Mégis 9 2

g életünk

(Fény)képes krónika

uElső rész

Szeptember 29-én, a székesegyház búcsúünnepén, Márton Áron püspök halálának 25. évfordulóján Dr. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek mutatta be az ünnepi szentmisét, melynek végén Msgr. Prof. Dr. Marton József Márton Áron és az Eucharisztia címmel tartott előadást.

Idén is meglátogatott minket a Mustármag közösség. Ezúttal a Te Deum c. rockoratóriumot mutatták be.

Msgr. Léstyán Ferenc atya a kommunista időben szerzett tapasztalatairól mesélt a kispapoknak okt. 21-én.

A nagy érdeklődésre való tekintettel 2005. október 23án megszerveztük az idei első szellemi vetélkedőt.

Prof. Dr. Peter Schallenberg opcionális kurzust tartott Joseph Ratzinger teológiájáról.

2

Mé gIS

2005/2

mégis g

Karácsony – számomra T a r t a l o m Hogy mi is igazából számomra a karácsony, elsőre nehéznek tűnik megragadnom. Amiért nehéz erre a kérdésre válaszolni az az, hogy nagyon is sok tanult meghatározás keveredik bele abba a körbe, amit igazán személyesnek mondhatok vele kapcsolatban. Valami azért mégis akad, mert a karácsony, számomra legalábbis, egy hangulat íze; egy „íz”, amit kiskölyök koromban éreztem leginkább, de amit mai napig fontos, hogy érezzek, még ha halványabban is. Ez az íz bújik meg a karácsonyfadíszek között, de nélkülözhetetlen hozzá az, amikor a cigánygyerkőcök kezdenek el egyedien kántálni, amiben a Kisjézusnak „se keze se lába”, mégis „Ő a Dicsőség-királya”. No meg a „babájka” (ami egyfajta diós-mézes kiskenyér), aminek a mézével nagymamám előszeretettel kente meg a homlokunkat Szenteste, hogy egész évben kedvesek, édesek legyünk a húgommal. De ehhez a nagyon is összetett ízhez ugyanígy hozzátartozik a tűz moraja a kályhában, illetve elengedhetetlen Apu, Anyu és Hugi jelenléte, az együttlét, amit átjár a fenyőfa illata.

Az eddig felsoroltak azonban „csak” a külső feltételek, amelyeket nehéz volna nélkülöznöm ahhoz, hogy belsőleg is megszülethessen bennem a karácsonyi béke és öröm. Ha ezt a belső megmozdulást nézem, nem tudom jobban leírni annál, mint amit a kisbabák szemei képesek előcsalogatni a rejtekekből, így belőlem is. A figyelem és a belső csend színes tükröződései ezek bennem, amit ilyenkor nemigen képes megzavarni semmi.

Karácsonykor ezért számomra a befogadás a leglényegesebb, mert megértettem valamit: nem kell palota legyek, igenis lehetek bűnös kis betlehem, ahol gonoszak is, de bölcsek is megfordulnak. A lényeg éppen itt van számomra, pontosan innen tör utat magának az öröm híre: Isten itt – az én kicsinyes, szegényes, bűnös betlehememben akar velem találkozni. Ott akar megszületni, ahová én sem térek be szívesen: a kínzó mélységek jászlában. De ami a legmeglepőbb: nem kéri az engedélyem, hogy ott gőgicséljen. Ő egyszerűen már ott van és vár engem, hogy megláttassa velem, hogy számára egészen más dolgok a lényegesek, mint úgy általában az embereknek. Ezért újabban adventben igyekszem idejében elindulni, hogy karácsonyra biztosan odaérjek, hogy rátaláljak a magam jászlában. Abban a jászolban, ami többé már nem ugyanaz, ami eddig volt, annak ellenére, hogy csak egy „szegény istállónak” fog látszani továbbra is.

Ezért a karácsony számomra csak akkor válik valódi ünneppé, amikor ezt hiszem, és elindulva Őt megkeresni, rátalálok. Őrá, Aki mindig velem van – az Emmanuelre – aki, ahogy minden emberért, úgy értem is, nem hiába vállalta, hogy megszületik.

Czibere Zsolt

MégIS

Minden kedves Olvasónknak betlehemes, áldott karácsonyt és békés, örömteli új esztendőt kívánunk! 2005/2

g (Fény)képes krónika

2. és 23. oldal u

g Az isteni szeretet felragyogása

4–5. oldal u

g „Jelként, ahova kell”

5. oldal u

g Honnan a „szalonczukkedli”?

6. oldal u

g Assisi Szent Ferenc betleheme

6. oldal u

g Úton Isten felé

7. oldal u

g Belegyökerezni...

