mégIS20

Jánossi Imre csillagok, máglyák, reformok

Visszatekintés az elmúlt húsz évre, az elmúlt ötszázra, napjaink törekvéseire.

Tereken sétálunk. Mozgalmasak, tömegtalálkozási pontok. Mindannyian áthaladunk rajtuk. Egy-egy pillantás erejéig találkozunk, szemünkkel átöleljük az általunk nem látott tragédiákat, sajnálatunkat, elképzeléseinket elraktározzuk. Jó lenni, tenni valamit… s ebben a sóhajban továbbgördülünk… Csillagok felettünk.

E képet kivetítve töprengünk a következő oldalak sorai közt… szavakba öntjük s kutatjuk emlékeinket. Hová tartunk? Miben élünk? Mit szeretnék? Mi változott?

Csak az évek, a formák, az illatok. Vénáinkban állandóan lüktet a tegnap, sok „mit tudom én”, ajkak feleleteit fejtegetjük. Mit tudod te a folytatást… A tereket házakkal öleljük, a házakat kifestjük. Aztán újrafestjük. Hogy változzon… Derűt, komorságot, szívet, kételyt ébresztünk a szomszédban. Kitekintünk, betekintünk, eltekintünk és újrakezdünk. Számvetésünkbe beleremeg a föld… Máglyák köröttünk.

Húsz éve szóltunk hozzátok először. Gondjainkkal, örömeinkkel, magunkkal zaklattunk, és még mindig itt vagyunk. Más arcokkal, más terepen, mégIS ugyanitt. Ötszáz éve fájdalmat, meg nem értettséget szögeztünk templomajtóra, kérésként, segélyhívásként. Ne lejárt szavatosságú szívvel szemléljük, inkább emlékezzünk, kérdezzünk! Reformok mindenütt.

Naplemente… mindent megváltó naplemente… részese voltam, amikor ötletünket elkezdtük formába önteni. Vigyáztunk, hogy ne sérüljenek lapjaink, ne fakuljon szemed szikrája olvasás közben. Szemed vigyázó ölelésébe ajánljuk, amit alkottunk. Tüze óvjon, szele szórjon magot a szántott föld legmélyére!

„

Nem, mi nem születtünk reformátoroknak, előbb mi magunkat kell megreformálnunk.

Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.

Széchenyi István

„

13

6

T A R T

10

Reform és pedagógia Virt László

Az „én” reformja

18

23

Daly Attila

Az unalmas liturgia Fülöp Szabolcs

Minden reformok kezdete és vége...

Máté Szilveszter

26

30

39

42

53

Reformszentek - reformok szenteknek Olasz Béla

Elég nyitottak vagyunk az újra?

Mike Ervin

Cigánypasztoráció - reform kell!

Kalányos Ottó

34

Csatolmányok - kapcsolatlinkek Biró Károly

Falainkon belül újjászületni!

Demeter István

Imám és reformjaim Ferencz Zsolt

Reform a lelki életben

48

60

45

Kelemen Arnold

Jézus reformja Pasca Szilárd

A liturgia és zene formálása Bojtor Attila

Technológiai reform Majlát Tihamér

Crestinism?

Aspecte culturale? ,

56

64

Jojă Ioan

Hová ültetjük Istent az asztalnál?

Tankó Zsolt

A L O M Az erdélyi reformkor

67

71

Bustya Roland

Egy el nem küldött levél Némethné Judit

Könyvről Olasz Béla

78

Filmről

Zenéről Albert István

Jánossi Imre

Ötszáz év után Gudor Botond

VI. NTTK Marton József, Tóth Tamás

Lüktető holnap Szőcs Csaba

88 92 96

Slam poetry Vass Csaba

Magiszteri (re)formálás Griz László

Engedjétek, hogy teljesen rabul ejtse szíveteket! bemutatkozik az első évfolyam

Beöltözés László Zsolt

Kispapsátor a CsIT-en Mike Ervin, Olasz Béla

80

84

Blaga Antoniu

(Odakintieknek az) Idebent(ről)

76

107

100

118

115

110

Csiby Antal mennybejutása Szász András

122

Virtszociológus László Lázi

Reform és

Márton Áron olyan korba nőtt bele, amit a 19. század uralkodó szellemi áramlata, a pozitivizmus alakított ki. A pozitivizmus „jól hangzó” neve ellenére nem kedvező dolgot jelöl. A szótőként szolgáló latin positio jelentése: állás, helyzet.

Auguste Comte ezt a kifejezést használta eszmevilágának jelölésére, ami szerint valóságként csak a tapasztalati tényekről lehet tudomásunk – az a tényállás, amit racionálisan felmérhetünk. Ez a metafizikától való tartózkodást jelenti, a tények okát nem, legfeljebb a más tényekhez való viszonyát ismerhetjük meg. A pozitivizmus ilyen módon a materializmus szálláscsinálója. Éppen a metafizikától való távolságtartás miatt a pozitivizmust világnézeti semlegességként próbálják beállítani, de a materializmus, a távolságtartás, a tagadás már világnézet, ami behatolt az iskolába, a gyermekek és az ifjú nemzedékek gondolkodásának formálásába is. A pozitivizmus pedagógiája ismerethalmozás, mely szakterületekre szaggatja az összefüggő valóságot. A szakterületek kialakítják a maguk mindenhatóságát, így megszűnik az oksági összefüggések felismerésének az a módja, ami a részismeretek mögött egységes rendezőt, közös alapot, végső okot lát. Ebbe a világba született bele Márton Áron.

Márton Áron az első világháborúban katona volt. Létezik az életének pozitivista megközelítése, amely eszmei, szellemtörténeti összefüggések nélkül merő életrajzi elemekre bontaná az életművet. Ezt a megközelítést alkalmazzák, akik Márton Áront csak valami és valakik ellen küzdő emberként próbálják láttatni.

Márton Áron az első világháborúban katona volt, de nem ismeri a püspököt az, aki valamiféle kardforgató emberként próbálná leírni őt. Éppen az első világháború kataklizmája volt az, ami ráébresztette őt a pozitivista, a merőben ismerethalmozó pedagógia embertelenségére, és az első világháború kataklizmája emelte őt az erőszakmentesség apostolává. Márton Áron számára az első világháború „nagy mészárszék” (1) volt, és a „pokoli torna” (2) ideje, amelyben kiderült, hogy „a tudás gonosz (…) eszköznek bizonyult” (3). Az „intellektualisták” hencegtek valamiféle tudással, de Márton Áron az öncélú tudást, a magamutogató okoskodást olyan terheltségnek tartotta, ami a „rokkanttá lett intellektualizmus” (4) jellemzője volt. Tudta, hogy a kisebbségi sorsba zuhant népe elvész, ha nem alakul a gondolkodás, tudta, hogy a nemzeti panaszkodás halálos méreg, a „reánk kényszerített harcban egyszer úgyis felbukunk, hacsak sopánkodunk, ravatalra kerülünk, s a nemzeti gyásznak annyi fölösleges érzéssel és magunk sajnálásával szövögetett fátyolát ráteríthetjük a magunk s népünk koporsójára, ha életünk mélyeiből a megújuló források erőit föl nem fakasztjuk” (5).

7

Amikor a harmincas évek elején sajtóapostolként fellépett, már gyakorló pedagógus volt. Tudta, hogy a gondolkodást kell formálni ahhoz, hogy a társadalom élete megújuljon. Tudta, hogy nem mutogathat vissza tizenkét–tizenhárom esztendőnyire, hogy nemzeti önsajnálatból szőjön lelkierőt, tudta, hogy előre kell nézni. Márton Áron nagyságát mutatja, hogy ma is vannak sokan, akik majd' százesztendőnyire mutogatnak vissza, pedig ma is az a kérdés, hogy mi lesz jövőre, mi lesz öt év múlva, mi lesz ötven év múlva.

Márton Áron messze megelőzte korát. „Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni” (6) – írta 1933-ban, mert ha bajban vagyunk, akkor nekünk kell megújulni. A pozitivista ideológia, amely a materializmusban köti össze a látszólag ellentétben álló marxizmust és a klasszikus liberális kapitalizmust, az ember méltóságát semmibe véve a jogot puszta kiszámítható haszonra korlátozta. Ebben látta a világháború okát is, hiszen a tudás képes volt gonosz eszköznek bizonyulni. Márton Áron tudta, hogy a gondolkodást kell formálni, ezért pedagógiai reformot kezdeményezett, s ennek érdekében gyakorló lelkipásztorként a pedagógia elméleti művelőjévé is lett. Ha a pozitivizmus pedagógiájára jellemző lett az ismeretek halmozása, a merőben lexikális „tudás” és az ebben rejlő rendszertelenség, akkor Márton Áron ezzel szembefordulva az élményszerű, az egész személyiséget fejlesztő, egész embert érintő pedagógiát vázolta fel. Nagyképűnek tartja azt a liberalizmussal felcímkézhető neveléselméletet, mely „a tudomány látható eredményeitől megkísértve (…) az ember mindenhatóságáról ábrándozott” (7). Az ember mindenhatóságáról ábrándozva pedig az iskolát lefokozták merő tudásgyárrá – vajon ma ez már sehol nem kísért? –, ahol a diák alárendelt viszonyában, hétről hétre, óráról órára csak a számonkérésre készülhetett. Olyan rendszer volt ez, ami egyoldalú alkalmazkodásra vagy akár stréberségre nevelte a gyermeket, az alkotókészséget és önállóságot viszont alaposan visszanyeste benne. Érdekes összefüggés a pozitivista liberális iskola és a diktatúrák között: ez a pedagógia a gyermeket és az ifjút az autokratikus rendszerek számára képezte. Ezzel ment szembe Márton Áron, amikor kimondta: „Az igazi cél a jellem nevelése” (8). A Márton Áron által leírt új pedagógiában (amely által Karácsony Sándor és Németh László szellemi rokonává emelkedett), már nem cél, hogy az iskola a gyermeket „az ismeretek fakírjává nyomorítsa”, hanem az a cél, hogy „az egész embert nevelje” (9). Ehhez pedig az értelem fejlesztésével legalább arányosan kell erősíteni az akaratot és érzékenyíteni az érzelmi világot. Az értelem nevelése mellett az akarat fejlesztése biztosítja, hogy az ember ne váljon diktatúrák játékszerévé – az erős, saját akarat megóv ettől –, az érzékeny érzelmi világ pedig a szolidaritáshoz, az igazságossághoz, a családhoz és néphez való ragaszkodást segíti.

Didaktikát is javasol ehhez. A diák alárendeltségét és függő helyzetét okozó autokrata iskolában tekintélyelvű „anyagleadás”, bemagoltatás és számonkérés van. Márton Áron mellérendelt helyzetbe hozza a diákot azzal, hogy a tanulási folyamatban élményszerű, aktív szerepet szán neki. Cselekvő iskoláról beszél, mely „minden képességet igyekszik foglalkoztatni, az anyagot nem előadja, hanem a gyerekekkel dolgoztatja fel”, miközben a gyermeknek öröme telik a munkában, izgatja a feladat, cselekvésre ösztönzi, és az alkotás jó érzésével tölti el (10). Ugyanígy gondolkodik a magyar neveléselmélet klasszikusa, Karácsony Sándor, aki botránynak tartja azt, hogy az iskolában a tanár, aki tud, kérdez, a diák pedig, aki nem tud, az felel.

Karácsony Sándor vallja, hogy ennek fordítva kell lennie, a diák kérdezzen, a tanár pedig, aki tudja a választ, az feleljen. Ehhez természetesen a diáknak tudnia kell kérdezni, a tanár felelőssége, hogy megtanítsa erre, és mernie is szabadjon kérdezni – a tanár felelőssége, hogy ehhez meglegyen az alkalmas légkör. Tudjuk, hogy amikor Márton Áron a marosvásárhelyi katolikus főgimnázium tanára volt, diákjai bármikor felkereshették kérdéseikkel, akár kételyeikkel is.

8

Ilyen viszonyulási módhoz a kérdésekre felelni tudó tanárnak fel kell nőnie a diákok nyitottságához.

Márton Áron a pedagógia reformját világnézeti alapra helyezte. Ha a pozitivizmus ismerethalmozása széttördelte a tudható valóság szerves egységét, és ezzel elhomályosította a valóságelemek („szaktárgyak”) közös és végső alapját, akkor Márton Áron világos értékrendet fogalmazott meg, amelyben ott van a végső érték. Azt tartotta a szellemi-erkölcsi válság okának, hogy a pozitivista szellemű, merőben csak „tudásközvetítő” iskolának „nem volt egy legnagyobb értéke, amihez a többit mérje, s a természetes sorrendet megtartsa” (11). Ez az iskola tehát nem ismerte Istent, így a merő ráció mögül hiányzott az erkölcs. Az értékrendi tudatosítást nevelési célként határozta meg: „A nevelés feladata, hogy a fejlődő embert a nevelés tartama alatt egy magasabb rendezettségbe segítse. (…) Ismernie kell tehát az értékeknek egy sorát.” (12) Már öreg korában elmélkedett Márton Áron arról, hogy ki nekünk Jézus. Ekkor írja, hogy Krisztus „a nyolc boldogsággal nem életművészetet, nem az okos vágyak teljesítését hirdeti, hanem – ahhoz képest, ahogy az önző ember berendezte a világot – megfordítja a világi értékek rendjét” (13). Márton Áron számára a pedagógia katolikus reformja ezt jelentette: eredendő állapotába fordítani az értékrendet, tudni a legnagyobb értékről, Istenről, hogy ember embernek testvére legyen, ne legyőzendő vetélytársa.

JEGYZETEK 1. Márton Áron: A kiszélesített iskola.

Erdélyi Iskola 1933/34. évf. 1-2. sz.

2. Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal.

Erdélyi Iskola 1935/36. évf. 1-2. sz.

3. Uo. 4. Márton Áron: Ugartörés előtt.

Erdélyi Iskola 1934/35. évf. 1-2. sz.

5. Uo. 6. Márton Áron: A kiszélesített iskola 7. Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal 8. Márton Áron: A kiszélesített iskola.

9. Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal.

10. Márton Áron: A pályaválasztás és az iskola. Erdélyi Iskola 1936/37. évf. 78. sz.

11. Márton Áron: A katolikus pedagógia feladata. Erdélyi Iskola 1933/34. évf. 34. sz.

12. Márton Áron: Világnézet és nevelés.

Erdélyi Iskola 1933/34. évf. 5-6. sz.

13. Márton Áron: Ki nekünk Jézus?

In: Márton Áron: Oltáriszentség, Krisztus Király. (Márton Áron hagyatéka, 4. kötet. Sorozatszerkesztő: Dr. Marton József.) Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2008., 228. old.

9

az

„Én” REFORMJA

A II. vatikáni zsinat a 20. századi egyháztörténelem legnagyobb hatású és leginkább vitatott egyházi, vallási eseménye volt. Sokan és sokféleképpen értékelték az elmúlt öt évtizedben, vannak, akik profetikusnak nevezik, mások pedig vádolják a 20. század végi és 21. század eleji tömeges hitehagyásért, a vallási lagymatagságért és a szekularizáció térhódításáért.

Boldog VI. Pál, Szent II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápa egyházfői magatartásuk, lelkiségük, szellemi többletük, alázatosságuk meghatározója a II. vatikáni zsinat szellemisége, vagy kifejezőbben lelkisége. XVI. Benedek pápa már professzorkorában hangsúlyozta, hogy a zsinat mélységei felfedezésre várnak, hozzátéve azt, hogy le kell vetkőztetni a zsinatról a téves, önigazoló, önkényes „lelkipásztori” igények emberi arcát, helyes hermeneutika alkalmazásával fel kell fedezni a zsinat horizontális vetületét is. A Hittani Kongregáció élén, de pápasága idején még határozottabban fellépett a zsinat mellett, kihívást állítva a teológusok és a lelkipásztorok elé.

A következő sorokban egy rendhagyó zsinat lelkiségét fogom ismertetni. Teológiai tanulmányaim kezdetén fontosnak tartottam egyházunk irányelveinek megismerését, erre leginkább alkalmas egyházi dokumentum a XXI. egyetemes zsinat iratainak átelmélkedése volt. A folytonosság, melynek garantálója Szent Péter utódjának a személye, a pápa, átöleli egyházunk több mint kétezer évnyi istendicsőítését, szenvedését, helytállását az igazság mellett.

Martin Luther egyháztanában az igaz egyház egyik ismertetőjegyeként az üldözés-szenvedést jelölte meg. Milyen igaza volt ebben, az igaz egyház vállalja a szenvedést Krisztusért és Krisztussal.

Daly Attila Nagybánya 1995. 04. 26.

III. évfolyam

11

A zsinati dokumentumokat olvasva figyelmesek leszünk arra, hogy egy Krisztusba oltott, gyümölcsöt termő, szerető közösségről beszél, nem utópisztikusan, hanem a lehető legreálisabban. Sokan vagyunk, sokfélék, és sokféleségünkben is Istent dicsőítjük, de mégis egy vagyunk a kenyértörésben (vö. ApCsel 2,42).

Mellettünk ül valaki a templomi „padunkban”, mellettünk áll valaki a buszon, körbevesznek Isten csodálatos teremtményei. A zsinat elsősorban nem az egyház strukturális reformját tűzte ki céljául, hanem az egyház tagjainak belső reformját, hogy felövezzük magunkat az igazság fegyverével (vö. Ef 6,14), hisz a sötétség fiai a maguk dolgában okosabbak, mint a világosság fiai (vö. Lk 16,8).

A zsinat lelkisége rendező jellegű. A világ káoszában Krisztus arcára irányítja az emberek tekintetét, figyelmeztetve a régi latinok által is gyakran idézet mondásra: Homo homini lupus est (Ember embernek farkasa). A legnagyobb terheket, nehézségeket mi, emberek tesszük egymásra. A határok leomlottak, mindent szabad, szabadságra vagyunk ítélve, korunk embere hihetetlen kalandjainak motorja ez. Mindent lehet, mindent szabad, de nem minden használ (vö. 1Kor 10,29). A II. vatikáni zsinat nem változtatni akart, és nem is eltörölni, eltorzítani, hanem lámpásként szolgálni a káoszban. Bátorítóként, hogy mindnyájan christophoros – krisztushordozók legyünk.

Az egyház imádsága által bekapcsolódik a mennyei seregek soha véget nem érő dicsérő énekébe, élő kövekből épül, nem liturgikus ruhákból, nem díszes aranytárgyakból, az egyház vagyona Krisztus, aki kiszolgáltatja magát az átváltoztatás által, az Isten engedelmeskedik az embernek, mert ő a végtelen szeretet, soha fel nem fogható örök igazság ez. A világ teremtője testének vétele által éltet, táplál és fenntartja egyházát. A szabályok keretet adnak, de „a szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is” (Mk 2,27–28).

Csendes perceink egyikében, használjuk ki az internet által nyújtott lehetőséget, és olvassuk egyházunk önmagára találásának csodálatos, lelkiekben gazdag szövegét, a II. vatikáni zsinat dokumentumait.

Az

unalmas LITURGIA

Fülöp Szabolcs Ditró 1992. 03. 10. gyakorlati pasztorális év

A liturgia nem végezhető mélységes istenhit nélkül. A szertartást a közösség tanítására vagy buzdítására felhasználni emberi szempontokat követve, voltaképpen hit nélkül is lehetséges. Ezzel azonban emberi léptékek közé szorítjuk önmagunkat és a közösséget, a szent cselekményt pedig evilági szervezet gyűléséhez tesszük hasonlóvá. Ha a liturgiát, a közvetlenül belátható emberi haszonra való tekintet nélkül végezzük, benne Isten „öncélú” dicsőítését keresve, akkor arra a meggyőződésre jutunk, hogy az egyház szavai és cselekményei önmagukban, objektíve alkalmasak Isten dicsőítésére. Ehhez hinnünk kell abban, hogy Isten a mindenség alkotója, Atyja, aki Fiát küldte megváltóként, és a Szentlelket adja megszentelőként. Hinni kell, hogy az egyház nemcsak látható embertömeg, hanem Krisztus szent jegyese, aki liturgiájában isteni vőlegényével egyesül (amennyire ez a földön egyáltalán lehetséges), s vele egyesülten magasztalja az Atyát. Ez a tiszta „liturgikus hit” különösen világos lesz a határhelyzetekben. Ilyen határhelyzetben mutatja meg például hitét az, aki részvét nélküli közegben is hűségesen végez istentiszteletet, aki a szertartásnak az emberi szem előtt eltakart elemeire is gondot visel, aki elfogadja a liturgia szent pazarlását (vö. Mt 26,9), aki kész erőfeszítéseket tenni a szertartás lehető legmagasabb színvonaláért (nyelvben, zenében, művészetben, oltárszolgálatban, az ezekhez szükséges gyakorlásban, fegyelemben és figyelemben). Ha nem él teljes világossággal bennünk az a hit, hogy a liturgiában végső soron maga a teremtő Isten cselekszik, akkor a liturgiát semmi sem menti meg attól, hogy valami önbuzdító (vagy önszórakoztató) műsorrá alakuljon át.

A liturgia katolikus felfogása szerint Isten nem szorul rá a mi dicsőítésünkre, de Fia által mégis elfogadja az egyház makulátlan dicséretét. Csak ez a katolikus liturgiatudat képes elkerülni két túlzást, két szertartásbeli eretnekséget: a mitikus liturgiafelfogást (amely mintegy kényszeríteni akarja a rítussal az Istent, s így ellentétes a katolikus felfogás első tételével) és az agitatív liturgiafelfogást (amely nem hisz az istendicséret objektív értékében, annak értékét az emberekre gyakorolt hatással méri, s így ellentétes a katolikus felfogás második tételével).

Bizonyítás nélkül el lehet fogadni, hogy a keresztény hívek nagy része, de főleg a fiatalok, unalmasnak tartják a vasárnapi templomba menetelt. Ezért is tüntetnek oly sokan távollétükkel. A statisztikák azt mutatják, hogy a hatvanas és hetvenes évek fordulóján világszerte, és nemcsak a kommunista országokban, ötven-hatvan százalékról tíz százalékra csökkent a vasárnapi szentmisére rendszeresen járó katolikusok száma. Érdekes módon a népnyelv bevezetése, a szertartás leegyszerűsítése és érthetőbbé tétele nem oldotta meg, hanem még inkább kiélezte a problémát. Még a rendszeres templomba járók is bevallják, nem mindig értik az anyanyelvükön végzett imádságok és szertartások jelentését.

A kérdéssel szembesülve néhány lelkipásztor a templomon kívüli világ felé fordult. Mi az, ami érdekli a mai embert, ami izgalomban tartja? Hogyan működnek a reklámozási és szórakoztatási üzemek, amelyek embertömegeket vonzanak? Ha pedig ezek az érzékekre és érzelmekre hatnak, azonnali eredményt, jó hangulatot, a vágyak és a képzelet kielégülését ígérik, vajon nem lehetne módszereiket az evangélium javára is felhasználni? Ha az emberek csak a giccses színáradatban pompázó reklámok, a fülsiketítő és az idegeket felvillanyozó diszkózene üzenetét értik, miért ne alkalmazkodna igehirdetésünk, liturgikus ünnepeink stílusa is ezekhez az igényekhez? A figyelem ébrentartása végett segítségül hívunk egy kis fülbemászó zenét, néhány jópofa viccet, a beszédet egy ide illő pantomim- vagy bábjátékkal helyettesítjük. Végül is szent a cél!

A probléma egyáltalán nem újkeletű. Már a kereszténység születésének korában is léteztek vallások, amelyek az érzékek segítségével próbálták az embert kijuttatni a megszokott világból, hétköznapi énjéből. Ritmikus, hangos, érzéki zene, önkívületi állapotba sodró hosszú táncok, a tudat tisztaságát elvevő drogok vagy részegítő italok segítettek egy „másik világba” való eljutásban.

A módszerek olykor vadak voltak: önmegsebzések, öncsonkítások, szexuális kicsapongás általi vallásos révület, ahol érzéki módon megtapasztalhatták isteneik jelenlétét. A keresztények jól ismerték ezeket a technikákat, és kezdettől fogva elutasították őket. Mi ugyanis nem szorulunk ajzószerekre, sem szent bódulatra ahhoz, hogy Istenünkkel találkozhassunk. Mert ő nem az öntudatlan homályában, nem a fékevesztett ösztönök ember alatti szférájában vár ránk, hanem személyiségünket megőrizve és tisztelve, teljes öntudatunk mellett emel fel kegyelmével abba az emberfeletti világba, ahol élvezhetjük „a Lélek józan mámorát” – ahogyan Szent Ambrus himnuszában megfogalmazta.

Ez nem emberi erőfeszítés és technika eredménye, hanem Isten ingyenes ajándéka. Ez az Isten már az Ószövetségben is az enyhe szellő susogásában rejtőzködött, és kijelentette: „Nem azt mondtam Jákob sarjának »a zűrzavarban keressetek«, én, az Úr nyíltan szólok hozzátok, és igazat hirdetek.” A keresztény liturgia is mindig „értelmes hódolat” volt. Megtagadta a csoportos extázis egyik leghatásosabb elemét, a táncot, a többit – mint az ének, a tömjén, a mozdulatok – a legszigorúbb és legmértéktartóbb formáikban engedte meg. Az érzékek is megkapják a maguk táplálékát, de a liturgia nem ragad meg ebben a rétegben, hanem továbblendíti a lelket a természetfeletti valóság felé. Az értelem is elviszi a szellemet az isteni világ kapujáig, ott viszont már a megértésen és érzékelésen túl részesülünk Isten életében.

A liturgia tehát érthetetlen és élvezhetetlen kell hogy legyen? Semmiképpen. De a liturgia megértése és élvezete más, mint a hétköznapi, felszínes megértés, amellyel az evilági, értelmünket nem meghaladó dolgokat átlátjuk. Sokan ilyen felszínes részvétel miatt unnak rá a liturgiára, hiszen minden szöveget, éneket már ismernek. Ha kommersz vagy gyermeteg eszközökkel próbáljuk vonzóvá tenni a szentmisét, akkor úgy járunk, mint a gyermek, akinek szeme megakad a színes csomagoláson, mohón felbontja az izgalmas tartalmat sejtető dobozt, majd megvizsgálva az új játékot, rövidesen unottan dobja a sarokba, hiszen az éppen olyan tömegcikk, mint amivel eddig is számtalanszor találkozott. Unalmas és csömört okoz. Ha rá akarjuk vezetni a híveket, a legkisebbeket is a mélyben rejlő titok keresésére és élvezetére, akkor nem szabad félnünk a szertartás ünnepélyes ismétléseitől, szimbólumaitól, amelyek elfüggönyözik a szentet testi szemük és fülük elől. A hétköznapi érthetőség, szórakoztatás hiánya eleinte idegennek és unalmasnak tűnhet, de rövidesen megnyílik az ember lelki szeme és felfedezi azt a világot, amelyet szem nem láthat, fül nem hallhat, emberi szív fel nem foghat. Isten mégis feltárja azoknak, akik őt szeretik és keresik. A liturgia nem hittanóra.

Nem eszköz, hanem cél. Nem út, hanem megérkezés. A gyors siker, olcsó, jó érzés, a mindenki számára azonnali felfoghatóság nem tartozik Isten módszereihez. Az emberi szív, legyen akár gyermeké, akár fiatalé vagy nagyon egyszerű emberé, nem éri be pótlékokkal, hamis csillogással, csak valódi értékekkel, amelyek Istenhez vezetnek. Ne homályosítsuk el a hozzá vezető utat!

A 777.blog.hu alapján íme néhány egyszerű tanács a teljesebb jelenlét eléréséhez: Volt már olyan tapasztalatunk, hogy behuppantunk a padba, de a gondolataink még kavarogtak, és aztán mise végére jöttünk rá, hogy végigültük a szertartást, de jóformán azt sem tudtuk, mi történt?

1) Ha tudunk, érkezzünk időben. És ez nem azt jelenti, hogy pontosan a kezdésre, hanem, hogy tíz-tizenöt perccel korábban. Akkor még épp lesz időnk egy-két szót szólni az ismerősökhöz, barátokhoz, majd megtalálni a legideálisabb helyet, és még akár egy kicsit el is tudunk csendesedni. Ha sikerül így odaérni, akkor szánjunk rá néhány percet, hogy behunyjuk a szemünket, és megérkezzünk lélekben is. Mit jelent ez? Próbáljuk meg számba venni, hogy mi van bennünk, milyen lelki batyut hoztunk magunkkal: mi foglalkoztat, mi tölt el örömmel, vagy éppen mi bánt. Mindezeket tegyük le Isten elé, adjuk át neki a gondjainkat és az örömeinket. Próbáljuk meg lecsendesíteni a lelkünket, és odaadni Istennek a következő egy órát. Bármi foglalkoztat is minket, biztos, hogy tud ennyit várni. Ezután fogalmazzunk meg egy kérést, amiért a mostani misében különösen is imádkozunk.

Sokan nem tudják, de a pap azért tart rövid szünetet a „Könyörögjünk!” felszólítás után, hogy az ilyen egyéni imaszándékokat is oda lehessen tenni. Ha ezt megtesszük, számunkra is sokkal személyesebb lesz a szentmise.

2) Ha késve érkezünk...

Lehet, hogy a mi hibánk, lehet, hogy nem. Lehet, hogy „késős típus”-ok vagyunk, és sose jön össze, de az is lehet, hogy most épp dugó volt, vagy elment az autóbusz az orrunk előtt. Mindegy! Nem számít, a lényeg, hogy itt vagyunk! A legfontosabb, hogy ne bosszankodjunk másra, és ne vádoljuk magunkat sem, mert azzal még több értékes percet veszítünk! Még ha a mi hibánk is, még ha lehettünk volna ügyesebbek is, akkor sincs értelme egész misén ezen morgolódnunk. Inkább keressünk egy helyet, egy rövid imában tegyük le a késést, és forduljunk teljes figyelemmel a liturgia felé! Próbáljuk meg a rendelkezésre álló időt egészen Istennek adni!

3) Bűnbánat és megbocsátás.

Nem véletlen, hogy a liturgia mindig bűnbánati szertartással kezdődik. Ha vendégségbe megyünk, ott sem ülünk koszos kézzel az asztalhoz. Ezért vegyük komolyan a közös bűnvallást a mise elején! A bűn ugyanis megakadályozza, hogy Isten kegyelme elérje a szívünket. Amikor odalépünk az Úr színe elé, teljesen el kell utasítanunk minden bűnünket. Ugyanígy fontos, hogy mindenkinek megbocsássunk, mert a haragtartás, a meg nem bocsátás is elzár Isten jelenlététől. Jézus maga mondja: „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza, és ajánld fel ajándékodat” (Mt 5,23–24). Lehet, hogy bonyolult a helyzet, lehet, hogy nem tudjuk itt és most rendezni, de egy rövid imát tudunk mondani az illetőért, és fel tudjuk indítani magunkban a szándékot a megbocsátásra, és ez már elég.

