatározó jelentőségűek voltak. A katonalovakon kívül a tábornok az uradalmakhoz tartozó szántóföldek révén biztosított élelmet és takarmányt is a seregnek, hiszen növénytermesztés szintén zajlott e telepeken.

F sekonics Józse c

Miközben hatalmas állami uradalmak jöttek létre, a Csekonics család hizlalta saját birtokait is, és a XIX−XX. század fordulójára Torontál megyében 38 ezer holdas területet szereztek, amelyen modern gazdálkodást folytattak. Alighanem náluk jelent meg az első mezőgazdaságban használatos teherautó Magyarországon, de a birtok infrastruktúráját 50-60 kilométernyi keskeny nyomtávú vasút és 150 kilométernyi telefonhálózat javította. A pompáról pedig az Ybl Miklós tervezte csitói kastély gondoskodott. Marton Andor, a Torontál megyei Gazdasági Egyesület főtitkára a századfordulón kiemelte: a birtoknak önálló villanytelepe volt, jéggyár működött ott, és díjnyertes tehenészetet is fenntartottak, miközben bonyolult vetésforgórendszereket alkalmaztak a szántóföldeken. A modern gazdaság tette lehetővé aztán a Csekonicsok pénzszórását is: egy alkalommal az egyik földesúr például a zsombolyai területek egyévi jövedelmét kártyázta el a legendák szerint, nem véletlenül került bele a család neve a szólásokba-mondásokba: „nem vagyok én Csekonics báró”. A Csekonicsok életmódja ugyan lehetett középkorias, de birtokaikat modernizálták. Közép-Kelet-Európában a magyar földbirtokosok relatíve korszerű gazdálkodást folytattak, különösen ha belegondolunk abba, hogy a Csekonicsok zsombolyai birtokától nem messze, Romániában még 1907-ben is olyan parasztlázadás tört ki, amely talán 11 ezer áldozatot követelt, s a hadsereg 140 ezer embere kellett ahhoz, hogy leverjék a felkelést. A Monarchia többi szomszédja közül említhetnénk még Oroszországot, ahol a parasztok szegénysége még a huszadik század közepén is riasztó volt: a földreform az 1905-ös forradalom után vált elodázhatatlanná. Pjotr Sztolipin miniszterelnök törvényt is elfogadtatott erről, ám végül meghiúsult a terve. A bolsevik vezér, Lev Trockij később azt mondta: ha ezt végrehajtották volna, „az orosz proletariátus 1917-ben nem tudott volna hatalomra jutni”. A Monarchiát szétfeszítő öt probléma és a magyar milliomosok sorsa

Az Osztrák−Magyar Monarchia fejlettebb volt keleti szomszédainál, de a kettős államot a XX. század elején Romsics Ignác történész szerint öt ellentétpár feszítette. Az első világháborús vereség − tehetjük hozzá − ezeket hozta aztán felszínre 1918-ban. Magyarországon megoldatlan volt a közjogi kérdés, azaz, hogy az 1867-es kiegyezést vagy az 1848-as forradalom törvényeit tekinti-e „alapnak”. Ez a voltaképpen a függetlenségről szóló vita buktatta ki a diplomáciai pályáról az egyik magyar köznemest, és tette őt profi szerencsejátékossá. Nem is akármilyenné: Szemere Miklós élete végén 20–50 millió dollár közötti összeget hagyott örökösére (aki persze ezt a pénzt elszórta, és végül Amerikában lett kertész).