8–9. oldal u

g Nem lehet itt lábatlankodni... g Gyakorlati éven

9. oldal u

10-11 .oldal u

g Huszonegyen a startvonalnál g Habár fölül a gálya... g WJT2005

12–14. oldal u 14-17. oldal u

g Isten, haza és embertárs g Takintet, ami elkísér

g Könyv- és filmajánló g Rejtvény

18. oldal u 19. oldal u 20. oldal u 21. oldal u 22. oldal u

M é g I S – A gyulafehérvári kispapok lapja IX. évfolyam 2. szám. Megjelenik évente kétszer. Kiadja a

Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola. Felelős kiadó: Ilyés Zsolt

Szerkesztik: Balla Imre, Boldizsár Ferenc, Czibere Zsolt, Elekes Szabolcs, Fülöp László, Hajlák Attila-István, Kiss Endre, Lukács László, Magyari-Vass István, Ráduly István, Szőcs Csaba (főszerkesztő), Vakon Zsolt. Rendszergazda: Buna János

Elérhetőségeink: Postacím: RO–510009 Alba Iulia, str. Bethlen Gábor nr. 3 E-mail: megislap@yahoo.com, web: http://www.hhrf.org/sis/megis Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454–2684 Nyomta a STÁTUS NYOMDA Csíkszeredában. Az aláírt cikkekért szerzőik vállalják a felelősséget. A szerkesztők álláspontja nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.

3

g ünnep

Karácsony – az isteni szeretet felragyogása

uGondolatok az ünnep margójára

Közeleg a karácsony, amit sokszor a „szeretet ünnepe”ként emlegetünk. Bár a szeretet szavunk sokszor már elcsépelt és elkoptatott materiális világunkban, mégis értelme van a fönti kijelentésnek. A karácsony a szeretet ünnepe, mert maga a végtelen, igazi, tökéletes Szeretet lépett be a világunkba ezen a napon, s e tette maga is szeretetének nagy jele. Jézus élete a születéstől a haláláig a szeretet szóba sűríthető, ez jellemzi minden tettét, s e szeretetről szól tanítása is. E szeretet az oka a megtestesülésnek, a megváltó szenvedésnek és halálnak egyaránt. Jézus beszélt is az isteni szeretetről, de főleg életével mutatta meg nekünk, hogy milyen is az. Végrendeletében, utolsó szavaiban arra kérte követőit: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket.” (Jn 15, 12) Tehát azt kéri tőlünk, hogy tanuljuk meg Tőle, hogy milyen az igazi szeretet, és az Ő szeretetével szeressük egymást (ne úgy, ahogy szüleink szerettek, ahogy barátunk szeret, ahogy ismerőseink szeretnek stb.).

Nézzük ennek az isteni szeretetnek egy-két jellemzőjét. A megtestesülésben megnyilvánuló isteni szeretet ingyenes, feltétlen. Az Atya nem azért küldte el Fiát közénk, mert megérdemeltük, az Ige nem azért testesült meg, mert megígértük neki, hogy viszontszeretjük, hogy hálásak leszünk, vagy megváltozunk. A megtestesülés és a megváltás egyedüli oka a feltétlen, ingyenes szeretet volt.

Szeretek, hogy szeressenek, s el is várom, hogy viszontszeressenek – nem ingyenes szeretet. Hogy szeretetem ilyen „üzleti” szeretet, az a tény mutatja, hogy abbahagyok szeretni valakit, ha bizonyos idő eltelte után nem kapok megfelelő mértékű viszonzást. Az sem ingyenes szeretet, ha azért szeretek valakit, hogy megváltozzon. Ez finom eszközökkel való terror, kényszerítés lenne, és nem szeretet. Nem ingyenes a szeretetem akkor sem, ha azért szeretek valakit, mert nekem olyan jó, mert számomra olyan szeretetreméltó, kedves, szép stb. Ez önzés, nem szeretet. Ha ugyanis valaki már nem olyan „szeretetreméltó”, kedves, és nekem már „nem olyan jó”, akkor nem is szeretem. Az igazi szeretetnek csak egyetlen oka van: Isten. Ha szeretetem oka nem Isten (mert Ő is így szeret), hanem valami egyéb (mert olyan jó vele elbeszélgetni, mert segítőkész, mert megsajnáltam stb.), akkor már a szeretetem sem igazi. Az igazi szeretetnek nincs célja, csak gyümölcse. Jézus pedig azt kérte, hogy szeres-sük egymást úgy, ahogy Ő szeret minket.

A feltételes szeretet: „Szeretném, ha nem inna, ha nem lenne nagyképű, ha nem bántana meg, ha nem így viselkedne.” Az Isten sohasem mondja, hogy „szeretlek, ha…”; „szeretlek, amíg…”. Szomorú hallani, mikor néha szülők mondják gyermekeiknek, hogy „Nem szeret Jézuska, ha rossz vagy.” A tékozló fiú története Istennek feltétlen és ingyenes szeretetét mutatja be. Bármilyenek is a fiai, és bármit csinálnak is: az Atya szereti őket. Nem követel, nem vár el tőlük semmit, hanem ingyenesen és feltétlenül szereti őket.