Szóval hogyan érkezzünk meg a szentmisére? Nem elég, ha csak a testünk lépi át a templom küszöbét. Figyeljünk rá, hogy a lelkünk és a gondolataink is megérkezzenek!

Amikor valaki ki akarja fejezni szeretetét és barátságát irányodba, majdhogynem mindig meghív az otthonában. Két fontos dolog kerül előtérbe a következőkben: a párbeszéd és az étkezés. A szentmisében Jézus arra hív minket, hogy barátai legyünk, ebben szintén összetalálkozik ez a két fontos momentum: a párbeszéd, amikor Jézus megszólít minket, s mi pedig az imádságban válaszolunk; illetve az étkezés, amikor az eucharisztikus lakomában nekünk adja testét és vérét.

17

és

vége…

Mielőtt ténylegesen elkezdenénk témánk kifejtését, hasznosnak tűnik a címben szereplő fogalmak, illetve az egymáshoz való viszonyuk rövid bemutatása. Reform alatt – a szó legáltalánosabb értelmében – egy fennálló rendszer elvi alapú megváltoztatását értjük, az adott elv aktív, gyakorlati alkalmazásával, annak elérése érdekében, hogy a megváltoztatni kívánt rendszer hatékonyabban tölthesse be a neki tulajdonított szerepet. A leggyakoribb értelemben ez a rendszer maga a társadalmi struktúra, amelynek a megreformálásával az elérni kívánt cél az, hogy a társadalmat alkotó egyént a struktúra abban segítse, hogy hatékonyabban és a lehető legteljesebb mértékben elérje a saját kiteljesedését. A társadalmi reform mellett természetesen beszélhetünk vallási, pénzügyi, de akár technikai reformról is (például egy új szabványrendszer bevezetése). A reform ellentétben a forradalommal, nem fegyveres vagy agresszív módon kívánja megváltoztatni a fennálló rendet, hanem az általánosan megfogalmazott és – lehetőség szerint – a lehető legszélesebb körben elfogadott elv gyakorlati megvalósításával. Ennél fogva – társadalmi reformról lévén szó – az ilyen típusú változás mindig széles rétegeket érint, és kihatással van az egyének életének számtalan, hacsak nem minden területére.

A fentiek alapján jelen írásomban reform alatt azokat a bibliai Izrael társadalmában, szűkítve igazságszolgáltatásában történt nagy változásokat értem, amelyek hellyel-közzel nyomon követhetőek a Szentírásban, figyelembe véve azt a tényt is, hogy ezeknek a társadalmi változásoknak az oka és a célja túlmutat a szociológia által mérhető tartományokon.

A Szentírást pedig – a jelen értekezés erejéig – úgy határoznám meg, mint Isten önközlésének leghitelesebb és legösszetettebb emlékét az emberiség kultúrtörténetében, amely nem statikus valóság, hanem magában foglalja egy hosszas hitbeli, istenismereti fejlődésnek a mikéntjét, amelynek hatásai alól maga a társadalom sem volt kivétel. Noha a Szentírás számos társadalmi változás emlékét hordozza, mégsem tekinthető társadalomtudományi értekezésnek.

Ennélfogva az ószövetségi választott nép fejlődésben bekövetkezett változások vizsgálatában, különös tekintettel arra, hogy ennek alapja a Szentírás, az isteni kinyilatkoztatás tartalma mindig meghatározó szempont marad.

Máté Szilveszter Gyergyóalfalu 1991. 03. 23. gyakorlati pasztorális év

19

A Szentírásban található reformok közül az első és a legfontosabb maga a teremtés. Igaz, itt a szó szoros értelmében véve nem beszélhetünk reformról, hiszen nem egy fennálló rendszer megváltoztatásáról van szó, hanem magának a rendszernek a megalkotásról, hacsak nem a létben nem levést nem tekintjük rendszerszerű formának. Mindazon túl a teremtés maga mégis tekinthető reformnak, hiszen egy elv – a szeretet – aktív alkalmazása és gyakorlati működtetése a mozgatórugója, a célja a (teremtett) egyén teljesebb kiteljesedése, és a lehető legszélesebb rétegeket érinti, hiszen ennek a reformnak az eredménye minden Istentől különböző valóság léte.

Röviden jegyezzük meg: a teremtéselbeszélés(ek) néha valós reformot sejtetnek, amikor Istennek ezt a nagy tettét úgy írják le, mint a Teremtő kozmikus közbelépését, amellyel az addigi káoszban (új) rend (= reform) keletkezik. Isten elválasztja a világosságot a sötétségtől, a szárazföldet a vizektől, mindennek meghatározza a helyét és a funkcióját. Ebből úgy tűnhet, hogy Isten a már meglévő anyag segítségével viszi végbe tetteit. A semmiből való teremtés gondolata csupán egyszer fordul elő az Ószövetségben: „Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van! Gondold meg, hogy Isten semmiből teremtette, és az emberi nem is ugyanígy keletkezett (2Mak 7,28). A teremtés kozmikus harcként való leírásának irodalmi motívuma az Izrael körül élő népek kultúrájával való találkozáskor hatott a szentírási szövegek kép- és szóhasználatára, a semmiből való teremtés elmélete pedig az egyistenhit természetes fejlődésének sajátja. Helyes megértésükhöz figyelembe kell vennünk, hogy a Szentírás nem a teremtés természettudományos lefolyását kívánja megörökíteni. A teremtéstörténet Istent mutatja be, aki a káoszt és az ősvizeket megelőzően van, és aki a kezdetén áll a „kezdetben”-nek (Ter 1,1).

A fentiek alapján az Izrael hitében a teremtésre vonatkozó két alapvető jellegzetességet állapíthatunk meg. Az első a teremtés egyetemessége, a második, hogy a teremtő Isten szuverén ura az általa teremtett kozmosz (a szó eredeti görög értelmében) történelmének. Az első – mondhatjuk – magától értetődő, míg a második jelentősen befolyásolja Izrael társadalmi fejlődést is, így a megértése kulcsfontosságú a továbbiakban.

Az Ószövetségben a teremtés gondolata – noha a fontossága alapvető – arányaiban nézve mégsem hangsúlyos. Izrael számára ugyanis az Úr, elsősorban nem az az Isten, akinek a világmindenség a létét köszönheti, hanem az az Isten, aki kiválasztotta Izraelt, és akinek terve van ezzel a néppel. Ennélfogva az ószövetségi teológiai gondolkodás ebből a szemszögből nyeri el a maga értelmét. Isten teremtő ereje Izrael számára nem a világ létrehozásában mutatkozik meg elsősorban, hanem azokban a csodákban, amelyek végigkísérik a nép életét, amelyek végigkísérik a szövetséget. Ezek a csodák pedig a maguk teljességét, amely elsősorban az Izajás prófétánál hangsúlyos ( Iz 41,20; 45,8; 48,7), az új teremtésben érik el.

Izrael számára a történelem nem más, mint az út a boldogság elvesztésétől annak teljes visszaszerzéséig, amelyben nekik különleges szerepük van. A teremtés maga is része ennek a tervnek, amelyben Isten üdvözítő akarata már a „kezdet”-ben megmutatkozik.

20

Izraelnek tehát különleges szerepe van Isten nagy tervében. Ez az öntudat pedig jelentősen befolyásolja a választott nép társadalmi berendezkedését is. A kultikus előírások, a más népekkel való érintkezés szigorú szabályozása (vagy teljes tiltása) mind a szövetség megőrzését szolgálja. Ugyanez a cél a társadalmat alkotó rétegeket is szabályozza. Ennélfogva minden a társadalomban beállt változásnak (reformnak) a megítélése azon múlott, hogy milyen mértékben illeszkedik bele Isten Izraelre vonatkozó tervét, és mennyire szolgálja azt.

Jól illusztrálja mindezt az igazságszolgáltatás kérdése a honfoglalás utáni Izraelben. A Szentírás történelmi könyvei, illetve a prófétai irodalom együttesen adnak teljes képet e kérdésben. Amíg a történelmi könyvek az igazságszolgáltatás közjogi mibenlétéről adnak értesítést, addig a prófétai irodalom annak erkölcsi vonatkozását mutatja be, nem egyszer éles kontrasztban állva egymással. Kivételt talán a Bírák könyve jelenthet, itt ugyanis az igazságszolgáltatás közjogi és morális vonatkozásai egy személyben összpontosultak, illetve a fogság utáni közvetlen időkben, ahol a társadalom közjogi és erkölcsi újjászervezésének a nehézségei is Nehemiás és Ezdrás próféták vállait nyomták.

Mivel a Szentírás megírásának alapvetően nem Izrael történelmének a rögzítése a célja, nehéz képet alkotni az igazságszolgáltatás közjogi működéséről, illetve annak változásairól. Alapvetően három nagy változásról beszélhetünk (a honfoglalás után), amelyek nem annyira reformok, hanem sokkal inkább a történelmi szükségszerűség következményei.

A bírák korában (Kr. e. 1200–1000, ami kultúrtörténeti szempontból a korai vaskornak felel meg) az igazságszolgáltatás alapvetően törzsi kérdés volt. A Bírák könyvében szereplő karizmatikus vezetők nem birtokoltak Izrael minden törzsére kiterjedő központi hatalmat. Működésük némely esetben egy-egy városra, nemzetségre, törzsre korlátozódott. Az igazságszolgáltatásban gyakorolt tekintélyük a hadvezéri képességeik vagy a kultikus funkcióik alapján illették meg őket. A Szentírás alapvetően nem mint közjogi személyiségeket, hanem mint erkölcsi vezetőket, Isten terveinek kivitelezőit mutatja be őket. A legjelentősebb bíra és próféta, Sámuel tevékenységét is úgy mutatja be a Szentírás, mint a próféta Istennel való kapcsolatának függvényét. Nem a közjogi hatásain, hanem az erkölcsi tanításán van nagy hangsúly. A Bírák könyve meg is jegyzi, hogy ebben az időben nehéz volt érvényt szerezni az igazságnak (Bír 17,6), amelynek okát a központi hatalom hiányában látja a szerző.

Saul királlyá kenésével, de mindenekelőtt Dávid király uralkodásával új korszak kezdődik az igazságszolgáltatás terén is. A királyság megszervezésével megjelenik egy, a törzsek fölött álló központi hatalom. A király egyszersmind a legfőbb bíró és kegyúr, akinek közvetlen módon, egy alárendelt bíróság közvetítése nélkül is elő lehetett adni a panaszt (2Sám 14,1–11; 15,2–4; 1Kir 3,16–28). A királynak kegyelmi joga volt. A tulajdonképpeni bírósággal mint intézménnyel, Jehosafát király (Kr. e. 909–849) uralkodása idején találkozunk, aki bírót nevezett ki Jeruzsálemben és királysága, Júdea egyéb városaiban (2Krón 19,5–11). A bíróság papokból, levitákból és laikusokból tevődött össze. A megjelölt rész – elsősorban a király beszédeiben – itt is inkább moralizáló jellegű, és Jehosafát uralkodásának pozitív voltát hivatott kihangsúlyozni, semmint az igazságszolgáltatás apparátusának mibenlétét megörökíteni. Számos panaszt is találunk a Szentírásban az igazságtalanságra, a törvény megsértésére vonatkozóan (1Sám 22,6–19; 2Sám 12, 7–12; 1Kir 20, 7–16 stb.).

A választott nép körében jelen lévő igazsággal, illetve igazságtalansággal kapcsolatban a prófétai irodalom tart tényleges tükröt (Iz 1,23; 5,23; Ám 5,12; stb.). Azonban ezek a leírások is elsősorban az erkölcsi súlyuk miatt jelentősek, és csak részlegesen engednek bepillantást a választott nép jogrendjébe. Izraelben minden igazság alapja a néppel szövetséget kötött Isten hűséges és igaz volta. Minden királyi vagy bírói intézkedés ennek a fényében nyeri el a próféták pozitív vagy negatív ítéletét. Mindemellett maguk a történelmi könyvek is annak alapján ítélik meg a különböző királyok uralkodást, hogy mennyiben követték a dávidi hagyományokat, és hogy intézkedéseikben mennyire voltak összhangban a szövetséggel (vö. 1Kir 22, 41–54).

A királyság utáni korban nagy csapások érik Izraelt. A környező nagyhatalmaknak kényekedvének örökösen kiszolgáltatva a kis nép politikailag felőrlődik. A megmaradásuk és öntudatuk – miszerint Istennek terve van Ábrahám leszármazottaival – megőrzésében az egyetlen kapaszkodó az Istennel kötött szövetséghez való ragaszkodás. A királyság(ok) megszűnésével, a fogság után a különböző nagyhatalmak felügyelete alatt újjászerveződött társadalom teokratikus alapokra helyezkedik. A népet ért igazságtalanságot csakis és egyedül Isten orvosolhatja. Izraelnek tehát várnia kell Isten kozmikus közbeavatkozására, amikor egy messiási alak közreműködésével helyreállítja, megreformálja Izraelt, és beteljesíti tervét a választott néppel. Ez végleges reform lesz, amikor Isten ítéletre hívja a népeket, és igazságot szolgáltat mindenkinek. Izrael messiási várakozása eszkatologikus távlatokba kerül, és Isten uralmának tökéletes megvalósulását ígéri. Ez az uralom ugyanolyan mértékű és egyetemes lesz, mint maga a teremtés. Összességében elmondhatjuk, hogy maga az Ószövetség egyetlen nagy reform, amelyben Isten, aki végrehajtja ezt a reformot, maga az elv, amelynek alapján ez a reform megszületik, és végeredményben ő a reform célja is. Isten állandó teremtői tevékenysége valóban reform. Az emberek szívének újrateremtésével (Ez 36,26) Isten állandóan megreformálja a „fennálló rendszert”, hogy az ember elérje kiteljesedését.

Isten teremtői és eszkatologikus reformja között, mint annak szerves részét látjuk Izrael társadalmának reformjait. Ez az a keret, amelyben maga az Ószövetség is született. A választott nép társadalmának változásai nem érthetőek Isten egyetemes szándéka nélkül, és Isten terve is Izraelben ölt konkrét formát.

Isten reformot akar, és ennek a tanúja a Szentírás.

22

reformszentek reformok szenteknek

Olasz Béla Máréfalva 1995. 02. 10.

III. évfolyam

„A szent, ellentétben a költővel, nem születik, hanem lesz. Ritkán esik meg, hogy valaki szentnek születik. Az igazi szentek… csak nagy erőfeszítések árán lesznek szentek.”

(Márai Sándor) Gyakran megesik velünk, hogy különböző fogalmakat, kifejezéseket hallván, nem mindig tudjuk pontosan meghatározni, mit is takarnak a szavak. Próbálkozunk azzal, hogy körbeírjuk kisebb-nagyobb sikerrel. Ilyen fogalmak többek között a reform és a szent, így még mielőtt tovább haladnánk, témánk kibontásában ezeket tisztázzuk.

Mit is jelent a reform? Latin eredetű szó, amelynek jelentése: javítás, tökéletesítés, jó útra visszatérítés. Katolikus szóhasználtban reform mindaz, ami arra a célra irányul, amely által valami, illetve valaki jobbá, tökéletesebbé válik az istenkeresésben, embertársi szeretetben vagy a hit megélésben.

Ki is a szent? A Magyar Katolikus Lexikonban azt olvassuk, hogy mindenki szent, aki a keresztség szentségét fölvette, mivel ezáltal Isten életében és szentségében is részesült.

Szűkebb értelemben mindaz, aki a bűnnel szakít, már a szentté válás útján jár. Azonban ez a meghatározás is túlontúl általános, még konkrétabban: szent az, aki Isten kiválasztása és kegyelme révén, a szentség ajándékát elfogadva, azt hősies fokon valósítja meg. Egyszerűbben: a szent hősies fokon valósítja meg az erényeket, a felebaráti szeretetet, példamutató életet él. Olyan életpéldával áll elő, amelyet a mindenkori ember bármikor követhet és hirdethet.

Most, a sikeres fogalomtisztázás után rátérünk a témánkra. A következőkben olyan szentekről lesz szó, akik életükkel nemcsak felhívták a figyelmet a keresztény értékek fontosságára, hanem kilépve a kor szokásaiból, vállalták az isteni meghívást, és életükkel példát adtak. Az is elmondható, hogy a maga módján minden szent egyben reformer is, hiszen feleszmélve a hiúsággal és ábrándokkal teletűzdelt világából, arra teszi fel életét, hogy Istent minél tökéletesebben kövesse. Így a szentek útjelzőként szolgálnak minden keresztény számára, olyan iránymutatók ők, akik bátran, fennen hirdetik a krisztusi örömhír megvalósíthatóságát. Példaként egy ilyen szentünk, akit megemlítünk Assisi Szent Ferenc, a ferences rend megalapítója. Az ifjú Ferenc könnyelmű életvitelt folytat, azonban Isten csodálatos módon közbeszól, s magának kiválasztja, éppen akkor, amikor az ifjú egy sikertelen háború miatt börtönben ül. Gyökeresen átformálódik, nem ismernek rá szülei, barátai. Ami számára először kincs volt (gazdagság, népszerűség), az később nem volt más, mint értéktelen dolgok összessége. Isten Ferencet arra hívta, hogy építse újjá egyházát, s ő ezt meg is tette a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség evangéliumi tanácsokaira alapozva.

Második példánk a sorban nem más, mint Néri Szent Fülöp, az öröm szentje, vagy más megfogalmazásban a mosolygós szent. Néri Fülöp vallotta, hogy egyszerűbb a vidám, boldog embereket vezetni a lélek útján, mint a szomorúakat. Abbahagyva tanulmányait a La Sapienza egyetemen, s eladva mindenét indult el boldogsággal és közvetlenséggel apostolkodni az utcákon. Fiatalok egész seregét gyűjtötte maga köré, oratóriumot alapított, és leghőbb vágya is teljesülni látszott: helyet készíteni a fiatal szívekben Krisztus számára. Harmadik és egyben utolsó szentünk, akit megemlítünk: Kalkuttai Szent Teréz anya. Azt gondolom, róla is hallottunk már, az apácáról, aki meglátva a szegénység, a nyomor, a kirekesztettség és az embertelenség szörnyűségét, tevékeny szeretetbe kezdett, s mindezt Jézusnak tette, tették és teszik a későbbiekben alapított szerzetesközösség tagjai. Az Úr Jézust szolgálta ő a szegényekben, s ezt is adta tovább rendtársainak és nekünk is például: anyagi érdekek nélkül segíteni a nyomorultakon – és mindezt az emberi hátsószándék nélkül, csakis az Úr Jézusért.

Szentek… „életük egyik legfőbb értelme, hogy a szentség egy napon elviselhetetlen erővel kezd sugározni lényükből. Ez az erő, amely a szenteket arra kényszeríti, hogy elhagyják otthonukat” – vallja Márai. Ellenállhatatlan vágytól hajtva tevékeny szeretetbe kezdenek, feláldozva lényüket, életüket… mindenüket. S mindezen törekvésükben nem dicsőséget, hasznot vagy épp hatalmat hajszolnak, hanem Isten szolgálatát, amit embertársaik szolgálatában tudnak megvalósítani.

A cikkünk (és címe) nemcsak arra hivatott, hogy bemutassa a különböző szentek életpéldáját, hanem, hogy azt továbbadja. Mi magunk is szentek vagyunk a szó tág értelmében, hiszen a keresztség által a jó Isten lefoglalt magának bennünket, azonban mi is lehetőséget kaptunk akárcsak az előzőekben említett három szent arra, hogy lépésről lépésre haladva az életszentség útján, megvalósítsuk elhivatottságunkat az isteni életre, persze nem feltétlenül szerzetesrendet alapítva, hanem Isten akaratát keresve és megcselekedve azt az evangéliumi öröm szellemében.

Istenünk, te, aki rejtélyes útjaidon hozod létre csodáidat, Engedd, hogy téged még tökéletesebben tudjunk követni Önmagunk és mások épülésére!

25

Elég nyitottak

az újra? vagyunk

Avagy személyes életreformjaink súlya

A minap azon gondolkodtam, milyen érdekes az, hogy a mai tizenéves fiatalok mennyire hamar és könnyen ráharapnak a legújabb okostelefonokra, elektronikai cikkekre. Természetesnek veszik és érzik azt, hogy a korral fejlődni kell. Nem lehet, nem szabad megállni, mert az egy helyben való toporgás nem hoz profitot, így nem hasznos, semmi szükség rá. Mindezen jelenségekben egyfajta reformot vélek felfedezni. Gyors és eszeveszett reformot, amiben benne vagyok magam is, hol szereplőként, hol csak nézőként. Ha jobban szétnézek magam körül, észreveszem, hogy egy állandó és felfelé ívelő diagram tárul fel előttem, amelyből sok minden kiolvasható. Ezekből a kiolvasásokból akarok most párat bemutatni, szemléltetni, elgondolkodtatni, és bemutatom azt, hogy reformképesek vagyunk mindezen értékek megismerésére, befogadására. Hatásuk érezhető-e rajtam, bennem, szeretek változtatni a hozzáállásomon? A válasz bennem van.

Az utcán sétálva – amelyet különösen is szeretek – alkalmam adódik megnézni a körülöttem élő embereket, a környezetet. Vannak itt aztán mindenféle csoportból. Ettől színes és érdekes a világ. Hirtelen feltűnik egy tizenévesekből álló csoport, és mint a sáskák az egyiptomi csapásban, úgy törnek be az embercsoportok miliőjébe, letarolva minden illemet, diszkréciót, és minden olyan eddig általánosnak vélt „szabályt”, amelyet azelőtt senkinek nem jutott volna eszébe megreformálni – vagy legalábbis másképp „értelmezni”. Mintha egy októberfeszti karnevál leszakadt csapatába botlottam volna, olyan volt ez a találkozás. Igen, ilyen emberek csoportjával találtam szembe magam, és bár – hát hogy is mondjam – érdekes felismerés és ráébredés volt arra: íme, nincs min csodálkozni és bámulni, ők a fiatal generáció csoportja. Ők azok, akik lázongnak, akik semmit nem fogadnak el igaznak, mert miért is tennék, ugye. Ezen emberek csoportjától lesz aztán tényleg és valóságosan megreformálva az élet. Az enyém is. A másé is. Valahogy úgy vagyunk vele, hogy bár első látásra-hallásra fura meg szokatlan és ijesztő, mégis izgalommal és lelkesedéssel tölt el, mert egyszerűen érzem azt, hogy ezt nem szabad kihagyni, ezt mihamarabb ki kell próbálni. Ezt én is akarom, mert tetszik nekem, akarom, hogy jól érezzem magam benne, általa. Persze nem éppen az utcán való karneváli hangulatot vágyom, bár néha az sem ártana. Legalább kiengedni a gőzt.

Mike Ervin Feltorja 1994. 02. 04.

IV. évfolyam

27

Továbbmenve az utcán, továbbvíve a gondolatomat, elképzeltem, tulajdonképpen milyen fontos szerepet töltenek be az ember életében, az én életemben a reformok. E nélkül nem tudok fejlődni. Ugye fejlődés az, amikor az egyről eljutok a kettőre. Mindezt úgy, hogy eldöntöm: változtatok. Mától ez másképp lesz. És bár fájni fog, mert nehéz elszakadni a régitől, mert azt valahogy megszoktam. Az a kényelmes, és a kényelmet nagyon nehezen adom fel, nehezen cserélem át valami újra, valami másra. Viszont az eredmény csodálatos. Hidd el! Persze beszélni mindig és mindenhol könnyebb. De az igazi produktum az elkötelezett cselekedetekből születik. Ez biztos. Egy jó döntés meghozatalával rengeteg energiát és időt spórolhatok meg magamnak. És még élvezni is fogom. Íme hát a reformoknak az életemben is működniük kell. Csak engedni kell, teret kell nyitni. Nem a problémát, hanem a lehetőséget kell látni. Ennyi az egész. Az élet egyszerű, ha hagyom, hogy azok a reformok, amelyeket Isten ad nekem, átalakítsanak, jobbá tegyenek, a magam és körülöttem élők számára. És ha sokat kell vívódnom velük, azt jelenti, hogy már régóta nem figyeltem fel eléggé a lehetőségekre. De a szenvedésben erő rejlik. Minden a javamra válik, ha elég okos és szelektív tudok lenni.

Reformok nélkül unalmas a világ. Kinek kell egy antikváriumként berendezett, poros, évszázados kacatokkal teleaggatott élet? Senkinek. Éppen ezért, amikor nem azon járt az eszünk, hogy mit is lehetne ma megenni, meginni, elkezdtünk gondolkodni és mérlegelni. Vajon mi lenne könnyebb. Talán nem ezekkel a szavakkal, de életünk berendezésén kezdtek el őseink valamilyen irányba kimozdulni. S ebből lettek aztán nagyon szép és tartós eredmények. Folyamat állt be, fejlődési ráta, s ez van ma is. Talán valamivel gyorsabb léptekkel, mint eddig, de legalább nem alszunk bele a várakozásba.

Fülembe cseng Máté Péter dalának egyik sora: „ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk, talán abban van az utolsó remény...” – akárhogy is van, ez a művész tud valamit. Többszöri olvasatra elgondolkodhatunk azon, mit is jelent az új? Hogy abban van a remény! Az új dolgoktól mindig várok valamit.

Egy új polgármestertől újat várok, ki tudja, mit fog megvalósítani, hirtelen elkezd érdekelni a dolog, már az én életem részévé is válik, ha részlegesen is, de foglalkozom vele, azért mert az új dolgoknak van egy olyan varázstöltetük, amellyel nem tudok nem foglalkozni. Egy új paptól is mindig valami újat várunk, remélünk, és jelenléte felfrissít minket is. Az újdonság megszakítja azt a kontinuitást, ami addig volt, és szakít a hagyománnyal. Az új dolgoktól mi is másképp kezdünk viselkedni, s ha tetszik, abban maradunk meg. Ha nem, akkor egyszerűen visszaállunk a régibe. Ezért jó néha kipróbálni valami olyat is, amitől eddig ódzkodtunk.

Soha nem tudhatjuk, mi lehet a vége. Ha balul sül is el, tapasztalatot szerzünk ezáltal is. Hibázni mindenkinek lehet és szabad. Ettől (is) vagyunk emberek.

28

Ha meguntad az életedet, nem kell föltétlenül fölmenned Budapestre, ahogy a nóta tartja, egyszerűen kezdj el másképp élni. Merj másképp tenni dolgokat! Egy kis zárlat néha többet tesz, megannyi áramnál. Bolondítsd meg a világot, például mosolyogj hétfőn. Rögtön megtelsz élettel, és a benned lévő, szunnyadó lélek máris sokkal jobban fogja érezni magát. Egyszerűen érezni fogod, hogy élsz! Amúgy nem egyébért, de Jézus pont erre hív minket, amikor azt mondja, kövess engem. Az ő követése nem abból áll, hogy eljárok misére, egy-két vallásos cselekedet, s azzal hello. Nem. Elmondhatom, hogy aki Jézussal személyes kapcsolatba kerül, annak az élete gyökeresen megváltozik.

Beállnak az örökérvényű isteni reformok. Annak az embernek soha nem fog unalmassá válni az élete. Nem lesz már ideje azon gondolkodni, mit is kellene másképp tenni. Egyből és szabadon teszel másképp mindent te magad. Miért? Meg hogyan? Ne tőlem kérdezd... a Főnöktől! Attól, hogy az életed másnak adod, történetesen Isten Fiának, a te reformjaid nem szűnnek meg, sőt átértékelődnek, akkor kezdenek el igazán értékké és életerőssé válni.

Az igazi reformok ezek. S ezek az újítások nem múlnak el, nem szűnnek meg, nem válnak poros kacattá, amit majd úgyis kidob az ember. Körül kell nézni. Mi az, ami fölösleg, mi az, amitől nem tudok szabadulni, amit nagyon gyorsan ki kell dobni. Na azt oda kell adni Istennek. Amolyan nagytakarítást kell tartani és felújítani, ha azt veszem észre, hogy lelki régiségkereskedővé váltam. Önmagában szép, és hát tiszteletben tartjuk mint olyat, de nem tudom, hogy antikváriummá berendezett poros, kacatos életem egymagában elég erős lesz-e fölvenni a harcot a világgal, és életben maradni?!

29

Cigรกnypasztorรกciรณ

Reform kell!

„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népet!

Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19sk.)

Tudni kell azt, hogy az Erdélyben élő cigányság egy sajátos, szép kultúrával rendelkező nép. Olyan nép, amely különös odafigyelést igényel, amely mellett, mint egy őrangyal, ott kell állni, és mutatni a helyes utat. Ezt teszi önzetlenül hosszú évek óta az őrkői plébános, Márkus András atya, és a Szeretet Misszionáriusai, vagyis Kalkuttai Szent Teréz anya nővérei. Látva a sok nyomorban élő cigány embert, elszorul az ember szíve, hogy ilyen is van a mai társadalmunkban. Amikor ott voltam, rögtön a fiatalokra vetettem tekintetem, értékesebbnél értékesebb gyerekekkel váltottam szót, s kérdeztem őket céljaikról, teljesen meglepő módon igen határozott, szép, tudatos életcélok kerültek előtérbe. Ha egyébért nem is, de a fiatalokért megéri Istentől kapott hivatásomat a cigányokra szentelni. Miért mondom? Mert minden egyes ember értéket hordoz magában. Három fő pontot szeretnék nagyvonalakban bemutatni, és meglátásaimat mondanám el ezekkel kapcsolatban. Véleményem csakis a gyulafehérvári főegyházmegyében élő cigányokra vonatkozik. Jelen esetben az ő pasztorációjuk foglalkoztat.

Kalányos Ottó Csíkszentgyörgy 1994. 06. 18.