Romsics szerint a másik feszítő kérdés a keresztény és a zsidó középosztály érdek- és értékkonfliktusa volt. Ennek súlyos problémái az 1920-as numerus clausus idején váltak világossá, amikor a zsidónak minősített diákok egyetemi továbbtanulását korlátozták, de az 1944-es német megszállás után a nácik, pontosabban az SS a magyar GDP tizedét előállító családi triász, a Weiss−Chorin−Kornfeld famíliák vagyonát szerezte meg. Ők túlélték a holokauszt időszakát, és külföldre távozhattak megzsarolásuk után, de sok százezer zsidónak minősített személy meghalt a koncentrációs táborokban, vagy azok 1945-ös felszabadítása után. Másokat pedig a nyilasok gyilkoltak meg Budapesten. Így hunytak el olyan milliomosok, mint a textilgyáros Goldberger Leó vagy Vida Jenő, a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) Rt. vezetője, illetve Richter Gedeon gyógyszergyár-alapító. A harmadik konfliktus a munkásság harca volt a jobb munkafeltételekért és politikai jogokért − az uralkodó elittel szemben. A Weiss−Chorin−Kornfeld nagyipari családi triász leszármazottja (Szegedy-Maszák Marianne) szerint a családi konglomerátum sokat tett a munkásokért. Ám Alliquander Ödön 1931-es összesítéséből azért tudni lehet, hogy még az 1920-as években is gyerekek százai dolgoztak a magyar szénbányákban, ahol komoly sztrájkok és ellenállás rengette meg a termelést 1918−1920 között, illetve a Horthy-kor elején. Márpedig a Weiss−Chorin− Kornfeldek érdekeltségi körébe tartozott az akkori két legnagyobb szénbányászati cég: a MÁK Rt. és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. is Romsics szerint a negyedik feszítő kérdés a földkérdés volt, azaz a nagybirtok és a kisbirtok közötti ellentét, amit Csekonics grófnak a cselédek lenézésére vonatkozó megjegyzése csak illusztrál cikkünk elején. Az ötödik megoldatlan probléma a nemzetiségi kérdés volt, s Trianon mutatta meg, hogy − miután a Monarchia osztrák felében kidolgozott reformtervezeteit a magyar elit elutasította − végül az első világháború győztes nagyhatalmai döntöttek a nemzetiségek közötti konfliktusokban. E döntést pedig háborús ellenfelük, az Osztrák−Magyar Monarchia meg sem érte, hiszen a békeszerződések megkötésének idejére már önálló (és rendkívül gyenge) államokra esett szét, illetve a környező államok tartották megszállás alatt jelentős területeit. Ennek következményei a hazai milliomosra nézve is súlyosak voltak, hiszen például a bányászat jelentős része (Alliquander szerint 83 százaléka) Trianonban elveszett. Ez a már említett családi triász és Vida Jenő befolyását sajátos módon erősítette: Trianonban ugyanis éppen a szénbányák maradtak meg relatíve nagyobb arányban, illetve a feldolgozóipari kapacitások (csepeli Weiss Manfréd Művek, Ganz-gyárak), így gazdaságbeli részarányuk relatíve talán még nőtt is a területveszteségek ellenére is.

Elkobzott birtokok − a magántulajdon Magyarországon nem volt sérthetetlen

A Csekonics József alapította mezőhegyesi és bábolnai uradalmak folytatói olyan állami katonai ménesek lettek, mint a kisbéri (1853-ban) vagy a fogarasi 1875ben. A kisbéri ménes sorsa kevésbé volt szívderítő: az 1849-ben kivégzett gróf Batthyány Lajos után Batthyány Kázmér Komárom megyei birtokát elkobozták a Bach-korszakban. Később viszont ez is híres telephely lett: egy új félvérfajtát, a kisbérit is itt tenyésztették ki, de híres versenylovakat is treníroztak itt. A politikai okokból államosított vagyon a XX. század elején sem volt ritka: Károlyi Mihályt a Horthy-kori politikai perben előbb teljes vagyonelkobzásra ítélték, jóllehet javainak nagy részét már az első világháború végére („magától”) elvesztette, és „csak” az úgynevezett hitbizományi 37 ezer holdja maradt meg. Püski Levente szerint az elkobzás „jogi oldalról sem volt könnyű”, hiszen a hitbizományt a nemzetség, azaz a Károlyi család egésze birtokolta, a bukott köztársasági elnök csak haszonélvezője volt. Így törvényt módosítottak a koncepciós jellegű perhez, vagyis a magántulajdon (illetve egy speciális fajtájának) szentségét sértette meg a magyar állam. A teljes vagyonelkobzást egy törvényszéki döntés hatvan százalékra mérsékelte, negyven százalékot elvileg a családnak hagyott a bíróság. Ám végül ez a rész is az államé lett Püski szerint. A magántulajdon szentségének állami (királyi, kormányzói vagy kommunista pártvezéri) megsértése tehát a magyar történelmet végigkíséri, a Bocskai- vagy a Rákóczi-szabadságharctól kezdve a Tanácsköztársaságon át Horthyig és a német megszállásig, majd az 1945 utáni államosításokig. Pedig a modern intézményi közgazdaságtan képviselője, Daron Acemoglu szerint a magántulajdon biztonsága az egyik legfontosabb tényezője a tartós gazdasági fejlődésnek. A megosztott Károlyi család

