Az Ómagyar Mária-siralom felfedezése

1922

Aligha volt kalandosabb sorsa bármelyik értékes magyar kéziratnak, mint a legelső jelenleg ismert verses – és a Halotti beszéd utáni második hosszabb terjedelmű – nyelvemlékünknek, a 13. század második felében keletkezett, komoly költői erényekről tanúskodó Ómagyar Mária-siralomnak, amely a 300 fóliós (600 oldalas) Leuveni kódex nem egészen egy oldalán olvasható. A régi magyar nyelv fejlettségét, verselésre való alkalmasságát egyértelműen bizonyítja ez a 37 soros, 132 szóból álló – a latin eredetiből magyarra meglehetősen szabadon átültetett – költemény, amelynek ismeretlen, valószínűleg domonkos rendű szerzője már a (betű)rímet és az alliterációt is ügyesen használta. Igen találó Klaniczay Tibor jellemzése: „Az ősi magyar vers és a latin himnusz »misztikus nászából« így született meg a magyar poézis.” Biztosak lehetünk benne, hogy az Ómagyar Mária-siralom nem előzmények nélkül született meg, és keletkezése idején, majd azután is követték azt a hagyományt, amelynek meglétéről éppen ez a költemény árulkodik. S mivel hosszú ideig lappangott, reménykedhetünk benne, hogy középkori párjaira a jövőben esetleg még ráakadhatunk. Az Ómagyar Mária-siralmat – és más magyar bejegyzéseket (glosszákat) – megőrző kódexhez 1910-ben Toscanában jutott hozzá Jacques Rosenthal müncheni antikvárius. Tőle vette meg 1922 áprilisában az a Az ősi magyar vers és a latin német jóvátételi bizottság, melynek felahimnusz „misztikus nászából” így data a német katonák által 1914 augusztuszületett meg a magyar poézis. sában felgyújtott leuveni (Löwen/Louvain, Belgium) egyetemi könyvtár állományának a felújítása volt. A bizottság által vásárolt kéziratokat a középkori források kiváló ismerője, a Bajor Állami Könyvtár kézirattárát vezető Georg Leidinger nézte át, aki az

egyik, Sermones XIII. Jh. (13. századi prédikációk) jelzetű kódex 134. hártyalevelének hátoldalán (a 134. b lapján) összefüggő, idegen nyelvű szöveget fedezett fel. Ennek azonosítására az ismert fiatal orientalista magántanárt – nem sokkal később már professzort –, Franz Babingert kérte föl, aki megállapította, hogy a szövegek magyar nyelvűek. A felfedezés értékével tisztában lévén ő értesítette minden idők legkiválóbb magyar kulturális diplomatáját, Gragger Róbertet, aki ekkoriban a berlini tudományegyetem bölcsészkara Magyar Intézetének vezetője és professzora volt, 1924-től pedig már a magyar állam szervezte Collegium Hungaricumot is vezette. Gragger a leuveni bibliotéka helyreállításának kormánybiztosa, a Nietzsche-rokon könyvtáros, Richard Oehler engedélyével tekinthette meg a kódex magyar bejegyzéseit, és rögtön felismerte azok

rendkívüli jelentőségét. Mindezt azonnal jelentette a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tisztséget akkoriban elnyert Klebelsberg Kunónak, aki a magyar nyelvemlékek neves szakemberét, Jakubovich Emilt küldte Berlinbe a kódex tanulmányozására. Gragger – Jakubovich segítségével – 1923-ban német és magyar nyelvű tanulmányban ismertette a kódexet és a már általa is Ómagyar Mária-siralomnak nevezett verset, illetve közölte annak betűhű változatát is. A benne található néhány szó kiejtéséről, jelentéséről azóta is számos magyar nyelvész és irodalmár (Horváth János,

Pais Dezső, Mészöly Gedeon, Bárczi Géza, Kardos Tibor, Mezey László, Klaniczay Tibor, Benkő Loránd, Vizkelety András, A. Molnár Ferenc és Martinkó András) vitatkozott, de a szöveg nagy része – amennyiben megfelelő átiratban és értelmezéssel olvassuk – napjaikban is érthető.

A Mária-siralmat tartalmazó kódex azonban az újra megnyitott leuveni egyetemi könyvtár gyűjteményében maradt. A könyvtár 1940 májusában a németek nyugati hadjáratában ismét szinte porrá égett, de a kódexet őrző páncélszekrény csodával határos módon sértetlen maradt, és a tűzvész után a romokat bejáró németek sem találták meg. Az Országos Széchényi Könyvtár 1980-tól próbálkozott a Leuveni kódexnek nevezett kincs megszerzésével – amit 1923-tól már többen szorgalmaztak –, flamand vonatkozású (ős)nyomtatványokat ajánlottak cserébe. Az erről folytatott tárgyalások eredményeként a leuveni egyetem küldöttsége 1982. május 24-én adta át a kódexet a magyar nemzeti könyvtárnak. A kódex jelentőségéről tágabb összefüggésben a vele legtöbbet foglalkozó Vizkelety András szavait idézem: „a prédikáció volt az, amivel a magyar klerikus-literátus réteg nap mint nap, de legalábbis hétről hétre együtt élt. […] A 13. század második felében ez a szövegtípus átvette a skolasztikus módszernek, a rendszeres gondolkodáson csiszolt, különböző véleményeket egymással konfrontáló igazságkeresésnek módszerét, […] amely módszert Georges Duby a középkori szellem lovagi tornájának nevezett. A Leuveni kódex e szellemi fegyvertény produktumainak legjavából válogatott, e műfaj egykorú európai standardját közvetítette. A magyar scriptorok [kódexírók, -másolók] teljesítménye pedig arra utal, hogy ez a közvetítés kb. egy emberöltővel a tatárjárás után már sikerrel járt, önálló alkalmazásra talált.”

Ujváry Gábor