IV. évfolyam

31

Az alapok letétele Fontosnak tartom, hogy kialakuljon egy csapat, egy olyan közösség, amely csakis az erdélyi cigányok ügyét szolgálja. Ezt a csoportot, szervezetet olyan keresztény embereknek kell alkotniuk, akik elkötelezik magukat a cigányok segítésére. Elmondanám azt, mielőtt felnevetnének, hogy beszéltem több emberrel is, akik alig várják, hogy valami létrejöjjön ez ügyben, mert szeretnének velük foglalkozni. Persze ez a csapat egy mag lenne, amely projektjeivel önkénteseket toborozna a különböző egyházközségekbe, és a helybéli cigányok ügyét szolgálná. Itt jegyezném meg azt, hogy manapság is vannak önkéntesek, akik aktívan besegítenek az őrkői cigányok nevelésébe. Vagyis nem lenne akadály egy ilyen csapatot létrehozni, és azt, vagy a meglévőt kiterjeszteni. Mi lenne a csapat, a központi mag munkája? Ha hivatalosan elismert csapatról van szó, akkor máris lehetséges a pályázatok írása, különböző támogatások megszerzése, amely által kialakul egy struktúra, és ki lehet alakítani egy tervezetet a cigányok pasztorációjával kapcsolatosan. Persze most hosszú lenne leírni azokat a terveket, amelyeket eltudnék képzelni, de néhány meglátásom azért van: először is egy közösségi ház, amely fontos lenne a cigányok részére, amelyről tudják, hogy az övék, ahol a gyerekek közösen tudnak megfelelő körülmények között tanulni délutánonként… Sok minden van, de egyelőre ezt a lehetőséget említem. Mivel az alapok letétele az alcímünk, itt említem meg, hogy ennek a csapatnak a fő célpontja a fiatal cigányok elérése lenne, s az ő életük kísérése. Most térjünk át a diákok nagy kedvencére, az iskolatáskára.

Az iskolatáska Fontosnak tartom mindenekelőtt elmondani azt, hogy az őrkői cigányok között nagyon sok az írástudatlan, nagyon sokan nem tudnak olvasni. Soknak nincs is iskolai végzettsége, ha van, akkor talán egy-két osztály. Persze a fiatalok körében más a helyzet, mert a nővérek nagy gondot fordítanak tanításukra. Sokat tettek annak érdekében, hogy ma a fiatalok többsége írni, olvasni tudjon, sőt középiskoláig is eljuthassanak.

De mégis ezzel a problémával kell valamit kezdeni, attól kell megóvni a felnövekvő generációt, hogy ne legyenek analfabéták. Ha írástudatlan az ember, nincs meg a minimális iskolázottsága, nem veszik fel sehova munkára. Ez köztudott. Még a takarítónak is érettségi diplomával kell rendelkeznie. Persze most tévedés ne essen, azokról a cigányokról beszélek, akik akarnak változni, akik tesznek azért, hogy változzanak! Hiszen, aki nem akarja, azon nem lehet segíteni, de a lehetőséget meg kell adni. Fontosnak tartom az iskolázottságot a cigány gyerekek körében. Nem kell mindenkinek professzornak lennie, nem is ez a cél! Hanem a kötelező tíz osztálya legyen meg, tanuljon szakmát. Itt is fontosnak tartanám a külön iskolát vagy legalább a külön osztályt, csak cigánygyerekek részére, s külön oktatási módszert is, hiszen ez is fontos, legalábbis a kezdetekben (általános osztályban). Minden cigány szülőt rá kell venni, hogy gyerekét taníttassa. Járjon iskolába. Kötelezze arra, hiszen megteheti, s éljen a jogával, ne hagyja, hogy a gyereke is olyan nyomorult életet éljen, mint amilyet ő élt és él. A csoportnak, amelyről mint potenciálról beszéltem az első pontban, ez az egyik fő feladata. Támogatni azokat a gyerekeket, akik tanulni akarnak. Legyenek mellettük. A csapat adja meg a körülményt, hogy keresztény magatartással haladjanak előre.

32

A vallásosság Az ember életében a legfőbb cél az, hogy eljusson az örök dicsőségbe, a visio beatificára, azaz a színelátásra. Ez a leglényegesebb. Hirdetni az igét minden embernek. Ezért is választottam Máté evangéliumából azt a szentírási részt útitársként, cikkjelmondataként, mert ez a lényeg! Az örömhírt eljuttatni mindenkihez, még a cigány néphez is. Nem nehéz. Komolyan mondom, nem nehéz! Tapasztalatból mondom, ismételten, nem nehéz. Nincs ateista cigány. Minden cigány vallásos! Imádják Istent, s tisztelik a szenteket. De szeretik a papot is, a reverendás papot. És figyeljük csak meg… Nem hülyeség a papról alkotott elképzelésük. Egyik alkalommal történt, hogy egyik cigány embernek mondták, mise előtt gyónjon meg a papnál, s rámutattak a papra, aki szabadidős ruhában volt, mire a cigány válasza ez volt (elgondolkodtató és megfontolandó): Én annak az embernek gyónjak meg? Én biztoson nem! Amíg nem látom rajta a fekete reverendát, vagy az ingén azt a fehér valamit (kollárét), addig meg nem gyónok. Azt mondjuk, hogy a papság természetfeletti hivatás. És a cigány ember rávilágít arra, hogy ha természetfeletti hivatást kaptál, kedves barátom, akkor azt mutasd meg nekünk, híveknek is, hiszen képzeljük csak el a keresztség szentségét kiszolgáltatva víz nélkül, vagy a bérmálás szentségét krizma nélkül. Tehát nem csak a jel, s nem csak az anyag, hanem ezek együttesen fontosak. Így ilyen szempontból, vagyis a cigány ember meglátása szerint, igenis helyes volt a papról alkotott véleménye, vagyis az, ahogyan látta a papot. Nekünk nincs nehéz dolgunk, csak nem merünk kilépni megszokott kényelmünkből, ahol a hívek jönnek a templomba. Tudnunk kell, hogy a cigány nép ma is, akár a falu szélen él, akár máshol, missziós területet jelent, ekként kell kezelni. Jézus nem az előkelő emberekhez küld, nem az egészségesekhez, hanem a betegekhez, nem fényűző nagy vacsorákra hív, ahol a templomépítés a téma. Nem szép, csodás templomokat akar látni, hanem tömeget, aki az ő örömhírét hallja! Nem azokat kell meglátogatni, akikből hasznot húzunk, hanem a szegényeket, elesetteket.

Házszentelések alkalmával lehet hallani: nem megyek be, mert olyan büdösek… na ne félj, mert a szektás bemegy, s ma lehet katolikusok voltak, de már holnap fehér ruhába öltözötten a patakban keresztelkednek… Fontos a kommunikáció, fontosnak tartom a lelkükre való beszélést! Persze itt is, akivel lehet, csak az számít, a többi nem! Fontos a gyerekeken keresztül megszólítani őket. Fontos, hogy értékeljék őket, értékes emberként tekintsék. Fontos, hogy érezzék a szeretet. Hogyan képzelném el mindezt? Közösségi házakkal, ahová meg tudod hívni, nem kell félj a büdös házaktól… a kicsi mag, csapat, amelyről beszéltem, (ha minden egyházközségben lenne ilyen közösségi ház) nagyra nőhetne ezáltal, mint a mustármag, hálózatként működhetne. Keresztény, katolikus szellemben tudnánk nevelni (persze azt, aki akar változni). Esélyt tudnánk adni, ha tényleg evangéliumi szellemben gondolkodnánk.

Befejezés Meglátásaim a jövőre vonatkoznak. Kis töredékét írtam le ezeknek. Őszinte leszek: elmondom, hogy szeretném – még ha bár nem is én, s nem is ezzel a tervvel –, de legyen egy kiépített cigánypasztoráció itt, a gyulafehérvári főegyházmegyében, ahol tanítani lehetne a cigány fiatalokat a keresztény, céltudatos életre. Egy nemzedéket kell komolyabban nevelni, és biztos, hogy annak a gyereke már nem úgy fog felnőni, mint egy hajléktalan, tudatlan. Ha a cigány testvérek közül egy családot is a jó útra terelünk, már azért megéri. Adja Isten, hogy reform legyen e téren is, mert ahogyan a címünk is mondja: reform kell!

33

CsatolmĂĄnyok

– kapcsolatlinkek

Baráti, családi vagy egyházi közösségben eljön az az idő, amikor a kapcsolatok nem működnek többé, amikor már meglazul a barátság, a közösség összetartozása megszakad, a család szétesik, és a közösségen belül mindenki magányossá lesz. Vágyunk annak a kérdésnek a megválaszolására: mi az, ami a kapcsolatokat újra egygyé kovácsolja, mi az, ami rendet tesz társadalmi szinten az életünkben?

Mindenki valamilyen elvárással indít, ha egy közösségbe belép. Mindenki tudja, mit szeretne a csoporton, közösségen belül, mégsem tudja senki kifejezni igazán, mire lenne szüksége. Nem is merjük kifejezni néha, mert úgy gondoljuk, nem helyesek. Nem helyes az, ha elvárom a családomtól, hogy mindig tiszteljenek, a közösségben kiszolgáljanak, vagy tegyék azt, amit én mondok. Meglátják, mennyire rossz vagyok. Ezt nem vállalhatom fel. Ha nem vállalja fel a véleményét és az elvárását a közösség tagja, akkor jönnek a hazudozások, a cselezések. Ezekben a közösségekben néhány tag azon igyekszik, hogy az emberek önbecsülését is alacsonyabb szintre hozza. Gyakran arra figyel, kinek, milyen gyengéi vannak, és azokat kifigurázza, így nyer mások megalázásával önbecsülést. Mások lejáratása és kihasználása fontos azért, hogy elérje az egyén a célját. Ha hazudik, akkor ellentétbe kerül önmagával, és ez állandó feszültséget kelt a hazudozóban, és a felszültségét valahol le kell vezetnie.

Ekkor nyúlnak legtöbben pótcselekvésekhez. Az egyén bezáródik, és nem szívesen kommunikál a közösséggel érzelmeiről. Ma már általános jelenség, hogy hosszútávú kapcsolatba nem mennek bele az emberek. Sem baráti, sem párkapcsolatot, sem közösségi életet nem vállalnak. Rövid, célratörő, egyszerű kapcsolatok, ahol nincs felelősség – ez a divatos.

Hogyan működnek a hosszútávú kapcsolatok? Épp az előzők miatt nagyon megrövidül az, amit hosszan tartó kapcsolatnak nevezünk. Ha tehát van egy adott plébániai közösség, nem számíthatunk hosszú távú fennmaradásra egészen addig, amíg egy nagyon fontos dologra az egyének rá nem jönnek. Ez a fontos dolog pedig az önértékelés.

Minél erősebb valakinek az önértékelése, annál bátrabban tud változtatni a viselkedésén. Minél jobban értékeli magát, annál kevésbé követel dolgokat másoktól. Minél kevesebbet követel másoktól, annál több bizalmat tud érezni. Minél inkább tud bízni magában és másokban, annál kevésbé fél tőlük. Minél jobban együttműködik a többiekkel, annál inkább megismeri őket. Minél inkább ismerik egymást, annál erősebb a kapcsolat közöttük. Így az önértékelő viselkedés segít véget vetni az emberek, csoportok és közösségek közötti elidegenedésnek.

Biró Károly Csíkszentdomokos 1989. 09. 26. diakónus

35

Többféle módon is helyre lehet állítani a kapcsolatokat egymás önértékelésének emelésével. Itt néhányat sorolunk fel. Lehet próbálkozni a következőkkel. Ha megismerjük a másik ember vágyát, rákérdezhetünk, mire van szüksége, mit érez. Ha eléggé figyelmesek vagyunk, megtudhatjuk milyen szeretetnyelve van. Bizonyára ismerős ez a szeretettank és szeretetnyelv kifejezés. A szeretettank az egyén szeretetszükségletét jelenti, ahhoz hogy önértékelése magas maradhasson. A szeretetnyelv pedig a szeretettank feltöltésének eszköze. Szeretetnyelvünk többféle lehet.

Gary Chapman alapján ötöt szoktunk felsorolni: · Elismerő szavak · megdicsérni a közösségben végzett munkát; · bátorítani kell a közösségben az embereket az új cél fele; · kedves szavak a közösségen belül; · szelíd szavak: egymáshoz szelíden, barátságosan viszonyulni. · Minőségi idő, együttlét – erre alapoz a barátság és bármilyen kis közösség. · meghitt beszélgetések nehezen alakulnak ki nagy közösségben, ezért néha jó kis közösségekre oszolni, hogy teret biztosítsunk a meghitt beszélgetéseknek; · érdemes elsajátítani a közösség nyelvjárását. Milyen szófordulatokat használnak a közösségben, a szleng stb.; · együtt végzett tevékenységeink erősítik a közösséget · Ajándékozás, bármilyen kis tárgyi dolgot jelölhet. · az ajándék értéke nem feltétlen kell nagy legyen, sőt saját magunk által készített is jó, de fejezze ki tiszteletünket. Mi magunk is válhatunk ajándékká egymás számára. · Szívességeket tehetünk azáltal, hogy észrevesszük, milyen kis feladat vár a közösségben: takarítás, mosás, főzés stb. · Testi érintésre is szükségünk van: ölelés, kézfogás, vállveregetés, simogatás segít, hogy megérezzük az összetartozást.

A másik lehetőség, ha őszintén szembenézünk gyengeségeinkkel. Az emberek nagyon szeretik elsumákolni és nem beismerni önzőségüket. Nem ismerjük be gyengeségeinket és balgaságunkat. Mindenkinek nagy szüksége lenne arra, hogy helyes önismeretet alakítson ki magáról, és ne játssza az istent. Segítséget kell kérni az emberektől, a társaktól, azoktól, akik körülvesznek minket, vagy akivel épp a feszültség kialakult. Ha képes valaki arra, hogy ezt megtegye, akkor nagy valószínűséggel a kapcsolat új lendületet vesz.

A kényelmünket nem szívesen adjuk fel. Ahhoz, hogy helyre álljon a kapcsolat, sok mindent meg kell tennünk, és nem lustálkodhatunk, ha valóban akarjuk a változást! Befektetett munka nélkül nincs változás, és ha nincs munka, hiába várjuk a változást. Büszkeségeinket el kell engednünk, azokat a dolgokat, amelyek nem engedik, hogy megnyíljunk a másik ember irányába. Sérelmeinket nyalogatva és félve a megszégyenüléstől, ne zárjuk be magunkat a másik ember elől. Főleg ne a közösség elől.

A harmadik lehetőség, amiről szeretnék beszélni, az a legnehezebb. Ezt csak azok értik meg, akik felfogják annak jelentését, amit a vallásunk értelme takar. „Mindent megetettem, ami tőlem telhető volt.

Megváltoztam, megváltoztattam az életemet, és imádkoztam is. Minden lehetőséget, amit észrevettem, kihasználtam arra, hogy a helyzet javuljon, azonban nem változott semmi. Mintha minden ellenem fordult volna, mégis szétesik minden, tönkremegy. Tönkrement. Mi jön?”

Ha tudom, hogy mi Istennek a terve az életemmel, és tudom, nem mindent én irányítok, habár mindent megtettem, hogy a jó irányba haladjon, akkor el kell fogadnom a megszégyenülést is. Ezt nem tudom másképp megmutatni, csak ha példákat hozok fel. Jézusnak a legnagyobb szégyene a kereszt volt.

Szent Pál legnagyobb szégyene az, hogy Isten nevében keresztényeket ölt. Szent Péter legnagyobb szégyene, hogy háromszor elárulta Mesterét, mielőtt a kakas megszólalt. Mindegyikük tudta, kit szolgálnak.

Tudták, mit miért tesznek. Tudták azt is, hogy helyesen cselekednek, hogy jó utat járnak. Mégis miért ez a fájdalom, ez a megszégyenülés, ez a térdre kényszerülés?

A szégyen mögött ott várt mindegyikükre a jó Isten új terve, amely az előző életüket hihetetlen csodává változtatja. Jézus a kereszt által dicsőül meg, és megváltotta a világot, mert harmadnapra feltámad.

Pál látomása után az egész világra indul, és a nehézségek ellenére is hirdeti Jézus Krisztust. Péter háromszor vallja meg Krisztus iránti szeretetét, és lesz az egyház fejévé.

Ha tehát minden magamtól telhetőt megtettem azért, hogy a közösséget és az egyént szolgáljam, bármilyen kapcsolatról legyen is szó, és mégsem működik, akkor várni kell. A csoda várat, mert a szeretet igazi útja a türelem.

Az önbecsülésünk helyreáll, belső békét és nyugalmat tapasztalunk a közösségben. Mindenki érzi, hogy ha hibázott is, újrakezdheti, mert megbocsátás járja át a csoportot. Nem feszengünk, érzéseinket merjük nyíltan vállalni, és már nem az egyén érdekei válnak fontossá, hanem a cél, amely vonz mindegyikünket, és ebben segít most már az eggyé forrott barátság, család, közösség. Utópiának tűnik, de nem az. Kérdezzék meg az elvált és újra együtt élő családokat, a barátokat, akik régen ellenségek voltak, a közösségeket, amelyek már régóta működnek.

Reformra vágyok

Mester Arnold Gyimesbükk 1997. 06. 19.

I. évfolyam

Még egy esélyt adj nekem, Istenem, hogy hitemben végleg rend legyen, számtalan bűnöm ne terheljen tovább, fertőtleníts le, hogy ne lássam árnyékát.

Lelki megújulást adj nekem, Istenem, erőt, hogy evezhessek e viharos tengeren.

Elnyel gyakran a bűn ingoványa.

Neved, istenséged eltaposva, sárban…

Szíveink újítását vedd kezedbe, Uram!

Bűneinknek mázsányi súlya van, elvesznek értékek, reszketnek a lelkek, rohanunk a bűnbe, nem törődünk veled. Újuljon meg hitünk, nyíljon meg szívünk, legyen boldog és célirányos életünk, csak még egy esélyt adj nekünk, Istenünk, hogy az úton haladva, mi is szentek legyünk.

Demeter István Csíkszentimre 1992. 02. 16.

III. évfolyam

Furcsán hangozhat a cím. Első kérdésünk az lehetne, milyen falakon belül? Saját magad lehetsz a fal, amelyen a reformot alkalmazni kell…

Nézzük meg a mai elcsépelt szlogenek egyikét: Carpe diem!

– Élj a mának! Ne törődj azzal, hogy mindaz, amit ismertél és szerettél, eltűnt, ne zavarjon, hogy az emberek a tolerancia jegyében fejbe koppintják egymást, ne érdekeljen, hogy kultúránk hanyatlik. Elárulok neked valamit, magunkról. Hogy kik vagyunk? Szentek? Romlottak? Ennek eldöntése nem a mi feladatunk. Tekints ránk, mint húsvér emberekre, gondolj arra, hogy nekünk is vannak rossz napjaink, tévelygéseink, mi is kerülünk padlóközelbe, vétkezünk. Nekünk is vannak falaink… néha nagyon magasak, zártak, bevehetetlenek. Kevesen jutnak át rajtuk. Kérdeznél? Tedd meg, gondolkodjunk együtt. Együtt kell reformálódnunk.

Kalmár Páltól származó gondolat – „az ember egy könnyelmű, léha senki, s mégis mily nehéz embernek lenni” – a társadalmat összességében jellemzi. Mindenre képesek vagyunk, hogy elérjük céljainkat, célkitűzéseinket vagy akár álmainkat is, de gyakran elfelejtünk emberek maradni. E nélkül minden hiábavalóság. A cím is tanúsítja, reform kell, sőt létszükségletű, hogy változni tudjunk, meg tudjunk újulni.

Nekünk, szeminaristáknak is fel kell tennünk a kérdést: szeretnék jó ember lenni? Szeretnék változni? Hogy jobbat, szebbet, tartalmasabbat adhassak Krisztus által a világnak? Sokszor kísért önmagunk kizárólagos szeretetének gondolata. Ez pedig elgáncsolhatja lelki életünk fejlődésének esélyeit. Nehogy erre az útra tévedjünk! „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók!”

(Mt 23,27sk.)

40

Miért? A válasz nehéz, egyedi. Tudjuk, hogy kísértéseink állandóak, a NEM csak rajtunk áll vagy bukik! Akkor tudunk reformról beszélni, ha megismerjük a csend zenéjét és táncát. Mert a csend a lélek fürdője. Ekkor vagyunk képesek felismerni hibáinkat, ami máris félsiker. Fájdalmas? Hidd el az, de normális és helyes. Ne féljünk a változtatástól, a kihívásoktól, mert a szentek sem féltek, mindennel szembenézve, a nehézségeket, az akadályokat legyőzték. Miért? A tovább hol sejlik? Tedd fel bátran a kérdést! Mi hiányzik belőlünk? Önzetlen szeretet és alázat? Nekünk is, nekem is olykor nagyon nehéz e hiánytényt felülírni, betölteni. De lépjünk már túl az állandó „ember vagyok” hivatkozáson, és legyünk szabadok Istenben. Hogy ráeszméljünk az önzetlenségben kibontakozó alázatra.

Gondolkodsz, mit tehetsz? Hogy a falakon belül, falaidon reformot alkalmazhass? Talán ott tudod elkezdeni, hogy megbocsátasz magadnak, és elfogadod önmagad olyannak, amilyen vagy. Ahhoz, hogy változni tudjunk, és valóban emberek maradjuk, ahhoz ismernünk is kell SAJÁT magunkat. Amíg ez nem történik meg, nem tudunk reformot végrehajtani, mert saját falainkban fogunk megbotlani, vagy akár fejjel nekimenve elvérezni. Ilyenkor szokott az ember depresszióba esni, ahol egy csődtömegnek érzi magát egész életétével együtt. Meglásd, innováció az, ha az emberekben megkapod jó tulajdonságaikat, és a hétköznapokban megtalálod az apró örömöket. Belőlük születnek a nagy dolgok. Ellenben ha fordítva történne, belebukhatunk.

Saját meglátásom, ha abban reménykedsz, hogy a mások vagy akár a társadalom jelenti a legnagyobb gondot számodra, tévedsz. Tévedsz, mert legnagyobb gondod magaddal lehet, csak be kell látnod. Hibáztatni könnyű, ujjal mutogatni meg mentség, de ha magadtól nem ébredsz fel, a rabigában majd kiábrándítanak azok, akik tudják, mit akarnak. Vastag Csaba énekes szavaival, a lényeget igazán megfogalmazva gondolkodjunk együtt: „A kellemes külső héjon belül egy értékes magnak kell lennie.”

Imám és reformjaim

Ima? Ma sok ember nem ismeri az ima fogalmát. Ha mégis akkor nagyszüleit szokta látni néha imádkozni, vagy esetleg kiskorában ő maga is imádkozott a kötelező hittanórán. De a 21. században „nem divat” az ima. Sőt egyesek szégyenletes dolognak tartják, vagy kinevetnek másokat, ha imádkozni látnak. Hisz manapság nincs szükség imára, mert mindent meg lehet oldani ismeretség vagy pénz által. Badarság, hogy imánk által a szentek Isten előtt közben járnak értünk – állítják sokan. De mi is az ima? Egy nemrégiben olvasott idézet adott számomra is igazi választ: „A világ teremtése óta egy híd köti össze a földet az éggel: az imádság. Képzeletbeli telefonvonal ez, amely csúcsidőben is ingyenes, sohasem jelez foglaltat, s nem kell üzenetet hagynunk a hívott félnek; valaki mindig fogadja a hívást a túloldalon.”

Számomra mit jelent az imádság? Hmm... Először is kezdeném azzal, hogy mivel szeminarista vagyok, ezért mindennap vannak kötelező imádságok, amelyeket együtt, a közösséggel végzünk. Természetesen azon kívül is szoktam imádkozni, egyedül, mert úgy érzem, mindenkinek kell egy kis intim kapcsolat, s én ilyenkor tudok igazán egy baráti beszélgetést folytatni Istennel. De bevallom, hogy gyakran előfordul velem, kicsit máshol járnak a gondolataim, s úgy vélem, nem vagyok ezzel egyedül. Hisz mindannyiunk életében vannak események, nehézségek, és sokszor imádkozás közben szoktuk átgondolni ügyes-bajos dolgainkat. Nemrég mesélte valaki, hogy sokszor előfordult vele a következő szituáció: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved – huh, holnap még számlát kell fizetnem, este milyen ruhát vegyek a buliba –, és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ámen. Mi? Már vége is az imának? Hisz alig kezdtem el, s én ismét a fellegekben jártam. Igen, sokszor fordul elő manapság, hogy elkalandozunk, mert annyira a külvilág zajára fókuszálunk, hogy egyszerűen nem tudunk elszakadni tőle. Ilyenkor legalább Istenre kellene figyeljek és ne a külvilág zajára. Hisz körülöttünk annyi minden történik, hogy alig van időnk Istenre, az ő útmutatására figyelni. Sokan sajnálják az időt Istentől, mert úgy vélik, hogy a vele töltött idő alatt valami fontos dolgot el tudnának intézni.

Ferencz Zsolt Csíkszentsimon 1997. 02. 09.

I. évfolyam

43

De amikor vizsgák vannak, vagy nehéz helyzetben vagyunk, mégiscsak Istenhez fordulunk, és ő nem fordítja el arcát, hanem meghallgat és segít. De vajon szoktam hálát adni mindazért, amit velem tett?

Vagy örvendek, hogy átmentem a vizsgán, és azzal Isten el van felejtve? Természetesen happy vagyok, és mindenki az, csak vajon ez nem képmutatás Istennel szemben? Hisz ő nem egy játékszer, akit bármikor elővehetek és játszhatom vele, majd, ha megunom, behajítom valamelyik sarokba. Nem! Ő velem van mindig, viszont vannak emberek, akik „reggeltől estig” imádkozzák a rózsafüzért, és mégsem elégedettek magukkal, nem tudják elfogadni a mindenható akaratát. Viszont ne felejtsük el, hogy Istennél nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Imádkozhatok, ha unom az egészet, de ezt teszem, mert ellenkező esetben mások megszólnak. Úgy gondolom, ha nem szívből jövő az imádság, sokat nem használ.

Milyen módon lehet imádkozni? A legtöbb ember a kötött imát ismeri, mint: a Mi Atyánk és a Most segíts meg, Mária stb. Ez jó és szükséges is, hisz a Szentírás a következőt mondja: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,19). Hisz nagy ereje van a közösségi imának is. Ilyenkor sok mindenkiért fel lehet ajánlani az imát: súlyos betegekért, szegényekért. Egy másik imamód, amikor szavaink által fordulunk az Úrhoz, azaz a spontán ima. Ez számomra a legkedvesebb, mert ilyenkor lehet Istennel baráti beszélgetést folytatni, elmondhatom örömömet és gondjaimat, hisz ő megért. Sokszor választ is kaphatunk ilyenkor, csak figyelmesek kell hogy legyünk a jelekre, gondolatokra, az emberekre. De az is egy imamód, ha csak annyit mondok: Uram, segíts meg! Hisz Isten velünk van mindig, minden percben ott, ahol mi is vagyunk. Viszont fontos az, hogy nem szabad Istent úgy elképzelni, mint egy automatát. Isten nem automata, aki gombnyomásnyira teljesíti kéréseimet, lehetőleg úgy, ahogy akarom. Ha kérek valamit, és nem teljesíti azt, akkor sokan azt mondják: Ah, többet nem is imádkozom, mert úgysem teljesítette Isten. Pedig meghallgatja, csak lehet, hogy nem teljesíti azért, mert a legjobbat akarja számomra, számunkra. Mi pedig egy gonosz istenképet állítunk fel magunkban, s lehet, hogy valamitől megóvott, amikor nem teljesítette azt, amihez úgy ragaszkodtunk. Vagy pedig teljesült, csak nem épp úgy, ahogy mi elképzeltük, s nem vettük észre az árulkodó jeleket. Hisz Isten minden ember számára a lehető legjobbat akarja.

Fontos az is, hogy változást hozzunk az életünkbe. Imáinkban sok mindent kérhetünk, azok teljesülhetnek is. De mekkora örömet szerzünk Istennek, ha a lelki életünkbe reformot hajtunk végre, mert mi sok mindent kérhetünk, csak fontos, hogy mi is járjunk Isten „kedvében”. Fontos azt is tudnunk, hogy az imádság egy életforma. Mindenki úgy imádkozik, ahogy él! Tehát éljünk Istennek tetsző életet, hogy örömét lelje bennünk, s majd az utolsó napon azt mondhassa nekünk: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” (Mt 25,21–22). És mi az ima lényege? A külvilág zajáról és magamról megfeledkezve teljes tisztelettel és odaadással Istenhez forduljak. Őt hallgassam a Szentírás olvasása közben, a csendben. Fürkészve keressem őt, próbáljam minden tevékenységemben, minden emberben akit velem szembe küld, az ő akaratát keresni.

Nemrég olvastam azt, hogy akik imádkoznak, azokhoz vonzódnak az emberek, ugyanis képesek szeretetet adni és figyelmet szentelni a másik ember számára. Az ilyen emberek képesek elfogadni az adott körülményeket és a személyeket jó és rossz tulajdonságaikkal egyaránt. „Képesek Isten szemével nézni.” Próbáljunk meg mi is ilyen emberek lenni, akik tudnak Istennel baráti beszélgetést folytatni, és az ő szemével tekinteni minden emberre.

44

„Új szívet adok nektek, és új lelket oltok belétek…”

Reform a lelki életben

Kelemen Arnold Csíkcsicsó 1994. 11. 02.

IV. évfolyam

46

Anthony de Mello A szív ébredése című művének első lapjain olvasom a következő, elmélkedésre szánt rövid történetet: Egy ember egy magas toronyhoz érkezett. Belépve teljes sötétség fogadta. Ahogy körbetapogatódzott, belebotlott egy csigalépcsőbe. Minthogy kíváncsi volt rá, vajon hová vezet a lépcső, elkezdett felfelé lépkedni, de közben egyre nagyobb nyugtalanság támadt a szívében. Visszanézett hát, és elrémülve látta, hogy azok a lépcsők, amelyeket már maga mögött hagyott, kihullottak és eltűntek. Előtte a fölfelé kanyarodó csigalépcső, melyről fogalma sem volt, hogy hová vezet; mögötte pedig az ásító óriási fekete üresség.

Lelki zarándokutunkon végigkísér az „egyszer fenn, egyszer lent” váltakozó ritmusa, hiszen életünk nem egyenletesen zajlik. Létünknek vannak felfelé ívelő szakaszai, de vannak mélypontjai is, amelyek sokszor erőtlenséggel, a kiüresedés veszélyével vannak átitatva, amint ezt Romano Guardini is kifejezésre juttatja Az imádság iskolájában című munkájában. Ugyanakkor bekövetkezhet a látszólagos zátonyra futás, megtorpanás, amely magával hozza a megbénító „hogyan tovább” kérdésfelvetést. Mintha sötétségben járnánk. Vagy egyszerűen egy bizonyos idő elmúltával rájövünk, hogy nem mehet ez így tovább, valami frissességet óhajt a lelkünk. Újra szeretni akarunk, ismét vágyunk az Úr közelsége után, olyan meghitten szeretnénk imádkozni, mint régen, de talán most sokkal mélyebben. Ébredni szeretnénk a sötétségből. Felfelé vágyunk… Ekkor jön be a reform, az újítás, a jobbító átalakítás gondolata, itt jön szóba a Szentlélek, aki képes megújítani.