Persze nem minden Károlyi járt rosszul a Horthykorban. Került ki közülük miniszterelnök (Károlyi Gyula gróf, 1871−1947), s a család összességében még mindig 350 ezer holdat birtokolt, hiába kobozták el Károlyi Mihály vagyonrészét. Az ő rokona, Károlyi Imre (1873−1943) viszont a Csekonicsokhoz hasonlóan modernizálta birtokát: ecet- és keményítőgyárat, kastélyában áramfejlesztő telepet létesített, sőt 1900ban már a Belga−Magyar Bank, később az Angol− Magyar Bank elnöke lett, s Püski szerint a polgárosodó mágnás típusát képviselte. Imre gróf hazaárulással vádolta Károlyi Mihályt, és egyértelműen a kormányzó, Horthy Miklós mellé állt 1919-ben. E gróf és Horthy két gyermeke is összeházasodott: ifjabb Horthy Miklós Károlyi Consuelót vette feleségül, Károlyi Gyula (1907−1942 − nem az 1931−1932-es miniszterelnökről van szó) pedig Kettős társadalom

Ha a XIX. század végének és a XX. század elejének elitjét nézzük Magyarországon a tankönyvekben is sokszor szerepel egy „kettős piramis”, az egymásra torlódott ipari és agrártársadalom modellje. Az Erdei Ferenc nevéhez kötődő modell lényege: a modern ipari piramis élén a gazdag bankárok és nagyiparosok állnak. Velük párhuzamosan egy mezőgazdasági, feudális maradványokon alapuló arisztokrata nagybirtokos-mágnás réteg az „agrárpiramis tetején” üldögélt. Mindez részben igaz, ám a két csoport egymással szoros kapcsolatban állt több területen is: az arisztokraták birtokait és bányatelkeit sokszor az újonnan feltörekvő vállalkozók üzemeltették. De fordítva is igaz: a főurak is feltűntek a modern bankok élén (néha persze csak „látszatpozíciókban”). A nagypolgári Kornfeldek és Ullmannok nevével jellemzett Magyar Általános Hitelbank elnöke például Cziráky Antal gróf volt 1909−1915 között, de vezető tisztségeket töltött be itt Pallavicini Ede őrgróf is. Károlyi Imre a Belga−Magyar, majd később az Angol−Magyar Bank elnöke volt. A zsidó vallású nagypolgárság képviselői közül pedig bárói rangot kapott Weiss Manfréd csepeli gyáros, Korányi Frigyes orvos-akadémikus, Wodianer Mór kereskedő, Kornfeld Zsigmond bankár. Számos főúr a birtokán kisebb-nagyobb gyárat épített (a XIX. század első felében Zay Albert posztógyárat, az Andrássy grófok vasműveket). A század végén az arisztokraták számottevő része az élelmiszeriparba invesztált, megint mások modern szállodákat üzemeltettek kastélyaikban, a XX. század elején éledő turizmust kiszolgálva.