4

A szeretet mindig konkrét, különben nem létezik. Isten szeretete irántunk mindig konkrét, és konkrét tetteiben nyilvánul meg. Az Ige emberré levése, élete, szenvedése és halála: mind-mind Isten szeretetének konkrét jelei. Arról ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk (1 Jn 3,16). Ha azt mondjuk ma, hogy Isten szeret (engem, téged), ez ma is konkrét tetteket jelent.

Mit jelent a szeretet? Érzelmet? Akaratot? Tetteket? S ha nem érzem, csak teszem, mert szeretni akarok, akkor az szeretet? S ha érzem, de nem teszek semmit, az szeretet? Van-e olyan szeretet, amely nem nyilvánul meg konkrét cselekedetekben? Van-e olyan szeretet, hogy „érzem”, de nem teszek semmit? Nagy Szent Teréz mondja: a szeretet tett és nem okoskodás. A szeretet nem érzelem, bár vannak benne érzelmek is. A pusztán érzelmekre alapozott szeretet többé már nem lenne igazi szeretet, hanem csupán érzelgősség. Ezért mondhatjuk: azt szereted, akiért teszel is valamit (ha mást nem tehetsz, akkor imádkozol). Tettek nélkül a szeretet mindig hiteltelen, de érzelmek nélkül nem mindig. Mit jelent akkor vajon szeretni Istent? A szeretet nyitott, érdeklődő. Minél inkább szeretünk valakit, annál inkább érdekel mindaz, ami vele történik, amit érez, amit gondol, amit tervez, és amiért küzd. És minél kevésbé érdekelnek valakinek a gondolatai, érzései,

Mé gIS

2005/2

élete, annál kevésbé szeretem az illető személyt. S ez az Istennel való kapcsolatunkra is érvényes: minél inkább szeretjük az Istent, annál inkább érdekel mindaz, ami Istennel kapcsolatos. A szeretet ad erőt az áldozathozatalhoz, az önmagunkról való lemondáshoz, a másokért odaadott élethez. Minél inkább szeretünk valakit, annál inkább és annál szívesebben tudunk azért a személyért áldozatot hozni. S minél kevésbé szeretünk valakit, annál inkább esik nehezünkre akár a legkisebb áldozathozatal is. Jézus Krisztus annyira szeretett minket, hogy életét adta értünk: szenvedett és meghalt értünk. Egy édesanya rengeteg áldozatot képes hozni gyerekéért, akit szeret, s még csak nem is panaszkodik, örömmel és szívesen teszi, akkor is, ha sokszor nagyon nehéz (hiszen éppen ezért áldozat). Ha azt mondom, hogy „Szeretem az Istent!”, „Szeretlek téged!” – akkor ennek a szeretetnek a valódiságát, nagyságát az mutatja (ez persze csak az egyik mutatója), hogy mennyi erőm van a szeretett személyért önként és jószívvel áldozatot hozni.

ünnep g

A szeretet figyelmes és személyre szabott! Az igazi szeretet figyel arra, hogy minden esetben és minden személynél mást és mást jelenthet szeretni. Mindenkit másképpen kell szeretni. S ráadásul ugyanazt a személyt is néha másképpen kell. Például mikor jókedve van, akkor lehet vele viccelődni, de mikor nincs, akkor lehet, hogy kíméletesnek kell lenni vele. Az igazi, isteni szeretet mindig a másikra figyelő, kérdése mindig az: Mit tehetnék érte, minek örülne, mire volna szüksége, miben lehetnék szolgálatára?

Karácsony az isteni szeretet közénk érkezésének és megnyilvánulásának nagy örömünnepe. Adja Isten, hogy e szeretet melegét, ránk áradó jóságát tapasztaljuk, érezzük, megismerjük és kövessük.

„Jelként, ahova kell”

uAz Úr szava egy dalban

Egy alkalommal azt mondta valaki nekem: „István, az a baj ezzel az Egyházzal, meg az egész kereszténységgel, hogy – habár 2000 éven keresztül az embereknek támasza volt – most nem tudja betölteni szerepét, ma már nem nyújt támaszt az embereknek!” Szerettem volna valami hatásosat mondani, kifejteni, hogy nincs igaza, megmagyarázni, hogy ez nem így van, de akárhogy is próbálkoztam, egy megfelelő érvet sem tudtam mondani.

Azóta már lassan két év telt el, különbség csak annyi, hogy most nemcsak, hogy nem tudok, hanem nem is akarok válaszolni. Az ilyen magatartás helyes vagy sem, annak megmondója nem én vagyok (hála Istennek), és nincs is szándékomban eldönteni. Ami most a szívemben van az egészen más, és talán fontosabb.