A címben szereplő isteni ígéret, melyet az Úr Ezekiel próféta által tudat Izrael népével, tisztán kifejezi, hogy Isten szent, ő újjáteremti az embert, új szívet ad neki. Ezt teszi ma is. A Szentlélek ugyanis formálja és felüdíti lelkünket, új élettel tölt el minket. Megtanít újra szeretni, s miközben szeretete fellobbantja az ember lelkét, meg is világosít és elmerít az Úr szemlélésében, megtanít újra imádkozni, segít az Úr Jézus valódi követőjeként élni. Szép gesztus napunkat úgy kezdeni, hogy kérjük őt, újítsa meg lelkünket, és segítsen Jézus nyomába szegődni. Egy lelki beszélgetés során ajánlotta nekem ezt egy tisztelendő, és nagyon is igaza volt…

A hit állandó mozgásban van, és jó esetben fejlődnie kell, ez mindannyiunk számára világos. Gyermekkori hitünk, vallásosságunk nem tűri a nála való lerekedést, időzést. Ez azonban egy olyan biztos pont, amelyre bármikor visszatekinthetünk, akárhányszor ellaposodottá, megszokottá, rutinossá válik vallásosságunk, hitünk. A lelki élet egyik akadálya a rutin, „a rutin a formákban, a rutin az imádságban”, ahogyan ezt kifejezően aláhúzza Patsch Ferenc jezsuita atya a Katolikus spiritualitás című könyvében.

Eredményes lehet az élmények felidézése, amelyeket gyermekkorunkban a családdal közösen megéltünk, mert újra érintkezést biztosíthat hitünk gyökereivel. Erre rávilágít Anselm Grün is. A hit lényege nem az élet változékony elemeiben rejlik, hanem egész személyiségünkben, jellemünkben, ahogy ezt Guardini vallja, és ezeknek alapjai, csírái gyermekkorunkban keresendők. Az akkori élményeket kell tehát felidéznünk, az első szeretetre kell visszagondolnunk, nem „a nálunk ezt mindig így csináltuk” merev emlékét, mert akkor ugyancsak a rutinnal találnánk szembe magunkat. Viszont az élményekből táplálkozva, azokat mint alapot tekintve, a lelki élet csigalépcsőjén haladhatunk felfelé, a Lélek világosító erejét kérve, hogy egyre magasabbra törhessünk, nem megijedve, hogy a mögöttünk lévő lépcsők, amelyek hitéletünk csökevényei, rossz hajtásai voltak, eltűnnek. A sötétségből kilépve a fény, a magasság felé törni... A lelki fejlődés és a lélek állandó megújítása mintegy kéz a kézben járnak, elválaszthatatlanok, úgy képzelem, mintha egy, az ég felé szálló ökörnyálat a szellő újra útra indítana, akárhányszor csak megtorpan a levegőben.

A lelki megújulás hallatán mindig az imaéletem megreformálása jut eszembe, nem véletlenül.

Utolsó gondolatcsokorként egy kicsit ennél időznék el. Megtanuljuk a szóbeli imádság minden formáját, de egy idő után mélyebbre vágyunk. Megpróbálkozunk a meditáció formáival is, megtanulunk jelen lenni, ahol Mustó Péter jezsuita atya szerint nem a szavak a lényegesek, hanem az, hogy figyelmesen jelen tudjak lenni testemmel, lelkemmel, és így elsajátíthatom a szemlélődést. Az imaformák elsajátítása és elmélyítése akarva-akaratlanul is megújítják lelkünket.

A tevékenységekkel teli élet nem hagy sok teret az imádságnak. Intenzív szándékmegújítás és az imádság intenzív időszaka segítséget nyújthat, húzza alá Jálics Ferenc jezsuita atya. Vannak pillanatok, amikor alig vagyunk képesek az imára. Vannak olyan feltételek, amelyek mellett lehetetlennek tűnik az imádság, mert talán az ember nem tudja, hová is fordulhatna. Guardini bátorít, hogy a természet csodáit szemlélve, embertársainkat tiszteletben tartva (látva mindenkiben a méltóságot), figyelve mindenre, ami csendes, védtelen, megláthatjuk a földi jelkép mögött a szentet, akit közvetlenül nem vagyunk képesek megközelíteni. No meg persze saját magunkban is rálelhetünk azáltal, hogy jelen tudunk lenni. Magunkra figyelve kapcsolatba léphetünk a végtelennel. Nem kellenek ehhez nagy szavak.

A lelki élet megújítását, azáltal hogy mozgásban van, Isten garantálja. A Szentlélek segítségemre siet. Szükségem van a változásra? Ő új szívet ad nekünk, és új lelket olt belénk…

47

... reformja

Az emberiség nagy része számára Jézus igen nagyra becsült történelmi személyiség, a kereszténység megalapítója, de legtöbbünknek csak ennyit jelent ő. Sokunknak fogalma sincs arról, hogy mennyire csodálatos életet élt Jézus Krisztus, és hogy mennyire mély nyomot hagyott az emberiség történelmében. Tény, hogy Jézus születése, halála, feltámadása és mennybemenetele nélkül az emberiség élete a földön teljesen más lenne, mint amilyennek ma ismerjük. De mennyire más?

Ennek a kérdésnek a megválaszolására hívlak, haladjunk mélyebb síkokra Jézusról való gondolkodásunkban. A következő pár pontban szemügyre veszem azokat az aspektusokat, amelyek Jézustól eredeztethetőek, és az elmúlt kétezer évben nagyban elősegítették a világ arculatának pozitív irányba való átalakulását.

Változás a személyi életben „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye.” (Kol 1,27) Jézus küldetésének alapja a személy életének megmentése, mindazoknak a személyeknek a megmentése, akik bizalmukat és hitüket belé helyezik. Ő nemcsak erkölcsi normák és ideálok pontjait sorakoztatja fel, ahogyan azt a kor tanítói tették. Ehelyett Jézus megígéri, hogy aki újjászületik az ő Szentlelkéből (vö. Jn 3,5), abban ő is lakást vesz, vezéreli és megerősíti azért, hogy értelmes és Istennek tetsző életet éljen. Az elmúlt két évezredben Jézus lelke, a Szentlélek ott működött emberek millióinak és milliárdjainak szívében, és ott él ma is. Az emberiség történelme a személy életének megváltozása által változott.

Pasca Szilárd Kézdivásárhely 1992. 04. 13.

V. évfolyam

49

Változás a nők megítélésében „Nincs többé (...) férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28) Az emberiség története folyamán senki nem volt képes annyira felértékelni és kiemelni a nők szerepét, mint ahogyan Jézus tette. Az újszövetségi idők előtt a nők megvetettségben és alárendelt szerepben voltak jelen a társadalmi struktúrákban, legtöbb esetben egyszerűen a férjük illetve családjuk kiszolgálóiként voltak számontartva. Jézus tanítása és példája újból igazolta azt az örök igazságot, amely a teremtőszándékban bennfoglaltatott, és amely szerint a nők Isten szemében a férfiakkal egyenlők, egyenlő jogúak, mind az egymást kiegészítő szerepben, mind a házassági kapcsolatban. A női jogok helyes megítéléséhez – főleg az elmúlt kétszáz év leforgása alatt – a keresztény kultúrkör és maga a kereszténység természetesen Krisztusból kiindulva jutott el.

A muszlim közösségekben a nők még manapság is csak „másodosztályú” polgárok a civil jog alapján is. Jézus meghozta földi működése alatt a nők szabadságát.

Változás a családi életben „Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, (...) férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az egyházat.”

(Ef 5,22sk.)

Jézus tanításának alkalmazása megerősítést és kiteljesülést jelent a világ legfontosabb „intézménye”, a család számára. Az asszonyok nem rabszolgák, a férjek nem zsarnokok és a gyermek „értéke” is megnőtt. A keresztény alapelvek, mint például az egyenlőség, a partnerség és az önfeláldozó szeretet harmóniát és védelmet nyújtottak a családok számára, amely évszázadok leforgása alatt a nyugati civilizáció és a kultúra alapjává vált. Hálásak vagyunk-e a mai keresztény családok szokásaiért és gyakorlataiért? Mindezeket Jézus Krisztus ihlette.

Az egyház „…erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18) Annak ellenére, hogy az egyház nem mindig helyezte előtérbe alapítója tanítását, az emberiség történetére semmilyen emberi csoportosulás vagy vallási szervezet sem gyakorolt olyan pozitív hatást, mint az egyház. Az egyház megváltoztatta a Római Birodalmat, megmentette az ismeretek továbbadását a középkorban, kiemelte Európát a barbár szokásokból, lefektette az „új világ” alapjait, és eljuttatta a keresztény civilizációt a föld minden határára.

A történelem teljesen más arculatát ismernénk ma, ha Istennek e választottjai nem lettek volna tettrekészek, és nem cselekedtek volna az elmúlt századok folyamán. Az egyház részéről jövő együttérzés, evangelizáció és a társadalmi igazságosságot fenntartani igyekvő munkájának hiányában még manapság is emberek millióinak élete válna reménytelenné.

50

A hit „… a hittel Krisztus lakjék szívetekben.” (Ef 3,17) Jézus hite behálózta földi életének minden tettét, ezt a hitet megosztotta, átruházta tanítványaira és követőire. A benne lakozó hit arra indította követőit az elmúlt évszázadokban, hogy különös gondot fordítsanak a szegényekre, segítsenek a rászorulókon, hirdessék Isten evangéliumát. A keresztényeket a haladás szellemének igazi képviselőiként ítélhetjük meg, mivel az élet adta lehetőségeket és kihívásokat az Istenben való hit szemüvegén keresztül szemlélték, jelmondatuk e tekintetben: „Minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23). A krisztuskövetőket a legjobb vezetőkké, katonákká, férjekké, feleségekké és embertársaik gondozóivá tette az Istenbe vetett hitük. Nehéz elképzelni egy olyan világot, amely nélkülözi az teremtő Istenbe vetett hitet. Ma Jézus működésének köszönhetően több mint kétmilliárd embert fog össze ugyanaz a hit.

Szeretet „Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben (...) megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével.” (Ef 3,17sk.)

A legmélyebb nyomot a világ és az ember formálódásában Jézus Krisztus szeretete hagyta. Isten a szeretet, Jézusnak a bűnös emberiségért vállalt szenvedése pedig megmutatta a világ számára egyszer s mindenkorra, hogy Isten törődik az emberiség minden egyes tagjával külön-külön, és kiutat mutat az önpusztításból. Kétezer év leforgása alatt Jézus szeretetének hordozói az élet minden egyes területén megmutatták azt, hogy érdemes a szeretet nevében áldozatot vállalni: kórházak és segélyszervezetek jöttek létre Jézus nevében. Ahol szükséghelyzet lépett fel, természeti katasztrófákat, háborúkat, éhínségeket követően, az Isten szeretetével eltelt emberek nyomban felléptek, hogy enyhítsék a szenvedést és a fájdalmat.

Remény „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye.” (Kol 1,27) Gondolatfejtésem utolsó pontját ugyanazzal a szentírási gondolattal zárom, mint amivel indítottam. Krisztus megváltoztatja a személy és a nemzetek életét azáltal, hogy a remény sugarát oltja a szívekbe. Jézus kínszenvedése, halála, feltámadása és mennybemenetele biztosíték számunkra az örök életben való reménykedésünkben. A remény nem egy kívánság és nem is egy álom, hanem ugyanolyan valóság, mint Jézus testén a sebhelyek vagy pedig az üres sír. A remény átíveli mindennapjainkat, segít kezelni a halál tényét és a mi szívünket fölfelé irányítja. Jézus a világ egyetlen reménysége.

Jézus, Istennek a Fia Jézus nemcsak egy ember volt, nemcsak egy kiváló erkölcsi tanítómester, nemcsak vallásalapító. Ő Isten Fia, akinek küldetése, hogy megváltoztassa a személyi és a társadalmi életünket.

Képzeljük el, milyen lenne emberi életünk, ha az Isten Fia által nem lép közvetlenül a világba?

Gyengék lennénk a bűn elleni harcban, és Istentől eltávolodva élnénk. Családjaink megtörtek lennének, és nem tudnának hivatásuk szerint működni. Jézus megérdemli az emberiség legnagyobb tiszteletét, nem csak azért, amit végbevitt, hanem azért is, aki volt, és aki ma is. A feladat a továbbiakban ránk, keresztényekre vár: tudatosítsuk minél inkább, milyen csodálatos ajándékot kaptunk Jézus Krisztus személyében, és csatlakozzunk Isten földi országának építéséhez.

51

Valami után

Varga Lóránd Balánbánya 1994. 07. 20.

IV. évfolyam

Ide is elért a változás szele, mindenkinek jut egy szelet abból, ami most van.

Az élet átalakult, ami régi, az elavult.

Az új nem jó, olyan, mint a tavalyi hó, kor, idő, egyén, ne gondolkozz sokat, csak egyél.

Reformkori napok, olyanok, mint az újságlapok, színes, szép, kellemes, ez nem is annyira szellemes. Átalakult mára a világ. Ősszel elhervad a virág.

Az ember alkonya ragyog, mint a nap, sohasem voltam boldogabb.

Nekem jó, mert mindenem megvan, létünk eredetét az önzőség beburkolja, egyik ember a másikat tanítja jóra, rosszra, takarékosan élni, de az ember az életet meg nem érti.

Egyéniségünk alapja, hogy mindenki valahova tart.

Az óra gyorsabban jár, az idő eltelik mellettünk, találkozni, beszélgetni, nevetni valakivel, ezekre mi nem is emlékszünk.

Kérdezek, de homályos az emlék, lehet, hogy valaki kimosta az elmét.

Valami van a levegőben, ha szétnézek, talán észreveszem, valami után nézek, de fáradt mára a szem, ami még egy könnyet ejt, mielőtt végleg bezárul.

A liturgia és zene formálása

Bojtor Attila Csíkszereda 1988. 10. 02. diakónus

A liturgia és a zene alapvetően igen érzékeny terület az egyház életében – ez nem csoda, hiszen a lélek mélyét, az imádást, a hit közvetlen kifejeződését érintő, az érzések s ugyanakkor az érzékek világához közel álló dologról van szó. Azt az élményt, amit valaki átél, amikor vasárnap templomba megy, legalapvetőbben, legközvetlenebbül az határozza meg, hogy ott milyen szertartás zajlik le, és milyen hangszerek, milyen énekek szólalnak meg, és hogyan. Egy-egy személyes vallásos élményhez kapcsolódó szertartás vagy ének emléke nagyon mélyen bevésődik az emlékezetbe, akár gyermekkorból, akár később.

A II. vatikáni zsinat reformjai előtt elég egyértelműnek tűnt, hogy a liturgia alapvetően adott és szent, nem a végzői és résztvevői határozzák meg a mikéntjét, ők csak elvégzik azt, ami sérthetetlen és emberemlékezetet messze meghaladó időktől átörökölt, alkalmazkodnak hozzá, részesednek belőle. A zenében, már azelőtt is, hogy a 19. és a 20. század fordulója táján a gregorián újjáélesztésének nagy hulláma elindult volna, arra törekedtek, hogy a liturgia szentséges szövegeinek méltó, magasztos megzenésítést találjanak, ami legalább meg-közelítőleg elég magasra emelheti a lelket azokhoz a fenséges titkokhoz, amelyeket ünnepelnek.

A zsinat hatalmas újdonsága volt többek között, hogy önkritikus vizsgálat alá vetette az egyház hagyományait: a liturgiában már nem az akkor éppen álló, áthagyományozott formák szent és sérthetetlen mivoltából indult ki, hanem történeti kutatások alapján ősibb, tisztább lényegekhez akart térni. Az antropológiai fordulat a liturgikára és az egyházzenére is kihatott: már nemcsak arra tekintettek, hogy mit kell elvégezni vagy elénekelni, és hogyan, hanem arra is, hogy ki az, aki azt elvégzi, elénekli, és hogy kivel és miért teszi. Ezzel előtérbe került a korábbihoz képest egy új nézőpont: a liturgia és az egyházzene már nem csupán követendő és az emberre ható meghatározott norma, hanem az emberek önkifejeződése is: már nemcsak a liturgia és az egyházzene határozza meg az embereket, hanem maguk az emberek határozzák meg a liturgiájukat és az egyházzenéjüket. Viszonylagossá vált az a fogalom, hogy a szertartást valahogyan „kell” végezni, és a szertartáson bizonyos énekeket (vagy legalábbis szövegeket) „kell” énekelni: mindez „tőlünk” is függhet, nem csupán „az egyház” elvont személyétől, amely előírásokat ad – hiszen voltaképpen mi magunk vagyunk az egyház.

Természetesen a liturgiának ma is vannak előírásai és szabályai, mind a szertartásokra, mind az egyházzenére vonatkozólag; viszont a zsinat előttiekhez képest más mentalitás érezhető ki ezeknek az előírásoknak a szövegéből (ez tetten érhető például abban, hogy a mai liturgiában igen sok esetben több lehetőség is rendelkezésre áll), és talán még inkább más mentalitással közelít ezekhez az előírásokhoz a mai katolikus ember (legyen az pap, kántor vagy bárki más), mint a hatvan évvel ezelőtti.

A környezetünkben előforduló jelenségek – nézeteltérések a kórusművekkel, régi és újabb népénekekkel, eredeti és magyarra fordított gregoriánnal vagy gitáros énekekkel, régi vagy új szabású liturgikus öltözékekkel, precízen előkészített és elpróbált vagy olykor majdhogynem improvizált liturgikus szertartásokkal, latinnal vagy népnyelvvel kapcsolatban – mélyén, úgy gondolom, a fentebb vázolt két nézet ütközései, hullámzásai húzódnak meg.

Nyugat-Európában, úgy mondják, olykor az idős papok (akik akkor voltak fiatalok, amikor a zsinat utáni változásokat bevezették) azok, akik leginkább szabadon kezelik a liturgiát, és a legkevésbé akarnak latinról vagy gregorián énekről hallani, a fiatalok közül viszont többeket érdekel újból a reverendaviselés és a liturgia szertartásossága. A mi vidékünkön ezek az irányzatok sosem éleződtek ki annyira, mint ott. Mindenesetre magam úgy látom, hogy papságunk felnövekvő generációjának egy része is (beleértve önmagamat és társaimat) egyfajta újult érdeklődést mutat a liturgia és az egyházzene hagyományai és szépségei iránt.

Számomra az ideális liturgia (a cselekvést és az éneklést egyaránt beleértve) eléggé szertartásos, művészileg megformált és misztikus ahhoz, hogy kiszakítsa a benne részt vevőket a mindennapi életből, s egy olyan (a szó bibliai értelmében: szent) környezetet teremtsen számukra, ami arra tereli figyelmüket, ami a szívük legmélyén történik, ami ott köti össze őket a végtelennel és egymással; éppen ezért viszont eléggé emberközelinek is kell lennie ahhoz, hogy mindenki otthon is érezhesse magát benne. Úgy gondolom, a liturgikus zene akkor áll „hivatása” magaslatán, ha mindenekelőtt szövegében ahhoz alkalmazkodik, amit a misekönyv, illetve a római Ordo Cantus Missæ és a rituálé könyvei az egyes szertartásokhoz, miseszövegekhez, olvasmányokhoz kijelölnek. Ez a legemelkedettebb, a legigényesebb (s talán a legtöbb képzést, munkát, nevelést igénylő) formában az évszázados latin gregorián énekekben valósul meg, továbbá a Graduale Simplex egyszerűsített dallamaiban is, valamint ezeknek az elmúlt évtizedekben örvendetes módon jelentős részben elkészült magyar alkalmazásaiban, amelyek a Graduale Romanum szövegeinek magyar fordításait a Graduale Simplex egyszerű, könnyen megtanulható, és Erdélyben is már sok helyen elterjedt dallamaira helyezik (pl. a Graduale Hungaricum c. könyvben, amelyből jelentős válogatást tartalmaz az Éneklő Egyház és a Dicsérjétek az Urat!), de megcélozható ez azokkal a minőségi, ún. gitáros vagy ifjúsági énekekkel is, amelyeknek szövege felismerhetően ugyanazon szentírási igéken alapszik, amelyeket a szertartáskönyvek megkívánnak. Örvendetesnek tartom, hogy ifjúsági énekek terén is megjelent már olyan énekeskönyv, amely hivatalos püspöki jóváhagyással rendelkezik, s amely tartalmaz például valódi ifjúsági stílusú ordináriumot (amely nem cseréli fel mással a szertartás szerves részét képező, állandó szövegeket, például a Dicsőségét).

A liturgia ideáljának megvalósítása természetesen sehol sem lehetséges egyik napról a másikra, a szolgálattevőket, felolvasókat, ministránsokat, hangszerjátékosokat, énekeseket képezni kell, de közösség minden tagját is el kell vezetni oda, hogy a szertartásosságban és a több áldozatot megkövetelő éneklésben felfedezze azt az értéket, ami az ő szívével is rezonál, ami az ő lelki életét is egyre nagyobb mélységek és magasságok felé vezetheti.

Walter-kézirat, Hóráskönyv, Brugge (Belgium; 1440–50), 246. polcjegyzék

Pillantás a mai társadalomra… Világunkban rengeteg olcsó, könnyen megszerezhető pótlék igyekszik helyettesíteni a személyes, valódi boldogságot. A technika rohamos fejlődésének köszönhetően az ember elfelejt a való világban élni, igaz számos előnye következtében, megkönnyebbült az ember élete.

Azonban negatívumával is szembesülünk, amely fizikailag, szellemileg és társadalmilag is kihat a mindennapi életünkre. A televíziók, a személyi számítógépek, az internet, az okostelefonok és a táblagépek körülhatárolják napjainkat.

Vannak olyanak is, akik órákon át a technika rabjaivá válnak, „élvezve” annak lehetőségeit.

A televízió és a videó sokak kalandvágyát és érzékiségét táplálja, míg a számítógépes játékok lehetővé teszik, hogy egy elképzelt világban éljenek, ami függősséget és bezártságot okozhat az azt élvező számára.

Ugyanakkor az interneten elérhető hatalmas menynyiségű információ leköti a felhasználóit, mivel abban találnak örömet, hogy minél többet tudjanak, és erre büszkék is. A fiatalok egyre kevésbé tisztelik tanáraik és szüleik tekintélyét, mivel sok minden, amit meg kell tanulniuk, elérhető az internetes keresők által.

Aztán vannak olyanok, akik azt állítják, hogy az internet révén több barátjuk van, mivel a kommunikáció már gyorsabb, megfizethetőbb és kényelmesebb. A távolság többé nem akadály az e-maileknek, a villámüzeneteknek, az internetes telefonálásoknak és videohívásoknak köszönhetően. A közösségi hálók segítségével, mint például a Facebook, csak egy-két kattintás, és máris van egy „új barátja” az embernek.

De feltevődik a kérdés: hogyan viszonyuljanak ehhez a keresztények? A Szentírásban a technika vívmányaihoz hogyan viszonyultak? Egyáltalán van-e üzenete a modern világban a keresztények számára?

Majlát Tihamér Kézdialmás 1992. 05. 07.

IV. évfolyam

57

Sokan az egyházunkat régimódinak gondolják, és úgy vélekednek róla, hogy a keresztények nem nyitottak a technika vívmányaira és fejlődésére. Azt gondolom, hogy valamelyest tisztáznunk kell ezt a helytelen elgondolást egy rövid történeti áttekintéssel. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az ókorban a keresztények is használták a technika találmányait Isten országának a szolgálatára. Ha jól megnézzük az újszövetség korát, akkor olvashatunk Pál apostolról és a társairól, akikkel együtt hajóval utazott, hogy a Római Birodalom különböző területeire elvihesse az örömhírt. Tulajdonképpen, ha szemügyre vesszük a képet, megállapíthatjuk, hogy a hajó volt az a technika, mely az evangélium terjedésének leggyorsabb célbaérési eszközének bizonyult. Ezek után Jézus és az apostolok szavait írásos formába öntötték, papiruszra és pergamenre, majd később papírra másolták. Majd következett a könyvnyomtatás, amely szintén lehetővé tette az emberek számára a Szentírás elérhetőségét. Így már mindjárt láthatjuk, hogy a technika fejlődése fontos szerepet kapott a keresztények életében is.

Vessünk egy pillantást arra, hogy egy névtelenül nyilatkozó programozó milyen véleménnyel van a technika használatáról.

Mit jelent számodra a technológia?

A technika egy mód arra, hogy felülkerekedjek a fizikai korlátozottságokon és határokon, tudás, amikor szükség van rá, a dolgoknak távolról való irányítása. Egy mód arra, hogy hatékonyabban használjam az agyamat, és többet tegyek, mint amit pusztán fizikailag tudnék. Értem, élvezem, nem félek tőle, mert tudom, hogyan működik. Nincs benne semmi „varázslatos”, teljesen logikus. Egyeseknek megvan az az adottsága, hogy jobban megértik, mint mások, és ezt az adottságot használni kell.

Mit gondolsz, a technológia fontos az egyház számára annak érdekében, hogy Isten üzenetét eljuttassa az emberiségnek? Úgy gondolom, a technikának helye van Isten üzenetének átadásában. Segíthet egy istentiszteleten láthatóvá tenni egy-egy gondolatot, vagy kiemeli a zene hangját, egyebek között. Segíthet a vasárnapi iskolában megnyerni a fiatalabb gyermekek figyelmét, hogy jobban megértsenek egy történetet, és bekapcsolódjanak annak feldolgozásába, magába a tevékenységbe. Segíthet életre kelteni egy bibliai történetet otthon, a gyermekeid számára. Segít felkészülni a Biblia tanulmányozására, és megosztani azt az emberekkel.

De mindezekben csupán egy eszköz, ami segít. Nem támaszkodhatsz úgy a technikára, hogy azt tekinted magának az üzenetnek. Csupán eszköz az üzenet terjesztésére, és amikor megfelelően használják, azt hiszem, hatékony.

58

Az egyház szolgálatában álló személyek számára fontos az, hogy napirenden legyenek a technológia által adott lehetőségekkel?

A ma élő embereknek ismerniük kell a technikát, minél nagyobb mértékben. Ez igaz az egyházon belül és kívül élőkre is. Az egyházban segít, hogy hatékonyabb legyen a kommunikáció. Azt hiszem, a technika több embernek segít, mint ahányat eltaszít. De úgy kell használni ezt a lehetőséget, hogy ne terelje el a figyelmet (önmaga irányába), mert akkor éppen annak a célnak áll az útjába, amit szolgálnia kellene. Egy használni való eszköz. Ha valakinek van egy jó gondolata egy apologetikai érvvel kapcsolatban, azt mondanád, nem, ne mondd el, nem akarom tudni? Vagy elfogadnád, és talán felhasználnád, hogy megvédd a keresztény hitet? A technika egy ilyen eszköz, a keresztényeknek tudniuk kell használni csakúgy, mint a nem hívőknek – ez a kettősség tehát magában foglalja az egyházban szolgáló embereket is.

Nehéz, sőt lehetetlennek is tűnik korunk emberét a technika vívmányai nélkül elképzelni, hisz részünkké vált. Az evangélium hirdetése nem ismer határokat, nem ismer akadályokat, a technika létrehozott egy új evangelizációs felületet, a virtualitást, de a személyes találkozást nem helyettesítheti. Fontosnak tartom, hogy kihangsúlyozzam, a technika van értünk, és nem mi élünk a technikáért, ne engedjük, hogy rabjává váljunk.

59

Creștinism?

Aspecte culturale?

Nuanțele religiei europene?

Deși nu își are aici originile, creștinismul s-a dezvoltat în mod original pe tot cuprinsul european, înrâurindu-i cultura și gândirea, contribuind la crearea unei identități proprii, consolidată pe antichitatea clasică și pe diferite contribuții etnice și culturale locale. De aici, influența sa a devenit considerabilă în întreaga lume și în toate timpurile. Însă astăzi, sub presiunea secularismului, sincretismului sau indiferentismului religios, ia amploare o criză puternică, vizibilă în vaste domenii, mai ales în opțiunile religioase sau în moralitatea actelor și a deciziilor.

Statistic vorbind, doar circa 47% dintre europeni se declară creștini, iar dintre aceștia puțini manifestă vreun interes în a aprofunda relația cu Dumnezeu și în cele ale credinței.

Ies în evidență țările cu o puternică tradiție catolică (Italia, Malta, Polonia, Portugalia, Spania), sau ortodoxă (Cipru, Grecia, România - aici este și o formă de recuperare identitară, după decenii de comunism), în care numărul credincioșilor declarați practicanți este mai mare decât în țările preponderent luterane din nord, dar și cele în care peste un sfert din populație se declară atee (Austria, Belgia, Cehia, Elveția, Estonia, Finlanda, Franța, Germania, Irlanda, Olanda - depășite procentual la nivel mondial de Australia, Noua Zeelandă și Canada) sau fostele state europene din URSS (Belarus, Letonia, Lituania, Republica Moldova, Rusia, Ucraina) și sateliții săi (Albania, Bulgaria, fosta Iugoslavia), în care fenomenul religios nu are o orientare clară.

Jojă Ioan Timișoara Temesvár

61

Chiar dacă Europa este derutată spiritual, ea nu poate fi separată de rădăcinile sale creștine și nu poate fi reconstruită în mod durabil fără a porni de la fundamentele sale religioase. Papa Ioan Paul al II-lea atenționa că nu este suficientă referirea la ea, doar ca spațiu geografic, ignorând elementul creștin, care a avut rol central, unitar și definitoriu în cultura și istoria sa; ci, reamintea că identitatea creștină face parte dintr-un tezaur comun, fiind unul dintre vectorii unității, cu aport decisiv în istoria și cultura țărilor de aici (și nu numai). În cultura tradițională, modul de viață era prin excelență religios: gestul era investit cu un caracter simbolic, integrat în viziunea religioasă, în orizontul relației omului cu Dumnezeu; religia dădea valorile comunității, reperul ontologic al orientării în viață. Biserica a promovat mereu valorile reale și a întreținut moștenirea creștină, contribuind la constituirea și răspândirea culturii europene, salvând-o (mai ales la năvălirea barbarilor) și cultivând-o în mânăstiri, universități și alte așezăminte care au favorizat, fructificat și propagat roadele intelectuale, fizice și tehnologice.

