mégIS 17/2

mégIS A gyulafehérvári kispapok lapja

ALTER MeDIA

natívák

kontroll szabadság

Ugye nagyon FIGYELNEK?

“Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap elso,, napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelos,, dadogással ,, meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gozvasutat és ,, jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznokkel, rivaldafénnyel, ,, ,, sot,, valószínoleg kritikusokkal és azokkal a szabónokkel is, akik megjelennek a ,, fopróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot.

Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.”

(Márai Sándor: A négy évszak – December)

DIÓSI Dávid

Plázakultúra és Egyház. In: StThTr 15 (2012/2), 123-135, 133-134.

¹Prokrusztész görög mitológiai alak áldozatait ágyába fektette, és megkínozta. Ha áldozata nagytermetű volt és kilógott az ágyból, akkor – ahhoz, hogy beleférjen – levágott belőle, ha pedig alacsony volt, akkor addig nyújtotta, míg az ággyal azonos hosszúságú nem lett. ²Vö.: GUNDLACH: passim. ³Vö.: Johann Baptist METZ: Memoria passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban (ford. Görföl Tibor), Budapest 2008., főleg 154–193. Lásd továbbá: JITIANU Liviu: A kulturális anamnézis sodrása ellen. In: Studia Theologica Transsylvaniensia 12 (2009/Supplementum), 21–35. ⁴Vö.: GUNDLACH: passim. ⁵Johann Baptist METZ: Memoria passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban (ford. Görföl Tibor), Budapest 2008., 189.

MARGÓ

Manapság krízisben van az embert értelmező szemléletmód is. Az antropológiai képlet redukáltsága jellemző korunkra. Egy olyan képlet propagálása, amelybe már csak a távlataitól megfosztott immanens ember fér bele. Korunkat e prokrusztészi¹ magatartásforma jellemzi. Az ember bűntelenségéből kiindulni eleve zsákutca. A bűnt, saját bűneink valódiságát „szőnyeg alá seperni” nem vezet sokra. Ha az emberről nem úgy beszélünk, mint kiteljesedésre szoruló lényről, s antropológiai vázlatunkból kiiktatjuk Istenre szorultságunkat, teológiai beszédkultúránkban gyorsan átcsúszunk egy olyan diskurzusba, amelyben a vallás csupán az élet optimalizálás-stratégiáját szolgálja, s nem az ember megváltásának misztériumát interpretálja. A conditio humana keretei közül való menekülés önmagunk meghazudtolásához vezet, igehirdetésünket a giccsteológia szintjére süllyeszti: olyan esztétizált tájképet fest az ember köré, amelynek horizontjáról hiányzik felkelő Napunk a magasságból (Lk 1,78; vö. Mal 3,20).

Korunk főbűne – ha szabad egyáltalán ilyet mondanom – az, hogy az ember olyan életet él, amelyben az egyén megelégszik önmaga kusza világával. Az ember önmaga rabja lett, egzisztenciája magáncellában rostokol, s az, ami számára a cella falán ablaknak tűnik, valójában csak tükör.² Létének minden megnyilvánulása önmagára visszahajló, reflexív lett. Az ember teológiailag azonban nemcsak szinkron, hanem diakrón megközelítésében is önmagára van utalva. Nem azért, mert magára maradt, hanem pontosan azért, mert szerinte elegendő saját magának. A kulturális amnézia³ világában a homo sapiens (tamen) demens virágkorát éli. A kulturális demencia (feledékenység) kor- és kórtünet, amely a „jelen totalitásához”, valamint a „most abszolutságához” vezetett.⁴ Sajnos ez az idő-reflexió a teológiai gondolkozás berkeiben is otthonra talált, elmondható ugyanis, hogy „a világ, az idő, a történelem és a társadalom magánszférára szűkülő redukciójára sehol sem került sor olyan következetesen, mint a modern teológia nagy részében”, amely „a világ idejét a maga sorsára hagyja, és csak arra törekszik, hogy az egyéni élet idejét hozza kapcsolatba Istennel”.⁵

V

Szerkesztők

5

N

Holló László

6

András István

7

K

Elsőév

8

É

Ötödév

13

S

György Imre

15

F

Pasca Szilárd

16

H

Mária Rádió

17

M

Simon Imre

20

Obermájer Ervin

23

Jánossi Imre

25

Fülöp Szabolcs

28

Kovács Szabolcs

29

E

Tódor Attila

31

K

EMEI

33

T

TARTALOM

L

,

,

,

!

I A U

,

?

mégIS A gyulafehérvári kispapok lapja. XVII. Évfolyam 2. szám. Kiadja a Római Katolikus Hittudományi Főiskola.

Olvasószerkesztő: Koncsag László. Korrektúra: Dimén Erika. Szerkesztők: Albert István-Csaba, Bereczki Attila, Fülöp Szabolcs, Jánossi Imre, Marosi Balázs, Mike Ervin, Nyírő Szabolcs, Simon Imre, Tódor Attila. Belső és külső illusztrációk: www.flickr.com, www.tumblr.com. Nyomdai munkálatok: ROTAPRINT. Elérhetőségeink: Postacím: RO-510009 Alba Iulia, str. Bethlen Gábor nr.

3. E-mail: sismediahub@outlook.com. Web: www.seminarium.ro/megis Facebook: Seminarium Incarnatae Sapientiae. Főhat.

Eng. Szám: 782/1990, ISSN 1454-2684.

vezérgondolat

Lapszámunk a a média és az információözönök különböző válfajai körül forog, megpróbáljuk kissé megvizsgálni, a média társadalomra gyakorolt hatását, akár a Szeminárium berkein belül is. De mit is nevezünk médiának?

Mindazon információözönt, amely különböző módon nyílvánul meg előttünk, értsünk ezalatt televíziót, rádiót és nyomtatott sajtót is. A média kifejezés a latin medium szó többes száma, ami annyit jelent, mint mindenkinek a szolgálatában lenni, mindent tudtul adni, értesíteni.

Napjainkban a média teljesen betölti az életünket, behálóz, fölénk hajol, fejleszt, megtéveszt, véd és támad.

Boldogságunk biztosítását látjuk benne. Talán észre sem vesszük, mégis sokkal több időt fórdítunk rá, mint kapcsolatainkra. Mivel ennyire meghatározza az embert – úgy gondoltuk – kissé lencsevégre kapjuk ezen uralkodó óriás viszonyát az emberekkel és kapcsolataikkal.

Küllemünk és tartalmunk is megváltozott. Legfőképpen azért, hogy amikor az olvasó a felnövekvő nemzedék gondolatait olvassa, megérintsék lelkét arcok, kifejezések, vonások, szempárok, derűs vagy szomorú mosolyok. Olyan széles e világ, és oly kevesek vagyunk egymásnak.

A szerkesztők mégIS 5

Non recuso laborem Miután szeretettel köszöntöm a mégIS szerkesztőit és olvasóit, bemutatkozás gyanánt magamról elöljáróban talán azt szeretném elmondani, hogy a Boldogságos Szűzanya csíksomlyói kegyhelyétől pontosan 18 kilométerre, Csíkszentsimonban születtem, és Csíkszentimrén nevelkedtem egy három fiúgyermekkel megáldott családban. Kora gyerekkorom óta pap szerettem volna lenni, és ez a vágyam – amint a mellékelt ábra mutatja – beteljesedett. Tanultam a csíksomlyói Segítő Mária Gimnázium utódjaként/elődjeként működő csíkszeredai Matematika-Fizika Líceumban, majd a gyulafehérvári Majláth Gusztáv Károly Gimnázium elődjében, a Kántoriskolában, mígnem 1985 őszén némi katonai szolgálattal kapcsolatos kitérő után eljutottam ide a Gyulafehér vári Hittudományi Főiskolára, a Papnevelő Intézetbe. Ezt követően Ausztriában az Innsbrucki Leopold Franzens Egyetem jezsuiták által vezetett Teológia Karán fejeztem be tanulmányaimat.

Jól éreztem magam mindhárom tanintézményben és az életem alakulása szempontjából rendkívül fontos tényezőként lejegyzésre méltónak tartom azt is, hogy kispapként a tanáraink zöme példakép volt számomra. Bár némely tanárom neve a kedves olvasó számára talán már nem ismerős, mégis megemlítem, hogy olyan jószívű és tapintatos akartam lenni, mint Ágoston Ferenc, olyan szent életű és információ-gazdag, mint Jakubinyi György, olyan kimért és tekintélyt-parancsoló, mint Jäger Péter, olyan szorgalmas és lelkes, mint Marton József, olyan mélyen látó és nyugodt, mint Molnár Lajos, olyan szerény és kiegyensúlyozott, mint Tamás József, olyan jó humorú és barátságos, mint Tamáskó Péter, és olyan nagyvonalú és elegáns, mint Vencser László. Trebitsch Jenő rektor úr keménységében ugyan nem volt kifejezett példakép alkat számomra, de róla azt hallottam, hogy még a hátán is tud hegedülni, és ez is imponált nekem.

Nyilván egyik példaértékű vonást sem sikerült maradéktalanul magamévá tennem, de meggyőződésem, hogy mindből beépült valami az életembe.

HOLLÓ László

A rektori kinevezésemmel kapcsolatban mindenekelőtt szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy ezt a megbízást nem pályáztam meg és a magam számára semmilyen formában nem kívántam. Ezzel együtt, most midőn a Gondviselés ideállított a megbízatást egy évre elfogadtam azzal, hogy az év letelte után azt megújítani nem kívánom. Ebben az évben azonban legjobb tudásom szerint igyekszem az elvárásoknak eleget tenni. A megbízást súlyos felelősségként élem meg, azonban nagy püspökünk Isten szolgája, boldogemlékű Márton Áron püspök példájától is erősítve, a munkát elutasítani nem akarom. Így a tartózkodó magatartásomnak, bár több magyarázata is van, nem elsősorban a munkától való félelem az oka, hanem sokkal inkább általában a vezető funkció vállalásától való egyéni, belső ódzkodásom.

Rektorként a divatos szervezeti vezetéselmélet kettős vezetéstípusából az irányító vezetéstípussal szemben, a résztvevő vezetési formát tartom hatékonynak, ami belsőleg fegyelmezett és együttmunkálkodást vállalni akaró munkatársakat feltételez. Ezt a magunk körében feltétlenül vélelmeztem, ebben a reményben is vállaltam a feladatot, és úgy vélem erről a készségről az elmúlt időben tanárkollégáimmal közösen már tanúságot is tettünk.

A szemináriumi szabályzatában a rektor feladatait körülíró pontoknak eleget téve, erre a szemináriumi évre nevelési szempontként, illetve programként különösképpen is a jellem nevelését határoztam meg. Ezzel kapcsolatban további szempontokat a rendszeresített exhortációk keretében kívánok majd adni. A jellemünk ugyanis rendkívül fontos, mert az hordozza személyiségünk legmélyebb állandóságát. A jellem tesz bennünket megbízhatóvá és hitelessé.

Az elkezdődött szemináriumi és egyetemi évre a magunk számára, Ferenc pápa néhány héttel ezelőtt megfogalmazott elemi erejű gondolatait parafrazálva azt kívánom, hogy merjünk jó testvéri közösségben, érdemekkel és hibákkal, érzésekkel és elképzelésekkel, vágyakozásokkal és problémákkal is rendelkező, és így bár nem tökéletes, de mégis szent életre törekvő, egyenes, igaz emberek lenni.

6 mégIS

Tanultam, s tanulok, hogy taníthassak Innen jöttem - Ide jöttem...

Ditróban születtem a múlt évszázad, sőt évezred, második felében, pontosabban ezerkilencszázhetvenkilencben. Iskoláim első felét szülőfalumban végeztem, majd kilencedik osztálytól a gyulafehérvári kisszemináriumban tanultam. Miután megszereztem az érettségi bizonyítványt, jelentkeztem a nagyszemináriumban.

Mindannyian tudjuk, hogy a jó pap holtig tanul, így szentelés után én is folytattam tanulmányaimat: három évig a pasztorációba (Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen) próbáltam megtanulni, miként lehet Istent közvetíteni az emberek felé, és azt is, hogy miként lehetne az embert Istenhez vezetni. Mindazt, amit a teológián elméleti tudásként felhalmoztam, próbáltam gyakorlatba ültetni. Ezután a jó Isten megadta azt a nagy kegyelmet, hogy külföldön is tanulhattam, és így öt évet töltöttem el Rómában, ahol az Érsek atya megbízásából filozófiát tanultam. Most hazatérve folytatom a tanulást. Eddigi tanulmányutamat a következőképpen foglalnám össze: tanultam, s tanulok, hogy taníthassak.