Az idei csíksomlyói búcsútól folytatom történetemet. Akkor ugyanis nagy vágyat éreztem arra, hogy megtudjam: mi Isten rám vonatkozó akarata. Vajon az, hogy a teológián vagyok, tényleg az Ő akarata, az Ő tervének a megvalósulása? Vártam, kerestem, mi az én szerepem. Isten egy kis dalba rejtette a válaszát: „Jelként, ahova kell.” Tisztán és határozottan, ahogyan csak Ő szokta. Életem egyik legnagyobb istenélménye volt ez. Megdöbbentő volt számomra, hogy mily csekély, amit az Úr rám bízott. De az, hogy nem mond semmi konkrétat, szinte felháborító volt. A pillanatnyi örömet, döbbent némaság követte. Tényleg itt tartanék, semmi többre nem vagyok képes?

Több hónap telt el, amíg rájöttem: Istennek mégis csak igaza volt. Minden erőmet összeszedve próbáltam teljesíteni e feladatot, de mindhiába.

MégIS

2005/2

Ilyés Zsolt

Rövid elmélkedésemben meg szeretném magyarázni, mit jelent, és mit nem jelent ez az isteni sugallat. Ez az apró jel nem akar kinyilatkoztatás, útmutató lenni mások számára, nem akarja megmutatni, hogy számodra mi az igazság, talán nem is kápráztat el.

Ez a jel viszont lehet a véka alól elővett lámpás, vagy a hegyre épült város szilárd alapja, s miért ne, a föld sója, és hogy ne legyen ennyire elvont, lehet a némaság, mely messzire hallik.

Aki jelként akar élni, az Krisztushordozóvá kell váljon, ha ránézünk e jelre, mindenkinek eszébe kell jusson Jézus biztató szavai „Én veletek vagyok a világ végéig.” Az ilyen ember nem elégszik meg azzal, hogy szereti Krisztust, hogy szólhat Hozzá, hanem olyan akar lenni mint Ő. „Legyetek tökéletesek, mint ahogy Atyám is tökéletes!”

Ha minden keresztény törekedne ennek megvalósítására, talán újra éreznék az emberek, hogy van szerepe az Egyháznak, hogy támasz a kereszténység.

Végezetül, hátha hozzád is szól az Isten e kis dalocska révén: „Jézus én Téged választottalak, Hol halál jár és fojtogat, Ott Te vagy nekem az élet! Feléd tárom két kezem, Engem küldjél Istenem, Jelként, ahova kell!” (Testvérek együttes) Magyari István

5

g ünnep

Honnan a „szalonczukkedli”? uA karácsony szimbólumairól

Az adventi koszorú is fontos kelléke a karácsonyi ünnepkörnek. Az elsőt a hamburgi Johann Heinrich Wiechern lelkész 1838-ban készítette. Ez kocsikerék nagyságú volt 24 gyertyával, melyekből minden hétköznap meggyújtottak egy fehéret és minden vasárnap egy pirosat. A gyertyák meggyújtása után adventi dalokat énekeltek, és bibliai idézeteket olvastak fel. Szentestén pedig a fényárban úszó adventi koszorúnak örvendezhettek.

A gyertya a keresztény kultúrkörben Jézus jelképévé vált: miközben a gyertya ég, és fényt ad, maga is megsemmisül, ahogyan Krisztus is meghalt, hogy megváltsa az emberiséget. A világító láng, az égő kanóc és az olvadó viasz egysége a Szentháromságot testesíti meg.

A karácsonyi fenyőfaállítás előzménye, miként az adventi koszorúé is, a kereszténység előtti időkben lelhető fel. Az emberek mágikus erejűnek vélték az örökzöldeket, mivel ezek a növények a téli hidegben sem fagytak meg, s nem veszítették el zöld leveleiket, így a belőlük készített koszorúkkal díszítették templomaikat, otthonaikat. Valamiképpen az örökkévalóságba vetett hitük, vagy vágyuk is kifejezést nyert bennük. A zöld a reményt, a fenyő pedig a hosszú életet jelképezte.

Úgy tartották, hogy a téli napforduló idején kiszabaduló gonosz szellemek ellen a fenyőfa védelmet nyújthat. A Nap születésének ünnepén fűzfavesszőből koszorút fontak, és borostyánt, fagyöngyöt, magyalt csavartak

köréje. Viszont ezek a kereszténységben, a szeretetből közénk testesült Igének, a második isteni személynek, örök jelenlétét jelzik.