Optica s-a modificat însă, prin influența Renașterii (pe plan cultural), a Reformei protestante (pe plan religios) și a lui Nietzsche (pe plan filozofic), care considera că identitatea Europei constă în specificul ei cultural, influențat de elenism, latinism, iudaism și creștinism (confirmate de mulți autori: amintesc aici doar pe André Philip, care definește cultura europeană ca împreunarea a trei concepte: conceptul grec al individualității, conceptul roman al justiției și al cetățeanului și conceptul biblic al persoanei umane – cultura europeană este astfel rezultatul gândirii iudeo-greco-latine, pecetluite de creștinism – și pe papa Benedict al XVI-lea, care vorbește de preponderența culturilor greacă, latină, creștină și modernă, însă el afirma că este imperios necesar să ne rupem de acestea pentru a înainta (lucru susținut și de Baudelaire, Goethe, Kierkegaard, Proudhon ș.a.). Și sinuoasa evoluție în timp a bătrânul continent, cu rivalități comerciale, coloniale, războaie și manifestări ale naționalismelor exacerbate, plus două războaie mondiale și alte atrocități, au provocat reacții puternice la nivel spiritual - unii s-au apropiat mai mult de Dumnezeu, alții sau îndepărtat de El. În același timp, numeroase persoane sunt atrase de forme de religiozitate care par mai comode, mai pline de viață și mai capabile de a stârni emoții puternice.

Debusolarea spirituală se datorează și falimentului idealurilor care au animat gândirea europeană: elenismul pare prea greoi, creștinismul este considerat depășit și irealist, iluminismul a fost deturnat în nihilism și negarea posibilității cunoașterii adevărului, progresismul și revoluția industrială au dus la capitalismul speculativ, naționalismul și comunismul au produs dezumanizare, totalitarism, dictatură, războaie mondiale și genocide înspăimântătoare, mitul dezvoltării economice a creat noi forme de subjugare a popoarelor și persoanelor și catastrofe ecologice. Mirajul libertății se pare că s-a terminat după căderea zidului Berlinului, iar laicismul, militant pentru democrație și drepturile umane, a eșuat de la idealul de a realiza o etică universală fondată pe rațiune, divagând într-o „gândire bolnavă”, relativism etic și rasism. Edmund Husserl a prevăzut criza europeană și, vorbind de nivelul moral, filosofic și cultural, spunea că atunci când are loc o criză a uneia dintre acestea, vine și criza celorlalte două.

Pe de altă parte, nici Bisericile nu au fost întotdeauna în măsură să dea în mod adecvat și unitar mărturie despre lucrarea și dragostea lui Dumnezeu față de toți; între ele au apărut unele dispute, iar în sânul lor sciziuni, crize de valori, relativism etic etc. Dincolo de acestea, ele fac apel la întoarcerea la fundamentele creștine, folosind noi strategii pastorale de (re)evanghelizare, cu impact pe plan cultural, social, economic, științific ș.a., pledând pentru unitate, pace și păstrarea identității creștine. Biserica Catolică (mai ales după Conciliul Vatican II), a cunoscut o mai mare deschidere și dinamism în modul propriu de a răspândi valorile spirituale, morale și culturale, răspunzând la consumismul exacerbat cu mărturia propriei credințe; Bisericile Ortodoxe naționale exersează unitatea în diversitate și implicarea în viața socială și filantropică, iar Bisericile protestante își aduc aportul specific la răspândirea Cuvântului lui Dumnezeu din Biblie, pledând pentru stabilizarea vieții morale, libertatea omului și ajutorarea lui.

Deși cultura contemporană secularistă și-a însușit de la acestea multe valori (prezentate ca aspecte proprii: demnitatea persoanei, complementaritatea persoanelor, responsabilitatea pentru celălalt, respectarea drepturilor omului, solidaritatea, dreptatea socială, protejarea creației, etc.), vrea să se debaraseze de aceste instituții seculare, de morala propusă de ele și de orice componentă creștină, susținând libertinismul, individualismul și relativismul, punând accent pe unele aspecte secundare, ignorând elementele cu adevărat importante și fundamentele identitare; ea caută să mute centrul de gravitație de la Dumnezeu la om (progresele înregistrate îl fac pe acesta să devină auto-încrezător și auto-suficient, până la punctul de a construi un cult pentru el însuși), să elimine religia din viața socială prin introducerea unei separații artificiale între domeniul public și cel privat (dacă nu reușește să îl elimine pe Dumnezeu din conștiința umană, cel puțin să îl reducă la dimensiunea personală și privată) și să infiltreze alte repere ca autoritate pentru principiile de reflexie a realității, de educare și orientare a omului. Persoana este golită de orice formă de sacru, conținut spiritual și de realitatea transcendentală, fiind desacralizată și redusă la consumism (iar pe măsură ce crește bunăstarea materială, aceasta nu mai apelează la o forță supranaturală, pentru a intra în comuiune cu Ea), iar Biserica este percepută ca oricare instituție de caritate, fiind utilă doar atât cât contribuie la finalitatea civilă, pe plan social (armonia promovată), cultural (tradițiile sale ajută la construirea identității unei societăți), politic (conștiința religioasă este un factor de stabilitate civilă și de pacificare), etic (trasează linii vieții sociale, dă sens muncii umane, responsabilizează pe cetățeni în înfăptuirea binelui comun) ș.a. În acest context apar diverse întrebări, cum ar fi: Care este impactul mesajului evanghelic într-o societate sărăcită de valorile creștine? Care este modul optim de a propune învățătura lui Cristos în conjunctura actuală?

Hová ültetjük Istent az asztalnál?

A történelem során Istent rengeteg helyre ültették és ültetjük az asztalnál manapság is. Van, amikor a főhelyet hagyjuk számára, máskor pedig még be sem engedjük családi otthonunkba. Egy keresztény, katolikus ember, akinek szívében megértés és szeretet uralkodik, az tudja, hogy kit hová szokás ültetni, és azt is, hogy miért pont azt a helyet adja át.

Isten helye sokszor változott a családok életében, és ennek okaként a családi élet is rengeteg reformon ment keresztül. Abban a családban, ahol főhelyet engednek Istennek, bizony érezhető az egybetartozás és a szeretet.

Istent kizárva a családi életből, egy hely üresen marad az asztalnál, s bár meglesz mindenkinek a helye, szívünkben mégis ürességet érzünk, ha érzünk egyáltalán. Lehet, hogy így kevesebb ételt kell készítenünk az asztalnál ülőknek, de kihalhat a szeretet, és egy idő után már gyermekeink helye is üresen fog maradni, mert elegük lesz az unalmasnál unalmasabb étkezésekből. Nekik is hiányzik a lényegi társaság.

Bár általánosságban beszélek, úgy érzem, ez számos család esetében igaz! Legtöbbször, akaratunk ellenére is kizárjuk Istent családjainkból. A család melegséggel tölti el szívünk-lelkünk, és sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy együtt vagyunk szeretteinkkel. „Hol szeretet, ott az Isten” olvashatjuk a Házi áldásban. A mai kor emberénél kérdéses, hogy kap-e helyet Isten, főként a családban.

Régebben addig nem ült le és nem kelt fel senki az asztaltól, amíg nem imádkozott, manapság viszont még a szüleinknek is elfelejtünk köszönetet mondani a kapott jóért. Azoknak, aki ott állnak előttünk, nemhogy Istennek! Ez persze mind a szeretet hiányának jele lehet. Ha az imádságot alkalmazzuk mindennapjainkban, akkor ott helyet kap a szeretet is. A mai gyermek – bár nem említi –, de szíve mélyén érzi, ha szeretik, s ezt akarata ellenére is fogja viszonozni.

A család szavunk jelentése nagy reformon, változáson ment keresztül a hosszú évek során, de maga a családi együttlét nem változott, csupán az emberek szerepvállalása. Valamikor íratlan szabályok határozták meg a családi élet felépítését, kialakítva bizonyos „rangsort”. Más volt, mint ma…

Tankó Zsolt Gyimesközéplok 1996. 04. 08.

II. évfolyam

65

Ma az apa szerepe háttérbe került a legtöbb családban, mert neki mindig dolgoznia kell, és amikor a felmerülő problémák megoldásáról lenne szó, hullafáradt, és inkább pihen, mintsem problémamegoldó gép legyen. Ez a mai korban, az e században élő férfiak, családapák legnagyobb nehézsége.

Nem egyszer arra panaszkodnak a szülők, hogy gyermekeik látni sem akarják őket! Nem a tekintélyét veszítette el valahol az a szülő? Mi hányan értünk apáink mesterségéhez?

Amint tudjuk, Jézus nevelőapjától, Józseftől tanulta az ácsmesterséget. Jogos a kérdés, hogy mi hányan ismerjük apáink mesterségét, és hányan is tudunk róla valamit, nem szólva arról, hogy mennyire értünk hozzá? Mert a fiúgyermeknek az apja kell hogy legyen az első példaképe, és akkor biztos, hogy ha minimálisan is, de megtanulja a mesterségét, érdekli, hogy mit, miért, hogyan tesz.

Mi lehet ma is az összetartó erő?

Szeretet. Mit is mond nekünk ez a szó? Mély tartalmú, sokat használt kifejezés. A mai világ emberei ahányan vannak, annyifélék. A szülők már nem úgy nevelnek, ahogyan a szülőktől vagy nagyszülőktől tanulták, hanem ahogyan a társadalom elvárja tőlük. A gyermekeknek megfelelni, nem könnyű. Egy biztos, semmi nem tud egy családot annyira összetartani, mint a szeretet és az egymásra való odafigyelés. Az odafigyelés ad erőt mind a mai napig egy családban a mindennapi akadályok leküzdéséhez, mert „nem magunkért élünk, hanem egymásért”.

A családban a szülők egyetértése döntő szerepet kap, mert bár külön-külön is lehet a gyermeket szeretni, de az töredéke annak, amit két szülő együtt nyújthat gyermekének. Sajnos, a családok többségében nagy problémát jelent a válás. Megfigyelhető, hogy ahol mélyen vallásos mind a két fél, alig lehet válásról beszélni. De miért is? Mert van egy közös pont, az Istenbe vetett hitük, ami egybetartja a családot. A legtöbb családban az anya az, aki táplálja mindezt lelkileg. A hívő anya a gyermek első hittanára. Ő tanítja meg imádkozni, és ő viszi el a templomba, szentmisére. De mi van azzal a gyermekkel, aki elvált szülők gyermeke, és az édesapjánál tartózkodik? Nyitott kérdés…

A családi élet egyben védekezés is lehet a külső támadásokkal szemben. Azt mondják, régebb nem volt ennyi magába fordult ember, mint ma. Egy tényező, ami miatt nem volt ilyen sok depresszív ember, az a családi élet megtartó ereje. Mert az embernek a családi élet biztonságot ad, és akármikor elesik, van, aki felsegítse. Aki egyedül elesik, sokszor inkább a földön marad, mert nincs ereje felkelni. Ültessük tehát bátran Istent asztalunk mellé, és megvallva őt, engedjük be otthonainkba.

66

Az erdĂŠlyi reformkor

„Amit az erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”

Deák Ferenc

Bustya Roland Marosvásárhely 1995. 05. 21.

III. évfolyam

Reformkornak az 1800-as évek első évtizedeit tekintjük, amelyben a nyugati országokhoz képest elmaradott magyar társadalom nagymértékű megújulási, fejlődési, modernizálódási folyamata megtörtént. A korszak égető problémái közé tartozott a gazdasági elmaradottság, szociális vákuum, az ipar hiánya, küszöbön állt a jobbágyság felszámolása és a polgárság kialakulása. Későbbiekben e problémák lettek az alapelemei a formálódó, „ébredező” magyar nemzeti öntudatnak.

II. József halálát követően megindult a nemzet ébredése, amely 1825–1827-re már meg is tette első lépését a modern nemzetállamiság megalakulásához. Ebben a forrongó, válságos időszakban nemcsak a szembenálló felek közt volt vita a magyarság sorsával kapcsolatban, hanem még maguk a reformtámogatók is komoly harcokat kellett megvívjanak egymás között. Mivel többféle elképzelés is létezett, ez komolyan megosztotta a reform mozgalom követőit, voltak, akik békésebb, és voltak, akik radikálisabb megoldásokkal kívánták a magyarságot előbbre vinni.

Ebben a korszakban gazdagodhatott hazánk történelme olyan kiemelkedő vezéregyéniségekkel, mint Széchenyi István, aki a gazdaság fejlesztése által, Kossuth Lajos a politika eszköztárával, Deák Ferenc a jogalkotással remélt sikert, míg Wesselényi Miklós igyekezett mindent fel- és kihasználni a cél eléréséhez.

Hosszú szünet után, hála Wesselényi Miklósnak, Erdély újra bekerült Magyarország érdeklődésének középpontjába. Wesselényi nagyföldbirtokosként Deák Ferenc segítségével mindkét tartomány országgyűlésében felszólalhatott, és közvetítésükkel egyre nagyobb mértékben kezdték el támogatni a közös uniónak a megvalósítását. Felismerték annak a tényét, hogy a magyarországi és erdélyi reform-ellenzék egymásban szövetségesre talált, ezért felvázolták Erdély számára azokat az előnyöket, amelyeket az erősebb és előbbre jutott magyar-országi mozgalom nyújthat számukra. Deák nem győzte hangsúlyozni, hogy Erdély és Magyarország ügye mindvégig egy volt, és egynek is kell maradnia, és ennek érdekében Magyarországnak előbbre kell haladnia a törvényhozás útján, hogy meg tudja teremteni a szükséges jogi feltételeket a közös, jobb jövő érdekében.

Deáknak igaza volt Erdély tekintetében, hiszen Erdélyben is ugyanazokkal a problémákkal kellet megküzdeni, mint Magyarországon, Pozsony és Kolozsvár is egyaránt kifogásolta a bécsi abszolutizmust.

A bécsi kormány látva az erősödő, összefogásra hajlamos ellenzéket, karhatalmilag akarta meggátolni Wesselényi és Deák munkáját, mégpedig Wesselényi császári hűtlenség vádjával való perbe fogásával, illetve ennek folytán börtönre ítélésével. A várt eredmény elmaradt, sőt az ellenkezője következett, mint amit Bécs remélt, mivel Deák szövetségese segítségére sietett a védelem jogi összeállításával, és így behatóbban megismerhette az erdélyi jogrendszert, melynek hatására egyre jobban erősödött az erdélyi és magyarországi reformmozgalom kapcsolata. Az Erdélyi Diéta szétkergetését és Erdélynek a Magyarországtól való elszakítását Deák a pozsonyi országgyűlésen megbocsájthatatlan sérelemnek minősítette, s ezzel Erdély ügyét is a magyar sérelmi politika és politizálás pontjai közé sorolta. Erdély magyar nemzeti mozgalma felfigyelt Deák fáradhatatlan munkásságra, és nagy reményt tápláltak iránta, olyannyira, hogy kolozsvári látogatása alkalmával, 1845. május 16án valóságos ünnepséggel fogadták, aminek fő témája a két ország egyesülése volt. A Kolozsváron elhangzott beszédek egyikén Magyarországot Erdély izmosabb ikertestvérének, Deákot pedig a betegeskedő Erdély orvosának nevezték. Deák erdélyi útja során megtapasztalhatta, hogy az erdélyi magyar közvélemény egyesegyedül csak az uniótól reméli sorsának jobbra való fordulását. A magyarság annyira felbuzdult az egyre szorosabb kapcsolat kialakulása láttán, hogy Zala vármegye közgyűlése indítványozta a császárnál a Partium és a közös határon levő részek visszacsatolását.

Rendületlen munkásságát Erdély békés visszacsatolásért egészen a forradalom kirobbanásáig folytatta, majd a forradalom leverése után a megtorlások korában is merte vállalni.

Talán a magyar történelem nagyjai közül senki sem tartotta Erdélyt olyannyira szívügyének, mint Deák Ferenc, aki Magyarország polgári, társadalmi megújulását csakis Erdéllyel közösen tudta elképzelni.

Kompromisszumokra képes, megfontolt, egyéni vezéri ambícióktól mentes természete volt, amelyet a magyarság mindvégig elfogadott és támogatott, a reformkortól egészen a kiegyezés koráig. Ahányszor látta, hogy a jogrendszer képtelen megoldani a kényes kérdéseket, mindig inkább visszavonult, mintsem fegyverfogásra ösztökélje népét. Széchenyivel és Kossuthtal ellentétben a kompromisszumai voltak azok, amelyek megtartották Deákot a magyarságnak, sőt egyáltalán a magyarságot a későbbi koroknak, és amelyek megteremtették a régóta óhajtott szabadságot és társadalmi jóllétet, de Erdély kompromisszum tárgyaként nála soha nem szerepelhetett.

Deák Ferenc

Wesselényi Miklós

Széchenyi István

Kossuth Lajos

69

Mécses Mécsesek vagyunk a sötétben, világosság fiai; s azt a mécsest, mely bennünk ég, semmi sem olthatja ki.

Holt Dávid Siter 1998. 01. 30.

I. évfolyam

Sötétséget eloszlatni vagyunk mi elrendelve, s örökégő igaz hittel van a szívünk betöltve. Ég a mécses, fogy a viasz; felemészti önmagát, csak hogy e sötét világnak egy kis fényt adhasson át.

S támadjon bár ránk a minket körülvevő sötétség, tomboljon bár kint a vihar, e mécses mégis tovább ég.

egy el nem küldött

levél

Nevem Németh Judit, 70 évvel ezelőtt születtem Magyarországon, egy zalai aprócska faluban.

Családom tagjai, ameddig csak vissza tudok menni emlékeimben, a középszinten felül sohasem emelkedtek, fizikai munkában edzett, becsületes emberek voltak. Sem anyagi, sem szellemi javakban nem dúskáltak, éppen annyija volt minden családtagomnak, amivel szerény körülmények között élték mindennapjaikat. Szüleim már meghaltak, nyolcan voltunk testvérek.

Két évvel ezelőtt a férjem meghalt. Amikor 48 évvel ezelőtt összeházasodtunk, a béke, a szeretet, a mindennapok apró csodáit felvillantó szerelem szigetére érkeztem. Mindenben azonos volt az értékrendünk. Nagyon, de nagyon szerettem, megkaptam tőle mindent, amit egy nő, feleség, anya megkaphat.

Két gyermekem, négy unokám figyelmének fénykörében élek, akiknek szeretete meleg fészekként vesz körül. Férjem halálos betegségével folytatott kilenc hónapos küzdelméről korábban írott könyvemből idézem lányom és fiam zárszavát, amelyek megerősítik a gyermekeimről fentebb írt összegző mondatomat. „Mindannyian kapaszkodunk egy életen át. Valaki azért, hogy magasabbra jusson, valaki azért, hogy ne süllyedjen mélyebbre. Születésünkkor anyánk vigyázó ölelésébe, apánk féltő kezébe, első szerelmünk szikrázó szemébe, társunk szerelmes karjaiba és gyermekeink mosolyába. Ebben a könyvben két ember hosszú éveken át tartó egymásba kapaszkodásának mindössze kilenc hónapos küzdelméről olvashatunk, de nemcsak a sorokat olvasva tudom, hogy sokkal többről van szó. Boldog vagyok, mert ők a szüleim, akikbe viszont én kapaszkodhatok.” „A kapaszkodni szó anagrammája a panaszkodik – ez az, amit ez a két ember sohasem szokott. A könyvben szereplők egymásba kapaszkodnak, hitet, támaszoszlopot adnak, mentőkötelet nyújtanak egymásnak, példát és értékrendet mutatva mások számára is. Köldökzsinór van közöttük, nem létezhet a férfi a nő nélkül, Judit Vince nélkül, anyu apu nélkül, és fordítva.”

Soha nem ejtett rabul a könnyű élet varázsa, semmire nem vágyakoztam, ami becsületes munkával el nem érhető. Hatalmas munkabíró képességemmel, általános műveltségemmel megtaláltam a helyemet minden rendű és rangú ember között. Nem csináltam karriert, nagy dolgokat nem tudtam tenni, az apró munkákat becsülettel végeztem. Ahhoz, hogy az ember a legtöbbet tudja kihozni magából, szeretetteljes megbecsülésre van szüksége. Ezt én megkaptam főnökömtől, Lezsák Sándortól, akinek közel harminc évig voltam a munkatársa, aki a legnagyobb tisztelettel és megértéssel bánik beosztottaival. Mindig lenyűgözött, ahogy különleges humorával kezelte a munka során előforduló bakijaimat, ezzel árnyalva az elkövetett hibáim súlyát, miközben feloldotta bennem az ilyenkor kialakult feszültséget. Én is nagyon becsülöm rendületlen, kitartó, értékteremtő, áldozatos munkáját. 68 éves koromig dolgoztam, akkor kértem nyugdíjazásomat, hogy férjemet ápolhassam.

Komoly betegséggel küzdök, amely behatárolja jövőmet. Fel kell készítenem magam arra, amikor kiszolgáltatott leszek. De addig megpróbálom az élet apró örömeivel megtölteni mindennapjaimat. Vannak hosszú távú terveim, vannak vágyaim, kitűzött céljaim. Hittel, kitartással és erővel birkózom meg betegségem nehézségeivel, ennek tudatában elmondhatom, hogy mostani állapotomban kiteljesedett, gazdag életet élek.

Furcsa érzés fogott el, és egy pillanatra az ijedség kerített hatalmába, amikor a végtelennek ígérkező éjszakán magadhoz vontál és átöleltél, szinte belém kapaszkodtál. Én is átöleltelek.

Meglepő és szokatlan volt ez a mozdulatod, ez nem fordult elő hosszú ideje már. Csodálatos érzés volt, ahogy gyenge karjaid közt megbújva éreztem testednek melegét, nyirkosságát, megérintette a bensőmet. Később ölelésedből kibontakozva elfordultam a másik oldalamra, a műtött lábam miatt gyakran megfordulok fekvés közben. Akkor megszólaltál, és azt mondtad: miért tűnsz el folyton. Alig értettem szavaidat, annyira halkan beszéltél. Visszafordultam, átöleltelek, és így feküdtünk reggelig. Nyugtató simogatásomtól rögön álomba szenderültél, én viszont már nem tudtam elaludni. Szavaid jártak az eszembe: miért tűnsz el folyton?

Háziorvosunk szombat ellenére ma is kijött, bekötötte az infúziót. Minden alkalommal türelmesen viselted ezt a kezelést, de ma annyira feszült és zaklatott voltál, alig tudtunk megnyugtatni. Az utolsó cseppeknél ingerültséged már-már majdnem kiabálássá vált, ami rendkívül szokatlan volt a részedről. Rád egyáltalán nem jellemző módon, szinte felszólítottál bennünket, parancsoló hangon követelted, vegyétek le rólam az infúziót. Végre lefolyt a második flakon is. Az orvost kikísértem, visszamentem hozzád, hogy megnyugtassalak, amikor néhány perc múlva hatalmas görcsös köhögési rohamot kaptál, hánytál. Lemosdattalak, ágyneműt cseréltem, tiszta ruhába öltöztettelek. Erősen rázott a hideg, már nem volt erőd felállni sem. A széket, amelyen mosdatni szoktalak teljesen az ágyhoz toltam és gyenge testedet óvatosan az ágyra helyeztem. Betakartalak, amikor fejedet két kezembe tartva felemeltem, hogy a párnát megigazítsam, meghaltál. Meghaltál a kezeim közt.

Fejedet óvatosan a párnára helyeztem, sápadt, fehérré változott, hideg, élettelen testedet átöleltem, magamhoz szorítottalak, miközben azt éreztem, hogy lelkem darabokra szakad, mert kincseim közül a legértékesebbet, a testet öltött csodát vette el tőlem most a sors, és közös utunk véget ért. Baljóslatú hangulat lett rajtam úrrá a kimondhatatlan veszteségérzés miatt. A hangtalan búcsú pillanataiban az érzelmi bénultság állapotába kerülve megszál-lottként imádkoztam hol némán, hol csendesen, hol zokogva.

Németh Vincéné Judit Budapest

73

Istenem! Sok éve annak, hogy drága páromat mellém rendelted, és most pedig elvetted tőlem. Úton van feléd. Kérlek, küldd elé az angyalokat, hogy segítsenek neki abban, hogy mielőbb eljusson hozzád, hogy karjaid között megtalálja végleg nyugalmát. Bocsásd meg neki bűneit, hiszen mint minden embernek, neki is voltak gyengeségei. Negyvenhat évvel ezelőtt előtted tett fogadalmát soha nem szegte meg. Kötelességről, tisztességről, családjáról soha nem feledkezett meg. Kérlek, adj neki a szíved melegéből, add meg neki az örök élet lehetőségét, megérdemli, mert hős volt, ahogy a betegségével megküzdött.

Karjaimban tartva az éjszakának az a jelenete elevenedett meg, amikor átöleltél. Most értettem csak meg, hogy ekkor elbúcsúztál tőlem. Életem hátralévő részéig el fognak kísérni utolsó szavaid: miért tűnsz el folyton?

Amikor agyamhoz is eljutott a gyász fájdalma, könnyeimet szabadjára engedve csendesen sírtam.

Patakokban folyó könnyeimet letörölve fiadat hívtam telefonon, aki rögtön feljött és téged átölelve csak anynyit mondott: éreztem még apa pulzusát. Én úgy gondolom, hogy az adrenalin dolgozott benne, és nem a te pulzusodat, hanem zaklatott szívének dobogását érezhette. Megérkezett menyed és az unokák, majd a lányodék is. A csend szép lassan reánk telepedett. A némaságot néha megszakította egy-egy mondat, amivel felidéztük közös múltunk szép emlékeit. Szemünkkel simogattunk, miközben mindig meg-igazítottunk rajtad valamit, ki a hajadat, ki a pólódat, ki a kezedet, hol a takarót vagy éppen fejed alatt a párnát. Azt hiszem egy utolsó érintéssel akartunk tőled búcsút venni. Szeretteink könnyes szemét nézve arra gondoltam, hogy elveszíteni valakit, akit nagyon szeretünk, az az emberi lét egyik legfájdalmasabb tapasztalata.

Mindenki elment, magamra maradtam. A gyógyulás elérésének kudarca miatt zaklatott lelkiállapotomban csak haragot, dühöt éreztem. Bűntudat gyötört, megtettem-e mindent? A fájdalom maga alá gyűrte korlátlannak hitt erőmet, és az ágyra rogyva, zokogva elaludtam.

A hajnal fénye a függönyön átszűrődve az ágyamon talált ruhástól, cipőstől. Az ébredés utáni valóság a virradat pillanatnyi varázsát megtörve a hogyan tovább kérdéssel szembesített. Termékeny fantáziám csődöt mondott. Összeszedtem magam, és elmentem a misére. A templomból hazaérve szárnyaszegett madárként kedvenc székedbe ülve arra gondoltam, hogy mekkora nagy bátorságra volt szükséged a fájdalommal és az elmúlással való szembenézéshez. Betegségeddel vívott harcodat tiszta tudattal, hatalmas önfegyelemmel vívtad meg, hőssé váltál. Én is megköszöntem a jó Istennek, hogy adott nekem annyi erőt, hogy tudtam számodra olyan környezetet biztosítani, amiben életednek ezen rendkívül nehéz időszakában is megőrizhetted méltóságodat. Őrangyalként állhattam betegágyad mellett úgy, ahogy életed folyamán te is őrzőangyala voltál családunknak. Hálát adok a sorsnak, amiért lehetővé tette azt, hogy mi ápolhattunk, gondozhattunk, és utolsó utadra otthonodból, az oly annyira szeretett családod köréből indulhattál el. A hirtelen rám szakadt csendben az üresség szaggatta lelkemet. Gyötrődtem, rettenetesen elhagyatottnak, magányosnak éreztem magamat. Bármit csináltam, bárhova néztem, mindenről csak te jutottál az eszembe. Gyötrelem volt a nap minden egyes perce. Szinte féltem az üres lakástól, a csendtől, rettegve gondoltam a jövőre, hogy mi lesz velem nélküled. Féltem, hogy összeomlok ettől a nagy fájdalomtól. A szennyesből kiszedtem azt a pizsamádat, amit néhány nappal ezelőtt cseréltem le rajtad, az arcomat belefúrva érezni akartam testednek illatát, azt az illatot, amit én annyira szerettem, ami csak rád volt jellemző, és amitől a „kémia” annyira jól működött.

74

Olyan gyakran adtál erőt nekem tisztán sugárzó tekinteteddel. Kérlek, most is segíts, hogyan lehet ezt elviselni. Az az érzés, hogy soha többé nem ölelhetlek át, nem hallhatom többé bölcs gondolataidat, tanácsaidat szorongással töltött el. Az emlékek folyamatosan elárasztottak, túltengtek bennem az ellentétes érzelmek, mint a düh, a szeretetvágy, a bosszúság, a bánat, az önmarcangolás, a harag, a szomorúság, a hiányod. Eszem felfogta, de a szívem még tiltakozott, képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy nem vagy többé. Folyamatosan Istent kértem számon, vele perlekedtem, miközben attól féltem, hogy a veszteségem miatt gyökeresen megváltozott életem ne sodródjon rossz irányba.

Hiányod alig volt elviselhető.

Az éjszakám viszonylag nyugodt volt, de a hajnali ébredés után még a létezésem is fájt. Fájt, hogy megint egyedül ébredtem. Jártam, keltem a lakásban, gyertyát gyújtottam, fényképedet nézegettem, megsimogattam az üveggel borított arcodat.

Azt hiszem a késői ősz egyik legmelegebb napja volt az a nap, amikor testünket gyászruhába, szívünket, lelkünket az emlékekbe burkolva indultunk a temetőbe. Nem volt még fagy, az ősz, az elmúlás jellegzetes színeibe öltöztetett hatalmas fák lombjai között az ég kékje ragyogva tört át, a nap sugarai elárasztották a szóróparcellát.

A ravatalozóban igyekeztem fegyelmezett lenni, szinte nem láttam, nem hallottam semmit, mert gondolataim csak nálad jártak.

Mindent köszönök neked, a varázsütés erejével hatottál rám. Belőled építkeztem, tiszta jellemeddel, méltóságoddal valósággal kiragyogtál, ahol megjelentél. Most ismét megköszönöm neked a nyugodt, mosolygós, boldog életemet. Tudom, hogy az emlékek idővel elhalványulnak, a közös múltunkra is a feledés homálya fog borulni, de az irántad érzett szeretetem megmarad. Örökre bennem élsz, ugyan már nem velem, de mindig az életem része maradsz. Az igazán fontos dolgokat, az emlékeimet, veled kapcsolatos élményeimet pedig senki sem veheti el tőlem.

A temetésedre sokan eljöttek. Rokonok, barátok, szomszédok, egykori és mai munkatársaid, hogy végső búcsút vegyenek tőled. Ferenc atya búcsúztatott. Az egyetemista Balázs ministrált, és eljött Imre is, az erdélyi kispapnövendék, akit arra kértem, hogy a szertartás végén olvassa fel köszönősoraimat, mert én ezt nem tudtam elmondani.

Lélekig ható kép volt, amikor a vízsugarak ölelésében a hamvaid szétszóródtak, éreztem, hogy lelkem eközben ezer darabra szakad.