Hivatás…

Ezzel azért vagyok bajban, mert amikor a hivatásomról kell ANDRÁS István beszélnem, önkéntelenül is eszembe jutnak a szentek vagy kiváló elődeink, akik hivatástörténeteiben csodálatos leírásokat olvashatunk, melyekben egy-egy momentumra tudják sűríteni (meghatározni) hivatásuk kezdetét. Ez az én életemből hiányzik. Bármennyire is próbálok visszatekinteni az elmúlt időre, nem találok olyan nagy eget-földet rázó eseményt az életemben, amiből hivatásom fakadna. Inkább egy folyamatos jól érzem magamban tudnám összefoglalni. Ezen azt értem, hogy mindig jól éreztem magam Isten jelenlétében és az Istenért végzett munkában. Gyerekkoromban szívesen ministráltam, egyszerűen jól éreztem magam a templomban, erőt tudtam meríteni a templomból; majd jól éreztem magam a kis-, illetve nagyszemináriumban. Tudatosan erre a jól érzem magamra középiskolás koromban kezdtem felfigyelni, és akkor azonosítottam magamban ezt a hivatással. Így hivatásomat nem egy pontszerű történésben ( jelenségbe) –ahogy azt Szent Pálnál és sok másnál láthatjuk– foglalnám össze, hanem egy folyamatos hívásba, amelyet nap mint nap megélek.

Az örök város…

Róma valóban a tanulás korszaka volt számomra, de a nevelésé is. Most nem akarok kitérni itt a különböző filozófiai irányzatokra és elméletekre, de meg szeretném említeni, hogy a tanulás mellett igazán sokat alakított, formált rajtam a Szent Anzelm bencés közösség, ahol éltem. A közösségi élet mindig fontos volt számomra, de ezen időszak alatt még inkább megerősödött ez bennem, és itt kiemelném főleg a megtartó erejét. Mostanában elgondolkozok azon, hogy miképpen lehetne tökéletesíteni ezt itt a szemináriumban? …

Nevelői célok…

Kispap koromban gyakran mondogatták nekünk elöljáróink, hogy egy rossz pap annyit árt, hogy tíz jó pap sem tudja jóvátenni. Most, amikor rám bízták az elöljárói feladatot, csak erre tudok gondolni: konkrétabban, hogy jó papokat kell nevelni. Azt hiszem, az Úrnak és az embereknek is jó papokra van szüksége. Ehhez igen-igen fontosnak tartom, hogy a kispapok megtanuljanak embernek lenni, mert csak így lehet jó pappá válni. Először ember lenni, aztán keresztény, majd pap.

A szemináriumban tehát erre szeretnék –legalábbis most az elején– figyelni: embernek lenni, emberi mivoltunk, viszonyaink helyes irányát kellene elsajátítsuk.

Filozófia…

Elgondolásom szerint, a teológián a filozófia még mindig az ancilla szerepet kell, hogy játssza, vagyis még mindig a teológia szolgálólánya a filozófia. Értem ezt úgy, hogy segítenie kell a papjelölteket abban, hogy később jobban megértsék a dogmatikát és a többi teológiai tantárgyat. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy egyéni gondolatokat ébresszen, hogy gondolkodni tanítsa meg a hallgatót, sőt azt sem, hogy különböző nézőpontokat ütköztessen, de mindig szem előtt tartva a célt, hogy papokat formálunk.

mégIS 7

Küszöbön Ha hívja az élet, a szív legyen csak búcsúzásra és újrakezdésre kész, hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva más, új kötéseknek adja át magát.

Mert minden kezdetben varázs rejtezik, amely megoltalmaz, és élni segít.

Hermann Hesse

Mă numesc Colareza Vlad Alexandru, am 24 de ani şi m-am născut în Timișoara. Sunt absolvent al Facultății de Sociologie și Psihologie, Secția Asistență Socială și fac parte din Parohia Romano-Catolică Timișoara III. Elisabetin, unde paroh este P. Nikola Lauš SDS, iar capelan, P. Barazsuly István SDS. Dorința de a deveni preot a fost încă din copilărie și s-a aprofundat în perioada studenției, când am înțeles tot mai clar chemarea, dar mai ales după absolvirea facultății, când am decis să zic „Da, Da, Doamne, vreau să îți slujesc, vreau să trăiesc și să muncesc pentru Tine, să fiu sărac, dar să am puterea de a comunica fraților bogății infinite.”

Mă numesc Firulescu Alexandru-Pavel. M-am născut în Reșița, jud. Caraș Severin, în data de 26 martie 1994. Aparțin de Parohia Romano-Catolică Maria Zăpezii din Dieceza de Timișoara. Cu ce gând am venit?...

Am venit la seminar cu gândul că acesta este planul lui Dumnezeu, deoarece se spune că, înainte de a ne naște, Dumnezeu are un plan cu fiecare persoană, fiecare are rolul său pe acest pământ, cu siguranță... iar eu vreau clipă de clipă să trăiesc ceea ce Dumnezeu îmi dăruiește, să urmez calea Sa, planul ce mie mi l-a dăruit.

A nevem Gagyi Zsolt, 1989. október 16-án születtem a Nyárádmente kisvárosában, Nyárádszeredában, szüleim első gyerekeként. Kereskedelemben dolgoztam. Az elmúlt évek gondolkodása alatt döntöttem el, hogy felvételemet fogom kérni a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára. Isten kegyelméből ezt idén nyáron meg is kaptam, így ősszel elkezdhettem tanulmányaimat a szemináriumban. Véleményem szerint, a mai világ fiataljainak nehéz dönteni orvosi, szakmunkás, tanári, papi vagy bármilyen hivatás mellett.

Elsősorban a legfontosabbnak az elcsendesedést tartom. Hiszen Isten a csendben szól hozzánk. Én is így éreztem meg a meghívásom. Innen az indulás küszöbétől fontosnak tartom most is, amit minden nap igyekszem előre helyezni, hogy egész életemben Isten akaratát keressem, hogy e szerint történjen velem bármi is az életemmel. Ne féljünk a csendtől, mert Isten a csendben szól hozzánk!

Mă numesc Hojda Ionuc Vasile, sunt din Sînmartinu Maghiar, județul Timiș. M-am născut în Borşa, județul Maramureș, în 6 ianuarie 1994. De mic copil am avut dorința de a deveni preot, dar mai ales această voință a crescut în ultimul an de liceu. Pot spune că pentru mine este o bucurie mare faptul că sunt în seminar și doresc să învăţ a-l cunoaște pe Dumnezeu. Pentru mine încă este un mister că sunt aici, chiar dacă acesta a fost visul meu, iar planul lui Dumnezeu cu mine încă nu îl cunosc. De aceea mă voi strădui să fiu vrednic față de misiunea pe care mi-a încredințat-o în momentul de față. Credința este un mister, dar trebuie acceptată cu sufletul curat. Seminarul este un loc unde poți să te apropii de Dumnezeu mai mult, să-L cunoşti și să-ți îmbogățești viața spirituală!

Motto: „Fii lumină și alinare pentru fiecare persoană pe care o întâlnești.“

Jakkel Tamás a nevem. Szatmárnémetiben születtem 1994. augusztus 25-én. A szatmári Szent Család Plébániáról érkeztem. Ez év júliusában sikeresen érettségiztem, mint a Mihai Eminescu Főgimnázium tanulója. Hivatásomat részben a mélyen vallásos nevelésnek, részben pedig a gyakori ministrálásnak köszönhetem, amit már hét évesen kezdtem. Célom, hogy majd a rám bízott „nyájat” méltó módon terelgessem az üdvösség útjára, fiatalokat neveljek, betegeket és csüggedteket vigasztaljak.

mégIS 9

„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,37). Ezzel az indítatással kezdtem meg első évemet, és hallottam meg az Úr szavát.

A nevem Kalányos Ottó, Csíkszentgyörgy községben lakom, Csíkbánkfalván. Miért akarok pap lenni? Talán minden kispapnak van Isten Igéjén kívül valami vágya, amit be szeretne teljesíteni e földi életben. Nekem is van egy ilyen célom, és szeretném ezt Isten segítségével megvalósítani. Köszönöm minden jóakaratú ember imádságát, és kérem, hogy imádkozzanak a kispapokért, hisz az ördög azt kísérti a legjobban, ki Istenhez a legközelebb áll.

Kelemen Zoltán-Arnold vagyok, szülőfalum Csíkcsicsó. 1994. november 2-án születtem Csíkszeredában.

Az általános iskola befejeztével éreztem azt, hogy az Úr szőlőjében szeretnék dolgozni. Középiskolában ez a hívás még inkább erősödött bennem. Végül az érettségi előtti időszakban véglegesen elhatároztam, hogy a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolába kérek felvételt. Hála a Mennyei Atyának idén elkezdhettem az első évet. Pap szeretnék lenni, mert úgy gondolom, hogy ezáltal tudnám a Jóisten akaratát teljesíteni. Ugyanakkor vágyom arra, hogy felebarátaimhoz közelebb vihessem Krisztust, az evangelizáció és a szentségek kiszolgáltatása által. Kérem az Urat, hogy vezessen az Ő útján engem.

Licz Csaba Zsolt, Tamás testvér vagyok. 1983. június 6-án születtem Szatmárnémetiben, és onnan 30 kmre, Halmiban nőttem fel. Már gyermekkoromban megszerettem a templomot, a szentmisére járást. Annak köszönhetem ezt, hogy édesanyám vallásosan nevelt és jó plébánosaim voltak, akik sokat törődtek az ifjúsággal. Így ébredt fel bennem a papi, majd később a szerzetesi hivatás. Miután felismertem Isten akaratát, igyekeztem ennek eleget tenni. Ezért 1997-ben felvételiztem a Hám János Katolikus Középiskolába Szatmárnémetibe. 2001-ben sikeres érettségi vizsgát tettem és ugyanabban az évben felvételemet kértem az Erdélyi Ferences Rendtartományba. Első fogadalmamat 2004-ben tettem le.

Jelenleg a sebesi ház tagja vagyok, és most kezdtem el tanulmányaimat a gyulafehérvári Teológián.

Majlát Tihamér vagyok, 1992. május 7-én születtem Kézdivásárhelyen. A középiskolámat a kézdivásárhelyi Református Kollégiumban jártam, amelyre szívesen gondolok vissza. A papi hívatásommal kapcsolatban úgy érzem, hogy Isten meghívott, hogy neki szolgálatot teljesítsek. Életemben legelőször 8. osztályban tapasztaltam személyes kapcsolatot Istennel. Ettől az évtől kezdődően nagyon megváltozott minden. Éreztem Isten jelenlétét, ahogy engem terelget, mint a jó pásztor terelgeti az ő nyáját. Aztán kis idő múlva éreztem, hogy Isten valami különlegesebb dologra szeretne meghívni. Úgy éreztem, hogy nekem egy célt ajándékozott. És ez nem volt más, mint a papi hivatás, mert ha jól emlékszem az Istennel egyik legszebb és legjobb élményem ez volt, aminek mind a mai napig hálás is vagyok.

A nevem Marosi Balázs. 1994. augusztus 1-jén születtem, az Orbán Balázs által „Háromszék Párizsának” nevezett Kézdivásárhelyen. Gyermekkoromtól kezdve magával ragadott a templomi szolgálat, és ez az életforma. Mindig megpróbáltam a templom közelében lenni, hogy jobban megismerkedjem az ott zajló eseményekkel. Elsőáldozásom után aktívan ministráltam mindaddig, amíg el nem kezdtem a líceumot Gyulafehérváron, a kisszemináriumban. Abban, hogy eddig eljutottam, a mindenható Isten kegyelme mellett, még sok ember segített. Mindenkit nem tudok felsorolni, de a legfontosabbak nevét meg kell említenem. Elsősorban plébánosom: Ft. Vargha Béla és az akkori káplán, Pál Vilmos játszottak ebben fontos szerepet. Szüleimet is meg kell említenem, akik ebben végig támogattak és segítettek mindenben.

Isten fizesse meg nekik. Ugyanakkor hálás vagyok a líceumi nevelőimnek, akik szintén sokat segítettek és felkészítettek arra, hogy az életben helytálljak. Hálát adok Istennek mindenkiért, aki segített nekem, és arra kérem őket, hogy imáikkal ezután is támogassanak.

