Agárdy Gábor

Agárdy [Arcaliján] Gábor

Színész Szeged, 1922. augusztus 2. – Budapest, 2006. január 19.

Kilencéves korától gyerekszerepeket játszott szülővárosában. Gimnáziumi tanulmányait félbehagyva 1937-ben beiratkozott Sziklai Jenő szegedi színházigazgató színiiskolájába. Sziklai csakhamar leszerződtette növendékét a „táncos boy és kardalos” szerepkörre, később segédszínésszé léptette elő. Az úgynevezett cseretársulati rendszer bevezetésekor, 1939-ben Ihász Aladár együtteséSütő András Advent a Hargitán ben folytatta karrierjét. 1940-től Hlatky című színjátékában Zetelaki Dániel László, 1943-tól Szabó Hangya Márton, szerepét formálta meg. Azt vallotta, 1944-től Jódy Károly másodrendű társulahogy ezért az előadásért érdemes tában formált meg kis szerepeket. 1944volt ezt a pályát választani. ben a Tábori Színház, majd a Frontszínház tagjaként szovjet fogságba esett. Csak 1946-ban tért haza. Ettől kezdve 1949-ig kis magántársulatokkal járta az országot. Az államosításkor a Miskolci Nemzeti Színházba helyezték. Először itt kapott tehetségéhez méltó feladatokat, bár jobbára a kor sematikus színműveiben és operettjeiben kellett fellépnie. 1952-től a Fővárosi Operettszínházban, 1955-től a Petőfi és a Jókai Színház közös társulatában lépett színpadra. Pályájának legszebb, legtermékenyebb időszaka kezdődött ekkor. Remek – sokszor teljesen eltérő karakterű – szerepekben bizonyíthatta tehetségét. Tamási Áron Énekes madár című művében (Jókai Színház, 1956) Bakk Lukácsot személyesítette meg, míg Molnár Ferenc Olympiájában Krehl csendőrezredesként (Petőfi Színház, 1957) remekelt. Az 1956-os forradalom

után jelentős karakterszerepet kapott Visnyevszkij Optimista tragédia című forradalmi darabjában (Petőfi Színház, 1957); majd a Švejk, a derék katona című Hašek-regény színpadi változatában (Petőfi Színház, 1958) mint Katz páter aratott sikert. Ezért a két alakításáért kapta 1958-ban első Jászai-díját. Alapító tagja lett az 1960-ban átadott első hazai musicalszínháznak, a Petőfi Színháznak. Legkedvesebb szerepeit ebben a társulatban játszotta el: Bicska Maxit

Brecht és Weill Koldusoperájában, és Sipost Molnár Ferenc Az üvegcipő című művének zenés változatában.

A színház feloszlatása után, 1964-ben a Nemzeti Színházba került, ahol kisebb

szerepekkel kellett beérnie. Ráadásul színésztársai nem nézték jó szemmel, hogy 1967-től a Kamara Varieté műsoraiban is is sikert aratott; 1971-től pedig a Rádiókabaré Nyomják Krahácsot című jelenetének állandó szereplője lett. A Nemzetiben jelentősebb feladatokat inkább csak 1978 és 1982 között, elsősorban Székely Gábor

rendezéseiben (Gorkij: Éjjeli menedékhely; Wesker: A konyha; Korniss Mihály: Halleluja) kapott. Bár 1982-ben hívták a Katona József Színház alakuló társulatába, ő a Nemzetiben maradt, ahol 1985-től nyugdíjasként játszott. 1989-ben a színház örökös tagja lett. 1991-ben rendezőként is bemutatkozott, Bókay János elfeledett Négy asszonyt szeretek című vígjátékát vitte színre. A Mikroszkóp Színpad mellett máshova is hívták vendégszerepelni. Fellépett a Játékszínben, a Vidám Színpadon, a Fővárosi Operettszínházban, a Hököm Színpadon, a Karinthy Színházban. Pályájának utolsó nagy alakítása mégis a Nemzeti Színházhoz fűződik: 1986-ban Sütő András Advent a Hargitán című színjátékában Zetelaki Dániel szerepét formálta meg. Azt vallotta, hogy ezért az előadásért érdemes volt ezt a pályát választani. Elismerően írták róla, hogy tisztán, eszköztelenül, átéléssel játszott. Élete utolsó éveit megkeserítették a Nemzeti Színház körüli csatározások, nem tudott belenyugodni abba, hogy az új épület átadásakor a régi társulatot megfosztották rangjától. Először 1954-ben állt filmkamera elé, rendszeresen 1957-től filmezett. A nagyközönség leginkább az Egri csillagok (1968) Sárközijeként, A dunai hajós (1974) Karl Jäger nyomozójaként és A retúr (1997) Károlyijaként ismeri. Autodidaktaként, Erdélyi Mihály szegedi festő által, illetve rajztanárai segítségével ismerkedett meg a képzőművészettel. Pályája kezdetén gyakran festett díszleteket, az 1970-es évektől kezdve ikonokat alkotott. Munkáiból több önálló kiállítást rendezett,

egy-egy alkotását a Pannonhalmi Apátság és a Vatikán is őrzi. Munkásságát 1985-ben Kossuth-díjjal ismerték el, 2000-ben megkapta A Nemzet Színésze címet. Ablonczy László, a Nemzeti egykori igazgatója így emlékezett a 20. század második felének egyik legjelentősebb színházművészére: „Virtuózan ismerte Molnár Ferenc Monarchiájának világát, és otthon volt a Hargitán is. Amiben játszott, az sikert ígért. Mert Agárdy Gábor a csodák tudója, örömteremtő művész, nagy játékos volt.”

Gajdó Tamás