Karácsonyfát először az 1600-as évek elején, a németországi Elzászban állítottak, majd az azt követő évszázadokban meghódította szinte az egész világot. A magyar tájakon elsőként a nemesi és a módosabb polgári családok állítottak fenyőfát karácsonyra az 1800-as évek első felében. Általános szokássá azonban csak a múlt század elejétől vált. Akkortájt ezüstszálakkal, papírvirágokkal, almával, dióval és különféle házi süteményekkel, például mézeskalács-figurákkal díszítették a fákat. Az 1850-es évektől terjedtek el és lettek egyre népszerűbbek az üveggömbdíszek. A különféle gyermekjátékok szintén a 19. század közepétől kerültek a fára, illetve a fa alá. A selyembe csomagolt aszalt szilvát, és más gyümölcsöket is ekkortájt váltotta fel az a francia cukrásztalálmány, amelyet fényes papírba csomagoltak és bonbonnak neveztek el. Majd jött ennek az utódja, a jellegzetes magyar édesség, a szaloncukor, melyet Jókai „szalonczukkedli” néven említ írásaiban.

Karácsony mindenhol a világon az az ünnep, amikor az emberek egymás felé fordulnak, megkülönböztetett figyelemmel bánnak családtagjaikkal, ismerőseikkel, és lelkiekben felkészülnek egy újév kezdetére. Vigyázzunk, hogy ezek a szokások, szimbólumok mögött mindig a szeretet gesztusát fedezzük fel.

Assisi Szent Ferenc betleheme Grecció kis helység Umbriában, a Rieti völgyben, Rómától észak-keletre terül el. Az első betlehemet Assisi Szent Ferenc itt állította fel. Szent Ferenc atyánkat különösképpen foglalkoztatta a gyermek Jézus élete. Amióta a Szentföldön járt és Betlehemet látta, különösen megszerette karácsony ünnepét. Halála előtt három évvel (1223) a szeretet ünnepére különleges gondolata támadt. A környéken élt egy jó hírű, János nevű ember, aki nagy tekintélynek örvendett. A testvéreket egy erdővel benőtt, sziklás helyen telepítette le, amely később Jézus születésének megelevenítésére is szolgált.

Isten szentje a jót akaró barátjához így szólt: „Szeretném a szent éjszakát testvéreimmel, veled és a környék lakóival tölteni. Hallgass csak meg, hogy gondoltam én azt! A sziklabarlangba beállítasz egy szénával teli jászlat, de az ökörről és a szamárról se feledkezzél meg, hogy egészen úgy legyen mint Betlehemben. (Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát; Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg. Iz 1,3) Egyszer igazában szeretném az Úr Fiának lejövetelét megünnepelni, saját szemeimmel látni és átérezni, hogy milyen szegény akart Ő lenni érettünk.” Barátja gondoskodott mindenről, Ferenc kívánsága szerint. Szenteste a környéken lakó emberek együtt imádkoztak és énekeltek. Közösen ünnepeltek. A jászol volt az oltár, hogy a kenyér

6

és a bor színe alatt leszálló gyermek Jézus az éjszakában úgy legyen jelen, mint ahogy egyszer látható testben Betlehemben jelen volt. Szent Ferenc az evangélium fényében prédikált a gyermek Jézusról. Mézédes szavak hagyták el ajkát, beszélvén a szegény Királyról, a mi Urunkról, aki megszületett. Ahányszor ki akarta mondani Jézus nevét, szeretetének izzó tüze fellángolt szívében, s csak Betlehemi Kisdednek tudta nevezni. Ferenc testvér szava és jó példája felébresztette sok ember szívében az isteni Gyermeket. Az ünnepi virrasztás után mindannyian örvendezve tértek vissza otthonaikba.

A Greccióban felelevenített karácsonyi éjszakában Isten alázatos szolgája felismerte a gyermeki alakban a mérhetetlen Istent, és az erőtlenségben a hatalmast. Grecció éjszakája megajándékozta a kereszténységet a jászolállítás hagyományával. Bár a történészek vitatják, hogy valóban ez volt-e az első karácsonyi jászolállítás, az azonban bizonyos, hogy Szent Ferenc atyánk népszerűsítette ezt a szokást.

Szent Ferenc betlehemi jászla fölé templomot építettek, hogy mindenkit, aki arra jár, befogadhasson a szent titok ünneplésére. Készítsük mi is elő szívünket, hogy bennünk is megszülethessék a kisded Jézus, s szeretetünk legyen takarója. fr. Bonaventura OFM

Mé gIS

2005/2

Úton Isten felé

uRáduly István Zsolt hivatásáról vall

1983. szeptember 14-én, Szent Kereszt Felmagasztalása napján születtem Sepsiszentgyörgyön. Az általános iskolát szülővárosomban, a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban végeztem. Jó tanáraim voltak, akik a helyes és lelkiismeretes munkára neveltek. Ötödik osztályos koromtól jelentkezett egy lappangás a vallásos életemben. Ennek ellenére az iskolai és plébániai hitoktatásokon rendszeresen részt vettem. Főleg a plébániai hitoktatások érintettek meg, plébánosaim igazi példaképek voltak számomra. Külön élmény volt minden szentmise, amelyre elmentem. A vasárnapi homília alatt mindig egyfajta lelkesedés fogott el, csak úgy ittam a lelki atyák szavait.

