Para-Kovács Imre jegyzete: Szüret, nem szüret

PARA-KOVÁCS IMRE JEGYZETE SZÜReT, NeM SZÜReT

Biztos vannak olyan országok, amelyek szeretik a gazdagjaikat, reggelente a szegények, amikor elmennek egy gazdag mellett, felsóhajtanak: bizony, bizony, ez a mi gazdagunk, és elégedetten továbbmennek, belátva, hogy nem lehet mindenki sikeres, szép és természetesen gazdag, továbbra is dolgoznak, akár az állat, pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen.

Jó lehet ilyen országban gazdagnak lenni, bár én itthon is szívesen megpróbálnám.

A mi szegényeink azonban nem ilyen belátóak, kifejezetten bosszantja őket, amikor arról hallanak, hogy valaki nagyon gazdag, amikor pedig hozzáfűzik nekik, hogy az illető a gazdasági átalakulási folyamatok ügyes kihasználása folyamán tett szert vagyonára – rögtön rendőrért kiáltanak, nem bízva a gazdasági átalakulás folyamatainak tisztességes voltában, nem bízva az eredeti tőkefelhalmozás számukra érthetetlen szabályaiban, a meteorológusok szavában, a tévében, rádióban, mosógépben és magukban, nem mellékesen.

A gazdagok azért lettek gazdagok, mert a mi pénzünket kerítették el egy jól sikerült manőverrel, amikor éppen senki sem figyelt oda, amikor mindez éppen törvényes volt, és ezt követően azt állították, hogy ez az ő pénzük, minek következtében a meglepett népnek eszébe sem jutott a lámpavashoz terelni őket, hanem hülyén bámult, és belenyugodott a történtekbe. Mégsem működhet egy kapitalista társadalom gazdagok nélkül, akkor jó, mostantól ők lesznek a mi gazdagjaink, mi pedig úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy kitartással és takarékoskodással magunk is közéjük kerülhetünk. Ezzel aztán elleszünk hátralévő éveinkben. Mármint az elhívéssel.

A fordulat éve után persze kerültek hozzánk olyan gazdagok is, akik más országokban tették eddig ugyanezt; de a látottak alapján kiválóan beilleszkedtek a KISZ és az MSZMP irányából gazdagodók társaságába, mintegy bizonyítva, hogy a pénznek csak addig van pártállása, amíg meg nem szerzik, ezt követően elsimulnak az ellentétek, a mi gazdagjaink is leborotváltatják törvényes nőjük hónalját, ha estélyi ruhát húznak rájuk, idővel elboldogulnak az evőeszközökkel, vagy pedig börtönbe kerülnek, ha a többiek úgy döntenek.

Szeretni őket nem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy gyűlölnénk, csak irigylünk, bosszankodunk, bánkódunk, ízlésünk, helyzetünk szerint.

A gazdagokban elsősorban az a zavaró, hogy nem tartozunk közéjük, amit illik erkölcsi gátakkal magyarázni: én azért nem lettem gazdag, mert neveltetésem megakadályozott benne, nem voltam hajlandó kizsákmányolni, ügyeskedni, eltulajdonítani, megalkudni stb., miközben egyszerűen arról van szó, hogy esélyem sem volt rá, egyik buliba sem vettek be, pedig ott nyújtogattam a kezemet, hátha észrevesznek.

Nem vettek észre. Nem az erkölcsi relativizmus hiányzott, hanem a kapcsolat: nem azok voltak az osztálytársaim, akiknek lenni kellett volna, nem azokkal katonáskodtam (nem katonáskodtam), nem azokkal osztottam meg a kollégiumi szobát, akik közül a későbbiekben feltette valaki főni a fejhúst. Barátaim egytől egyig vesztesek, osztálytársaim bútoráruházban és periferiális médiumokban dolgoznak, a szüleimről pedig ne is beszéljünk, de tényleg.

A haranggörbe, persze, azért haranggörbe, hogy ott legyen a végén az a két, már-már észrevehetetlenül finom elhalás. Az egyik végén három gazdag ember található, akik egy jó ötlet, iszonyatos mennyiségű munka vagy gondatlanságból elkövetett örökség révén lettek azok, akik, a másik végén pedig az a három szegény, akik ténylegesen megtagadták az elvtelen meggazdagodás lehetőségét, visszautasították a sumákolást. Róluk most, érthető okokból, nem beszélnék hosszasan, csak azért említettem meg őket, hogy meg legyenek említve, mert megemlítve lenni jó.

Személyes viszonyom a gazdagokhoz meglehetősen ambivalens. Szeretek köztük tartózkodni, mert olyankor problémáim átmenetinek tűnnek, a világ sokkal, de sokkal egyszerűbbnek, miközben természetesen ott van a tartózkodás, annak a ténynek folyamatos figyelembevétele, hogy bár ott vagyok, de nem tartozom közéjük, ottlétem ideiglenes, és inkább gesztusértékű, mint természetes. ez persze nem az ötven leggazdagabb magyarra vonatkozik, hanem sokkal inkább a közgazdagokra, az elérhető gazdagsággal rendelkezőkre, akik még egyáltalán mutatkoznak ebben az országban, és nem csak saját családtagjaikkal érintkeznek. A közgazdagok még elérhetőek a magamfajta számára, lehet velük találkozni itt-ott, megfordulnak a közértben, képük megjelenik az újságokban, egyszóval ebben az országban léteznek, és majdnem ugyanazon a síkon, mint mi, többiek.

Leginkább a gazdagok terápiás hatását tudnám kiemelni pozitív tulajdonságaik közül, azt a hatást, amelyet a nem gazdagokra gyakorolnak személyes kapcsolat esetén. A követendő gyakorlat ilyen esetben a következő: figyeljük a gazdagot, nézzük meg alaposan. Észre fogjuk venni, hogy a gazdag alakja nem ideális, lehet kövér, szabálytalan vagy egyszerűen öregedő. Ilyen esetben tudatosítjuk magunkban, hogy pénzért sem lehet mindent megvenni, és örülünk. Második lépésben figyeljük meg a gazdag azon szokásait, amelyek elhatalmasodás vagy csak következetes gyakorlás folyamán rákot okozhatnak. A dohányzó, kokaint szippantgató, alkoholizáló vagy fűszeres ételeket zabáló gazdag látványa azzal a megnyugtató érzéssel tölthet el minket, hogy hiába gazdag, hamarosan felveszi a néhai nevet, de előtte még huzamosabb ideig persze tökéletes, de ez a kimenetel szempontjából mindegy orvosi ellátásban részesül. Végső esetben megszemlélhetjük a gazdag családját és megkereshetjük azokat az okokat, amelyek kárörömmel töltenek el minket. Ilyen lehet egy buta gyerek vagy egy nyafogó feleség, esetleg egy buta, nyafogó távolabbi rokon. A terápiás hatás ezzel azonnal kezdetét veszi. Hazatérve hosszan mesélhetjük családtagjainknak és ismerőseinknek, hogy az a szerencsétlen gazdag milyen sajnálatraméltó, bezzeg mi rettenetesen jó fejek vagyunk, szerencsések és áldottak.

Forgathatjuk a szemünket a káröröm és egyre jobban átélt álsajnálat medencéjében pancsikolva, az idő múlásával pedig újabb és újabb részletekkel gazdagíthatjuk a gazdagok nyomorúságát taglaló előadásunkat. Idővel, ha tehetségesek vagyunk, vállalhatunk ezzel a számmal vidéki fellépéseket is, és meggazdagodhatunk, de azért ebben nem vagyok teljesen biztos. Meg ugyan minek is?!

Szegénynek lenni jó.