Csak ennyit mondtam magamban, elengedlek, mert szeretlek, mert már nincs visszaút.

Két éve hagytál magamra kedves társam, még mindig fájdalmasan hiányzol. Mint annyiszor közös életünk során már megtettem, most ismét megköszönöm neked azt, hogy a sors a legcsodálatosabb ajándékát kaptam meg azzal, hogy veled élhettem és szerethettelek. Nélküled nem tudtam volna azzá válni, amivé lettem. Gyönyörű életet éltük együtt, és ezt a ritka ajándékot negyvenhat évig birtokolhattam. Köszönöm!

75

könyvről A mennyország benned kezdődik Anselm Grün

Milyen érdekes cím… Eltűnődtem ezen, amikor először vettem kezembe Anselm Grün bencés szerzetes könyvét. Talán az előítéletnek engedve még az is megfogalmazódott bennem, micsoda naiv cím, hát akkor mit rejthet maga a tartalom? Kellemes meglepetés ért, amikor elkezdtem e könyvet mélyrehatóbban „tanulmányozni”.

Az olvasók kedvéért röviden ismertetem a könyv felépítését: a szerző frappáns előszavával kezdődik, tekintve, hogy egy új kiadásról van szó. Néhány oldallal odébb találjuk a bevezetőt, melynek célja, hogy ráhangoljon bennünket az utazásra, amely által nemcsak önmagunkhoz juthatunk közelebb, hanem jó Istenhez is. A szerző könyvében, tizenkét fejezeten át vezet bennünket a mélyből fakadó lelkiségtől a kísértéseken, a gondolatok és érzések elemzésén át egészen a szenvedélyek kezeléséig, valamint a halál, a kontempláció (szemlélődés) és az alázat tematikáját a sivatagi atyák szellemében bemutatva.

Mit is akarhat ez a német szerzetes tőlünk? Szemléletmódváltást a lelki életben? – kérdezhetnénk. Könyvünk szerzője arra bátorít bennünket, hogy lelki életünkben hagyjunk fel a hatalmas ideálok kergetésével, amelyek végeláthatatlan és teljesíthetetlen célokká gyöngyöződnek, s amelyekbe beleroppanhatunk. Könnyen megtörténhet, hogy ideáljainkkal túlzottan azonosulva, hamis képet alakítunk ki önmagunkról, s amikor szembesülünk bűnös énünkkel, hatalmas törés keletkezik bennünk. Ezáltal az elnyomott érzéseink, gyengeségeink a felszínre jutnak, s azt üzenik: „te nem ez vagy, akinek hitted magad”. A szerző az önismeret útjelzőjét adja kezünkbe, arra hív, hogy lelki életünkben először is merüljünk alá önmagunk keresésébe, hogy önmagunkat megtalálva ráleljünk Istenre is, s így egészséges énképet kialakítva tudjuk Istent is megismerni. Ez lenne a mélyből fakadó lelkiség, amit legjobban a sivatagi atyáktól sajátíthatunk el. A sivatagi atyák bölcsessége nagyon is naprakész válaszokat ad a lelki életre vonatkozóan, hiszen megélt és bevált tapasztalataikat adják tovább. Hiszen „a sivatag az a hely, ahol kíméletlenül szembesülünk önmagunkkal és árnyoldalainkkal”. És éppen ez is lenne a feladat, lentről indulni: a gondolatok, érzések szintjétől, a szenvedélyek és a gyengeségek kezelésén át, amely nem mellőzi az aszkézist, s ez által eljutni az Isten iránti nyitottságra. Miért szükséges nyitottság és a mélység? Mert nem fél megvizsgálni önmagát (és saját árnyoldalait), és mindezt odaadni az Istennek. S így leszállva önnön valóságunkba felülemelkedhetünk az alázat útján a kegyelem forrásához, Istenhez, aki begyógyítja legmélyebb sebeinket.

Olasz Béla Máréfalva 1995. 02. 10.

III. évfolyam

filmről Coco Chanel

Gabrielle Bonheur Chanel legenda marad örökre. Kreatív alkotásai megpecsételték a divat addigi unalmas világát, és teljesen új távlatot adtak a nők és a világ számára.

Filmünk Chanel párizsi divatházában játszódik, ahol épp egy tíz éve várt ruhakollekció készül bemutatásra. A divatbemutatón sok az újságíró, a kritikus és a „fogyasztó”, akik várják a ruhakölteményeket. Csalódnak, mert jobbra számítanak, a sajtónak is negatív a véleménye. A reakciók miatt Coco ráeszmél, hogy az emberek már nem olyanok, mint régen.

Ekkor nyerünk betekintést életébe, és láthatjuk gyerekkorának történéseit. Édesapja vándorkereskedő, édesanyja pedig varrónő volt, aki beteg, és tudja, hogy már nincs sok ideje hátra; Gabrielle húgával együtt mellette ügyeskedett a varrásban. Nem sokkal később meg is halt az édesanyja, akinek temetése után édesapja azonnal a saumuri gyerekotthonba helyezi el a lányokat. Itt nőttek fel.

Tizennyolc éves korában elhagyja az árvaházat, és munkát keres. Egy varrodában kezd dolgozni, tehetségét itt villanthatja meg először. A bolttulajdonos egyik kliense felfigyel rá, és beleszeret.

Szerelméért otthagyja állását, kedveséhez költözik, ahol kalapokat kezd készíteni. Eközben megismerkedik egy angol úriemberrel, Boyjal, aki a kedvesének a legjobb barátja. A találkozás ráébreszti Chanelt, hogy nem tesz jót az a bezártság, amiben él, és önszántából elhagyja a birtokot, ahol élt, hogy a városban megvalósíthassa álmait. Párizsban kibérel egy lakást, és kalaposboltot nyit. Sajnos az üzlet nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, még lakbérre sem futja az eladásokból.

Amikor már úgy tűnik, hogy vége, újból felbukkan angol barátja, Boy. Ő karolja fel, és segít beindítani vállalkozását. Lassan egymásba szeretnek. Bár a kalapárusítás jó üzletnek bizonyul, az első világháború kitörése derékba töri a vállalkozást. Deauville-be, a kis tengerparti városba vonul vissza Gabriella, ahol rájön, hogy a háború idején a nőknek kényelmes ruhákat gyárthat, ráadásul olcsón.

A háború elmúltával Chanel megalapítja párizsi divat-házát, kiteljesítve ezzel kezdeti vállalkozását. A ruhák mellett – a szépség kellően elegáns megérzéséhez – parfümöt alkotott, Chanel N°5 néven.

A film záróakkordjaként Chanel vadonatúj kollekciója által megismerhetjük a nőt: az alkotót és az alkotottat.

A film két eseményszálon fut: múlt és jelen egymásba játszásán. Divatházban kezdődik, e köré is szövődik a szál, mely elmeséli magát a történetet. Prizma ez, amelyen Chanel szemszögéből kivetül élete munkájának minden színskálája.

A film nosztalgikus zarándoklat egy életút mezsgyéjén.

Múltidézés, romantika és kemény munka tökéletes harmóniája. A szellemé, mely nem adta fel vágyait, és képes volt minden tekintetben önmaga lenni. Elképzeléseinek határait senki sem kezdhette ki, emlékét mind a mai napig a legnagyobbak közt őrizzük.

Blaga Antoniu Hegyköztóttelek 1996. 09. 05.

II. évfolyam

79

zenéről örökre enyém

Sokat hallunk a zene jótékony hatásairól, arról, hogyan befolyásolja hangulatunkat, fejleszti az ember kognitív és érzelmi, társas készségének fejlődését. A zene gyógyít, sokrétűen hat az idegrendszerre, annak fejlődésére, megtanít csodálkozni, és tartást ad. Amióta az ember felfedezte a hangok misztikumát, azóta ragaszkodik ehhez a talán megmagyarázhatatlan erőhöz. Az idők folyamán rengeteg zenei stílus, hangzás, életérzés alakult ki, amelyek tömkelegében elveszhet az ember. De mindenki azt hallgat, amit szeret. Miért szeretünk különböző zenéket? Válogatunk hangzás, hangulat, szöveg szerint. Vannak olyan darabok, amelyekben nem találunk emberi hangot, de vannak, amelyekben csak az emberi hang dominál, a szöveg vagy épp ennek hiánya adja meg azt, amire éppen vágyunk. A festő fest, az író ír, a zenész zenél; így közli érzéseit: bánatot, örömet, szerelmet, félelmet, valami újat, akár reformot.

Említettem már, hogy a zenei áradat sokaságában elveszhetünk, de ugyanakkor meg is találhatjuk azt, ami épp megment.

Mindegy-e, hogy mit hallgatunk? Természetesen nem, azonban ez annyira nem egyértelmű manapság, főleg nem a fiatalok körében. Ami éppen felkapott, népszerű, szinte minden fiatalt magával ragad, és csak nagyon kevés az, akit nem. Ők a különcök a többiek szemében, én őket útkeresőknek nevezném.

Az értékvesztés korában nehéz ráakadni igazán „értékes” zenére, de nem lehetetlen. Mindig is voltak és lesznek művészek, akik kissé kilógnak a sorból. Úgy gondolom, ezen a vonalon indulok el most kicsit én is.

Albert István Kézdivásárhely 1991. 08. 16. diakónus

A vallás a könnyűzenében elég ritkán jelenik meg, és ha mégis, akkor mintha ez rontana a népszerűségén. Tabu a vallás, nem olyan témának tűnhet, mint mondjuk a szerelem, holott mindkettő érint mindenkit. A fiatalok nagy része kínosnak tartja, ha olyan zenét hallgat valaki, amelyben vallásos motívum fedezhető fel. Ebben a tekintetben mondható reformembernek Kovács Ákos, aki magát a szerelem és a vallás utolsó balladamondójának tarja. Mesterien tud dalszövegeiben játszani a szavakkal, s mindezt úgy, hogy avatatlan fülek nem tudják bennük felfedezni a szerelmet és az Istent kereső embert. Ákos dalaiban nem egyoldalú, az ő zenéje az ember sokoldalú lelkének több pontját is képes megszólítani. Kevés olyan könnyűzenész van, aki felvállalná vallásosságát, Ákos köztük van. Zenéjében nem hangoztat különösebb tanokat, csak az ember legmélyéből előtörő isten-, ember- és önkeresés hangja szólal meg. Ákos még a kezdetekkor, a Bonanza Banzai együttessel robbant be a köztudatba (1987), amellyel kilenc albumot jelentetett meg. 1994-től a zenekarral párhuzamosan kezdett szólókarrierbe. Mára már Magyarország egyik legkiemelkedőbb könnyűzene-énekese. Saját maga írja a dalszövegeket, sőt gyakorta a zenét is. Ezen felül verseket is ír, eddig öt verseskötete jelent meg. Ákos összetett előadóművész, ez jelenik meg dalszövegei komplex mondanivalójában is.

Reformátornak mondható abban a tekintetben is, hogy mindig ragaszkodik a legújabb zenei felszerelésekhez, legmodernebb zenei berendezésekhez. Az elsők között volt a magyar palettán, aki 360 fokos betekintést biztosító videoklippel állt elő. Életművész, aki szavaival és zenéjével rengeteg embert meg tud szólítani. Az Igazán című száma (nehéz ráakadni igazán „értékes” zenére) nemrég jelent meg, és ez az a dal, amely hozzávetőlegesen demonstrálja Ákos álláspontját az Istennel kapcsolatban.

A dalból a mélyen hívő ember szólal meg, aki kér, keres, kérdez és szembesít. Az alábbiakban a szöveget boncolgatjuk a teljesség igénye nélkül. A dalt egy Szent Páltól, az 1Kor 13,12-ből vett kép levonatával indítja. Az ember végessége, tudatlansága, elesettsége nyilvánul meg ebben a kezdésben, sőt a második szakaszban is. Azé az emberé, aki homályosan lát abban a tükörben, amelyet talán önmaga tört össze. Ez a láthatatlan érzékelése.

A refrén célt ad a dalnak. Időt kér (végességében) érteni, keresni, az utolsó refrénben pedig szeretni őt, aki hív, meghív, hogy láss igazán (a nem homályos tükörben). A végítélet képe a harmadik szakaszban jelenik meg, amely próbál távlatot adni, szemet nyitni, rádöbbenteni az élet értelmességének a keresésére, Isten keresésére. Ez a döbbenet éri el a tetőpontját az úgynevezett prózai részben (ötödik szakasz), ahol rámutat az ember Isten nélkül való magatehetetlenségére. (Csak akkor nem történik így, ha ő az emberben is megjelent.)

E kis felületes elemzéspróbálgatásból is kitűnik meglátásom szerint az a nagyszerűség, amely átjárja Ákos dalait. Az a szelíd durvaság, amellyel szembesít és vall, magával ragadja az embert, hiszen őszintén beszél arról, akit ő is és mi is csak tükörben és homályosan látunk, arról, aki „örökre enyém, de mindig várom, nem valóság már nem is álom...” (Átölel). Ahhoz, hogy átérezzük a hangulatát annak a kisugárzásnak, amely Ákost körülveszi, szükséges, hogy ne csak belehallgassunk, hanem belelássunk, beleérezzünk dalaiba.

Kezek sóhajába kapaszkodtál, Istenem.

Létbe hívtad a magad emberét, az egykét, ki földből sarjadt létével örömet vél, ahol kér elmét, egy kis kapott malasztot s idegen vigaszt, nagyon most.

Rám nézel, a sötét berkeiben rejlő, magányosan vacogó kölyökre.

Olyan hitetlen, dúlt, daganataitól fuldokoló, vásott eszű, kényszerelvű madárdal lett belőle.

Hajnal előtt zaklatott békéjét szánalmasan könyörgi a népekre, téged ostromol, s te csak nézed, s mosolyod tavában hallgatja a mindenséget, ha halni s hallgatni képes lenne, szeretni, mit nem értett, kezet rázna, de nem érez semmit és senkit…

Eltekint örömedtől, nem dönt.

Csak élni vél, veled vagy ellened régi vétkét újjá teremti minden est, amikor a szemekben távolinak tűnő érte jön… vágyakozol, s valahol várakozol…

Csended szüli a holnapot Jánossi Imre

Vers - Vass Csaba

(odakintieknek az)

IDEBENT(ről)

Fél év távlata bír röpke szóra, kérdezget, oktatgat, kerülget.

A filmről, amelyet több mint háromezer ötszázan tekintettek meg, a filmről, amely erdélyiként három nyelven tárogatja kapuit nézői előtt.

A filmről, amelynek költségvetése nullához közeli. A filmről, amely ki tudja, révbe ért-e?

Imázs vagy mese?

Egyik sem. Imázsnak hosszú, mesének unalmas. Mesélő imázs. Mesél mindenről, mi napkeltétől napnyugtáig kitölti az itteni életteret. Álmos reggelről, könyvtárállományról, takarításról, imáról, távoli és közeli ismerős arcokról. Az önképzőkör akkori elnökeként nem ezt szerettem volna. Hatásvadászatra vágytam, „ez igen!” jellegű fogadtatásra. Készítői azonban tükröket kerestek, megtörölgették, és elhelyezték itt-ott, elől-hátul. Vártak kérdéseikre, nem mellesleg elég sokáig. A határidő sürgetése miatt a gyors munka kelepcéjében találták magukat. Jó volt ez? Utólag, visszatekintve, igazán megérte.

Zúgolódások, vádak A film terjedelmes volta a maga negyvenhat percével nyílván nem a mai nézők gyors fogyasztását szolgálja. Ahhoz, hogy időt szakítsunk megnézéséhez, nagyon érdekfeszítőnek kell találnunk. És ez vagy összejön, vagy nem. Kellően reprezentatív vagy merőben visszataszító? A felsorolt vádak megfogalmazóinak többsége vontatottnak látja a sok „imabejátszást”, a smink nélküli, lesifotósként elkapott reggeli elindulást, az órákat, s ahogy sorolom magamban, rájövök, hogy mindent. Ez azt jelenti, hogy vontatottnak ítélt életünk ennyire lehangoló?

Jánossi Imre Csíkszentsimon 1991. 12. 04. diakónus

Homemade…

A gyártás során használt minden eszközünk saját volt, amelynek felhasználásához komoly önképzés kellett. Kamerasínt építeni, vagy éppen steadicamet összeszerelni meglehetősen macerás feladat, a vágáshoz használt számítógépek pedig sokszor lehelgették ki lelküket. Mindent a rövidnek mondható szabadidőnkben szeretetből tettünk, hogy képet nyújtsunk az újonnan érkezőknek, az ide belátni vágyóknak, az innen eltávozottaknak. A magunk szemszögéből…

Jó volt veletek imádkozva elaludni…

Egy kedves visszajelzés… Utal az utolsó percekben elhangzó magánimára. Egyszerű szavak, spontán, meg nem írt helyzetben. Íratlan „forgatókönyv” szerint, akárcsak a többi bejátszásban. Mindenki arról beszélt, ami épp akkor eszébe jutott (bevallom, néhol vannak furcsaságok…).

Képiesített valóság?

Lelket cirógató a kezdet. Állóképek az udvarban. Virág, padok, falak, napsugárjáték. Levelek, fodrosak. Kápolna, feszület, szögezett láb. Nyugvópontok, találkozási helyek, léttartalmak szülészete. Minden szépséget bezáró, óvó miliő. Itt életek születnek, fejlődnek, csalódnak, vándorolnak, visszavágynak. Több, mint kétszázhatvan év nosztalgia, minden majdnem változatlan.

A miértek megmaradnak Aktualizáltuk az eddigit – mi magunk. Nem kérésre, nem feszengve. Nem kereskedelemnek, látóknak szánva bocsátottuk útjára. Van, aki lát, s van, aki látni vél. A holnap nagy kockázat, de mi a jelenben élünk.

86

inter nos 500 300 20

A nevem dr. Gudor Kund Botond, a gyulafehérvári református egyházközségnek vagyok fungens lelkipásztora és egyúttal a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese. Korábbi szolgálati helyem a hegyaljai Magyarigen volt, ahol 16 évi szolgálat alatt egy halódó szórványközösséget sikerült pásztorolnom, revita-lizálnom. Három leánygyermekem van. Szolgálati felelősségem kiterjed az alvinci, szászsebesi, marosszentimrei, pókafalvi, vingárdi, szászpéterfalvi és kisenyedi református filiákra is. Teológusi mivol-tomat egyháztörténeti, történeti érdeklődésem egészíti ki. Előbb történelemtanárként, majd egyetemi kutatóként és előadóként is tevékenykedtem. Több könyv és tanulmány szerzőjeként, a szórvány története, a barokk református lelkiség, a 18. század történetírásának históriája, Bod Péter történetírása foglalkoztat. A civil társadalomban a Bod Péter Alapítvány segítségével magyarságépítő-megtartó munkát végzek.

Gudor Botond református esperes

Gyulafehérvár

Miben látja a reformáció arcvonásait az elmúlt ötszáz év során az európai és más társadalmakban?

A reformáció tegnap és minden időben szükségszerűség. Ez nem csak a protestáns egyházakra, hanem a keresztyénségre – általános érvénnyel – vonatkozik. A protestáns reformáció megváltoztatta Európa felekezeti térképét. Megosztó és teológiai vitát gerjesztő jellegén túl: a protestáns Észak, a katolikus Dél, a katolicizmus és protestantizmus önmegvalósító és konzerváló 16. századi harca azonban nem feltétlenül szembenállást, hanem identitáskeresést, önmeghatározást jelentett. A protestáns és a katolikus (és görögkeleti) teológia szentírásértelmezési vitája több folyamat elindítója: egyházszerkezeti változások (kálvini presbitérium), zsinati folyamatok (trientinum, német zsinatolás, erdélyi zsinatok és országgyűlések) és teológiai tisztázások (szentháromságtan, úrvacsoravita, mariológia, predestináció, krisztológia, megváltástan) voltak a folyamat útmutatói.

Egyháztestek tűntek el, alakultak újjá, és jöttek létre. Ily módon a reformáció a középkori egyház testébe – mind református, mind katolikus vonatkozásban – erőteljes dinamikát hozott.

89

Megváltoztatta Európa gazdasági és egyház-szociológiai arculatát, egyetemi oktatási központokat hozott létre, szociális gondokat oldott meg (árvaházak, ispotályok, a kölcsön fogalma stb.), de kényszerűen hatott a katolikus vallásvédelem imperatív megfogalmazására (jezsuiták, katolikus reform és ellenreformáció). A reformáció erdélyi arcvonása a részleges vallási tolerancia (tordai országgyűlés, 1568) és a vallási együttélés módozatainak megkeresése és gyakorlása. Más társadalmakban a szociális inklúziót és társadalmi felszabadulást (Dél-Amerika protestantizmusa) a gazdasági-szociális igazságosság és önmegvalósítás lehetőségét (Észak-Amerika – Max Weber-i gondolatok, rabszolga-felszabadítás), de a folyamatos teológiai megújulást is (Svájc – Karl Barth, Németország – Rudolf Bultmann) jelentette. Be kell azonban látni, hogy vallásipolitikai megosztó tényező is volt: egyházilag a protestantizmusnak négy fő ága volt (lutheri, kálvini, unitárius, szombatos-anabaptista, mennonita stb.), amelyek egymás közötti teológiai szinkretizmus jegyében vitatták sajátjuknak vélt igazságukat. Erre a legjobb példa a Mohács utáni (1526) magyarságunk egyháztörténete. A tanítói hivatal egyedüli mértéke – a Szentírás – sokféle arculatot kölcsönzött a protestáns Európának.

Az óhajtott protestáns egyházi arculat a mély krisztushit, amely a Megváltó keresztjébe kapaszkodva, az örökkévalóság és megváltás ígéretében bízva, Krisztus egyházát (egyházait) a szeretet földi útján, hitben tartani meg. Ez talán a szekularizáció 21. századi ellenszere is lehet...

Ha ma indulna el a reform, mi változhatna? Lényeges vagy járulékos problémákat oldana meg?

A reformáció az egyház belső megújulását szerette volna. Az integráció lehetőségének elszalasztása külön egyháztestek kialakulását eredményezte. A protestáns egyházakon belüli szakadás arra utalt, hogy a társadalmat motiválta a hit. Európa ma szekularizált kontinens. Ennek csírája ott van a többi kontinens életében. Ha ma indulna el a reformáció, akkor annak az lenne a nagy feladata, hogy az embereket Istenhez visszavezesse. A reformáció öt solatana – sola fide (egyedül hit által), soli gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Krisztus), sola Scriptura (egyedül a Szentírás), soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség) – ma is érvényes. Járulékos gond a vallástalanság, az egocentrikus gondolkodás, az élet védelmének a tagadása, az egyéni szabadságjogok hangoztatása, a szabad gondolkodás érvényesítése, a szegénység, a drog, a háború és fegyverkezés? A reformáció ma azt jelenti, hogy a Krisztustól eltávolodó világban Krisztus jó vitéze vagyok-maradok. Ami akkor és ma is jó példa, hogy a személyes egyéni, személyes családi hitelesség az, amely szótlanul is evangélium. Az embereknek ma példaképekre van szüksége. Reformáció (semper reformanda – folyamatos reformáció) az, ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a keresztyén közösségünk nagy családja megmaradjon, fejlődjön. Így orvosolhatóak a lényeges és járulékos dolgok is.

Az egyház belső élete is újulásra szorul. Ez azt jelenti, hogy nem világiasabb, hanem krisztusibb kell maradjon. Ma már „hagyományos”, „tradicionális”, „történelmi” egyházakban élünk. A tradíció nem lehet kizárólagos célpont. A szekularizáció önzése és hitnélkülisége elég sok változást kér tőlünk, minden keresztyéntől. Ez az ökumenikus mozgalom célkitűzése és a keresztyén egység vágya.

90

Szórványban, itt, Gyulafehérváron, miből táplálkozik egy gyülekezet? Fektet-e hangsúlyt önmaga és közössége mindennapi reformjára, miként adja át hitét és meggyőződését?

A gyulafehérvári gyülekezet heterogén, Erdély számos régiójából (Maros-mente, Kolozs, Aranyosszék, Székelyföld, Küküllő-mente) származnak a közösség tagjai. Kihívást jelent ezt a közösséget összetartani, működtetni, megtartani. A reformációt mint örökölt hagyományt hozták és élik meg egy jobbára ortodox világban. Kapaszkodót jelent ez Krisztus és nemzeti létük megélésének irányába is. Látni lehet az intenzívebb lelkiségből érkező egyháztagok lelkesedését, érezni lehet a „szolgáltató egyház” számára kiírt elvárásokat a szekularizáltabbaknál. Mégis élő gyülekezet ez, olyan magyar végvár, ahol anyanyelvén hallhatja ember Krisztus evangéliumát. Ha valamire vágynak az emberek, az a vasárnapi igehirdetés és az úrvacsoraosztás lelket gyógyító pillanata, a gyermek- és ifjúsági táborok, beszélgetések és közös tervezések.

Tanuljuk a táplálkozás módját, hiszen a világ „beetet” sok mindennel. Számunkra a hit, a remény és a szeretet az, ami igazán jövőképet adhat földi egyházi létünknek. Ez elégséges lehet azoknak is talán, akik csak a keresztelés, az esketés és a temetkezés szent pillanatain át látják az egyházat. A húsvét, a karácsony és a pünkösd meghitt pillanatai, a segítőkész, szerető emberek jelzik nekem, hogy jó helyen vagyunk, vagyok…

Számomra Gyulafehérvár a szolgálat helye. Krisztus és népem szolgája vagyok. Ebben sok munkatársam van. Elsősorban a családom, gyermekeim. Másodsorban mindazon katolikus, ortodox és evangélikus szolgatársak, akik a krisztusi szeretet magvát és nem a széthúzásét hintik közösségeinkben. Mivel a lelkipásztori szolgálat szent feladat, önmagában nehéz ezt a bűnös embernek tökéletesen gyakorolni. A mindennapi reformáció azt jelenti, hogy belátom a tévedésem, és bocsánatot kérek, térdre hullok, de felemelkedve továbbmegyek, elfáradok, de mégis küzdök, elcsüggedek, de mégis reménységem van. Nekem, nekünk „mindenre van erőm a Jézus Krisztusban, aki megerősít”. Esperesi szolgálatomban célként látom szolgatársaim munkájának jobbítását, hogy népünk ne maradjon lelki-testi táplálék nélkül. Amikor szószéki szolgálatom vagy életem erről beszél, akkor máris átadtam valamit abból, amit Krisztustól, illetve szüleim és nagyszüleim, népem hitéből kaptam. Ön miként gondolkodik a reformról, a reformáció eseményéről ebben a helyzetben, hogy katolikus kispapok kérdezik?

A reformáció elkerülhetetlen volt. Sajnálom, hogy az akkori történelmi körülmények szétválasztották egyházainkat. Két dolog azonban, főleg Erdélyben, összeköt katolikus testvéreinkkel. Az első Krisztus, a második anyanyelvünk és népünk szeretete. Itt, Gyulafehérváron lett légyen szó egyházközségekről, oktatási intézményektől, magyar civil szervezetekről, társadalmi életről, csak együtt lehet harcolni a 21. század kihívásai – a szekularizáció és nemzetvesztés – ellen. Ebben a szövegkörnyezetben nem lehet, és egyenesen bűn 17–18. századi, idejétmúlt és a történelem által kárhoztatott retorikát használni. A reformáció átalakította az egyház tanítását és adminisztrációját, de csak akkor maradhat meg hitelesnek, ha szolgálni tud. A reformáció ma is szolgálat. Ha a leendő kispap szolgatársaimra gondolok, mindig kísért egyetemi éveimnek szép emléke: a barátságok, vizsgaizgalmak és diákos pajkosságok. A rend és szabály mögött azonban látom, hogy nemcsak a tanárok kitartó igyekezete, hanem sok szülő, teológus szívós akarata, hite, anyagi áldozata jelzi azt, hogy valahol Krisztus világító lámpása szeretne lenni. Emiatt reformátusként sosem tekintek katolikus testvéreimre másként, mint szolgatársakra, akik fáradhatatlanul dolgoznak egy krisztusibb világ megvalósításán. Ahhoz, hogy ezt közösen tegyük/tehessük, szükség van mindegyikünk lelki megújulására. Márton Áron püspököt parafrazálva: ezért sose fáradjunk el munkálkodni.

91

VI. NTTK

CATHOLICE REFORMARE ©Szőcs Zsolt

©Szőcs Zsolt

Marton József professzort kérdeztük arról, hogy miért volt fontos ez a tudományos teológiai konferencia.

Konferenciánkat abból az alkalomból szerveztük meg elsősorban, hogy háromszáz évvel ezelőtt térhetett vissza az erdélyi püspök az ősi püspöki rezidenciájába, és a nehéz időszakot is jó áttanulmányozni. Tehát a catholice reformare egy kicsit arra is utal, hogy a katolikus egyház önmagában is megújulhat. Sőt elmondhatjuk azt is, hogy százhatvan éven keresztül az erdélyi katolikus közösségnek nem volt püspöke, és ezalatt az idő alatt is a nép, a krisztushívő nép megtartotta a vallását, ragaszkodott hozzá, és ahol nem történt meg úgymond az átállás vagy az átkényszerítés, ott tovább is élték a hitüket szerény körülmények között. A fejedelmi korszakot azért is vizsgáltuk, mert ez valóban tűzpróba volt az erdélyi katolikusok számára. Mondhatnánk azt is, hogy megfogyva, de mégsem legyőzve éltek ekkor a katolikusok.

A konferencia meghívottjai is igyekeztek azokra az átmeneti pontokra vagy kényes pontokra odafigyelni, amelyek a katolikusokat jobban érintették. Tehát ha vesszük az első időszakot, annak a felvirágzását is jelenthette volna a Báthory-korszak. Ebben az időben a katolikusok új erőre tesznek szert. Mégpedig olyan erőre, ami aztán a későbbiekben is elégséges volt számukra ahhoz, hogy az úgynevezett református fejedelmi időszakot is túléljék. Ebbe az időszakba kaptunk részletes betekintést. Az úgynevezett széles látókörű Bethlen Gábor fejedelem már egy kicsit türelmesebb valláspolitikát folytatott, és az ő idejében megszületett az ún. kettős sor az erdélyi hierarchiában. Itt, a fejedelemségen belül vikárius vezette a katolikus közösséget, és kívülről tovább működött az úgymond a magyar királyok részéről választott püspökök működése. Ez erőt is jelentett, összefogást és a katolikusok bizonyos öntudatra ébredését hozta, amely a fejedelemség végén nyilatkozik meg kifejezettebb formában. Ekkor már találnak is megoldásokat arra, hogyan tudnák a vezetést törvényes formájában és mégis az itteni protestáns rendek és az erdélyi fejedelemnek a tudomásulvételével visszaállítani.