Nyolcadik osztály elején már lassacskán mindenki azon gondolkodott, hogy hova felvételizzen. Én nem tudtam igazából eldönteni, vártam a környezetem visszajelzéseit: vajon mi a véleményük, hol szeretnének ők engem látni. Csak vártam és latolgattam a sok lehetőséget, ami számomra akkor adva volt.

Ezt az időszakot megelőzte a bérmálkozásra való felkészülésem. Nagyon lelkiismeretesen készültem a vizsgára, amely végül nagyon jól sikerült, és ennek nagyon örvendtem. Mindig különös figyelemmel követtem a hittanórákon leadott tanítást. Az volt az érzésem, hogy ez más jellegű óra mint a többi, volt benne lelkiség. Matek-fizika szakos voltam, és a száraz, rideg matematika órák után lelki felfrissülést nyújtott a hittanóra. Jobban figyeltem és érdeklődésem is nagyobb volt ilyenkor.

Amikor elérkezett a nyolcadik osztály második féléve, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a hivatás kérdésével. Amikor először megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, még nem tudtam biztosan, úgy vélekedtem ezt a döntést nem szabad elhamarkodnom. A lelki atyám időközben jelezte, hogy Gyulafehérváron létezik egy líceumi szeminárium. Lassan eldöntöttem, hogy ide fogok felvételizni; döntésemet tanáraim is támogatták.

Mindig is jellemzett egy nagy-nagy vágy az igazság után. Mély kapcsolatom van a természettel is, nyári vakációimat nagyrészt a nagyszülőknél töltöttem. Az erdő csodálatos varázsa, a fű illata, a madarak éneke, a tücskök zenéje, a szentjánosbogár titokzatos világítása, a hold fénye, a víz csobogása mind-mind egy szeretetre és csodálatra méltó Teremtőre utaltak. A falusi emberek egyszerűsége, összetartása, hite mind hatással voltak rám s a hivatástudatom kialakulására is. Imádságos lelkületű dédnagymamám volt, aki este, lefekvéskor mindig elvégezte a rózsafűzért, ő vezetett be annak világába. Erős akaratú asszony volt, aki a munkához is példásan állt oda még idős korában is. Így tehát jelentkeztem a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Szemináriumi Líceumba. A sikeres felvételit, négy kihívásokkal teli év követte. Az érettségi után felvételiztem a teológiára.

MégIS

2005/2

miért leszek emberhalász? g

A világban elszaporodott az igazságtalanság, a közömbösség, háttérbe szorult a régi erkölcsi rend. Azt gondoltam, hogy Istent szolgálva tudok segíteni az emberiségnek, hogy ráébredjen arra, hogy szüksége van az életmódjának megváltoztatására és a megtérésre, másként az önpusztítás felé halad. Meg akarom mutatni, hogy van megoldás, gyógyszer sebeinkre, kérdéseinkre, szenvedéseinkre: az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztus. A teológián töltött évek során folyamatosan ráébredtem, hogy előbb nem a világot kell megváltoztatnom, hanem nekem kell megtérnem, átalakulnom, felöltenem az új embert. A világmegváltó szándék legtöbbször alibi, hogy az ember ne változtassa meg önmagát. A megtérésben segítettek az évenként többször megismétlődő lelkigyakorlatok. Minden lelkigyakorlat egy határkő számomra. Megállok egy pillanatra, hogy a rohanó világból kiszakadva, a csendben meghalljam Isten üzenetét. Isten mindig kész arra, hogy vele találkozzunk. Mi rá kell hangolódjunk a csendben szavainak a befogadására.

Az imádságos élet megszilárdításában látom a papság felé vezető út kezdetét. Az Istennel való állandó kapcsolat tudja megtartani az embert mindennapjaiban, hivatásában. Szilárd alapra kell építsünk, mert csak így tudunk megmaradni az Isten felé vezető úton. A tanítványok elbizonytalanodtak, amikor Jézus önmagáról, mint az Élet Kenyeréről beszélt nekik. Ők ezt mondták: „Kemény beszéd ez! Ki hallgatja?” (Jn 6,60) Vajon mi hogyan bízunk Jézusban? Jézus apostolait is megkérdezi, hogy talán ők is el akarják hagyni. Szent Péter apostol erre azt válaszolta: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” (Jn 6,68)

Én is mindig erre gondolok, amikor elbizonytalanodok, és ez erőt ad nekem. Más emberek is szomjazzák az igazságot, és én arra szeretnék felkészülni, hogy meg tudjam értetni, hogy azt hogyan kell keresni, és hol lehet megtalálni. Mert az ember sokszor rossz helyen keresi az igazságot, a boldogságot. Jézus útja számomra a legjárhatóbb és legbiztosabb út. Adja Isten, hogy minél többen megtapasztalják ezt a soha el nem évülő igazságot.