10 mégIS

Márton Arnold Vilmos vagyok, 1993. június 10-én születtem Gyergyószentmiklóson. Gyermekkorom óta éreztem hivatást, mely erősödött a kántoriskolában töltött évek alatt. Az otthoni péntek esténként tartott ifjúsági hittanórák alatt, majdnem minden alkalommal éreztem Isten közelségét és hívását. Így döntöttem el, hogy eljövök a teológiára, Isten hívásának eleget tenni. Nagyon szeretném a fiatalok, betegek körében Istent szolgálni. További terveimet rábízom Istenre, és Ő majd terelget engem útjain.

„Ebből a kölyökből pap lesz, akárki meglássa!”- mondogatták az emberek, amikor először láttak ministrálni a feltorjai Szent Márton templomban. Olyan 9-10 éves lehettem. Mike Ervin vagyok, a SIS egyik új növendéke. 1994. február 4-én születtem Kézdivásárhelyen. Szüleim vallásos katolikus emberek, és úgy hiszem, hogy ezt próbálták nekem is átadni, szeretetből, önként, szabadon. Már kis koromban világos volt az számukra, hogy papnak készülök, pap leszek. Vegyes érzelmeket váltott ki ez a hír az egész családban, de mindez engem csak erősített és bátorított abban, hogy nem kell féljek, nem esem el, mert tudom kinek hiszek, és kezem nem reszket, mert tudom kibe kapaszkodom. Úgy gondolom, mostanra már mindenki nyugodt lelkiismerettel könyveli el nem mindennapi döntésemet! Én boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy kispap lehetek, mert ezt szeretem, és akarom egész életemen át követni Őt, aki megbízott bennem!

Miklós Szilárdnak hívnak, 1994. május 9-én születtem Segesváron. Kispap lettem, mert hivatást éreztem Istentől, hogy nekem ezt az utat szánta. Életemet Krisztusnak akarom szentelni, és a rám bízott közösségnek. Tizenhat évesen éreztem azt, hogy Isten igazán meghív erre és tudtam azt, hogy Ő többet vár el tőlem! Szeretném ezt véghezvinni, szeretnék segíteni felebarátaimon, ahogy Jézus is segített akkoriban a szegényeken. Köszönöm az Úrnak azt, hogy meghívott a krisztusi követésre és remélem, hogy kitartásom erős lesz! Megtiszteltetés számomra, hogy kiválasztódtam erre a szolgálatra, amit büszkén és örömmel vállalok fel!

Noțigan Károly Gergőnek hívnak, Szatmárnémetiben születtem 1994. április 5-én. Hivatásom a líceumi évek alatt bontakozott ki, majd jelentkeztem a gyulafehérvári Szemináriumba és jelenleg a teológián végzem tanulmányaimat. Azért szeretnénk pap lenni, hogy az emberek ismerjék meg jobban Jézus Krisztust, tudják meg, hogy Ő mennyire szeret minket. Szeretném Jézust szolgálni és azokat az embereket, akikkel nap mint nap találkozom hivatásomban. Fontos számomra a rászorulók megsegítése. Nincsenek nagy elképzeléseim a papi hivatással kapcsolatban, hiszen még addig rengeteg szakaszon át kell mennem, de azt tudom, hogy Jézus szeret minket, feláldozta magát értünk, és nekünk is áldozatokat kell hoznunk, nap mint nap, nekem is, neked is, hogy igazán tudjuk követni a Megváltónkat. Egy idézettel szeretném zárni, amely János evangéliumából származik “Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34)

A nevem Nyírő Szabolcs-István, Csíkszentgyörgyről érkeztem a gyulafehérvári szemináriumba, két évvel a sikeres érettségi után. Mintegy pálfordulóként éltem meg a Jó Istennel való találkozást, Aki idáig hozott engem. Nehéz, és hosszú folyamatot kellett megélnem, amíg fel tudtam ismerni, hogy biztosan jó-e a bennem megkezdett munka. Most, nagy megelégedés, hála van bennem, hogy idáig elhozott, és továbbra is azt szeretném, hogy az életemben teljesüljön mindig a legfontosabb dolog, az amiért vagyok, az Ő akarata.

mégIS 11

Pál Áron vagyok, 1994. márcis 18-án születtem Beszterce városában. Vicében nevelkedtem és ott is jártam az általános iskolát. 2009-ben felvételt nyertem a gyulafehérvári Teológiai Líceumba, és 2013-ban sikeresen le is érettségiztem. Már a kántoriskolába azzal a szándékkal jöttem, hogy Jézus Krisztus követője leszek és ebben sokat segített az iskola, hogy a döntésem biztos legyen és nem csak egy pillanatnyilag fellángoló vágy, vagy álom. Végleg úgy határoztam, hogy szeminarista leszek, később teológus és végül pap. Hivatásomat az általános iskolában ismertem fel, és tudatosult bennem, hogy Jézus meghívott engem, és én ennek a felkérésnek eleget szeretnék tenni.

A nevem Propszt András, Antal testvér. A premontrei rend tagja vagyok Nagyváradon. A szatmári egyházmegyében születtem 1988. március 14-én. Erdődön a Nagyboldogasszony Plébániatemplom híve vagyok. Tanulmányaimat is itt fejeztem be. Szerintem minden kispap, aki szemináriumba jelentkezik, azzal a szándékkal jön, hogy megtanulja a teológiai tanulmányokat és közelebb kerüljön az Istenhez. Ez az én esetemben is így van. Mindennél jobban törekszem majd arra, hogy Krisztusnak hűséges katonája legyek.

Ahogyan Szent Ágoston mondja az ő regulájában: „Először is azért gyűltetek össze, hogy egyetértésben lakjatok a monostorban, és így egy szív, egy lélek legyetek Istent keresve.”

Mă numesc Radulov Piry, din Breștea, şi m-am născut la data de 14 septembrie 1994. De mic am avut această dorință de a deveni preot. Cu timpul au apărut încercări și greutați, dar, cu ajutorul Bunului Dumnezeu, am trecut peste. De abia în clasa a XII-a, la sfârşitul semestrului al II-lea, m-am decis să mă înscriu la teologie . „Dumnezeu se manifestă în noi în măsura în care îl prețuim”.

Numele meu este Uța Ion-Bogdan, m-am născut în localitatea Anina, județul Caraș-Severin, la data de 3 februarie 1994. Am venit la teologie, deoarece am simțit chemarea Bunului Dumnezeu încă de mic copil. Îmi doresc să duc la bun sfârșit lucrarea pe care Dumnezeu a început-o în mine. Îmi doresc să devin preot pentru a putea lucra cu tinerii, să îi pot apropia de Domnul Nostru Isus Cristos, să îi poată descoperi și ei bunătatea și iubirea pe care ne-o oferă în viața de zi cu zi. De asemenea îmi doresc să lucrez cu oamenii în vârstă, să le pot arăta că alături de Bunul Dumnezeu numai corpul îmbătrânește, dar sufletul va rămâne mereu tânăr. Îmi doresc să devin preot deoarece, la fel cum a spus Sfântul Apostol Paul, „Scio cui credidi.” Am primit un dar foarte mare, iar eu trebuie să îi mulțumesc lui Dumnezeu pentru asta. Prin viața de preot îi pot mulțumi, ajutând lumea să îi cunoască bunătatea și iubirea sa nemărginită.

Varga Loránd vagyok, 1994. július 20-án születtem Balánbányán. A hivatásom kialakulása úgy történt, hogy rendszeres ministráns voltam. Az otthoni templomban halottam meg az Úr hívó szavát a papság felé. A plébánosomnak hála és köszönet azért, hogy engem felkarolt és támogatott abban, hogy hivatásomat jobban és mélyebben megtudjam élni. A papságban elsősorban Isten szolgálatát akarom teljesíteni, mint felszentelt szolgája. Másrészt minél több embert szeretnék megnyerni Istennek, hogy minél többen és szebben dicsőíthessük Őt. Úgy gondolom, hogy a mai világban nagyon kell a pap egy közösségbe, mert valaki össze kell tartsa az embereket, és kiálljon mellettük. A papi szolgálatra igent mondva Istennek, jöttem ide Gyulafehérvárra, kérem Őt, hogy segítsen meg és tartson ki mellettem.

12 mégIS

ÉLETTEL

Visszatekintve a gyakorlati-pasztorális évre, elmondhatom, hogy (kispapi) életem egyik legmeghatározóbb részét jelenti. A kezdet szépsége a tenni akarásban, a kihívásban, a motivációban és az ismeretlen kalandban rejlett számomra. A gyakorlati év gazdagsága és nagysága az újonnan felismert és megszeretett értékekben, személyekben, az alkotás és a magamból való ajándékozás fontosságának a felismerésében, de legfőképpen tudatos megélésében rejlik. Úgy gondolom, hogy minden, amit átélünk, amit tudatosan megélünk, vagy ami csak tettünk után lesz tudatos, formál, alakít és nevel minket.

A legnehezebb és váratlanabb helyzetek maradnak a legemlékezetesebbek. Azok a „bevetések”, (amikor rádöbbentem arra, hogy nem ismerem eléggé önmagamat és képességeimet), mint pl. egy hittanóra, vagy rögtönzött ifjúsági foglalkozás megtartása, melyre rövid idő alatt kellett felkészülni. Ilyen és hasonló helyzetek alkalmával az elején kétségbe voltam esve, hogy ezt nem tudom megtenni, erre nem vagyok képes, én ettől félek. De minden egyes alkalommal megtapasztaltam, hogy ha Istennel és Istenért teszem a szolgálatot, akkor abból egy szép, jó és értékes dolog születik, csak nekem kell felülemelkednem és félretenni a félelmeimet és gátlásaimat. A gyakorlati év legnagyobb ajándéka ez az önismeret, mely mellé társult személyiségem, karakterem erősebb nevelése.

A szemináriumban ugyanis megvan a napirend, ami megtart. Ebben az évben viszont magamnak kellett beosztanom a napomat, hogy mennyi időt fordítok Istenre, az emberekre, a munkára és magamra. Jó volt megtapasztalni azt, hogy csak úgy növekedhetek jellemben, ha meg tudom határozni, hogy kire vagy mire mennyi időt szentelek, és csak így válhatok megbízható és kötelességét teljesítő emberré. És így belelépve emberi kapcsolataimba, úgy tudjam őket elfogadni, mint amilyenek.

Ezeken a tapasztalatokon és felismeréseken keresztül úgy érzem, hogy Istenhez és az emberekhez közelebb kerülhettem és erősödhettem hivatásomban.

Tódor Attila

Úgy hívják…

Házszentelés alkalmával az emberek az Úr Jézust fogadják hajlékukba, és egy nagyon jó mód arra, hogy ismeretség, kapcsolat köttessen a pap (vagy az éppen szentelményt végző kispap) és hívek között. Íme, a következő történet: Gyergyószentmiklós valamelyik tömbház-negyedében jártunk: belépünk az egyik lakás ajtaján a kántorral és a ministránsokkal. A néni kiskutyájával fogadta a szentkeresztet. Az áldás szavai után üdvözöltem, majd elköszönve tovább haladtunk a következő lakásba.

Figyelmetlenség miatt a kiskutya kiszaladt az ajtón és hűségesen velünk tartott a szomszéd lakásba.

Csendül az ének a kántor ajkán, melynek befejeztével el is kezdtem az áldás szavait… Hirtelen megjelent a kiskutya gazdája a hátam mögött és hallom, ahogyan szólítgat: - Barni, Barnikám! Ksz, ksz, ksz…

A hang hallatára meglepődve, sőt felháborodva fordultam meg. Először azon csodálkoztam, hogy honnan tudja a néni a nevem, másodszor pedig milyen modort meg nem enged magának, hogyan szólítgat engem.

- A néni újból megszólalt: Barni, gyere vissza ügyesen!

A lábam alá tekintettem, majd megnyugodva és mosolyogva vettem tudomásul, hogy nemcsak engem hívnak Barninak, hanem a kiskutyát is. Mosoly jelent meg az arcunkon és tovább folytattuk a szentelményt.

Lőrincz Barnabás

mégIS 13

PILLANAT

megrakodtan

A gyakorlati év alatt számos élményben volt részem, ezek közül megosztok egyet a kedves olvasókkal. Amikor zarándokoltam Santiago de Compostellába, több mint 816 km-t, sok zarándokkal találkoztam útközben, olyanokkal is, akik lesérülve, cipekedve zarándokoltak. Éppen ezért a találkozások, akkor voltak meghatóak és örömteljesek, könnyekkel kísérve, amikor célba értünk, beértük egymást és ismét találkoztunk Szent Jakab sírjánál mindazokkal a személyekkel, akikkel napokon-heteken keresztül gyalogoltunk együtt. Öröm volt a találkozás, látva azt, hogy a sok nehézség, fáradság ellenére a zarándokok megérkeznek a kitűzött célhoz. Olyan élmény volt, mint karácsonykor, amikor a család összejön, hogy találkozzanak, ünnepeljenek és elmeséljék egymásnak az elmúlt év eseményeit, örömeit, bánatait megköszönve azt Istennek. Ugyanígy a zarándokok is megköszönték a szentmisében a Fölséges és Dicsőséges Istennek a kegyelmeket, amelyekben részesültek a zarándoklás ideje alatt. Köszönet és hála Neki!