Horthy Paulette-et vette nőül. Paulette tüdőbajban halt meg, az ifjabb Horthyék pedig elváltak, s közben Károlyi Imre (aki a harmincas évek végén a feltétlen német−olasz szövetség híve lett) viszonya is megromlott a kormányzóval. Vagyonok és lóversenyek: újabb Károlyiak és a milliomos köznemes

Vagyonelkobzásügyben tehát még a családok is megosztottak voltak a Horthy-korban. Egy másik Károlyi gróf, az említetteknél egy generációval idősebb Károlyi István (1845−1907) viszont a Nemzeti Lovarda igazgatósági tagja és a Nemzeti Kaszinó vezetője volt még a XIX. század végén. A lóversenyek hagyományát ő is tovább ápolta, ez az a hagyomány, amelyet Széchenyi István gróf teremtett meg, mint a modernizációt szorgalmazó főúr. Károlyi István felesége révén is „lovas” tradíciókat folytathatott: neje Csekonics Margit bárónő volt ugyanis. Ennek a Károlyinak volt a barátja az, aki talán a legérdemtelenebbül szerzett vagyon birtokosa volt itthon. Ennek az eredetileg szegény köznemesnek

a vagyona élete végén 20−50 millió dollárra is nőhetett. Nem arisztokratáról van szó, hanem egy exdiplomatáról, Szemere Miklósról (1856−1919). Neki is voltak persze híres reformkori rokonai: például az 1848−1849-es forradalom és szabadságharc második miniszterelnöke, Szemere Bertalan. Miklós viszont „intézmény” lett: saját versenyistállója volt. Legendás győzelmet aratott Eltoli nevű lovával a Szent István-díjon − Károlyi István hitetlenkedve figyelte barátja hazardírozását, de végül konstatálnia kellett: óriást nyert Szemere. Az általa szerződtetett angol zsokét a verseny előtt egy hétig elzárta a többi szigetországi tréner és lovas elől, félve attól, hogy összejátszanak az istállótulajdonosok háta mögött a britek.

V án st i árolyi k

horin Ferenc c BB döse i

Szemere saját emberének ráadásul külön ezerkoronás díjat kínált a győzelem esetére. Eltolira Szemere a teljes vagyonát felrakta, majd hihetetlenül szoros versenyben megnyerte a versenyt a lova − írja róla Kellér Andor. Szemere tehát részben szerencselovagként, szegény köznemesi család sarjaként került a főurak, a Nemzeti Kaszinó tagjai közé, ahol Csekonics gróf alázta a személyzetet. Ám nemcsak a kártyán és turfon meggazdagodott Szemere furakodott be a XIX. század végén az arisztokraták versenyistállói közé: Eltolinak olyan lovakkal kellett megküzdenie, mint a sörgyáros Dreher Antal Beeshepje vagy Apponyi Antal gróf Margitja. A legnagyobb versenyt azonban Eltoli azzal az Ignác nevű lóval vívta, amely báró Üchtritz Zsigmond istállójából került ki. A Szent István-díj eredményét sokáig nem is lehetett tudni, annyira szoros volt a befutó Kellér szerint. Szemere a XIX. század végén fogalommá vált: ő testesítette meg a „kizárólag” szerencsén alapuló vagyont: nem csinált mást, mint nyert − plusz „magyar” volt egy olyan világban, ahol minden összekeveredni látszott. E két dolog miatt ért véget a diplomáciai karrierje is: előbb Szentpétervárról hívták haza, mert egy előkelő orosztól 200 ezer rubelt nyert. Végső bukását viszont a Vigadó bálján „vívta ki”: félbeszakíttatta a Gotterhaltét, az osztrák császári himnuszt, és a Rákóczi-indulót játszatta el a zenekarral. Ezután le kellett mondania diplomáciai rangjáról. Szemerét ez nem izgatta, viszont megalapozta pesti hírnevét. Még dalok is születtek róla, s végül a legnagyobb nyereményét nem is a lóversenyen érte el, hanem kártyán: Józef Potocki lengyel gróftól egyetlen este 2,2 millió koronát nyert. Aznap korábban már 500 ezret szerzett, de ebből eljátszott 300 ezret, így 2,4 milliós plusszal zárt. Ez akkora összeg volt, hogy Szemerét kitiltotta Bécsből az uralkodó, Ferenc József, viszont a pénzből Szemere megvásárolta Cséry Lajos pestszentlőrinci birtokát. Amikor megvette, megkérdezték tőle, miért tette ezt. A válasz ez volt: „Azért, mert ez a birtok annál többet fog érni, minél kisebb lesz.”