Égni kell

annak,

akar! aki

gyújtani

7

g lelkiség

Belegyökerezni...

uGondolatok az imádságról

Mi Istentől vagyunk, ezért az ember szomjazza Istent, egész élete folyamán vágyódik utána. Egyesek tudatosan, mások tudattalanul. Kevéssé gondolunk azonban arra, hogy Isten is vágyódik utánunk, szomjazza a mi szeretetünket. Sokunk számára ismeretesek Szent Ágoston szavai: „Magadnak teremtettél minket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned!” Ez azonban csak az egyik oldal, mert Isten szíve is nyugtalan, amíg meg nem pihenünk benne. Karácsonykor ez a kétfajta szomjúság – Istené és emberé – egymásra találhat.

Minél inkább kikristályosodik életemben az elrejtett Isten, annál tisztább lesz az utána való vágyódásom. Ahogy kezdek rátalálni arra a névre, melyet az Isten adott nekem, s amely a Jelenések könyve szerint a homlokomra van írva, úgy fog vágyódásom célt találni. Engedjük, hogy az Isten szeretete ránk találjon, az Ő álma megvalósuljon életünkben, és szomjúságunkat egyedül az Ő áldott jelenlétének megtapasztalása csillapítsa.

Ezt a szomjúságot tapasztaltam meg a múltban, és ez a szomjúság az oka annak, hogy igyekszem arra törekedni, hogy Isten legyen első helyen az életemben. Számomra az imádság egy nagy találkozás, egy Isten jelenlétében való állandó élet. Mert nem elég, hogy Isten állandóan jelen van életünkben, nekünk is tudatosan jelen kellene lennünk az Ő számára. Ez a szeretet az, ami életet ad, ami ráhangol arra az életformára, amelyre meghívott. Egyetlen célom van: Érte élni. Érte, aki mindennek az értelme, Érte, aki formál és tetszése szerint alakít.

Az imádság által engedem, hogy szeressen és formáljon engem az Isten. Az imádság által tudatosan minden nap Istenre hagyatkozhatok, az imádság segít, hogy Istenbe horgonyozzam az életemet, abban, hogy válaszoljak jelenlétére, s így gyökeret verjek Benne. A tudat, hogy Isten is szomjazza az én semmi életemet, nagyon felemelő. Az imádság ezt jelenti számomra: Őt teszem az első helyre életemben, elismerem, hogy Ő a minden és én a semmi, és őszintén Neki adom magam.

8

Szerelmes a Jóisten! Minél jobban megtapasztalja valaki ezt a valóságot, annál inkább készséget érez arra, hogy Neki szentelje életét, ráhagyatkozzon az Ő szeretetére, szerelmére. Ezért van az, hogy egyes emberek teljesen a családról is lemondva Istennek, Isten szerelmének szentelik életüket.

A földi szerelem múló, ha nem ápoljuk, s ha nem gyökerezik bele Istennek a szeretetébe, szerelmébe. Sok család egy-két évtized után azért hull szét, mert a földi szerelem elmúlik, s nincs, ami összetartsa a családot. Az igazi életnek (és az imádságos életnek) Isten szerelmébe való gyökerezés a titka. Belegyökerezni ebbe a szerelembe, nem azt jelenti, hogy papok, szerzetesek, apácák kell, hogy legyünk, hanem csakis ebben a szerelemben ismerjük fel igazán a mi saját utunkat. Karácsonytól legyen ez a célunk, hogy elmélyítsük imaéletünket, és arra törekedjünk, hogy életünk imádság legyen. Növekedjünk imádsággá! Így ír erről az ortodox teológus, Evdokimov: „Nem elég imádkoznunk, hanem imává kell válnunk, imának kell lennünk, imává kell épülnünk...”. Mindenkinek a szívében jelen van a természetfeletti szeretet kincse, mely hiteles imává alakíthatja életünket, imává építhet minket. Csak össze kell gyűjtenünk a megfelelő pillanatokban ezeket a kincseket. Az imádkozásnak lényege az imádkozni akarás. Az egyetlen, ami számít, az a vágy, hogy megtaláljuk Istent, hogy lássuk és szeressük Őt: átadjuk magunkat az Ő akaratának. Pablo M. Vila írja: „A hívő ember az imádságban végső soron szerelmesének válaszol, Istennek.”