Portik-Lukács Lóránd OFM

PILLANAT

Ártatlan…

Távolban látok megcsillanni egy kis barna szempárt, amely hitegetve csalogat a következő történet felelevenítésére, de ahogyan mementóm megírásával kísérletezem, úgy távolodik és homályosodik a pár perce még kristálytisztán felötlött tekintet, ama tény szomorúságában, hogy tollam vékony kis hegye nem képes e nagy csoda befogadására és továbbadására.

Szünet volt. Éppen távozni készültem az osztályból, amikor belépett történetem főszereplője (egy előkészítő osztályba járó kislány). Azonnal kitárta vékony kis karjait és gyors léptekkel sietett felém, célba érve pedig térdem karolta teljes erejével, mintha lényem legmélyebb pontját birtokolta volna. Majd átvéve az irányítást, kis kezébe kulcsolta egy szál ujjam, és máris vezetett ki a nemrég még gyerekektől népes osztályból.

Pár méterrel odébb a legszomorúbb sarokban egy kislány reménytelen és értetlen csalódással, becsapott, meghazudtolt élettel telt súlyos lénye veszett el. Szokásomhoz hűen elköszöntem személyesen is tőle (beszélgetéseim sikertelen törekvéseit mellőztem ez alkalommal). Mire azon nyomban féltő gondoskodással figyelmeztetett az osztályból kivezérlő kislány: - Te vigyázz, mert ő királynő!

- Milyen királynő? – csodálkoztam rá a tényre (elég jól ismerve a lány osztályban betöltött szerepét).

- Hát Tetű Királynő! – hangzott az őszinte válasz együgyű kérdésemre.

- És ki mondta ezt neked? – vitatom tovább.

- Hát nekem senki, de hallottam, amikor mondták, hogy „vigyázni kell, mert ő a tetű királynő”.

Vigyázni kell rá! Véstem mélyen a szívembe ezt az angyali figyelmeztetést. Az ártatlan gyermeki lélek, melyet még nem fertőzött meg a modern világ. Akiben a mesebeli királynő még ott él köztük, s a „vigyázni” felszólításban nem az önérdek dominál, hanem a féltő egymásra figyelés, a kellő tiszteletadás és csodás hódolat. Két kislány, két figyelmeztetés: az egyikre vigyázni, és a másikat, az ilyen tiszta lelkeket keresni kell!

Simon Imre

14 mégIS

SZOLGÁLAT Főmagiszteri szemmel

Milyen érzések, gondolatok fogalmazódtak meg benned magiszterré választásod alkalmával, hogyan történt az egész?

Először is, amikor negyedévre jöttem vissza, az a hír fogadott, hogy magiszter leszel a kisszemináriumban.

Amikor megérkeztem, akkor meg is bizonyosodtam erről a megbízatások listáját olvasva. Az első félév végeztével, volt a szokásos magiszterváltás. Ekkor megtörténtek az úgynevezett jelölések a magiszterválasztást illetően. A választások eredménye az lett, hogy a legtöbb szavazatot én kaptam. Nagyon fura érzés volt, akkor bennem, erre nem számítottam. A három legtöbb szavazattal rendelkezőt a diáktanács felterjesztette a tanári karnak. A tanári kar engem választott. Az akkori rektor, Oláh Zoltán tanár úr közölte velem a tanári kar döntését és pár nap gondolkodási időt adott.

Sokat gondolkodtam, hogy vállaljam vagy ne ezt a feladatot. A tanárok is, meg a kispaptársak is bizalmat szavaztak és alkalmasnak láttak erre a feladatra. Én azért nem láttam ennyire alkalmasnak, féltem ettől az egész dologtól. De ha mégis megbíztak bennem, szeretnék, hogy én legyek, akkor elvállalom. Elvállaltam és attól a pillanattól kezdve próbáltam mindenkinek a javát szolgálni, a legjobb tudásom és képességeimhez mérten.

Milyen nehézségeket tapasztaltál az elmúlt egy esztendő alatt, mint főmagiszter?

Mindannyiunk életére hatással vannak események. Emberek mennek, jönnek, cserélődnek. Új szabályok, programok, kispapok és elöljárók. A váltás az mindig nehéz, mindig valami régit töröl és újat hoz. Minden váltásban, más kerül az előtérbe, mindenki a maga módján jól akarja tenni a dolgát. De ha nem jó a kommunikáció, akkor nem jutunk soha előbbre. Másodszor fontosnak tartom, hogy azt, ami jó, ami mindannyiunk javát, fejlődését és előrehaladását szolgálja, az tovább kell vinni, beépíteni az újabb dolgokba. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani mindnyájunknak nagyon körültekintőnek és rugalmasnak, kell lennünk.

Mi volt könnyebbség kispapi életedben, amit annak tudsz be, hogy főmagiszter voltál?

A főmagiszterség, vagy egyáltalán a magiszterség nem privilégiumok élvezését jelentette számomra. Én is ugyanúgy végeztem feladatomat, mint kispaptársaim. Mindig úgy éltem meg, ezt az egész helyzetet, mint egy, a többi kispap közül.

Ebben a szolgálatban, mi volt a legszebb élményed, tapasztalatod?

Azt mondják, hogy az emberekkel való foglalkozás a legnehezebb dolog a világon. Nem mindig könnyű, ez igaz, de a legszebb. Mindig azt tartottam és tartom szem előtt, hogyha emberségesen fordulok az emberekhez: megértéssel, jósaggal, szeretettel és megbeszélem velük kellőképpen a dolgokat, akkor lehet előrehaladni és szép dolgokat létrehozni. Számomra ezek voltak a legszebb élmények, amikor együtt tudtunk örülni, nevetni, dolgozni.

Miben hozott újat, váratlant az életedben?

Amint már korábban említettem, féltem ettől a feladattól. Ahogy telt az idő, oldódott ez a félelem. A félelem mindig megköti a szabadságot. Ha valamit félve teszek, görcsölök, akkor az nem lesz gyümölcsöző. Ez a félelem, arra nevelt rá, hogy merjek nyitott lenni a feladatokra, merjek belevágni dolgokba. Mert ha valamire nyitottak vagyunk, akkor az könnyen fog menni és szeretettel fogjuk azt tenni.

Mi volt ebből tanulságos, jellemformáló, amit magaddal tudsz vinni a papi szolgálatba, amire esetleg építeni tudsz?

Az egészet egybevetve, nagyon sok tapasztalatot szereztem, amelyekben volt sok jót termő és kevésbé gyümölcsöző.

A jót, a nemeset, amit már a fentiekben említettem, az tovább kell vinni és kamatoztatni. Ha bármilyen feladatra, szolgálatra megkérnek arra nyitottan felelni; embertársaimhoz mindig, de mindig megértően és szeretettel fordulni; feladataimat képességeimhez mérten megvalósítani, és egy lenni azok közül, akiket mindig szolgálok. Ezeket viszem magammal és tartom ezután is szolgálatom alapjának.

mégIS 15

INTERJÚ

GYÖRGY Imre

,

feketeben PASCA Szilárd

ÉLMÉNY

A kedves olvasó számára első pillantásra a cím nagy valószínűséggel valamilyen baljós érzést juttathat eszébe, hiszen szimbolikáját tekintve az elmúlt évszázadokban a fekete színt legtöbbször olyan eseményekhez társítottuk, amelyekre nem szívesen gondolunk vissza. Azonban az én esetemben a fekete szín 2013. november 10-én örömet jelentett. Örömet jelentett azért, mert nyolc harmadéves kispaptársammal együtt magunkra ölthettük a tiszteletreméltó ruhát, a reverendát.

Latinul ezt az eseményt admissionak nevezzük. Sokkal célravezetőbb a megnevezését latin nyelven használni, mivel nagyon szépen kifejezi az ünnep jelentőségét, mégpedig azt, hogy a katolikus Anyaszentegyház küldetést ad azoknak a személyeknek, akiket Isten kiválasztott, bőkezűen elhalmozott kegyelmekkel és az Ő szent szolgálatára meghívott. Hogy miért is foglalt el az admissio olyan fontos helyet életem eseménynaptárában? Ez volt az a kérdés, amelyre az elmúlt napokban próbáltam keresni a választ és röviden –a MégIs szerkesztők kérésére – a kedves olvasók számára meg akartam osztani. Talán az a legjobb, ha a legelejétől kezdem!

Egy picit szélesebb szögből szemlélve a kérdést elmondhatom, hogy már attól a pillanattól vártam a beöltözésemet, amióta felvételt nyertem a szemináriumba. Emlékszem a legelső Vesperásra (a papi zsolozsma esti dicsérete), amikor csodálattal töltött el a nagyobb éves – már beöltözött – kispapok látványa. Valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy itt, a szeminárium falain belül valami készülőben van, valami nagyon fontos dolog történik. Ez az érzés méginkább akkor fokozódott bennem, amikor tavaly jelen lehettem az akkori harmadévesek beöltözésén. Láttam örömüket és készülődéseiket, és lélekben együtt örültem velük. Igazán felemelő érzés volt számomra, de ugyanakkor elszomorított az a gondolat, hogy nekem még egy évet kell várnom arra, hogy én is kiérdemeljem a reverenda viselésének jogát.

Visszatérve harmadévre, a nyári szünidő forgatagából minden nap a szemem előtt volt az a tény, hogy egyre közelebb kerül a várva-várt november 10-i vasárnap.

Most, hogy Nagyméltóságú és Főtisztelendő Jakubinyi György érsek úr és a Szeminárium Elöljárósága jóvoltából magamra ölthettem a reverendát, egy nagyon-nagy hála van bennem, ugyanakkor boldogság is. Számomra a reverenda nagyon tiszteletre méltó ruha. Akárhányszor magamon viselem vagy akár a fogason fölakasztva rápillantok, eszembe jut, hogy mennyi mindent köszönhetek Istennek. Eszembe jut, hogy minden nap tudatosítanom kell magamban, hogy elhalmozott kegyelmeivel, erőt ad a kihívások leküzdésére és az Ő szent szolgálatába akar állítani. Ugyanakkor eszembe jutnak azok az emberek, akik az eddigi életutamat végigkísérték és fejlődésemet elősegítettek. Elsősorban a szüleim, akikkel az Isten megajándékozott engem, és akiket nagyon szeretek. Továbbá eszembe jutnak mindazon ismerőseim és barátaim, akik mellettem állnak és támogatnak. Végül, ha rápillantok a reverendára, eszembe jut a reverendaapám is, Albert István–Csaba IV. éves kispap, aki nagyon régi otthoni ismerősöm és mindig felnéztem rá. Mindezek a dolgok továbbra is bennem élnek, megerősítenek, kitartást adnak, és arra sarkallnak, hogy továbbra is büszkén viselhessem a tiszteletreméltó ruhát.

16 mégIS

Hullámhosszon A Mária Rádió a lelkek megmentéséért jött létre, hogy megtérést hirdessen, újra felkínálva a katolikus hitet a rádión keresztül az embereknek. Mindezt mi, kispapok a saját életünkből próbáljuk megcsillantani, különösen azoknak, akik az isteni életre vágynak.

"Az embereknek hiteles szavakra van szükségük. Olyan szavakra, amelyek építenek, nem pedig elválasztanak, amelyek bizalmat öntenek a félénk szívekbe: Tiszta, egyszerű szavakra van szükségük, amelyek a szeretetet és az igazságot hirdetik. Ezek a szavak hordozzák az üdvösség üzenetét, magát Krisztust. Ezeknek a szavaknak ti vagytok a hirdetői, de mindenek előtt tanúságot kell tennetek róluk. Csak az a szó, amely mögött az élet tanúsága rejtőzik, a hit, remény és szeretet talajából kinőtt szó lesz elég erős ahhoz, hogy meggyőzze és alakítsa az embert, és az új

A RÁDIÓ

evangelizáció eszköze legyen." (II. János Pál a Mária Rádiónak; Róma, 1994. március 23.)