Szemere jó üzleti érzékkel is rendelkezett. Tudta, hogy a pesti vasút egyik fővonala hamarosan itt halad át: „A telek ára egyre drágább lesz, s minél többet parcelláztatok, a maradék annál értékesebb.” Ezt is Kellér Andor idézi tőle. Ma ezt az egykori Cséry-birtokot Szemeretelep néven ismeri az, aki vasúttal próbál meg Ferihegyig kijutni. Ráadásul a szomszédos Miklóstelep nevének eredetét sem érdemes túlmagyarázni. Külföldi és hazai milliomosok

A sikert sikerre halmozó Szemere Miklós vagy az osztrák sörgyárosok leszármazottja, a ménjeit és kancáit derbiken futtató ifjabb Dreher Antal mellett a pesti lóverseny ismert alakja volt Wahrmann Richárd is, aki „kártyás, párbajhős, dandy és vadász”, s aki „eszelős sietséggel” vásárolta a drága telivéreket Kellér szerint. Richard apja, Wahrmann Mór a hazai ipar és kereskedelem, a bankélet és a tőzsde meghatározó alakja volt, s az első izraelita országgyűlési képviselő volt Magyarországon, az ismert politikus, Csengery Antal ajánlotta őt maga helyett a parlamentbe. Wahrmann egy olyan generáció tagja volt, amelynek tagjai a magyar ipart és kereskedelmet virágoztatták fel: az osztrák Dreherek és a svájci Haggenmacherek söriparral (illetve az utóbbiak malomiparral is) foglalkoztak. Ausztriából érkezett Miesbach Lajos, de Norvégiából is jött egy későbbi vállalkozói dinasztia első tagja: Gregersen Gutband. A svájci Ganz Ábrahám vasöntödéjét a bajor Mechwart András találmányai futtatták fel, de elektromos részlegük egyik vezetője volt a transzformátor társfeltalálója, a „Bécsben született magyar”, Zipernowsky Károly. E generáció tagja volt idősebb Chorin Ferenc is, akinek sok vállalkozása közül a legkiemelkedőbb a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Idősebb Chorin nagyapja még aradi főrabbi volt, fia viszont már a Horthy-kor legbefolyásosabb üzletembere lett. Az utóbbi, ifjabb Chorin Ferenc ugyanis nn Mór MA hr W A horin Ferenc c iFJABB

beházasodott Weiss Manfréd családjába. Weiss Manfréd − Wahrmann, Mechwart, idősebb Chorin kortársa − pedig az Osztrák−Magyar Monarchia egyik legjelentősebb fegyvergyárát alakította ki Csepelen, majd a magyar ipar meghatározó vállalatává tette cégét az első világháború után, immár a „béketermelés” korszakában is − erről Weiss Manfréd dédunokája, Szegedy-Maszák Marianne ír. A Weiss−Chorin−Kornfeld triász