93

Domokos Kázmér korszaka bizonyult a legsikeresebbnek, aki már felszentelt püspökként tevékenykedett, és mint felszentelt püspök már sokkal többet tudott tenni a hívekért és a papságért egyaránt. Ezt a nehéz korszakot fontos átvizsgálni, mert ezen időintervallumot sokféle formában szokták értelmezni. Konferenciánkon arra törekedtünk, hogy lehetőleg szakembereket hívjunk és vonjunk be. Ez sikerült is, elsősorban a magyarországi szakemberek jöttek ide, és előadásaikkal elkápráztattak bennünket. Viszont mégsem csak az erdélyi püspökségre koncentráltunk csupán, hiszen az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott a nagyváradi püspökség is, illetve a mai csanádi püspöki kerületnek egy része. Sajátos színfoltját is jelentette a konferenciának, hogy előadóként megjelent itt közöttünk Martin Roos püspök is, aki a csanádi helyzetet nagyon szépen felvázolta. Hasonlóképpen a váradiak részéről is Lakatos Attila szenzációs előadást tartott arról, hogy Nagyvárad hogyan formálódott a reformáció kezdetétől, hogyan próbáltak erőt nyerni az egyszerű emberek, és maguk a papok is hogyan léteztek.

A konferenciának mondhatnánk van egy sajátos üzenete is, mégpedig az, hogy a nehéz helyzetben jó kitartani, és a nehéz helyzetben érlelődik a hit és maga a keresztény ember is. A katolikus egyház a fejedelemség korszakában Erdélyben nem szűnt meg. Visszaesett ugyan, létszámában is megcsappant, viszont a kitartás végül is éppen a nagy fordulatkor, a fejedelemség megszűnte után meghozta a gyümölcsét is. Meghozta azt a gyümölcsöt, hogy először újraszerveződött felülről a katolikus egyház hierarchikus berendezkedése, ezt követte a papság reformja és a létszámbeli növekedés a hívek körében.

A katolikus Habsburg-uralkodók támogatták már a katolikus egyházat, és az erdélyi törvények továbbra is megmaradtak, Erdély sajátos formája továbbra is a működő gubernium. Így elmondhatjuk azt, hogy a fejedelmi korszaknak a befejezése és az új korszaknak a kezdete pontosan háromszáz évvel ezelőtt volt, és ez indított bennünket arra, hogy szembenézzünk a múlttal.

94

Tóth Tamást, a Pápai Magyar Intézet rektorát arról kérdeztük, hogy miért kell a pápának a magyar intézet?

Erre a vicces kérdésre rövid, de talán hasonlóan vicces választ tudnék adni, mert a pápa szereti a magyarokat. Viszont, ha ezt egy kicsit teologikusabban, egyházi vetületben nézzük, akkor tulajdonképpen azt láthatjuk, hogy Rómában kezdettől fogva, vagyis mióta szemináriumok léteznek, nagyon fontos a nemzeti kollégiumok megléte. Éppen ezért már 1580-tól létezik a német–magyar kollégium, vagyis a Collegium Germanicum et Hungaricum, amelynek Jakubinyi György érsek is növendéke volt annak idején, és nagyon sokan mások is az erdélyi egyházmegye jelenlegi papjai közül. Aztán a 19. század végén fölmerült annak az igénye egyre több nemzetben, főleg azért, mert a társadalomszervezet és a kutatási témák megváltoztak, hogy már ne csak kispapokat küldjenek ki Rómába tanulni, hanem felszentelt papokat is. És ennek a keretében indult útjára 1928-ban a Pápai Magyar Intézet, akkor még a Római Magyar Akadémia egyházi szekciójaként, és 1940-ben nyert pápai alapítást, onnantól kezdve végre Pápai Magyar Intézetnek, vagy hoszszabb nevén Pápai Magyar Egyházi Intézetnek nevezzük. Éppen most ünnepeltük a 75-ik születésnapunkat, a szentatya a protektor bíborosnak, Erdő Péternek ez alkalomkor gratulált is egy szép latin nyelvű levélben. Mi, az intézet azzal foglalkozunk, hogy felszentelt papokat fogadunk Magyarországról, de nemcsak Magyarországról, akik nálunk eltöltenek néhány évet, és licenciátust, doktorátust szereznek.

Emeljen ki kérem néhány fontos gondolatot előadásából. Miért választotta ezt az időintervallumot kutatásának tárgyául?

A Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye papja vagyok. Sok szempontból hasonló történetet járt be az én egyházmegyém, mint az Erdélyi Egyházmegye, hiszen a török idő alatt a kalocsai érsek és a kalocsai érsekségben még a plébániák helyzete is teljesen ellehetetlenült. Illetve a 18. században indult újra ott is az élet, hasonlóképpen az itteni egyházmegyéhez, hiszen most ünnepeljük az újrakezdés 300. évfordulóját mindkét helyen. Éppen ezért érdekelt engem mindig ez a téma, hogy a 18. században ez a hatalmas újjászületés, ami egyébként egész Magyarországot, az egész akkori magyar királyságot jellemezte, mégis milyen dinamika szerint, milyen mondanivalóval és milyen lendülettel hajtódott végre. Mert úgy gondolom, hogy nagyon izgalmas püspökök, nagyon izgalmas papok éltek ebben az időben, akikben hatalmas lelkipásztori buzgóság volt. Én úgy látom, úgy érzem, hogy sokszor talán még sokkal nehezebb körülmények között dolgoztak, mint a mostaniak. Sok szempontból egészen biztosan. Éppen ezért úgy gondolom, hogy érdemes őket újra és újra elővenni, az ő példájukból erőt meríteni a saját munkánk számára.

Jövőre lesz a reformáció ötszázadik évfordulója. Mit vihetünk értékként tovább a modern társadalomban magából a reformációból?

A reformáció úgy gondolom, hogy bizonyos szempontból a katolikus egyház meg az egész egyház számára máig hatalmas sebként tátong, hiszen akárhogy is nézzük, egyfajta szakadást idézett elő, másrészt pedig, számunkra reflexió arra, hogy mit rontottunk el, és mit kell másként tennünk emberi és egyházak közötti kapcsolatrendszereinkben.

95

lßktető holnap

Húsz éve ad magáról jelet egy közösség, nevezetesen a kispapoké. Látsz-e benne révbe érést, életre kel-e az általunk leírt szórengeteg?

A szív bőségéből szól a száj – szól a közismert jézusi mondás, s a leírt szöveg szív nélkül nemigen kel életre ebben a műfajban. Mégisesnek lenni, jelképesen szólva, elsősorban talán egyfajta pluszszívdobbanást jelentett a régieknek, s bizonyára nektek, maiaknak is. Szívvel-lélekkel jelen lenni a szeminárium életében, kicsit alakítani azt a keretek között, s még inkább: alakulni mindezekben. Csiszolódni. A szemináriumi időszak, azok életében is, akik végül nem lesznek papok, egy tisztázódási, mérlegelési periódus, az elköteleződés vagy az irányváltás megérlelődéséé, ez a legfontosabb. Letisztult, jó döntést hozni és a döntésben nyugalomra találni. Mert akár-hogyan is vesszük, a szívdobogásunk fő iránya a papság felé vezető úton vitt előre, a sajtós próbálkozások egyfajta kiegészítést jelentettek inkább. Ma ezt így látom, habár akkoriban nem volt könnyű tartani a mértéket, nem is mindig sikerült jól egyensúlyoznom a kötelező és a felvállalt feladatok között, az a sok-sok óra a szerkesztőségben nem volt kis dolog, s nem is volt mindenkinek szimpatikus… De az életünk jelentős része volt, s az is maradt többünknek, akiknek ma sem nehézség valamit megfogalmazni, mert már lett egyfajta jártasságunk e téren… Írtál főszerkesztői „létedről” a mégIS egy régebbi számában, amely online is elérhető az akkor még fekete-fehér folyóiratban. A következő lapszám már mindent felborítva, színekkel indított. „Kamaszos fricskának” neveznéd az újítás–váltás–újratervezés hármasát akkori Csabaként?

Dehogyis! Akkor is úgy volt, s most is természetesnek látom azt, hogy minden generáció megalkotja a lehetőségei és tudása szerint az illető időszakban általa leginkább vállalható és szerethető lapot. Ettől is él a lap, hogy mindig változik, s könnyedebben változik, mint egy „hivatalosabb” kiadvány. A diáklapok ezt jobban megengedhetik maguknak, bár évenkénti arculatváltást nem látnék jónak, az teljesen elvágja egy rendszeresen megjelenő kiadvány folyamatjellegét. Ki kell próbálni új dolgokat is, de értékelni is kell, s azt vinni tovább, ami tényleg jó…

Szőcs Csaba Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatója

Kolozsvár

„Türelmetlen bőrödön még tegnapi vénákkal lüktet a holnap” (Papp Für János). Érzed annak bármilyen hatását életedben, munkádban, hogy kispapként „lapalkotó” (is) voltál?

Mostanában érzem leginkább, mióta az egyházi média hajójában intenzívebben evezek, bizonyos felelősséggel is felruházva. Nem tartom magam újságírónak, mert elsősorban pap vagyok, s az is szeretnék maradni minden egyéb előtt. Jelenleg olyan pap, akinek az a dolga, hogy az egyházi kommunikációt szervezze, segíteni próbálja – elsősorban a főegyházmegye viszonylatában. A Verbum, amelynek irányítására megbízást kaptam, négy egyházmegye közös alapítása által létrejött szervezet, ezért a többi egyházmegyék híreit is igyekszünk megjeleníteni különböző felületeinken. De azt is gondolom, hogy a papságtól általában véve sem állhat távol a kommunikációs munka, mert a papi szolgálatnak jó része maga kommunikáció. Egy közösség belső kommunikációjának megszervezése, segítése, ugyanakkor a jó Isten „hullámhosszára” történő ráhangolódás segítése is. Mindkettő fontos, s aki csak az egyiket tartja feladatának, az nem vállalja gyakorlatilag a papság teljességét. Nem csupán a szentségek adminisztrátorai vagyunk… Ezt megérteni segíthet egy sajtós, valahogyan talán sajátosabb optikájú szem.

Mi lehet a reform lényege a mai társadalomban, különösen az erdélyi tájakon? Látni bennünk a vágyat a változni akarás után? Önmagában a változni akarást nem tarom értéknek. Miért lenne fontos változni akarni? Ez érettség kérdése is, nem lehet folyton csak keresni önmagunkat, meg is kell találni. Aztán jön e fentebb említett újratervezés – időnként, s ha indokoltnak látszik. Persze az élet változás is, s ha valamiben változni, eljárásmódunkon valamilyen szempontból változtatni kell, akár egyházi közösség, vezetés, akár az egyéni, személyes életünk vonalán, akkor természetesen nem ragadhatunk le, vállalni kell a változtatás kockázatát az élet növekedésének érdekében, kellő megfontoltsággal és körültekintéssel. Amit a „reform” tekintetében a legfontosabbnak látok, s ez nagy feladata egyházmegyéinknek is: az életre berendezkedni. Csupán a túlélésre, a végső „fegyverletételig” szóló kitartásra való berendezkedés nem szolgálja a növekedést. Világos, hogy a demográfiai mutatók nem túl jók, az erdélyi katolicizmus magyar vonalon igencsak fogyatkozásban van.

De akkor sem engedhetjük meg magunknak a fokozatos visszavonulást, mert a missziós parancs nem erről szól. Húsz-ötven-száz év múlva biztos, hogy sok szempontból más arca lesz az erdélyi katolikus közösségnek, de hogy milyen arca, azt talán a jelenben alapozzuk. Szóval: szerintem nem a változás után kell vágyakozni, hanem az életet akarva, az élet miatt változni, az elődök által ránk hagyott örökséget minél jobban felhasználva.

Jövőre ötszáz éves a reformáció. Hogyan látod te a mai dialógushelyzetet?

Erdélyi szinten nagy dialógusról, teológiai értelemben vettről nem tudok, ha van is, nem látványos, kifelé nem nagyon kommunikált dolog. Sok jó példája van az együttmunkálkodásnak különböző szinteken, s ez nagyon jó. Az ötszáz éves jubileum fel fogja hangosítani ezt a témát, az biztos. Nagy örömmel követem Ferenc pápa baráti megnyilatkozásait ökumenikus vonalon, csakis ezt a vonalat tartom hitelesnek és kereszténynek. Akik hangosan féltik a katolikus identitást, szerintem inkább intézményben és számokban gondolkodnak, nem az életben. Itt is az a kérdés, hogy az életre rendezkedünk-e be? Az élet pedig arról szól, hogy századok óta (s most igazán mindegy, hogy ez milyen irányba alakította a történelmünket) egymás mellett élnek különböző hitvallású keresztények Erdélyben. Ha csak a magyar vonalat nézzük, elsősorban számbelileg fogyatkozó katolikus és szintén csökkenő létszámú protestáns közösségeket látunk. Jövője, életre vivő ereje annak van, ha együtt próbálunk haladni abban, amiben lehet. Az ökumené nagy kérdései talán nem Erdélyben dőlnek el, de az, hogy Krisztusban barátok vagyunk-e, csakis rajtunk múlik.

98

Empirizmus

„Szeretlek.” Hallom a sötétben, csendesen.

Egy gyöngéd hang szól a magányban, kedvesen.

Próbálom hallgatni… Nem hallom rendesen, hisz nincsen ott.

„Íme Krisztus teste.” Mondták volt énnekem, És én e Szent Testet hosszasan ízlelem.

Hiszem, hogy ez’ ízben Isten van énvelem; megtaláltam.

Házában járok már régen napról napra, Régen hallgatok már figyelmesen papra, de hitem lényegét továbbra sem kapva elfáradtam.

Hogyan érezhetem Isten igazi létét?

Hogyan hihetem az én Uramnak éltét? És hogyan találhat a lelkem végre béket, ha ő halott?

Kinyújtom kezemet, érintsem oldalát, mély levegőt veszek, érezzem illatát.

Szívem vágyakozik látni az arcát, de elhagyott.

De bár nem foghatom sebeinek nyomát, nem hallhatom én még csodálatos hangját, soká fogom látni színről színre arcát, Isten itt van.

Holt Dávid

slam Poetry

A slam poetry a múlt század 80-as éveinek közepén jelent meg önálló előadói műfajként. Ez egy modern költészeti stílus, amely csakis szóban és leginkább élő előadásban hatásos. Ezt a műfajt űzi nem kis, akadémiai fokon Vass Csaba, aki jelenleg a BBTE magyar szakos végzős hallgatója. A slam poetry mellett versírással is foglalkozik. A Parnasszus, a Szépirodalmi Figyelő, az Irodalmi Jelen, és az aszem.info közölte írásait.

Kedves Csaba, mesélj arról, hogyan indult be az életedben a slam poetry? Hogyan találkoztál vele?

Először Kolozsváron találkoztam ezzel, amikor elsőéves voltam, addig nem is tudtam, hogy mi ez. Amikor felkerültem, mindenki erről beszélt. Az egyetemi megnyitón Selyem Zsuzsának volt egy előadása, a Hét tévedés a slam poetryről címmel. Ez keltette fel igazából a figyelmemet, az érdeklődésemet, és amikor meghirdették az első open mic, azaz szabad mikrofonos versenyt, amire bárki jelentkezhetett egy saját szöveggel, arra beneveztem. Így kerültem kapcsolatba a slam poetryvel elsőéves koromban.

Vass Csaba egyetemista

Görgényüvegcsűr

Hogyan zajlik egy ilyen slam poetrys bajnokság, mire kell odafigyelni, hogyan kell készülni erre, mi előzi meg ezt az egészet? Én csak arról tudok beszélni, hogy itt, nálunk, Erdélyben hogyan zajlik egy slam poetry bajnokság. A The Nesten, az erdélyi slamkultúra legfőbb mozgatórugójának számító szervezeten belül a tavaly indítottuk el ezt a bajnokságot, de ennek már volt előzménye. Volt két slam poetry bajnokság még a Nest előtt, csak azt a Slam Poetry Erdély szervezte. A Nest szervezte a harmadik bajnokságot. Meghirdettünk kisebb fordulókat, elődöntőket Erdély különböző városaiban: Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen. Ezekre elmentünk, és az első három helyezett az elődöntőkből jutott tovább a fináléba.

Egyetlen esetben volt kivétel, Marosvásárhelyen, ott ugyanis harminc jelentkező volt, és ebből a harmincból nagyon nehéz kiválasztani a három legjobbat, és ők is mind nagyon ügyesek voltak. Így heten jutottak tovább a döntőbe. A döntő szintén Marosvásárhelyen zajlott le augusztusban, az Aranykakas udvarán.

„Az, hogy nem mondunk semmit, ez a legnagyobb bűn...”

101

Te mint aktív művelője a slam poetrynek, mit tudnál mondani, gyakorlatilag mi is ez a műfaj?

Tudod, mi az érdekes? Minden újságíró felteszi nekünk ugyanezt a kérdést. Miután csinálunk egy slamestet, mindenki megkérdi, hogy mi a slam poetry. Nincs rá egy egységes definíció, tehát bármi lehet slam. Az, hogy ketten mi most ülünk és beszélgetünk, az egy slam. Merthogy ez egy élethelyzet. Az, hogy elmesélek egy régi sztorit valakinek, az is lehet slam. Vagyis lényegében bármi lehet slam. Hogyha klasszikus módon akarnám meghatározni, akkor annyit tudnék mondani, van egy személy, van egy mikrofon, és ez a személy odaáll a mikrofon elé, van 3 perc 15 másodperce arra, hogy valamit adjon azoknak, akik őt meghallgatják. Ez a klasszikus értelemben vett slam. A konkrét meghatározással nagyon sokan próbálkoztak, de én nem hiszem azt, hogy feltétlenül meg kell határozni, mi a slam. Sokan azt mondják – például az ötödik magyarországi slam poetrys bajnokságon az volt az új jelszó –, hogy a slam az új punk. Vagy hogy a slam az új költészet, de nagyon sok mindent mondanak még erről. De hogy mi a slam, azt nem tudom, de nem is igazán kell kijelenteni, maradjon meg ez titoknak.

Tekinthető-e a slam poetry az irodalom reformjaként, ami átalakítja az eddigi standardokat? Én úgy gondolom, hogy igen, de nyilván ez az én véleményem. A vaskalapos irodalmárok közül vannak, akik pozitívan tekintenek a slam poetryre, vannak, akik elhatárolódnak tőle. Nem tartják fontosnak, és nem tartják minőségi dolognak, de szerintem igen, tekinthető irodalmi reformnak. Én úgy gondolom, talán a Nyugat indulása, 1908 óta az irodalmi életben nem volt ennyire intenzív a nyelv használata.

Ha megfigyeljük, Magyarországon vagy Vajdaságban is, ahol nemrég indult be a slam poetry, meg úgy a Kárpát-medencében, Felvidéken, Erdélyben, Magyarországon is nagyon nagy közönséget vonz a műfaj. A magyar slam poetry bajnokságra több mint százötven jelentkező volt. Ezen kívül Magyarországon tartanak slam poetry rendezvényeket. Mindig telt ház van, és mindig van 15-20 főnyi jelentkező, ami elég is egy estére.

Ha ennél több van, akkor már nyúzott lesz a közönség is, meg hát igazából nem kell sok előadó, mert leterheli a hallgatóságot a túl sok információ.

Milyen üzenetet közöl, mi az, amit általában a slammelő át tud adni a hallgatóságnak? Általában miről szól egy slammelés, mi köré csoportosul egy téma?

A téma nagyon kritikus. Nemcsak fiatalok slammelnek, láttam idősebbeket a műfajt művelni, középkorú hölgyeket, urakat, főleg Magyarországon, Erdélyben nem. De ez fiatalos hang, tehát ebből következik, hogy inkább lázadó, nagyon odamondogatós, megmondós műfaj. Mindenki meg akarja mondani, ezért lázadó, kicsit kamasz, kicsit fiatalos, és pont ebben van a dinamikája. Az, hogy mi a témája, szerintem mindenkinek más, van, aki a családjáról slammel. Magyarországon, ami engem kicsit zavar is, már-már túlzásnak érzem, nagyon elmegy politikai irányba. Ott a politikát kritizálják igazából, de mindenkinek más a története. Van olyan, aki egy családi tragédiát dolgoz fel vagy egy szerelmi tragédiát. Van, aki a politikai életről beszél, vannak akik társadalombírálatokat írnak. Nagyon sokszínű. Mindenről, amiről lehet beszélni, bármilyen témáról, arról a slamben kell beszélni, és beszélnek is. De főleg a társadalomkritika az, amivel a leggyakrabban találkozhatunk mind Magyarországon, mind Erdélyben.

102

Mitől lesz jó egy slammelés? Mi szerint lehet az ilyet kategorizálni?

Amikor ott vagy egy slamesten, lehet azt érezni, ha jó slam, amit hall az ember, de sok mindentől függ. Ez egy előadói műfaj. Lehet gyengébb szöveged, de ha van jó előadói készséged, s nagyon jól át tudod adni a közönségnek a mondanivalódat, akkor nagy sikert értél el. De én már hallgattam olyan slamet, ami leírva sokkal jobb szöveg volt, mint ahogy az elő volt adva. Az előadás meg a szöveg szinte ugyanannyit számít, de én azt mondom, hogy az előadásmód, az talán kicsit joban dominál, olyan 70–30% arányban.

Nagyon fontos, hogy jó szöveged legyen, de hogy azt tudd is előadni, hogy megnyerd a közönségnek a figyelmét, az visz mindent. Van neked 3 perc 15 másodperced, ez alatt kell úgymond rákényszerítened az embereket arra, hogy rád figyeljenek. Ez nagyon fontos, és emiatt nagyon fontos, hogyan ad elő valaki.

Lehet beszélni istenes slam poetryről?

A vallással nagyon sokat foglalkoznak a slamen belül. Az, hogy milyen kontextusban, az teljesen más kérdés, de foglalkoznak Istennel, foglalkoznak vallással. Mondjuk én még nem hallottam katolikus slamet. Viszont hallottam már slamekben hitvallást, vagy hallottam olyanról, aki Istenről beszél slamen belül. De nincs egy ilyen közeg szerintem, hogy keresztény slammerek. A keresztény fiatalok körében azt hiszem, még nem annyira elterjedt a slam poetry ismerete, ami szerintem elég baj, mert tudnák szeretni. Vannak ificsoportok, ahol meg lehetne valósítani kisebb slam köröket, úgy gondolom, ott működhetne. Jelenleg ilyen, hogy istenes slam nincsen. Az én szövegeimben elég gyakran megjelenik Isten, a vallás, az egyház. Dehát ez nyilvánvaló, én egy ilyen közegben nőttem fel. Ha akarnék, sem tudnék ettől elszakadni. Úgy látom, minden emberben, független attól, hogy keresztény, nem keresztény, megvan ez az istenkeresés. Ha meghallgatod ezeket a szövegeket, akkor lejön egyfajta istenkeresés. Na jó, nem minden slamből, de amelyik slam kicsit spirituálisabb vagy szentimentalistább, azok szövegében mind megjelennek az istenkeresések.

Függetlenül attól, hogy mit mond. Lehet vádolni is, de az is egyfajta istenkeresés szerintem. Akkor is Istenről beszélünk, igazából ott van ő is.

103

Mi a te kedvenc témád, miről szeretsz a leginkább slammelni? Részben már beszéltünk erről, de most kicsit térjünk ki erre részletesebben.

Na látod, ez, ez az egyik. (Közben pénzt kéregető kis cigánygyerekek jöttek asztalunkhoz, némelyest szemléltetve a slammelés egyik kiapadhatatlan témáját.) Ez, a szegénység, amivel igazából találkozunk nap mint nap. Látod, ez az, ami körülvesz. Azt hiszem, mindenfajta szövegemben van egyfajta társadalombírálat. Én erről akarok beszélni. Gyűlölök politikáról szót ejteni a slamben. Nem azt mondom, hogy sikerül mindig elhatárolódni tőle, de nagyon szeretnék elzárkózni attól, hogy politikáról beszéljek. Az egy nagyon hülye és mocskos műfaj, amit ki nem állhatok. És szerintem itt, Romániában olyan társadalmi meg szociális problémák vesznek körül nap mint nap, ami mellett elmenni vétek. Az, hogy nem mondunk semmit, ez a legnagyobb bűn. Ezekről beszélni kell. Nem hallgathatunk róla, nem is szabad hallgatnunk róla. Elhiszem, ha valamiről sokat beszélünk, egy idő után klisévé, közhellyé válik, de nem lehet eleget beszélni a szegénységről. Arról, ami nap mint nap körülvesz. Olyan természetes lett az, hogy emberek jönnek és koldulnak, mintha kérnél egy menüt a McDonald's-ban. Természetesnek vesszük, hogy vannak emberek, akik a híd alatt alszanak, akiknek nincsen szállásuk, akik nincs, amit egyenek. Természetesnek vesszük, hogy 4-5 éves gyerekek hidegben járkálnak az utcán. Bekérezkednek egy-egy kocsmába, onnan kirakják őket, mert rontja a bár imidzsét. Emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ha másképp nem is tudunk rajtuk segíteni – mert például most nekem nincs olyan anyagi helyzetem –, de az, hogy erről ne beszélnék... Bűnösnek érezném magam. És erről mindenképp kell beszélni. Szerintem ennek az országnak ez az egyik legnagyobb problémája, és mindezt úgy kezeljük, mintha igazából nem is létezne.

Slammerként esetleg lenne-e valami üzeneted magazinunk olvasóinak, amit fontosnak tartasz elmondani?

Slamestek után, nagyon sok ember odajön beszélgetni, megköszönni, dumálgatni. Elmondják, hogy hát nekem is van egy szövegem, én is írok verseket, de hát nem merem megmondani, meg kiállni, meg hasonlók... Nem! Merjetek! Oda kell állni, te is ember vagy, senki nem ír tökéletes szövegeket. Vannak jobbak, vannak gyengébbek, de az, hogy kiálltál és elmondtad, az azt jelenti, hogy már tettél valamit. Én azt szeretném mondani, mindegy, hogy kinek milyen az írói vénája, ha tehetséget érez magában, ha szereti ezt a műfajt, és úgy érzi, neki valamit el kell mondania, tegye meg. A slam poetry nem arról szól, hogy az irodalmi kánonnak megfelelően, standard rímbe szedett, tökéletes szövegeket írjunk. Ez arról szól, hogy mondjunk valamit az embereknek. De ne legyen üres beszéd, hanem ha úgy érzed, van egy probléma, amiről beszélni kell, és ami mellett ki kell állni, állj ki, és mondd el!

104

Képeslap a Ciucaș utcából ahogy lélegzik, a beton magába szív, majd lépésenként visszaköp. ottfelejtett város, benne kutyák szeme, feléd nyújtott tenyér, vakság. haladsz, kopik a cipő, a lelkiismeret. a kanyar után már nem látszik a villamos, csak felhők a tömbházakra telepedve. itt égbe száll a káinok áldozata, és mégis megmaradsz irigynek mert nem tudsz többet írni, csak széljegyzeteket egy imádságoskönyvbe. rosszul esik, mint a kijózanodás, mert itt úgy fordíthatnál hátat, hogy elhinném, most tényleg. itt minden nap egy langyos pocsolyába lépés, és minden utcasarok olvadása sárga és vizeletszagú. éjjeli ordibálás. mezítelen lábak futkosása. nyirkos tér. a szél elhasznált papírzsebkendőket röptet.

Vass Csaba

seminarivm

magiszteri

(re)formรกlรกs

Griz László Iloba 1984. 10. 30. diakónus

Ki a főmagiszter és mi a feladata?

Első félév végén (januárban) a kispapok szavaznak egy negyedéves kispapra, akit főmagiszter-helyettesnek szeretnének. Az első három közül dönti el a tanári kar, hogy ki legyen a főmagiszter-helyettes, akiből főmagiszter lesz az ötödév második félévétől, a hatodév első félévének végéig. Feladatkörébe tartozik a kispapi közösség irányítása. Gondoskodik a házirend megtartásáról, a szemináriumi rendezvényeknél az elöljárókkal egyeztetve, részt vesz a szervezésben. Az étkezéseket és az imákat vezeti. Kisebb fegyelmezetlenségek esetében köteles figyelmeztetni társait. Közvetít a nevelők és a növendékek között. Jelen van az elöljárói megbeszélések első napirendi pontjának tárgyalásakor, ahová eljuttatja a növendékek kéréseit.

Hogyan fogadtam a megbízatást?

Nem örültem, hogy a tanári kar engem választott magiszternek, mert nem akartam ezt a megbízatást, és nem tartottam magamat erre alkalmasnak.

Zavart, hogy az elöljárók nem kérdezték meg tőlem, hogy el akarom-e vállalni, vagy sem. Ezzel kapcsolatosan eszembe jut egy történet: Egy püspök kinevezett egy fiatal káplánt plébánosnak egy városba, ahol sok kihívás várta. A fiatal pap azt mondta a püspöknek: – Nem vagyok alkalmas erre, túl fiatal vagyok. A püspök így válaszolt: – Tudom, hogy nem vagy alkalmas erre, de én és a hívek imádkozni fogunk érted. Én nem tudtam mentegetőzni azzal, hogy túl fiatal vagyok, hiszen szinte mindegyik kispap fiatalabb nálam. Nem én választottam magamat erre a megbízatásra, és próbáltam megnyugtatni magamat Jézus következő szavaival: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle. Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást” (Jn 15,16–17). Jézus az, aki meghívott minket a szolgálati papságra, mi pedig mondhatunk igent vagy nemet. Az apostolok igent mondtak a meghívásra, de bizonyos megbízatások kiosztásakor Jézus nem kérdezte meg az apostolokat, hogy vállaljátok-e? Például Jézus ezeket mondja Péternek: „Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat…” (Mt 16,18). Tehát Jézus néha kiosztja a lapokat, és nem kérdi, hogy akarod, vagy sem. Elvállaltam a főmagiszteri megbízatást azzal a reménnyel, hogy majd értem is fognak imádkozni. Jézussal, őáltala és ővele minden teher és feladat viselhetővé válik. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5)

Nem sikerült minden úgy, ahogy tőlem elvárták; sokszor csalódtam magamban és másokban is.

Közmunkára küldeni a diákokat és szembenézni az elégedetlen tekintetekkel nem volt mindig könnyű, de Jézus nem azt parancsolta apostolainak, hogy végezzétek nagyon jól a feladataitokat, és ne hibázzatok soha!