A Rádiót világiak mozdítják elő egyháziak közreműködésével. A világiak a keresztségben minden keresztényre bízott feladatot viszik tovább, hogy terjesszék az evangéliumi üzenetet. Munkájuk, hála Isten iránt a hit kegyelméből kapott ajándékáért, hűen a Katolikus Egyház tanításához, a Szentatyához és a püspökökhöz, közösségben vele, az isteni Gondviselés támogatásába vetett teljes bizalommal, de felhasználva a rádió eszközének minden lehetőségét.

A Mária Rádió nem új keletű Gyulafehérváron. A kispapoknak mindig is szívük vágya volt, hogy e nemes munkában részt vehessenek. Telefonos kapcsolat révén működött egy kicsiny mobilstúdió, ahol már ekkor készültek teljes műsorok. A kezdeti próbálkozások meghozták a maguk gyümölcsét, hiszen 2011-ben Intézetünk akkori rektora, Oláh Zoltán tanár úr ünnepi keretek között megáldotta a teljes felszereltséggel rendelkező stúdiót.

Ez teljes mértékben jó szándékú adományozók segítségéből jöhetett létre. Büszkék vagyunk arra, hogy a világon a miénk lehetett az első olyan szeminárium, amely rendelkezik rádióstúdióval. Ez a létesítmény magában foglal három helyiséget: egy stúdió-, egy technikai- és egy tárgyalószobát. Itt az önkéntesek viszonylag sok időt töltenek műsorszerkesztéssel. A gyulafehérvári stúdióban összesen hat műsor készül heti rendszerességgel. Az igényes munka tekintetében nagy segítség az új stúdió, örömmel töltjük itt időnket. Azért, hogy jobban megismerhessenek minket, hadd mutassuk be részletesebben is az itt készülő műsorokat.

mégIS 17

A RÁDIÓ

Csütörtökön délután a Teológia aprópénzre váltva című műsor hallható Obermájer Ervin V. éves kispap szerkesztésében. E műsor célkitűzése, hogy egy-egy hitbeli kérdést próbáljon meg emberközelivé tenni hallgatóink számára.

Minden műsorban a témával kapcsolatosan előadást tart tanári karunk egy tagja.

Szombaton reggel 6:30 órai kezdettel az ébresztő műsort sugározzuk. Ébredjen a Mária Rádióval! A műsor szerkesztői: Tódor Attila, Pasca Szilárd, Fülöp Zsombor és Kalányos Ottó. Reggelente a műsor előtt az ébredés nem mindig egyszerű, hiszen korán kell kelni, de ugyanakkor ellensúlyozza az az öröm, amely eltölt bennünket annak tudatában, hogy ily módon is hozzájáruljunk a Világegyház pezsgéséhez – vallják a szerkesztők. Minden szombat reggeli műsort egy délutáni felkészülés előz meg. Öröm az, hogy együttműködhetünk annak ellenére, hogy néha nehézség is támad köztünk, mint például, amikor szerkesztés közben nem értünk egyet. Mindezeken túl hálát érzünk a szívünkben azért, hogy a Mária Rádió Világcsaládjában egy közös cél érdekében dolgozunk, mégpedig azon, hogy Krisztus örömhíre mindenkihez eljusson.

Vasárnap reggel a Lélekhangoló műsor hangzik el. Sokan kérdezhetnék, hogy ugyan milyen műsor lehet az, amely a fenti nevet viseli. Jó műsor–mondjuk mi, és nem nagyképűségből. Csapatunk tagjai Marosi Balázs és Márton Arnold I. éves, Fülöp Szabolcs II. éves és Váncsa Csaba IV. éves kisatyák.

Vasárnap reggelente, a hajnal pírjában egy kis csapat kel útra a stúdió felé. Kik lehetnek ők? A Lélekhangolósok. Van, aki botladozik a stúdió fele, van, aki vidáman és energiatelten, más kávéval a kezében lépdel. Ugyan nehezen szoktunk indulni, de a reggeli imán kívül, a nap első kávéja is nagy segítséget jelent.

Minden műsor mögött nehéz és fáradtságos munka áll, sok időt emészt fel a műsorok összeállítása, de ez nem baj, mivel tudjuk, hogy kikért és miért tesszük. Persze nem mindig pendülünk egy húron, mert szerencsére nem vagyunk egyformák, és ez így a legjobb. Sokszor fennakadások is vannak, nehézségek, veszekedés, hangoskodás, de ez is meghatározott céllal történik, mindenki a legtöbbet akarja kihozni magából.

Műsorunk szerkezete a következőképpen szokott alakulni: 7:30-kor kezdünk (persze ha nem szól közbe a „technika ördöge”), az elején köszöntjük hallgatóinkat, együtt végezzük a reggeli imát, műsorunk tartalmát és a négy egyházmegye főbb híreit ismertetjük. Ezután rendszerint a gondolatébresztő következik, meghívott vendéggel. 8 órától reggeli dicséretet imádkozunk, majd vendégeinkkel interjút készítünk. Itt jön a fő rész, ahol a szentmise részeit magyarázzuk, lelket hangolunk.

A műsor végén fogadjuk hallgatóink hozzászólásait.

18 mégIS

Az Erdélyi Mária Rádió Gyulafehérvári Stúdiójának három technikusa van.

Néhány sorban arról szeretnénk beszélni, hogy miből áll számunkra a technikusi munka.

Akárcsak a műsorvezetőknek, nekünk is készülnünk kell a műsorokra, mi válogatjuk ki a zenét az adott műsorokba. A műsorok közben elég nehéz összpontosítani, mivel egyszerre több dologra kell figyelni. Elsősorban arra kell odafigyelni, hogy élő adások alkalmával a stúdióban való munkánk eljusson a rádióhallgatókhoz. Továbbá a műsorvezetőkkel való kommunikációra, a keverőpult használatára és esetenként a betelefonálók műsorba való kapcsolására figyelünk. A műsorok ideje alatt nemcsak a munkával foglalkozunk, hanem mint a hallgatók, mi is részesülünk ezek tartalmából, bekapcsolódunk az imádságba. Mindezt nagy szeretettel és áldozatkészséggel végezzük, annak ellenére, hogy néha olyan problémákba botlunk, amelyek a műsor közben merülnek fel, vagy olyanok, amelyek megakadályozzák az élő adás időben való megkezdését – vallják technikus munkatársaink.

Végül pedig Rádiónk hivatalos imádságával szeretnénk elköszönni kedves olvasóinktól: Örvendezz, ó Szűz Mária, mert rádiónk hullámai örömmel hirdetik az Igét a szomjas föld végső határáig. Isten szava, mely szűzi méhedben testet öltött, friss szellőként hinti szét az öröm és béke magvait az emberi szívekben. Anyai szívedből a szeretet mérhetetlen ajándéka fakadt Egyházunk számára: A Mária Rádió, amely egyszerű szolgálód az Úr szőlőjében. Világcsaládunk, melyet Te gyűjtöttél össze minden népből és nemzetből, Neked szenteli magát, és mindnyájan szívünk Királynőjének vallunk Téged. Gyermekeid alázattal és hűséggel viszik a hit, a remény, a szeretet és a béke üzenetét testvéreiknek.

mégIS 19

A RÁDIÓ

Vasárnap délután 13:00 órai kezdettel a Zenés köszöntő műsort sugározzuk, Tódor Attila és Obermájer Ervin szerkesztésében.

Ez az egyik legaktívabb és legizgalmasabb műsorok közé tartozik, mert itt nem a műsorvezetőké a főszerep, hanem a hallgatóké. A mi háttérmunkák ebben a műsorba az úgynevezett tízes zenelista összeállítása, a névnapok és nevek ismertetése, valamint néhány műsorra hangoló gondolattal megajándékozni a hallgatókat, amire szívesen készülünk. Aktívvá teszi a műsort a hallgatók sokasága és sokszínűsége valamint az, hogy nagyon sok embernek mennyire fontos, hogy megajándékozza szeretteit egy zenés üzenettel.

Ugyanakkor mindig ott van számunkra az izgalom is, hogy lesz-e betelefonáló és üzenetet küldő vagy a technikán keresztül a hallgatónak sikerül-e élő adásba kerülni. Ez az a műsor, amely alkalmával a rádióhallgatóktól visszajelzést kapunk és ez fontos számunkra, hogy erőt merítsünk a műsorok szerkesztéséhez és levezetéséhez. Fontos tudatába lennünk annak, hogy hallgatnak bennünket és a pasztoráció ezen eszközén keresztül is az Istennek munkatársai vagyunk.

Vasárnap délután 16:00 órai kezdettel A közvetlenség útján: Ferenc pápa gondolatai a nagyvilághoz című műsorunk hallható, Fülöp Zsombor és Kelemen Arnold vezetésével. Ennek a műsornak a lényege az, hogy Ferenc pápánk gondolatait továbbítsuk mindazoknak, akiknek nincs lehetőségük hétről-hétre figyelemmel követni azokat a gondolatokat, amelyeket a Szentatya elmélkedésekben továbbít a nagyvilághoz. Az aktualitás fényében szerkesztett műsorokat próbálunk a hallgatóknak közvetíteni, szemelvényeket idézve Szentatyánk szavaiból.

a

SIMON Imre

rabszolgákat termel

MÉDIA KONTROLL

El-elgondolkodom azon, hogy miképpen van jelen életemben a média és mi annak a rám gyakorolt hatása. A média eszközeit a teljesség igénye nélkül említem, csak a tv-re szorítkozva. A tv-re, melynek elnevezése is magával ragadó, hiszen a televízió a görög és latin szavak összevonásával messzebb látást, átlátást jelent. Még csalogatóbb, ha a latin visio szóra fektetünk nagyobb figyelmet, a látomásra gondolunk, és egy teljes látás, teljesebb látomás ígéretét érezzük. Ez a készülék bizonyult a rendszerváltás után, a forradalom mindent túlélő és legerősebb fiának.

Gyermekkorom legszebb emlékeinek egyike a szomszédok közösségében töltött tv est. A mozi, mely most már a családi ház szűkösségébe vándorolt és kisebb vásznon is jól érezte magát, eleinte még nem volt minden ember kiváltságos helyzete.

Az így összegyűlt szomszédok feszült figyelemmel kísérhették Dallas életének eseményeit – mely akkoriban a román televízió műsorának legszínesebb tagja volt –, míg mi gyerekek jóízű nevetésekkel fűszerezett játékokkal tölthettük azt az időt. Iskolás koromban a román nyelvvel barátkozva, döbbenten vettem tudomásul, hogy szomszédságunk homogén magyar környezete nem érti a nyelvet, valószínűleg a románul lejátszott Dallas sorozat sem jelenthetett sokkal többet, mint a barátiszomszédi kapcsolatok meghittebb pillanatait.

A média, főként a televízió sajátos szerepet tölt be a székely ember életében.

Székelyföld sajátosságának gondolom a tv életidegen mivoltát. Ha a gyerekkori tapasztalatomból indulok ki és reálisan szétnézünk a zömével és szigorúan többségében magyar nyelvet beszélő tájakon, belátjuk, hogy a nyelv könnyebbsége miatt a magyar adók dominálnak. A hírek így egy messzi határon túli realitásnak tűnnek, és az azon felüli szórakoztató műsor pedig kevés ahhoz, hogy ebből a vízióból valami igazit is megmutasson. Maradunk tehát a látomások világában realitás nélkül. Igazából az emberek ezért nem keresik benne a tartalmat, csupán a szórakozást.

A szórakozás felkínálta lehetőségek pedig széles skálán mozognak. Itt is a teljesség igénye nélkül érdemes egy-két sorozatot megemlíteni, melyek annyira elcsalogatnak a romantika világába, ahol annyira jól érezzük magunkat, hogy valós élethelyzeteink majdnem idegenné válnak. Szervezetünk már jelzi, kezdődik a sorozat, s mi, mint ennek engedelmes fiai igyekszünk munkánk befejezni, hogy szabaddá válhassunk a tv elé kényszerülésre.

mégIS 21

Az élő show-műsorok sokasága pedig maga a tökély, mert végre valami, amibe a nézők is beleszólhatnak. Vagy minek is nevezzük? Véleményt nyilváníthatnak?

Semmiben sem különbözik egy ilyen (pl.

X-faktoros szavazás) attól, mint mikor azt kérdezik, hogy „Ön szerint igen, vagy nem?”- mire sms-ek özöne áramlik. Íme a vélemény-nyílvánítás széles skálája. Ez lenne a választási lehetőség netovábbja?

A sok „szakértői vélemény” az élő showműsorokra azt a tendenciát mutatja, hogy míg a régi idők ehhez hasonló műsorainak nyer teseinek nevével minden ember találkozik (pl. Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Zorán, stb.), addig a három évvel ezelőtt nyert X-faktoros nevén már jól el kell gondolkodni és alkotásai után mélyen keresgélni.