Weiss Manfréd eredetileg kereskedő volt, és egy hamburgi cégnél kezdte pályafutását. Testvére, Berthold pedig pesti terménykereskedő volt. Az 1878-as boszniai okkupáció során, amikor a Monarchia megszállta a Balkán egyik leginstabilabb részét, kereskedőcégük több hadi szállítást is bonyolított. Innen voltak kapcsolataik a hamarosan beinduló konzervgyáruk, majd csepeli tölténygyáruk termékei elhelyezésére. „A hadi megrendelések tették lehetővé a látványos terjeszkedést s az ipari vertikumok kiépítését” − írja Lengyel György az ambiciózus Weiss Manfréd terveinek megvalósulásáról. A csepeli gyáralapító, Weiss Manfréd halála, azaz 1922 után az örökösök társulata lett meghatározó a magyar iparban, s a beházasodó Chorin Ferenc egy sajátos családi triász legfőbb alakjaként emelkedett ki a második generációból. Ő lett az idősebb Chorin halála után a GYOSZ, vagyis a gyáriparosok szövetsége elnöke is. Az ifjabb Chorin tehát már nemcsak a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-re, hanem a Weiss Manfréd Művekre is hatással lehetett. A triász harmadik pillérét a Csehországból Magyarországra került Kornfeld család adta, miután Kornfeld Móric is Weiss Manfréd egyik lányát vette feleségül. (Beházasodtak

a Weiss családba még a Mauthnerek is, az ő jelentőségük azonban kisebb volt a Chorin−Kornfeld pároshoz viszonyítva.) E dinasztia alapítója Kornfeld Zsigmond, a „Rothschildok magyar bankára”, a Magyar Általános Hitelbank Rt. irányítója, az állami hitelügyletek és a magánvállalatok egyik legfontosabb finanszírozója és lebonyolítója volt. A dinasztiaalapító a hitelbankon keresztül nagy befolyást gyakorolt a hatalmas szénbányászati társaságra, a MÁK-ra és a Ganz-vállalatok konglomerátumára is. Így a Weiss-örökösök, az ifjabb Chorin, illetve Kornfeld Zsigmond fia, Móric egyfajta családi klánt alkottak. Különösen fontossá vált az ifjabb Chorin Ferenc és Kornfeld Móric közötti barátság. E társaság nemcsak a szénbányászatban, hanem a vaskohászatban, az acéliparban és a gépiparban, fegyvergyártásban is kulcspozíciókat foglalt el, a magyar nemzeti jövedelem egytizedére gyakorolhattak befolyást − Weiss Manfréd és Kornfeld Zsigmond dédunokája, Szegedy-Maszák Marianne könyve szerint. A családhoz „közel álló” cégek „összehangolták” tevékenységüket. Így talán nem véletlen, hogy a MÁK és a Chorin-féle Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. az 1920-as években kartellmegállapodásban osztotta fel a hazai szénpiacot. Amikor pedig a magyar belpolitika vészesen kezdett jobbra tolódni, s az első zsidótörvények megszülettek a harmincas évek végén, az ifjabb Chorin és Kornfeld Móric finanszírozni kezdték a mérsékelt hangvételű, a német térfoglalás ellen fellépő új lapot, a Magyar Nemzetet. Ablonczy Balázs történész ennek kapcsán Weiss−Mauthner−Kornfeld csoportról ír, a „klán” negyedik ágát (Mauthnerek) is megemlítve, ugyanakkor Ablonczy szerint a francia külügyminisztérium is támogatta a Magyar Nemzetet. Ez a családi klán magára volt utalva a társas kapcsolatokban a Horthy-korabeli Magyarországon: SzegedyMaszák Marianne szerint a gyerekek, unokák ritkán kaptak meghívást „keresztény” iskolatársaik zsúrjaira, a triászhoz tartozó családok „zsidóságát” − többségük kikeresztelkedése ellenére − számon tartották a korabeli Magyarországon. Könyvéből kiderül az is, hogy a Magyarország világháborúból való kiugrását − sikertelenül − előkészítő édesapját, a Horthy-kori diplomatát, Szegedy-Maszák Aladárt hurcolja majd a német Gestapo koncentrációs táborba, míg későbbi felesége, Kornfeld Hanna (Weiss Manfréd és Kornfeld Zsigmond unokája) elkerüli ezt a sorsot. A Weiss−Kornfeld−Chorin családok ugyanis az SS zsarolásának engedve 1944-ben eladták magyarországi érdekeltségeiket, s megváltották szabadságukat: Portugáliába és Svájcba, később pedig nagyrészt Amerikába menekültek, illetve vándoroltak ki (egy részük azonban német fogságban, illetve koncentrációs táborba került átmenetileg, ezzel is zsarolták a család többi tagját). Hazai vagyonuk viszont az enyészeté lett, amikor a második világháború után a német tulajdon nagyrészt szovjet kézbe került. A többi milliomos sem járt jobban, amikor Magyarországon államosítási hullám indult be: 1946−1948 között a nagyipar, a bányászat és az óriásbankok is köztulajdonba kerültek. Az arisztokratákat pedig az 1945-ös földosztáskor fosztották meg vagyonuk döntő részétől. Végül is az 1940-es évek közepére a Horthy-kor mindkét elitcsoportja elvesztette korábbi vagyonát, befolyását.

