A táncházmozgalom

1972. május 6.

A táncház erdélyi eredetű szó, a táncos alkalmakhoz falusi fiatalok béreltek ki egy csűrt vagy egy ház nagyobb szobáját. Az első budapesti táncházat Martin György tánckutató, etnográfus kezdeményezésére a Liszt Ferenc téren tartották, az Írók Boltjánál, ahol Sebő Ferenc, Halmos Béla, Éri Péter muzsikáltak, a táncosok a Bihari János, a Bartók, a Vadrózsák, a Vasas Táncegyüttesek tagjai voltak. A táncházmozgalom szellemi elődjének a Gyöngyösbokréta mozgalmat (1931–1944), az 1950-es években többek között a Magyar Állami Népi Együttes megalakulását tekinthetjük. Bartók és Kodály nyomdokaiban egy majd’ százéves gyűjtési folyamat végéhez közeledünk. „Eljött az idő, hogy a művelt réteg megtanulja a nagy tömeg zenéjét.” (Kodály Zoltán) Martin György az 1960-as évek végén már járta Erdélyt, amikor két fiatal építész, Halmos Béla (később prímás, A néptánc lekerült a színpadról népzenekutató) és Sebő Ferenc (később zeneismét az emberek közé, és kutató, dalszerző) megkeresték, hogy anyagoaz előadóművészet találkozott kat kérjenek tőle, és ő örömmel segített nekik. a társadalmi szokásokkal. Azt javasolta, menjenek el gyűjteni oda, ahonA szórakozni vágyó városi fiata- nan a bartóki „tiszta forrásból” hozhatják haza lok a hagyományainkon túl „új” a zenét és a táncokat. Így jutottak el Székre, és társastánccal találkozhattak. a táncházakat ezért kezdték el széki mintára

szervezni, átültetni városi környezetbe. Mivel a táncházhoz tánchoz való muzsikára és énekelhető dallamokra volt szük-

ség, lelkes amatőrök és profik indultak gyűjteni Erdélybe. Kallós Zoltán néprajzkutató segítségével, irányításával járták a falvakat Kalotaszegen, a Mezőségen, Gyimesben, és eljutottak a legjobb zenészekhez, táncosokhoz, énekesekhez. Megkeresték az idős adatközlőket, szisztematikusan felgyűjtötték és rögzítették „előadásukat”. A táncházak 1972–73-tól váltak mindenki számára elérhetővé, ahol a koreográfiánál fontosabb volt az improvizáció. Eleinte a bartókosok vették át a táncházak szervezését és a táncoktatást. A néptánc lekerült a színpadról ismét az emberek közé, és

az előadóművészet találkozott a társadalmi szokásokkal. A szórakozni vágyó városi fiatalok a hagyományainkon túl „új” társastánccal találkozhattak a Kassák Klubban, a Fővárosi Művelődési Házban, az R-klubban, a műszaki egyetemen. Hamarosan a nagyobb vidéki városokban, sőt a határon túl is elszaporodtak a táncházak és a folkzenét játszó együttesek. „Az a mezőségi zene, amivel kezdtük, a 18. század popzenéjét idézte fel” (Sebő Ferenc).

A civil, „alulról” szerveződő népzenei reviver mozgalomra nem fordított nagy figyelmet az akkori politika. Nem volt még benne módszertan, marketing, egyszerűen csak szerették csinálni. Melléjük álltak a folklórkutatók (Andrásfalvy Bertalan, Pesovár Ferenc, Vargyas Lajos), és egyre több támogatójuk akadt. Megihlette a társművészeteket is, belőlük kerültek ki például a „nomád nemzedék” tagjai. 1972 és 1981 közé tehető a mozgalmi periódus: alig néhány év alatt tízezreket megmozgató országos hálózattá nőtte ki magát. 1981 és 2000 között zajlott le az intézményesülése, de megmaradt önfenntartó szociokulturális mozgalomnak. 1982 óta évente megrendezik az Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásárt, ahol a folklór más ágainak a képviselői (mesemondók, kézművesek, mesterek) is jelen vannak. 1989 után a társadalmi és gazdasági folyamatok során elköltöztek vidékről a fiatalok, a falvak lakossága kezdte elfelejteni zenéjét és táncait. Eljött az a fordulat, hogy akik a gyűjtésekből tanulták meg mindezt, visszatanították a helyieknek zenéjüket és táncaikat. Hagyományőrzésük magyarságunk megőrzése is egyben, kultúránk értékeinek beépítése a mindennapjainkba. Ez a munka sokak számára vált életformává, hivatássá, amelyben generációk nőttek fel, s kreatívan éltetik tovább a felgyűjtött kincseket, alkalmazzák a revival népzenész és -táncos szakma eredményeit. Az 1990es évektől a néptánctáborok is lehetőséget kínáltak bárki számára, hogy a táncok származási helyén élő idős adatközlőktől személyesen, utánzással tanulhassanak. Eleinte a szomszédos és más európai országokban, mára öt földrészen vált követendő mintává a módszer, a hagyományőrző csoportok után megjelent a közoktatásban is. 2011 novemberében a „táncház módszer mint a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje” bekerült az UNESCO szellemi örökségei közé.

Nagy Borbála Réka