Utolsó példaként már csak a szubkulturális műsorok egyikét szeretném megemlíteni, az Éjjel-nappal Budapestet, melynek botrányai, szenvedései, szerelmi kihívásai szerény véleményem szerint egyszerűen nem férhetnek bele egy budapesti ember életébe. Az egész csak illúzió, és ingerkeltő becsapás, olcsó szórakozáshoz és magas nézettséghez. Talán észre sem vesszük, de ezek az emberek beköltöznek lakásainkba. Először csak kedveljük őket, majd meg is vásárolhatjuk különböző termékekre festve, és utolsó tényként én is úgy élem életem. Ahogyan szüleink, tanáraink lehetséges hatásai, úgy e képregényhősök, karikatúrák is velünk fognak vándorolni.

Néhány gondolatban fontos megemlíteni a média pozitív hatásait életünkre. Az információk világában élve gyorsan tájékozódhatunk, hamar hírekhez juthatunk, és a még modernebb – internet – készülékek segítségével nem csak napirenden lehetünk, hanem emberi kapcsolat-tartásaink segítségére is sietnek. Figyelemre méltónak találom az egyre gyakrabban műsorra kerülő, hazánkat is ismertető filmecskéket, vagy a vasárnapi alkalommal figyelemmel kísérhető Élő Egyházat. A kulturális műsorok színes skálájának is nyomon követői lehetünk, melyből igazán gazdagíthatnánk tudásunkat, és nem utolsó sorban a filmvilág igen csak megfontolt és értékes mondanivalóval teletűzdelt üzenetei sem szárnyalhatnak el észrevétlenül mellettünk.

Mindezeket figyelembe véve elmondhatjuk, hogy a média szerepét nem szabad leredukálni csak a szórakozásra. Persze az embernek arra is van igénye, de elidegenedünk környezetünktől, ha a családi, vagy baráti összejövetelekből kizárólagos mozi lesz. Nem árt tudatosítanunk azt sem, hogy senki sem rendez egy filmet puszta unalomból anélkül, hogy ne szándékozna bele vinni valamilyen üzenetet, hisz a filmek világa is művészet – még ha nem is mindig a felsőfokon – és a művészetnek mindig, de mindig üzenete, mondanivalója van számunkra.

Ennek fényében érdemes naponta tv készülékeink gombjait nyomogatni és végigutazni rajta, amíg egy megfelelő állomáshoz, csatornához nem érkezünk. Megnő az ember választási szabadság, mert mit ér a szolgáltatók által felkínált száz csatorna, ha „van, aki nem lesz képes továbblépni erről a pontról” akkor „rabszolgákat termel a médiakontroll.”

22 mégIS

OBERMÁJER Ervin

LÁSS,

ne csak nézz!

REKLÁM

Amint az már köztudott, a reklám egy termék népszerűsítésére, életben tartására használt kommunikációs eszköz, a közlés egyik formája. Kortárs szociológusok szerint a ma vásárlóinak közel hatvanöt százaléka a reklámok alapján dönti el, hogy miből milyen terméket vásároljon. Tehát nyugodtan elmondhatjuk, hogy a társadalom tagjainak tanácsadójává, ha drasztikusan fogalmazunk: pimasz módon, döntéseinek hevesen befolyásoló tényezőjévé vált.

Ugyanis, ha egy pillantást vetünk napjaink aktuális reklámjaira, mindegyik az ember életének megkönnyítésére, a bú, a viszontagságok elkerülésére, a gondtalan szépség és a habkönnyű kecsességre tesz nekünk ígéretet.

Hallhatjuk az egyik kozmetikai óriás szlogenjét: „…mert megérdemlem!”, ezáltal táplálva az emberi hiúságot. S végül, mikor az annyira dicsért termékkel hazatérünk és kipróbáljuk, rájövünk, hogy mégsem lettünk tőle olyanok, mint a harsányan sminkelt manökenek, akik a vörös szőnyegen vonulnak végig.

Ugyanazok az emberek vagyunk, belsőleg ugyanazokkal az érzésekkel és értékekkel. Nem segít rajtunk sem a vörös szőnyeg, a márkákkal ellátott

24 mégIS

ruhadarab, de még a méreg-drága autó sem.

Azt is hozzá kell tennünk, hogy a reklámok nagy részei csak egy személyhez szólnak és csak nagyon ritkán szólítanak meg egy közösséget, kisebb társadalmi csoportot. S mindezt teszik azért, mert a többiektől, a közösségtől elválasztott személy tudatában nyugvó önképet sokkal könnyebb befolyásolni, átmaszkírozni, mint a közösségét. Az is figyelemre méltó tény, hogy a reklámok soha sem ajánlanak fel választási lehetőséget: ha megveszed a terméket, akkor te leszel a trendi, ha meg nem, gyakorlatilag törölve vagy a modern társadalom öntudatából.

Ezen felsorolt érvekkel ellentétben a keresztény ember 21. századi értékei a következők: igaz, jó, szép és szent. Egy tudatos kereszténynek, mindig ezen értékeket kell szem előtt tartania, mikor tollpihénél is könnyebb életet és tökélyt ajánlanak neki a televízió képernyőjén, vagy a rádió hullámhosszán keresztül.

Kedves olvasó, gondold át választásodat, azt hogy mi a reális alapja az életnek!

Miért? Azért … mert TE megérdemled!

JÁNOSSI Imre

Imádni fogja digitalizált személyiség és szocializálódás az individualizmus aranykorában

Régen örültél egy szelet csokinak. Ma örülsz egy érintőképernyős telefonnak. Régen a lányért harcolni kellett a fiúnak. Ma csak annyit mondasz neki: "Mennyi pénz kell" és máris a Tiéd. Régen felhőtlenül tudtál nevetni. Ma csak kábítószer által érzed nagyon jól magad. Régen nem voltak lelki gondjaid. Ma csinálod a gondot saját magadnak. Régen az emberek megbecsülték azt, amijük van. Ma már semmi sem elég. Régen örültél, ha meg tudod venni, amire már legalább egy éve gyűjtögettél. Ma azt is megveszed egy vagyonért, amire egy hét után ráunsz. Túl sok időt áldozunk a külsőségre. Pazarolunk, mert egyre többet akarnak az emberek. Úgy öltözöl, ahogy a társadalom "elvárja". Az vagy, akinek látni akarnak. Azt szereted, akit ha szeretsz, hasznod származik belőle. A társadalom szemetei vagyunk, és környezetünket is szemétdombbá alakítjuk magunk körül. Akkor még a barátnő se érdekből volt veled és nem beszélt ki a hátad mögött. Ma már csak azért vagytok egymással, mert nem jó egyedül…

Ritka szabad délutánjaimon, kevéske isteni krémtúróval a kezemben, leülök kisbarátom mellé, aki történetesen egy rideg kis doboz, teletele tömérdek információval. Személyes számítógépnek is szoktuk nevezni, hiszen életünk minden mozzanatáról őrizget egy kis információt, akár képet, akár irományt.

Fellépek a világhálóra, és ahogy itt böngészgetek, szemembe ötlik a következő mondat: imádni fogja… Rákattintok, és egy gyönyörű ablakban megjelenik a Microsoft legújabb operációs rendszerfrissítése, a Windows 8.1. Azonnal meg kellett szereznem, mert külleme és gyorsasága levett a lábamról. Persze nem mindenki ért egyet velem, mert nagyon sokan unalmas és személytelen dinamikát látnak ebben a szemet gyönyörködtető mozgássorozatban. A reklám azonban, mely elhitette, hogy csak egyszer kell megérintenem egy alkalmazás csempéjét (az ikon már elavult, újabban aktív applikációcsempékről beszélünk) és minden megváltozik, egyszerűen így hangzik: imádni fogja!

Valamennyi számítógép-felhasználó igyekszik hasonlóképpen ezt cselekedni, és ez így van rendjén, hiszen mindannyian gyorsan akarunk megoldani ránk nehezedő kötelező és szórakoztató feladatokat. Csakhogy nem tűnt fel valami furcsa kijelentés? Imádás…

Zsidó-keresztény közösségekben ez egy Istennek fenntartott cselekedet, fogalom. És az isteni krémtúró? Hát mi mindannyian nem vagyunk isteniek, tökéletesek, akik Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk? Dehogynem, csupán az anyagiakhoz hevesen vonzó kötöttségünk ezt már kiölte belőlünk, helyette a tárgyban, az áruban mesél nekünk a vélt isteni tökéletességről. Kezdenek meghalni az Istennek oly szépen elhatárolt szavaink, a média sulykolásának eredményeként már csak érzéki vágyaink legmegfelelőbb és legkifejezőbb, elismerést nyugtázó jelölésekké fokoztuk őket. Talán a globalizáció, talán a függetlenedés vagy a szabadság utáni sóvárgásunk meggondolatlanul felelőtlen velejárója. Ami finom, az isteni, ami lenyűgöz, felszabadít, azt imádjuk. Ilyen egyszerű.

Na, de miben is segít bennünket ez az imádnivaló kis barát, a számítógép? Óh, nagyon egyszerű. Az ember, társas lény. Szüksége van arra, hogy meghallgassák, beszélhessen és találkozhasson másokkal, akár hasonló, akár teljesen eltérő kultúrkörből származóval.

Erre remek lehetőség a széles körben ismert facebook, mely a világ jelenleg legnagyobb szocializáló és ismeretségi hálózata. Egy olyan milliő, ahol a nevetés, a megszerkesztett mosolyok és boldog pillanatok kapnak helyet, ahol szemkontaktus nélkül cseveghetünk talán soha nem látott „barátainkkal”, ismerőseink tudtára adhatjuk, hogy hol jártunk a nagyvilágban, egy kis hangulatjellel pedig vizuálisan közölhetjük, hogy milyen érzések kavarognak bennünk pillanatnyilag. Már a feledés homálya födi be a helyesírás igényét, a választékos beszédet, vagy az irodalmi alkotások lélekemelő szófordulatait. Ma csak szemmel kívánjuk tartani az eseményeket. Ha pedig valamilyen probléma üti fel a fejét az értesítő felületen, mindenki összefog, gyűjt, utalványoz, kedvel a jó cél érdekében. Ha a mellettem élő éhen is hal, én rám sem hederítek. Vagy csak vegyük egyszerű példaként az események szervezését: ha valaki megoszt egy eseményt, máris csatlakozunk, meghívjuk barátainkat. Hadd lássa mindenki, mi újság házunk táján; ezt a folyamatot pedig mindig is kézben tartja egy okosnak becézett kis szerkezet.

26 mégIS

Ma már mindenkinek van egy okostelefonja, pontosabban egy személyes digitális asszisztense. Egy olyan készülék, mely markunkba nyomja virtuális adatbázisunk és személyiségünk fájlait, keretezett és kicicomázott szabadságunkat. Érintős felületével, Michelangelo Sixtus-kápolnában található freskójára emlékeztet, amelyen Isten ujja összeér Ádáméval. Játszunk csak el a gondolattal: beleéljük magunkat Isten szerepébe, és a technika porából kreált csúcsteljesítményű készüléken érintés hatására aktiválunk egy kívánt szolgáltatást. Boldoggá tesz, hisz mi alkottuk.

Keresztényként belénk oltott értelmes tény, hogy nem vagyunk Isten játékszerei, ő nem játszadozva leli boldogságát bennünk. Mi nem szolgáltatások sorozata, hanem képmásának gyöngyszemei vagyunk. „Értem kelt életre, mert nekem való.” Biztosan állíthatom, hogy ennél észszorítóbb és öntudatot növelő reklámot még nem halottam. A tavaly még a technika csúcsán álló, koreai márka a fogyasztók legnagyszerűbb manipulátorává és szolgájává vált. Mindenkinek a szívébe véste, hogy lépést kell tartania, mert érte is „éjjel-nappal létbe hívnak egy új barátot.”

Joggal kérdezhetjük, hogy felhalmozott boldogító eszközeink miért nem váltják be ígéreteiket?

Egyáltalán mi a boldogság? Akkor én sosem voltam boldog? Óh, dehogynem! Minden technikai segédeszköz valóban értünk születik, de messzemenően nem a boldogság forrásai, csak szürke hétköznapiságunk kiegészítői, elősegítik gyors, pontos mobilitásunkat, hatékony munkánkat. Segíthetnek, de rombolhatnak is, sok fiatal válik áldozatává ennek a tökéletes és precízen csillogó világban. Minket, keresztényeket bekapcsol egy olyan globalizált kultúrába, ahol szükség van a szeretet és a tiszta lelkület kultuszára. Nem virtuálisan, hanem egy pohár vízzel, egy imával, egy eséllyel.