A született és az „ipari” arisztokraták együtt „bányásztak”

A hatalmas arisztokrata tulajdonú bányatelkeket a XIX−XX. század fordulóján ipari-kereskedelmi vállalkozók bérelték. Persze egyikük sem bányászott: a születési elit a földeket adta, az iparból meggazdagodó és időnként báróságig jutó vállalkozók pedig cégeiken vagy az általuk hitelezett cégeken keresztül voltak jelen. Komárom vármegyében Esterházy Ferenc gróf a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) Rt.-vel állapodott meg − ez a cég a Magyar Általános Hitelbankkal és áttételesen így a Kornfeld bárókkal állt kapcsolatban. Az Esterházy család hercegi ágának Sopron megyei, récényi (ritzingi) barnaszénbányáját a berlini „Sholt Douglas” üzemeltette. Herceg Esterházy Miklós lignitszénbányászatát szintén Sopron megyében Wittgenstein Lajos bérelte Bécsből. Ha a német nevet vesszük, akkor Ludwig Wittgensteinről van szó, akinek a korabeli bányászati dokumentumok szerint ugyanaz a bécsi címe, mint a nála fiatalabb, ugyanilyen nevű, de csak a XX. században világhírnévre szert tett filozófus családjának. A Wittgenstein família nemcsak bányákat bérelt, hanem elsősorban a vasiparban volt érdekelt. Itthon is voltak híres vasiparosok: a történelmi Magyarország „legjobb minőségű barnaszenének” lelőhelye, a Zsil völgye, illetve Petrozsény környéke volt az erdélyi Hunyad megyében Déry Károly szerint. Az itteni gazdag széntelepeket már az 1840-es években ismerték, a Hoffmann testvérek és a vasgyáros Maderspach Károly kezdték meg a „mívelést”. Később a bányák a „Brassói bánya és kohó részvény egylet” kezelésébe kerültek, amelytől 1895. január 1-jén vette át a petrozsényi bányákat a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. (ez a Chorin család irányítása alatt állt évtizedeken keresztül). A szabadságharc idején Maderspach Károlynét Haynau nyilvánosan megvesszőztette, emiatt férje szégyenében öngyilkos lett. Unokájuk, Maderspach Viktor, a „retyezáti Rambó” (Ablonczy Balázs történész nevezi így őt) Trianon után egy román ügynököt megölve, egyet pedig megsebesítve − egy ideig mezítláb − menekült el Erdélyből. Egy szervezkedésben vett állítólag részt, amire a román titkosszolgálat is felfigyelt, s miután elmenekült előlük, előbb Szerbiába vágta át magát a havasokon, majd 1921-ben jutott el Magyarországra. Ennél békésebb volt a báró Radvánszky-féle barnaszénbányászat története a Sajó-völgyben: a területek sokáig „parlagon hevertek” Déry szerint, majd „virágzó bányák és kereskedelmi s gyári vállalatok létesültek”. A 12 ezer holdas bányatelket a pesti „Mandello és társa czég” vette bérbe 30 évre 1886-ban.