Hanem azt parancsolta: szeressétek egymást! Bármilyen megbízatásom van vagy lesz, Jézus parancsa kell hogy áthassa a szervezéseket, programokat, feddéseket stb. Fel kell fedeznem Krisztust az emberben… ez a keresztény hit lényege. Az a Krisztus, aki kétezer évvel ezelőtt élt, ma már nem sok embert zavar. Benne hinni ma könnyű. De a mai Krisztusban hinni… ami azt jelenti, hogy hinni a mai emberből kitekintő Krisztusban… aki a mellettem lévő ember, akivel mindennap találkozom. Könnyű azt mondanom, hogy szeretem az afrikaiakat, mert velük soha nem találkozom. De Jézus azt mondja, ne menj olyan messzire… azzal foglalkozz, aki melletted van, akivel mindennap találkozol. Isten amióta emberré lett, sehol sincs annyira jelen, mint éppen az emberben. Minden emberi arc az Úr megjelenése, még az az arc is, amely antipatikus. Ha meg akarjuk találni Istent, ne kozmikus magasságokban keressük, hanem az emberben. És az egész vallásosságunk egy nagy semmi, ha az életünkben nincs jelen a szeretet. A felebaráti szeretet táplálja a hitünket. Ha ez nincs, a hitünk elsorvad. Minden cselekedetemet a caritas kell áthassa, hogy lelki töltete legyen, ne csupán üres tevékenység legyen. Az önzetlen, érzelgősségtől mentes szeretet, amely egyedül a másik javát akarja.

Ez nem csak a szíven múlik, hanem az értelmen is. Használnom kell értelmemet, hogy mások különbözőségét megértsem. Oly módon kell beszélnem és másokat meghallgatnom, hogy az közösséget teremtsen.

Ha reformról van szó, akkor előbb belső reform Miután megnéztem egy filmet Assisi Szent Ferenc életéről (Francesco, 2002, Raoul Bova főszereplésével), elkezdtem érdeklődni a katolikus vallás iránt, és nagyon megkedveltem ezt a nagy szentet, annyira, hogy ferences szerzetes szerettem volna lenni. Mikor Szent Ferenc látta, hogy az egyházban gondok vannak, nem külső reformot kezdeményezett. Nem azzal kezdte, hogy bement a plébániákra, a püspökségre, és rácsapott az asztalra, felsorolva, hogy mi nem jó szerinte a jelenlegi egyház életében és intézményeiben.

A reformot saját magával kezdte. Egyházkritikája „belülről” jött. Amikor „magasabb” megbízatásokat kapunk, bukott emberi természetünk hajlik arra, hogy éreztesse másokkal hatalmát, fölényét. Pedig semmi sem rejti el úgy szemünk elől Istent és az ő titkait, mint a tekintélyre való törekvés. Miután Angelo Giuseppe Roncalli bíboros (Szent XXIII. János) pápa lett, a L`Osservatore Romano a megszokott dagályos beszédmodorban idézte őt, mondván: ,,Amint azt őszentsége fenséges ajkairól hallhattuk…” A pápa magához hívatta a szerkesztőt, és kereken megmondta neki: ,,Hagyjon fel ezzel az ostobasággal, és írja egyszerűen: a pápa azt mondta”. A szentatya nagyon jól megértette Jézus szavait: „Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).

Tehát a főmagiszteri megbízatásom által nem reformáltam hagyományokat, szabályokat, rendszereket, embereket, hanem a megbízatásom (re)formált engem, és a formálásomnak nem lesz vége halálom pillanatáig. Még nem értem célba. A célom pedig a mennyek országa.

109

…e

!… ejts e

ng te e lje d sz se jé íve n r te te ab k ke ul , t

gy

ho

Szent II. János Pál pápa a papi hivatást mint nagy titkot, ajándékot határozta meg, amely az embert végtelenül felülmúlja, s amelynek nagyságával szemben az ember megérzi elégtelenségét. „A hivatás az isteni kiválasztás titka”, ő ugyanis „a szent hivatásra meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározásából és kegyelméből” (2Tim 1,9). Idén tizenegy fiatal a meghívás ajándékát elfogadva belépett a szemináriumba. A következőkben magukról vallanak, hivatásukról és a szemináriumi életről való benyomásaikról, meglátásaikról.

A nevem Antal Zoltán, 1998. február 16-án születtem Csíkszeredán, jelenleg Gyimesbükkön élek. Elemi iskolai tanulmányaimat szülőfalumban végeztem, majd a kisszemináriumban. A XI. osztály második felében tudatosult bennem, hogy én teológiára szeretnék menni, és mindig egy katonából lett remetepap mondata jut eszembe, miszerint ,,értelmetlen úgy fogalmazni, hogy hivatást választunk, mert a hivatást nem mi választjuk, hanem Isten, mi csak felismerjük és elfogadjuk”.

Ezért aztán sikeres érettségi után felvételt nyertem a Hittudományi Főiskolára, mert akkor tudatosult bennem az, hogy mi lesz nekem a munkám e földi életben.

A teológia nagyon jól felkészít erre a szolgálatra, ugyanis mind a közösség, mind a program a maga megtartó erejével hozzásegít a fejlődéshez.

Ferencz Zsolt a nevem, Csíkszentsimonból származom. 1997. február 9-én születtem. Már gyerekkorom óta sokat ministráltam, így a hivatásom elindításában szerepet játszott a plébánosom, aki a kisszeminárium felé irányított. Ott úgy éreztem, hogy a Mester meghívott szőlősébe. A szemináriumban is emberek élnek, ezért olykor előfordul a nézeteltérés, természetesen ezt próbáljuk megoldani. A közösségbe, úgy érzem, be tudtam illeszkedni. A nagyobb évesek barátságosak és nyitottak. Fontos, hogy olyan barátságokat kössünk, amelyek életre szólóak, és itt ki lehet alakítani ilyen kapcsolatokat.

Holt Valentin-Dávid vagyok, a váradi egyházmegyéből származom. Nagyváradon születtem 1998. január 30-án, és gyermekként városon éltem, de jelenleg a hegyköztótteleki plébániához tartozom. Hivatásom még kiskoromban elkezdett kialakulni a ministrálás által, de csak egy évvel ezelőtt erősödött meg bennem különböző ifjúsági programok és a hivatások hétvégéje által. Szeretek fiatalokkal foglalkozni, és segíteni nekik abban, hogy megtalálják az Istenhez vezető utat. A szemináriumi élet számomra egy új és egy kicsit ijesztő élmény, hiszen ez az első alkalom, hogy kilépek a családból, egy másik közösségben élek, de ugyanakkor nagyon tetszik, mert megtanít a sokféle és sok helyről jövő emberekkel kapcsolatot kialakítani. Hiszem, hogy Isten az ittlétem alatt építeni szeretne engem, és hogy ezt mások által, egy őbenne együtt megélt közösségben fogja tenni.

A nevem Kádár János Győző, habár mindenki Viktorként ismer. 1998. június 28-án születtem Marosvásárhelyen. Szüleim elváltak, és én édesanyám gondozása alatt nevelkedtem nagyszüleimnél, akik mindig az istenszeretetre, a jó viselkedésre tanítottak.

Hivatásomat a búzásbesenyői plébánosaimnak köszönhetem, Ferenczi Árpád és István ikerpaptestvéreknek, valamint a kisszemináriumi prefektusnak, Csomós Lászlónak, akik felfedezték és ápolták azt a szikrát, amely az oltárszolgálatra gyúlt lelkemben. Isten segítségével és az értem imádkozó emberek nem hiába mondott fohászai által, 2016 szeptemberében megkezdhettem teológiai tanulmányaimat, amelyre az ő kegyelméből hét év múlva már boldog emlékként gondolhatok vissza, és majd megkezdhetem a krisztuskövetést, a Jó Pásztor szolgálatát Isten nagyobb dicsőségére. A szemináriumi életre már a kisszemináriumi évek alatt nyertem egy bizonyos rálátást. Jól érzem magam itt.

A nevem Léstyán László. 1997. augusztus 23-án születtem Csíkszeredában. Szülőfalumban, Csíkszentkirályon nevelkedtem szüleim második gyermekeként, és az általános iskolát is ott jártam. A középiskolai tanulmányokat pedig a gyulafehérvári kisszemináriumban végeztem. Hivatásomat a líceumban éreztem meg, a kápolna búcsús szentmiséjén. Valami nagyon megérintett, és azt éreztem, hogy Isten hív az ő szolgálatára. Akkor el is határoztam, hogy pap leszek. Az itt eltöltött idő alatt fejlődni szeretnék lelkiekben és szellemiekben egyaránt, a fegyelem és a rend terén is.

Az elmúlt rövid időszak alatt úgy láttam, hogy erre itt van lehetőség.

Mayer Nándornak hívnak, 1998. szeptember 2-án születtem Szatmárnémetiben, és egy kis faluból származom, amelynek Csedreg a neve. Gyermekkorom óta érzem Isten hívását a papi szolgálatra. A hivatást az ember eltérő módokon éli meg, hiszen nemcsak a papi szolgálatra érvényes, hanem más életfeladatra is. (pl. orvos, művész vagy éppen családanya/apa.) Sokszor voltak megingásaim hivatásomban, de Isten mindig erőt adott, és segített abban, hogy a kísértéseknek ellenálljak. Nagyon jól érzem magam, hiszen itt ki tudom bontakoztatni Isten iránti szeretetemet, az emberek iránti hűségemet. Elvárásaim a szemináriumtól valójában ezek a dolgok lennének, vagyis a hűség, az engedelmesség és a szeretet, ezeket szándékozom a továbbiakban kibontakoztatni. Úgy látom, ezekre a szeminárium kellő feltételeket nyújt. Jézus szavait idézve: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9, 37–38). Célom, hogy szolgáljam Istent és embertársaimat.

A nevem Mester Arnold József, és Gyimesbükkön születtem 19 évvel ezelőtt, 1997. jú-nius 19-én. Ami a hivatásomat és annak kialakulását illeti, már kiskoromban felfigyeltek rám a szüleim, hogy a kisgyerek azt emlegeti, papbácsi lesz. Persze egy 4–5 éves kisgyerek még nem tudja, hogy mit jelent papnak lenni, vagy azt a pályát választani.

Az idők során, ahogy növekedtem, sikerült felfedeznem ma-gamban a hivatást, életem célját. Néha elgondolkodom, vajon Isten milyen utat képzel számomra, de hiszem, hogy jót akar kihozni belőlem. Jelenleg a gyulafehérvári papneveldében társaimmal együtt növekedem a szolgálatra, egy olyan közösséggel, ahol önmagam tudok lenni, és fel tudok nőni a feladatokhoz. Nagyon boldog vagyok, hogy Isten mind a mai napig mellettem van és segít, nem akarja, hogy letérjek arról az útról, amelyet ő épített számomra! Istenre bízom a hivatásomat és az életemet, ha ő úgy látja, hogy alkalmas vagyok az ő követésére, akkor segít, és ha másképp akarja, akkor másképp lesz. Isten kezébe ajánlom a jövőmet, az életemet! „Egy lángot adok, ápold, add tovább” – ezzel a Reményik Sándor idézettel indultam el, és remélem, hogy célba is érek.

Szabó Mihály Csongor a nevem, 1997. január 2-án születtem. A csíkszépvízi egyházközség tagjaként ismerkedtem meg a papi hivatással, „elődeim” által már gyermekkoromban. Hivatásom mozgatórugói sokáig a mások és önmagam előtti tetszelgés és megfelelési kényszer volt, azonban a teológiai lelkigyakorlat, Merlin Carothes könyve, valamint a spirituálissal folytatott beszélgetések ráébresztettek hivatásom lényegére és Isten általi elhatározására. Az itt eltöltött idő emiatt eddigi életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt. Megtapasztaltam egy szemináriumi életközösség hatásait: a kispapok is emberek, ugyanakkor a szeminárium egy nagy család.

Vagrin István vagyok, a Szatmár megyei Csedregből származom. Szatmárnémetiben születtem 1997. február 9-én. Az én meghívásom a jó Istentől egészen a gyermekkoromig vezethető vissza, kicsi gyermek voltam, amikor az Úr meghívott az ő szolgálatára. A hivatásom minden nap érlelődik és fejlődik, hisz a hivatást nemcsak megkapni kell, hanem ápolni is. Hivatásomat itt, a szemináriumban próbálom kibontakoztatni és ápolni. Bár még kevés ideje vagyok itt, de öröm tölti el szívem, hogy Isten szolgálatára méltóan fel tudok készülni az eltöltött idő alatt.

A nevem Virág István, Gyimesbükk a szülőfalum. 1997. augusztus 3-án születtem. Az eltelt egy hónap a teológián kegyelemmel teljes időszak volt, az Istennel való szorosabb kapcsolat eloszlatott minden kételyt bennem. Isten gyerekkorom óta a hivatás útja felé vezérelt, habár ezt eleinte nem vettem észre. A meghívásom egy lelkigyakorlat alatt történt, és oly módon, hogy a lelkem mélyéből egy hang próbált kitörni, ami azt sugallta, hogy pap leszek. Erről nem beszéltem senkinek, és a meghívást akkor még nem fogadtam el, hanem egy idő után vált egyértelművé, hogy Isten meghívott, és őt és az ő népét kell szolgálnom.

Mă numesc Virag Ovidiu, orașul meu natal este Timișoara. M-am născut în 4 februarie 1998. Dorința mea de a deveni preot a crescut de-a lungul timpului, începând cu copilăria mea. Prima luna petrecută în seminar a fost destul de plăcută, pentru că în acest timp am reușit să mă apropii de bunul Dumnezeu, și sper că aceasta apropiere să continue cât mai mult, pentru a putea deveni un preot bun.

„

Engedjétek, hogy az Úr teljesen rabul ejtse szíveteket!

„

EXUISTIS

VOS

VETEREM

HOMINEM

(BEÖLTÖZÉS)

László Zsolt Csíkszentimre 1991. 02. 20.

III. évfolyam

116

Kezemben, magam előtt tartom a reverendát, az érsek atyára várva, hogy megáldja... Gyorsan pörögnek ezek az oly régóta várt pillanatok. Sokat készültünk e percekre, napok, hetek, sőt ha gyorsan összeszámolom, akkor bizony már hónapok óta.

Mi töltötte ki ezt az időt? Különböző földi dolgok: először is méretet kellett venniük már tavasszal a szabóknak. Azon a napon már el is kezdődött a visszaszámlálás mindannyiunk fejében. Vajon jól sikerül, jól fog állni, szép szál papnövendék leszek benne? Kit válasszak majd „reverendaapának”? (Reverendaapa alatt azt a személyt értjük, akit a már beöltözött kispapokból kérünk fel intézetünk hagyományai szerint, hogy segítsen magunkra ölteni a tiszteletre méltó ruhát.) Kit/kiket hívjak meg e jeles napra, hogy velem ünnepeljenek? Magam részéről ezekre a kérdésekre már akkor tudtam a választ, amikor elsőévesként az akkori beöltözést ünnepeltük, már akkor olyan felemelő volt látni, ami történik, de amikor „csak” pár hónap maradt hátra, fokozottabban kezdtek foglalkoztatni ezek a kérdések.

A nyári vakáció után a tény, hogy elkezdhetem harmadik évemet a papneveldében, boldoggá tett, de a legnagyobb örömöt minden mellett az a tudat jelentette, hogy hivatalosan is felvesznek a papjelöltek sorába, valamint reverendát ölthetek magamra. A reverenda által paposabb leszek majd! – viccesen fogalmazva. Motiválni fog, erőt meríthetek belőle, még otthonosabban fogom érezni magam! Belegondoltam, hogy az ezt megelőző két év nem kevés idő. Amolyan próbaidő volt, amely alatt tanulmányokban, helytállásban egyaránt bizonyítani kellett, hogy alkalmas vagyok a papságra.

A reverenda külső jele ennek, de sokat takar, ami a belsőt illeti. Újabb kérdések bukkannak fel fejünkben, de ezeket minden beöltözendő magának kell megválaszolja: vajon tényleg jól teljesítettem az elmúlt két év alatt? Kihoztam magamból minden tőlem telhetőt? Egyáltalán tudom, hogy mit jelent számomra az a ruha, amelyet kapok? Alig találtam a választ rájuk, de közben már megérkezett a reverenda, felkértem a reverendaapát, körvonalazódni kezdett a vendégeim száma. Jöttek az utolsó simítások, egyeztetések a nagy nap előtt. És ott álltam, körülvettek szüleim, barátaim, tanáraim, kispaptársaim. Akkor ott, a szentmisén, mondhatni az utolsó száz méteren jöttek a válaszok a leglényegesebb kérdésekre. Két év: igyekeztem megfelelni, talentumaimat kamatoztatni, mindent megtenni és a lehető legjobban cselekedni. Jóleső érzés volt hallani, hogy „elöljáróitok kedvező véleménnyel voltak”. Sikerült bizonyítani – bár most kezdődik igazán! –, hogy ami tőlem telt eddig, azt megtettem. Ott tudatosult bennem a leginkább, hogy miért állok ott, és miért válaszoltam azt a rektor szólítására, hogy „jelen”. Az érsekünk kérdésére pedig, hogy „akarom”! Pár betű, de súlya volt mindegyiknek. Megérkeztem, megérkeztünk, Uram! Igent mondok neked, és nagyon boldog vagyok! Igyekszem, hogy minden egyes napon téged képviseljelek ebben a ruhában, s méltó legyek hozzád!

Pár pillanat volt, s mégis életre szóló, sose felejtem el. Nemcsak a fotó- és videofelvételek emlékeztetnek erre a napra, hanem maga a reverenda is, amelyet nap mint nap örömmel viselek.

117

Még többen, még nagyobb szeretettel!

Kispapsátor a CsIT-en

Idén második alkalommal vettük ki részünket kispapi minőségben nagy örömmel az Erdélyi Krakkó névre keresztelt ifjúsági találkozóból augusztus 16 és 20-a között Csíksomlyón. A tábor egész ideje alatt igyekeztünk szeretetszolgálat formájában önmagunkat adni, ezzel is valamelyest emberközelivé téve azt a hivatást, amit képviselünk, hol méltón, hol méltatlanul. Mondjuk azt, hogy a rendezvényen építő jellegű tapasztalatokat szereztünk, legalábbis próbáltuk felmérni azt, mire van igény a fiatalok körében, mi a mi feladatunk, kötelességünk leendő lelkipásztorként.

Az idei találkozón való részvétel a korábbihoz képest sokkal jobban sikerült. Élményekkel teli napok és kellemes emlékek által baráti kapcsolatok alakultak, fejlődtek, a meglévők pedig tovább erősödtek. Ötfős kispapcsapatunkat egy diakónus is „erősítette”. Külön kegyelem és áldás volt nekünk, laikusoknak az ő jelenléte, hiszen gitár- és zenei tehetsége mellett az imára és az együttműködésre, a teljes erőbedobásra, odaadásra is sarkallt. Őszintén szólva, kissé izgultam. A csapat vezetését rám bízták. Már hónapokkal a CsIT előtt tervekkel, szervezéssel, ötletekkel, ajándékokkal kellett készülnünk. Mindenre igyekeztem odafigyelni, és bár azt hittem, minden megvan, mindent megszerveztem, egyvalami vagy egyvalaki mégis kimaradt ebből a nagy és gondos odafigyelésből: a Szentlélek. Ő hiányzott. S erre egy jó barátom és csapattársam hívta fel a figyelmem, mondván, nagyon örül, hogy sikerült ennyi mindent megvalósítani, minden nagyon rendben van, de most már azért engedjem meg, hogy a Szentlélek is legyen szerves része ennek az egésznek. Engedjem be őt is a sátorba. Legyen ott velünk. Először kissé dacosan és kis önzőségtől fűtötten nemigazán hajlottam erre. Aztán beláttam, jobb, ha én most szépen fogom magam, és kissé meghúzódom, valamivel odébb állok, hogy ne én legyek mindig a főnök, a központ. Van nálam nagyobb is. Ha a közösség javát nézem, szeretettel vagyok embertársaim, kispaptársaim iránt, akkor engedem, hogy a legjobb, legszebb dolog történjen velük – velem. Ezek mind olyan dolgok, amelyek nem emberi kéz és okoskodás alkotásai.

A figyelmeztető, jó baráti szavak után, átértékeltem a dolgokat, és beengedtem a Szentlelket a sátorba. Ő pedig „hozott magával” sok-sok fiatalt, hogy együtt legyünk, eggyé váljunk.

Talán így és most kissé mesésnek, utópisztikus gondolatnak tűnhet fennebbi írásom. Megnyugtatok mindenkit, én magam is csodálkoztam az eredményen, nem tudtam magyarázatot adni. Esetleg annyit, ami végsősoron elég is: igen, ez a Szentlélek! Ennyi. De ez az erő nemcsak a mi sátrunkban volt érezhető, nemcsak nálunk volt ennyire lüktető érzés, hanem az egész tábor ideje alatt érezni lehetett. Ha úgy tetszik, volt valami a levegőben, ami ugyancsak nem emberi alkotásból eredeztethető.

Nem szemmel látható, nagy dolgok megtörténésére, eget rengető események sorozatára kell gondolni, egyszerűen annyi a teendő, hogy mernünk, illetve mernem kellett átadni az ecsetet, a ceruzát, annak, aki jobban rajzol és fest, mint én. Nem önmaga, hanem a közösség és az egyén miatt cselekszik. Ha valamit e találkozó alatt megtanultam, az az volt, hogy mily módon lehet beengedni Istent a sátramba, az életembe, mindenfajta félelem, szorongás és berögződött ragaszkodás nélkül. Minderre ott nagyon sok fiatal ismerősöm, barátom mutatott példát, és cáfolt meg jó pár olyan elgondolást, amihez addig foggal-körömmel ragaszkodtam. Így utólag nézve: a ragaszkodás hasztalan fáradozás volt. Tény, hogy tanultam belőle, és azáltal is több lettem.

A találkozón adódó kispapi feladatok mellett önálló sátorfoglalkozásokkal is készültünk. Két napunk volt erre. Az első nap inkább a kreativitásra, a szépre és a jóra fektettük a hangsúlyt. Nagyon szép alkotások, munkák születtek, többek között az irgalmasság logójának üveglapra rajzolása, festése. Külön öröm volt nézni azt, hogyan válnak az üveglapok szorgos kezek munkája által valami kedves és szemet gyönyörködtető tárggyá, emlékké. Nagy örömöt jelentettek továbbá az agyagból készített munkák is, csak úgy jöttek az ötletek, a formák, a gondolatok, s ezek magukkal ragadták a formáló egész valóját is. Mindezek csodás szimbolikus adománnyá váltak a szerda esti nyitó szentmisére. A szertartás maga külön áldás és kegyelmi központ volt, ez adott lendületet arra, hogy hittel és kitartással tegyük azt, amire hívattunk, és amiért jelen vagyunk, ott vagyunk, nemcsak a templomban, de az emberek között is.

Második közös foglalkozásunkkor játszottunk. Engedtük, hogy a bennünk lévő gyermek mikrofonhoz és térhez jusson. A lelkiekre, a gondolatmegosztásokra koncentráltunk. Egyszerűen engedtük, hogy létrejöjjenek szép beszélgetések és önfeledt kacagások, mosolyok sátrává és a szeretet szigetévé váljon a kis kuckónk. Üdítőitallal is kedveskedtünk a hozzánk betérőknek. A limonádé soha nem hagy cserben minket.

Továbbá égetett, kis, kör alakú, szemináriumunk logójával díszített kerámia gazdája lehetett mindenki, akik akár egy párperces beszélgetés erejéig is, de felkerestek bennünket. Öröm és hála volt veletek ott lenni, és köszönjük mindazt a sok lelki és szellemi ajándékot, amivel ti, kedves CsIT-es fiatalok elhalmoztatok minket az ifjúsági találkozó egész ideje alatt. Isten fizesse meg.

Mike Ervin

Az évtizedes hagyományokhoz híven elérkezik a nap, amikor a keresztény ifjúság összegyűl a Szűzanya lábánál, Csíksomlyón egy rövidke hétre, hogy önmagához és Istenhez még közelebb kerüljön. Ez kispapként sincs másként, s csupán annyival egészül ki, hogy az ottlét nemcsak a programokon való jelenlétet fedi, hanem tevékeny szeretettel teli szolgálatot is jelöl. Így tehát kispapi közösségünk már második alkalommal vett részt a találkozón, és túllépve résztvevői státusunkon mi magunk is tagjaivá váltunk e nemes szándéknak, amelynek célja a jó Istent közelebb juttatni a fiatalok szívéhez. A CsIT-nek mindig is megvolt az a jó hangulata, amely a keresztény fiatalságot összegyűjtötte, és lelkiekben gazdagította. Mi kispapok arra vállalkoztunk, hogy a találkozót még inkább gazdagítjuk jelenlétünkkel, ezért sajátos programokkal, foglalkozásokkal rukkoltunk elő, nagyon jó volt jelen lenni, megmutatni önmagunkat, ismerkedni, barátkozni… A tavaly nagy remények és megszámlálhatatlan ígéretek ellenére sem sikerült eljutnom a találkozóra, azonban mindezt kárpótolta az idei, amely így is egy kis csúszással kezdődött számomra. Izgalommal, örömmel és vágyakkal telve vágtam neki e kalandnak, azonban mi tagadás, egy kis félelem volt bennem, azonban mindezt elmosta a tiszta öröm, a valódi boldogság, amelyet megtapasztaltam a jelen lévő fiatalok részéről.

Ezen a rövidke héten nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttünk a találkozások alkalmával, sokan furcsán szemléltek minket, kispapokat. Mások beszélgetőpartnerre találtak bennünk, de voltak, akik inkább életünkre, mindennapjainkra voltak kíváncsiak. A kezdeti aggodalmakat lassan felváltotta a derű és a tenni akarás, a megfogalmazódott vágy körvonalazódni látszott: a sátorban folytatott közös éneklések, az üvegfestés, az agyagformázás, a közös játékok és mély beszélgetések által. Nagyon kedves és felemelő élmények ezek, amelyek összekötnek bennünket. De mindezek mellett a délutáni közös foglalkozások által létrejött egy kis közösség, a kispaptársakkal is személyesebb lett a kapcsolatunk; nyitott szívvel szemlélve társaimat itt még inkább kitűnt, hogy mennyire színes, kreatív és tehetséges emberekkel vagyok körülvéve. Jó volt részese lenni mindennek, s a jó Isten szándékára hagyatkozva remélhetőleg jövőben is eljutunk az ifjúsági találkozóra, még többen és még nagyobb szeretettel.

Olasz Béla

121

Szász András író, újságíró, fotós

Csiby Antal mennybejutása

Történt, hogy április utolsó napján, kilencvennyolc éves korában Gyergyóditrón meghalt Csiby Antal. Világéletében becsületes, egyenes embernek ismerte mindenki, szállt is a lelke szépen felfelé, egészen a mennyország kapujáig, ahol maga Szent Péter fogadta, személyesen.

– Isten hozta, Antal bátyám! – köszöntötte illendőképp az egyház kulcsainak őrzésével megbízott apostol az érkezőt.

– Kétségtelen, hogy az Úr is sokban segített, hogy idejussak, de magam is hozzátettem egy jókora adaggal – válaszolta az idős székely. De ha már ilyen szívélyesen fogadtál, kedves öcsémuram, azt is mondd meg nékem, hogyan juthatok bé, ezen a kapun belülre?

– Mi sem egyszerűbb ennél, Antal bátyám – mosolygott a mennyország portása –, mindössze száz pont szükséges hozzá…

– Miféle száz pont? – hökkent meg a havasok idős fia.

– Hát végignézzük az életét, aztán pontozzuk a jócselekedeteit. Amint megvan a száz pont, menten megnyílik maga előtt a kapu, s máris indulhat befelé – magyarázta Szent Péter. – No, lássuk csak – mondta Csiby Antal, azzal leült a kapu melletti padra.

– Először is: minden vasárnap, amikor a munka engedte, eljártam a szentmisékre. S ha mégsem került rá sor – az Úr is láthatta –, akkor se kocsmázással töltöttem az időt…

– Nagyon jó! Remek! Egy pont már meg is van! Látja, bátyám, nem is olyan nehéz ez – bíztatta Szent Péter.

– Gondolkodott tovább az öreg, a nagy erőlködésben még a verejték is kiütött a homlokán, aztán egyszer csak kivágta nagy büszkén: Jut eszembe, öcsém, úgy tíz esztendeje a gyerekeim elvittek volt Rómába, oszt még a sírodat is meglátogattam…

– Ez igen! Bizony, ezért is pont jár. Máris két pontja van – bólintott Péter.

– Három gyerekem, nyolc unokám és három dédunokám van. Valamennyit istenfélő, vallásos emberré neveltem – folytatta a sorolást a ráncok barázdálta képű székely.

– Lám, megvan az újabb pont! Már nem is kell olyan sok… – bíztatta az öreget a mennyei kulcsár. Ült Csiby Antal konok elszántsággal a padon, s gondolkodott keményen, de bárhogy is törte a fejét, a felsorolt háromnál sehogyse jutott több jócselekedet az eszébe. Egy idő után aztán fel is adta, s megszólalt nagy keserűen: – Tudod, Péter fiam, én ide a magam erejéből bizony soha bé nem jutok.

– Ez az, öreg! Ezért a kijelentéséért kereken kilencvenhét pont jár – örvendezett a halászból lett apostol. – S ezzel meg is van a száz pont!

S valóban. Abban a pillanatban kitárult a fényes kapu, és gyergyóditrói Csiby Antal meghatódva lépett be a mennyek országába. Mert valamilyen rejtélyes oknál fogva, teremtő Istenünk szemében bármilyen jócselekedetnél többet érő az őszinte bűnbánat, saját gyarlóságunk, gyengeségünk és esendőségünk beismerése. Olyan erény ez, melynek birtokában bárki biztosra veheti, hogy halálát követően holmi pontszámlálások helyett szélesre tárt kapuval fogadják majd ott, fent, az örökkévaló Isten szent birodalmában.

mégIS 20/1 a gyulafehérvári szeminaristák lapja Postacím: RO-510009 Alba Iulia, Gabriel Bethlen 3. E-mail: megis@seminarium.ro Főszerkesztő: Jánossi Imre. Munkatársak: Albert István-Csaba, Blaga Antoniu, Demeter István, Ferencz Zsolt, Majlát Tihamér, Mike Ervin, Olasz Béla, Pasca Szilárd, Tankó Zsolt.

Olvasószerkesztő: Dénes Gabriella. Lektor: Ft. Koncsag László. Korrektúra: Dimén Erika, Horváth Enikő.

Kreatív konzultáns: Dávid Tünde. Illusztrációk: flickr Készült a székelyudvarhelyi DTP STUDIO támogatásával.

Lapunk nagylelkű támogatók adományából született. Köszönet és hála érte!

ISSN 1454-2684 Fล hat. eng. szรกm: 782/1990