Csodálatos világban élünk, melyben a technika teljességében a természet imitálására épít, törekszik a lehető leghűbb és legpuritánabb módón azt visszaadni. Akik e csodát megálmodták és megalkották, segítenek sok beteg gyereken, támogatják a felsőoktatást és eszközeik nagyon sok esetben az evangelizáció hatékony előremozdítói. Ne elítéljük, hanem mérlegeljünk, és lássunk a színfalak mögé: akik ebben az idealizált társadalomban nőnek fel, azoknak kevés esélyük lesz Istent felismerni a teremtett világban. Értelmetlen röpke célok fényévekkel tolják ki a valódi boldogság mérföldkövét.

mégIS 27

FÜLÖP Sándor-Szabolcs

ALTER

natívák

A fenti cím, mintha azt sugallná, hogy kötelező választás előtt állunk. Nyomtatott sajtó kontra online média.

Feltehetjük a kérdést, hogy ugyan miért kell ilyen éles különbségtételt tennünk. Nem kell ugyan, de a nagy médiaorgánumok is ezt sugallják nekünk. Kedves olvasóim számára jelen eszmefuttatásomban a nyomtatott sajtó értékére szeretném felhívni a figyelmet. „10 éven belül a médiafogyasztásnak nem marad olyan csatornája, amit ne egy IP-hálózaton keresztül érnénk el.

Nem lesznek klasszikus értelemben vett napilapok, a hírek nem papír alapú formában jutnak majd el az emberekhez.

Minden elektronikus formában lesz csak elérhető” (Steve Ballmer, Microsoft CEO).

A nyomtatott médiát már sokan eltemették. Mivel szeretjük az élőhalottakat, exhumáljuk a megboldogultat és bebizonyítjuk, hogy ugyan nem a régi nagyságában, de még van keresnivalója az árnyékvilágban. A mai fiatalok számára érthetetlen, hogy miért adnak még ki a mai napig is nyomtatott sajtótermékeket és ami fontosabb, miért van rá még mindig szignifikáns kereslet? Három szempontot szeretnék megvilágítani: időtállóság, folytonosság és esztétika.

Mivel most médiáról van szó, a valós idejű információt inkább hírnek nevezem. Mennyi egy hír élettartama? A rendes hírportálokat naponta többször frissítik – tehát pár órája van egy adag információnak, utána megszűnik érdekesnek lenni, kiszorítják a frissebb hírek. A nyomtatott sajtó leggyakrabban naponta frissül. A hír tehát nyilván nem lehet a nyomtatott sajtó értéke.

A nyomtatott média előnyére is tudná fordítani a lassúságát. Az online médiát folytonosan frissülőnek érzékeljük.

Aki számítógépnél dolgozik, folytonosan kapja az információt. A természetes híréhség kielégítésére ez megfelel. Azt a tartalmat azonban, aminek a valós idejű tudósításon túlmutat az értéke, már nem biztos, hogy a mindennapi munka folyamatába illesztve tudjuk a legjobban befogadni.

Van olyan esztétikai élmény, amit a nyomtatott sajtó képes megadni, míg az online nem. Ezek: papírra nyomott betűk, színek, képek, a papír tapintása, súlya, a lapozás aktusa. A tárgyiasság. Nem tudom, hogy a későbbi korokban születő emberek ugyanígy igénylik-e majd e tárgyiasságot. Egyelőre azonban bőven van fizetőképes kereslet a tárgyakra, ha azok valóban megadják azt az élményt, amit elvárunk tőlük. A papír azonban véleményem szerint, még jó ideig nem fog eltűnni a mindennapi életből és ha jelen van, akkor lehetőség is rejlik benne. Híreket és tudósításokat akár a metrón, vagy ebéd közben is nézhet az ember, de minőségi tartalmat, amelyet nem öt perc elolvasni már mindenki jobban szeret nyugodt környezetben értelmezni. Gondolok a komoly irodalmi művekre, melyeknek nem lenne „zamata”, ha okos telefonon, vagy táblagépen olvasnánk. Elheverni az otthoni kanapén, kis éjjeli lámpa alatt némi itóka társaságában és jóízűen falni magunkba a sorokat. Ez, amit elfelejtett a posztmodernitás. Tanuljunk meg újra élni az olvasás-művészetével, mert ezt csak művészettel lehet tenni. Jó olvasást kívánok mindannyiuknak! … a nyomtatott sajtónak maradandó értéke van.

28 mégIS

KOVÁCS Szabolcs

Ugye nagyon Teszi fel a kérdést Christopher Nolan a Tökéletes trükk című művében, melynek eredeti címe, The Prestige. Minőségéhez képest kevésbé volt és van elterjedve a közvéleményben magyar nyelvterületen, pedig Amerikában megjelenését követően a nézettségi és profitáló dobogó legfelsőbb fokára jutott, ez az utolsó évtized leginnovatívabb alkotása. A film erejéről és nagyságáról árulkodik az a tény is, hogy az internetes filmadatbázis (IMDb) listáján az első 250 film között szerepel. A 2006 – ban rendezett film főszereplői, - melyeknek zárójelben hozom az általuk alakított szereplők nevét a filmben – a következők: Hugh Jackman (Robert Angier), Christian Bale (Alfred Borden), Michael Caine (John Cutter) és Scarlett Johansson (Olivia Wenscombe). A regény, amely alapján a film készült, sokkal ismertebb az Egyesült Királyságban, mint a film. Az említett regényt Christopher Priest írta ugyancsak The Prestige címmel 1995-ben.

A továbbiakban egy rövid cselekménybemutatás után, - amit próbálok úgy megírni, hogy ezt elolvasva ne vegye el a filmnek azt a varázsát, mely a többsíkú cselekmény fokozatos felépítése ad -, próbálom néhány szereplő általam fontosnak tartott mondatát kiemelni.

A film cselekménye egy csomóval kezdődik, amit Alfred Borden köt fel Robert Angier feleségének kezére, hogy így elvégezhessenek egy bűvészmutatványt. A rosszul sikerült csomó miatt a trükkben szereplő Julia meghal a mutatvány közben. Ez a csomó indít el minden intrikát a filmben. Ennek lesz áldozata Angier is, akit fanatizmusa hajt, és meg akarja tudni, hogy a csomó, melyet Borden Julia kezére kötött, szándékosan lett-e egy nehezebb-, bonyolultabb csomó, hogy a nő ne tudjon kiszabadulni belőle a mutatvány alatt, vagy pusztán a véletlen műve volt az egész tragédia. Ezek után a két bűvész Angier és Borden között végsőkig folyó és megszállott versengés alakul ki. Érdemes megfigyelni, hogy a két bűvész miként viszonyul szakmájához. Míg Angier a dicsőségért és a pénzért bűvészkedik, addig Bordennek ez az élete, és képes feláldozni ezért saját-, felesége- és családja életét is.

AJÁNLÓ

FIGYELNEK?

mégIS 29

AJÁNLÓ

„A mutatvány lényege a teljes önfeláldozás.” Egészében azonosul szakmájával, így létre tudja hozni a tökéletes trükköt, melyre senki más nem képes. Egy olyan trükköt, melyet Angier is próbál (hasonmásával) leutánozni, de mikor vége lesz a trükknek, a színpad alatt kuksolva kell töltse a nézők vihartapsát a mutatvány jutalmáért, mivel akkor a hasonmása van a rivaldafényben. Ez a tény nem hagyja nyugodni Angiert és még jobban tetézi fanatizmusát. A versengésben mindketten nagy árat fizetnek, és ahogy a cselekmény is hasonlít egy bűvésztrükk felépítéséhez, úgy fejeződik be kettejük rivalizálása is. „Minden bűvésztrükk három részből, más szóval mozzanatból áll. Az első rész neve ígéret: a bűvész mutat egy közönséges tárgyat, egy pakli kártyát, egy madarat, esetleg egy embert. Megmutatja a tárgyat, talán kéri, hogy vizsgálják meg, győződjenek meg róla, hogy valódi, egyszerű, hétköznapi tárgy (de persze többnyire nem az). A második részt úgy hívják, fordulat: a bűvész fogja a közönséges tárgyat és valami rendkívülit tesz vele.

Keressük a titkot, de nem találjuk, mert nem is vagyunk igazán kíváncsiak rá.

Mert nem a valóságot akarjuk, hanem az illúziót. De még nem tapsolunk, mert az nem elég, ha valami eltűnik. Elő is kell kerülnie. Ezért minden bűvésztrükknek van egy harmadik mozzanata is, a legnehezebb. Úgy hívják, jutalom.”

Ha ezek közül egyik is hiányzik, nem jöhet létre a trükk. Ezt láthatjuk Angier életében, aki nem tartozott egészen a szakmához. Mindenkivel el tudta hitetni a Bordentől inspirált trükköt, csak épp saját magával nem. Ennek fényében mondja Angier a film végén, hogy „A nézőket egyáltalán nem érdekli az, aki eltűnik”, meghal a világnak, és csak a tökéletes trükkel lehet elérni, hogy soha ne felejtsenek el és így örökké élj.

Befejezésül Robert Angier utolsó szavait szeretném idézni a filmből, mely összefoglalja az egész filmet és mély tanulságot is tartalmaz: „A világ oly sivár, nyomorúságos és olyan kiszámítható, ezért szeretünk illúzióban élni, de ha az embereket becsapod egy percre is, megtörténik a csoda és akkor te is láthatsz valamit, valami csodálatosat, azt a kifejezést az arcokon! De nem elég, ha valami eltűnik, elő is kell kerülnie, és ez az igazi csoda!”

30 mégIS

Feltehetjük a kérdést, hogy mi köze van az Úr Jézus születésének a fogyasztáshoz? A fogyasztás szó használata persze tabu a reklámokban, nem azt mondják, hogy fogyasszon, hanem azt, hogy lepje meg szeretteit ezzel meg azzal. És ez nem is meglepő, mert tudjuk, hogy a reklámnak elsősorban nem az információközvetítés a célja, hanem, hogy az embereket befolyásolja, és ezáltal elérje a fogyasztást. Vagy úgy is fogalmazhatnánk: fogyasszon, hogy gazdagabbak legyünk. Akár elfogadjuk, akár nem, látjuk, hogy az elmúlt egykét évtizedben már hozzánk is elérkezett a nyugati világ szelleme. Gyökeresen megváltoztak életkörülményeink - mobiltelefon, számítógép, jobb lakások, autó, internet még a szegényebb családoknál is szinte mondhatnánk, hogy követelmény. Mindezek ellenére az emberben mégis hiányérzet támad. Ezt az űrt, pedig a reklámok által kínált fogyasztással és pénzzel nem lehet kitölteni. Hiányzik a szeretet és a biztonságérzet, amit az ember csak közösségben tud megkapni – legyen az család, baráti, vagy jelen esetünkben szemináriumi közösség – és semmiképp sem egyedül. Ennek ellenére a fogyasztói és reklámvilágnak az érdeke, hogy minél több fizetőképes egyed legyen, hiszen a fogyasztás csak újabb és újabb vásárlókkal tartható fenn. Így ennek a fogyasztói társadalomnak az a legjobb, ha mindenki egyedül él. Nem öt-hat személy egy fedél alatt, hanem mindenki külön, mert így több lakás, több autó, több számítógép, több mosógép kell. Ahol régen együtt ült a család a televízió előtt, és legalább a képernyő által nyújtott élmény közös volt, ott ma sok helyen két-három televízió, egykét mobiltelefon segít egyedül lenni, ha a család egyáltalán még egy fedél alatt él. Mindez mára természetes lett, de az is, hogy az embereknek egyre kevésbé van kedvük osztozni, egyre kevésbé szolidárisak, egyre több a lelki problémájuk.

Nemrég olvastam a Szív Jezsuita lelkiségi, kulturális és önismereti folyóirat októberi számában, hogy

32 mégIS

ahol fontosabb a család és a közösség – a mediterrán népeknél, az iszlám világban – ott mégis boldogabbak az emberek, más az értékrendjük. Ennek ellenére azt látjuk sajnos, hogy hozzánk is elérkezett lassan az a mentalitás, ha a szülőknek nincs idejük vagy erejük saját gyermekeik nevelésére, mert a fogyasztáshoz szükséges pénzösszeget meg kell keresni, akkor a gyermeket szívesen rábízzák a televízióra, az internetre, ahonnan folyamatosan árad az „Én vagyok az egyetlen!” ideológia, a reklámok, a műsorok sugallják: „Csak magadra számíthatsz!” „Élj a mának!”, és ezekhez hasonló kijelentések. Azt gondolom, hogy a fogyasztás és pénz által támogatott hiperliberális korszak lassan, de biztosan véget ér. A fogyasztás, a könnyű hitelek, könnyű pénz, az évszázadokon keresztül elfogadott társadalmi szabályok fellazulásához vezetett. Felértékelődtek a külsőségek, a fogyasztás lett a bálvány. Könnyen megjelenő és könnyen eltűnő mega és szuper, valamint X-sztárok jelentik sokunknak a követendő példát. A munkával, a küzdéssel elért eredménynek nincs becsülete. De előbb-utóbb megtapasztaljuk, hogy a fogyasztásbálvány megszűnése arra fog kényszeríteni bennünket és az eddig vidáman fogyasztókat, hogy sok mindent átgondoljunk. Ne csak a fogyasztási szokásainkat, az életcéljainkat vizsgáljuk fölül, hanem barátainkhoz, ismerőseinkhez, szüleinkhez, testvéreinkhez, embertestvéreinkhez való viszonyunkat és ezzel értékrendünket is. A Karácsony jó alkalom arra, hogy mi is elgondolkodjunk. Jó lenne, ha számunkra az idei Karácsony nem a fogyasztás ünnepe lenne, hanem az Úr Jézus befogadása az életünkben, az együttlét, a család, a közösség együvé tartozásának, a valódi értékeknek az ünnepe. Olyan értékeké, amelyek pénzzel nem vehetőek meg!

TÓDOR Attila

EGYEDÜL a

szeretetvásárban

Karácsony ünnepének lényege, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Isten úgy szerette a világot, hogy a Názáreti Jézus személyében emberré lett és megosztotta velünk isteni életét, mert „az Istennel való egyenlőséget nem tar totta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7).

Több mint kétezer év távlatából az emberiség különböző módon ünnepli ezt az eseményt. Vannak, akik elmennek a hegyekbe, üdülőhelyekre, sípályákra és ott szórakoznak, kikapcsolódnak, mindent megtesznek, hogy jól érezzék magukat. Vannak, akik a vásárlás, a főzés, az úgynevezett „rendezzünk egy ünnepet” jelige alatt élik a Karácsonyt. Mások elbátortalanodnak, mert nincs, amit kezdjenek ezzel az ünnepel, mert megfogyatkozott, kiveszett lelkükből a hit, nem tudnak imádkozni, így a karácsony számukra a gyermekkor boldogsága utáni nosztalgia csupán. Az üzletek

és bevásárlóközpontok már november elejétől megteltek tömeggel, az emberek kosarai roskadnak a sok dologtól, és az értéktelen kacatok töménytelen mennyiségben fogynak a polcokról. A karácsony lényege sokak számára mára az anyag, a matéria lett: vásároljunk ajándékokat, együnk, igyunk és jót mulassunk, mert ezt diktálják a reklámok, hogy nekünk fogyasztani kell. És én úgy látom, hogy ezt sokan el is hiszik.

Egyrészt, mert a média a karácsonyi ajándékokozásból valami eszeveszett versengést, kényszert csinált, másrészt pedig a reklámok is azt sugallják, hogy karácsonykor nem szabad hiányt szenvedni semmiből, legalábbis semmi, a boltban kapható dologból. A karácsony előtti nyüzsgésben, nagyon sok ember, mintha nem is kereszténységünk nagy ünnepére az Úr Jézus születésére készülődne, családjára, szeretteire figyelve, hanem a fogyasztás ünnepére, aminek során tárgyakkal, ajándékokkal próbálják kitölteni a kiüresedett kapcsolataikat.

mégIS 31

Krisztus követése a

fogyasztói

...egy olyan kultúrában élünk, amelyben az emberek nem csak egymás közötti-, hanem még saját belső életükkel is elvesztették kapcsolatukat. Feltehetjük a kérdést, vajon miért sodródhattunk ilyen messzire az emberiség legalapvetőbb értékétől, az egymás közötti emberi kapcsolatok kiépítésének vágyától? Erre a kérdésre a mai társadalmunk, a XXI. század életvitelének megvizsgálásával kaphatunk választ. Óriási energiát fordítunk az idegen, földönkívüli bolygókkal való kapcsolatfelvételre, hogy közben egymásra sem jut időnk. Lassan-lassan kiöljük saját magunkból értékeinket, és ezt ellensúlyozva a termékekből próbáljuk saját személyiségünket összetákolni. Így elmondhatjuk, hogy a fogyasztói társadalom áthatja énünk minden porcikáját, és mint egy információs rendszer, azt is megsúgja, hogy milyenek kell lennünk, mit kell viselnünk és milyen elektronikai cikkeket kell megvásárolnunk ahhoz, hogy elfogadjanak bennünket és elismerésre tegyünk szert. Továbbá azt is próbálja belénk sulykolni, hogy a termékek nem csak emberi boldogulásunkat szolgálják, hanem teljesen áthat és meghatároz bennünket.

A média minden megnyilvánulását kihasználva nemcsak a személyiségünket manipulálja, hanem egész társadalmak és civilizációk veszítik el meghatározó jellegüket és olvadnak be egy egységes uralkodó szellemű áramlatba, mely hangoztatja az individualizmust, a személy fontosságát. Önazonosságunkat sokszor a mások által látható, birtokolt tárgyainkkal és embertársaink fölötti felszínes győzelmeinkkel próbáljuk bizonyítani. Minél inkább erőlködünk azon, hogy beleégessük nevünket minden tulajdonunkban lévő- és hőn szeretett tárgyunkba, minél inkább ragaszkodunk a külsőségekhez és a divathoz, annál inkább üresebb a belsőnk.

Manapság az emberiséget rengeteg impulzus éri, a fogyasztói társadalom nagy hatást és csábítást gyakorol ránk, ezért fennáll a veszélye annak, hogy elveszítjük a keresztény lelkületet, kihal belőlünk a vágyakozás a Krisztus által hirdetett boldogság elérésére, hiszen a média folytonosan szebbnél-szebb beteljesülést felkínáló alternatívákat nyújt. A sikert üdvözítő erővel ruházzuk fel, a szegénységet pedig úgy fogjuk fel, mint „azoknak a lustáknak” a megérdemelt jussát, „akik nem tudnak magukról gondoskodni”. Ezek az önigazoló, ravaszul átszellemített gondolatok válnak magunkévá és észre sem vesszük, hogy közben nem más, mint saját társadalmi státusunk felügyelése.

mégIS 33

EMEI

társadalomban

EMEI

A Szentírás olvasásakor, mindig érezhetünk egyfajta késztetést a változásra, arra, hogy Krisztus szavait egyre inkább megvalósítsuk életünkben még akkor is, ha tisztába vagyunk képmutatásunkra vonatkozó hajlamainkkal. Az Egyházban az evangélium hirdetése mindaddig eredménytelen – még a legigazságtalanabb társadalmi rendszerekben is – amíg maga az Egyház nem eszmél rá arra, hogy a megváltozott társadalmi rendekben a hit hirdetése egyfajta kihívást kell, hogy jelentsen. Az emberek tudatukba kell véssék azt, hogy a hit mindenki számára adatott, nem függ semmilyen társadalmi osztály kiváltságától. Mindazon által igaz, hogy a szegénység, éppúgy, mint a fogyasztás és felhalmozás függősége megnehezíti és fájdalmassá teszi az evangélium hallgatását.

A kultúra negatív irányban is hatással lehet a kereszténységre, főleg ha az általa szolgáltatott módszerek rendkívül korlátozóvá válnak, mint például a diktatúra által alkalmazott elnyomás, emberi jogok tiprása vagy sok esetben a fizikai bántalom, az erőszak alkalmazása. A kereszténységnek, hogy tisztaságát megőrizze, fel kell ismernie a környezetében azokat a hatásokat, amelyek rombolóan hatnak rá és nem szabad magáévá tegye az olyan erkölcsi nyelvezetet és azokat a technikákat, amelyek sértik a hit tartalmát. Az Egyház maga kell elöljárjon, elítélje az elnyomást és kivegye részét a szociális intézmények tevékenységéből.

Modern társadalmunkban az emberiség félrevezetés, bizalmatlanság, szeretetlenség, igazságtalanság sebeitől vérzik. Az emberek jóindulatával való visszaélés a világ minden táján mindennaposak. Még szomorúbb, hogy a média minden eszközt kihasználva azon van, hogy a világban történő kellemetlenségeket és visszaéléseket mindenki szeme elé tárja.

Mindezek már annyira mindennaposak, hogy koncepciónkban már lassan ott él annak gondolota, hogy senkiben sem bízhatunk meg. Éppen ezért bezárkózunk és visszahúzódunk, elrejtőzünk a mi kis világunkba, hogy senki ne tudja meg, hogy valójában kik is vagyunk, mit érzünk és mire vágyakozunk. Mindezt nem lehet Krisztus követésnek nevezni. Krisztus példát mutatott nekünk földi működése során. Példát öszinteségre, bátorságra, kitartásra, az igazság keresésére és a felebaráti szeretet megvalósítására. Krisztus nem fél összepiszkolni kezét a periférián élő bajbajutott emberek megsegítése során. Soha nem hátrált meg a kihívások elől, hisz haláláig kitartott az igazság védelmezése mellett. Mi mind hiába próbáljuk az Ő példáját követni, ha nincs hozzá kellő kitartásunk. Szükséges, kifejlesszünk magunkban egy keresztény azonosságtudatot, hogy bevéssük szívünkbe és elménkbe azt a tényt, hogy mi Krisztuséi vagyunk, Őhozzá tartozunk. Szükségünk van egy erőforrásra, amely mindvégig táplál és előre hajt bennünket. Ez az erőforrás a Jézus Krisztusba vetett hit – akiben az Isten és emberi mivolt tárulkozik fel – és az általa alapított történelmi közösség, az Egyház, mely mindannyiunk előtt nyitva áll. A közösség megerősít bennünket, és a közösségben megélt és osztott hit nagyban segít a belső élet fejlesztésében. Fontos a magány is, az elcsendesülés. Az Újszövetségben is számtalan helyen olvassuk, hogy Jézus Krisztus is sokszor párbeszédbe lépett az Atyával, aki megerősítette őt az elviselhetetlen nehézségek leküzdéséhez. Legtöbbször menekülünk a magány csendességétől, mivel szembesülünk saját magunkkal, mindamellett sokan, akik azt vallják, hogy az idő pénz, piacképtelen és elfecsérelt időnek tartják. Rá kell eszmélnünk arra, hogy ez egyáltalán nem így van. Az imádságban való befelé fordulás nem más, mint az őszinteség gyakorlása. Nem önbecsapás, hanem saját magunk feltárulkozása. Annyira megszoktuk, hogy elrejtőzünk mások elől, hogy az idő elteltével még mi magunk elől is elrejtőztünk. Ha embertársaink előtt feltárulkozunk, attól félünk, hogy minden kiderül rólunk. Nem tudunk lényünk mélyéből szólni egymáshoz. Pedig vágyunk a személyes érintkezésre, nagyon is vágyódunk arra, hogy megismerjenek bennünket. Hogy úgy lássanak, amilyenek vagyunk, hogy úgy fogadjanak el, ahogyan vagyunk. Az imádság intimitásában éppen ez történik. Felfedezzük, hogy az Isten, aki Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta nekünk önmagát, már mindent tud rólunk, és mégsem vetett el magától. A hír tehát lényünk mélyén nem megvetendő vagy lehangoló hír, hanem jó hír. Szegénységünk, szükségeink, függőségeink, önmagunk megmentésére irányuló kísérleteink sikertelenségének megvallása nem szégyenteljes felfedezés, hanem annak felfedezése, hogy azért szeretnek bennünket, akik valójában vagyunk. Az imádság üzenete, hogy nem kell elrejtenünk törékenységünket ahhoz, hogy szeressenek és szeretni tudjunk. Mindezt nem lehet megtanulni valamilyen gyorstalpaló tanfolyamon, hanem ez egy életünk végéig tartó gyakorlat kell legyen, amely mindörökre összeköt bennünket a Szentháromságos Istennel.

34 mégIS

Leonaert BRAMER - The Adoration of the Magi 1628-1630

Minden Kedves Olvasónknak Istent l megáldott, békés Karácsonyt és kegyelmekben gazdag, boldog Újévet kívánunk!

Köszönjük nagylelk

adományaikat, különösen a

ROTAPRINT nyomdának a kedvezményes nyomtatást.

Bízzatok,

ÉN

LEGYŐZTEM A VILÁGOT! Jn 16,33