Törekedjünk az Istennel való bensőséges együttlétre. Az imádság nem egy kényszerű kötelesség, amit „le kell tudni”, hogy Isten és az egyház parancsainak eleget tegyünk. A családban sem „muszáj” egymással beszélgetni, kommunikálni, és ezt nem is szabad, nem is lehet erőltetni. Az kellene, hogy menjen magától. Nem eshet nehezünkre helyet, időt „szorítani” Istennek, hiszen Ő lehelt életet belénk. Általa vagyunk. Ezt így fejezhetjük ki: Istenem, átadom neked a nap huszonnégy óráját, légy egész életem Istene, előtted nincs titkom, életemnek nincs olyan része, amelyhez semmi közöd... Nincsenek olyan rejtett zugai, amelyekbe nem engednélek be. Kitárom kezemet és szívemet, rendelkezz velem, hangolj rá állandóan a Te szándékaidra! Az imádság nem más, mint bensőséges együttlét Istennel, aki Jézus Krisztusban emberré lett, megváltott minket, s aki a Szentlélek által „bennünk imádkozik” az Atyához. Az imádság annak a felismerése, hogy Isten szeret engem, hogy Ő jelen van életemben, hogy terve van velem és minden emberrel. Negatív megfogalmazással élve: imádság nélkül életünk annyi, mint a madárnak szárnyak nélkül repülni. A hitval-

Mé gIS

2005/2

egymásra utalt lába: az imádság, és a hitből fakadó jócselekedetek. Bizonyos értelemben minden tettünk imádsággá válhat, hisz a világ is állandóan imádkozik azzal, hogy létezik. Jozef Tischner lengyel teológus szerint: „Akkor is imádkozol, amikor azért állsz sorba, hogy segíts egy másik emberen. A vizsgára való felkészülés fáradtságával is imádkozol. Imádkozol a másik ember számára fontos beszélgetéssel. A munkáddal, a pihenéseddel, a mosolyoddal, azzal, ahogyan a gyerek haját fésülöd, vagy fát ültetsz a parkban azért, hogy a világ szebbé váljon. Imádkozol akkor, amikor legyőzöd a bűn, a gyűlölet kísértését. Isten ott van mindennapi fáradságos munkád imájában.”

Mivel a „munka = imádság” felfogás megkísértheti az embert, ezért ajánlatos, hogy napi rendszerességgel szakítsunk külön időt az egyéni és közösségi imára egyaránt. Ez a lelkiélet karbantartása és az Istennel való szoros összeköttetés miatt is elengedhetetlen. Legalább napi húsz perc, fél óra mindig jusson a huszonnégy órából, amikor csöndben, összeszedetten, minden zavaró körülményt kizárva Istennel töltjük ezt az időt, amikor mintegy szerelmi vallomásként igazi énünket adjuk, hogy ezzel mi is viszajelezzünk szeretetére, és megtapasztalhassuk kegyel-mét, amely nélkül nem is élhetnénk

lelkiség g

igazán. Az egész világ Istenre szomjazik. Ha mi nem tudjuk szomját oltani, azért van, mert csak szavainkat adtuk neki, melyek Istenről csak beszélnek. Pedig a világnak Istenre van szüksége, akár szavaink nélkül is. Erre akkor vagyunk képesek, ha hallgatunk Jézus hívására, és folyamatos párbeszédben maradunk Vele.

Ez a kapcsolat nem születhet meg az imában, ha nem születik meg az életünkben. Vagyis nem lehet igazán imádkozni, ha az életünk alapja nem teljes egészében Isten. Az igazi hivatásunk, hogy Jézust kövessük, és a Szentháromságnak isteni családjában éljünk. Az ima nem más, mint „beszélgetés otthon”, az igazi otthonunkban. Ez lenne, és ezzé kell válnia a mi imánknak. És minden bizonnyal ez is lesz, ha életünket teljesen Istenért éljük.

Ez legyen a betlehemi Jézus születésének, karácsonynak a személyre szóló üzenete számunkra, Jézus befogadásának az útja, mert Jézus ezerszer is megszülethet Betlehemben, nem ér semmit, ha a szívünkben és életünkben nem születik meg egyszer sem.

Nem lehet itt lábatlankodni...

uZarándoklat Czestochowába

Egy olyan zarándoklatról szeretnék röviden beszámolni, amely hivatásom történetében nagyon fontos és meghatározó. Az idei nyáron immár másodjára sikerült eljutnom a pálos rend jóvoltából a lengyel nép legnagyobb kegyhelyére, Czestochowába. Ez alkalommal is gyalogosan tettem meg az utat a több százezer zarándokkal együtt Varsótól, a fővárostól, egészen Czestochowáig, ami 300 km. Ezt az utat kilenc nap alatt tettük meg. Erdélyből tizen zarándokoltunk együtt a magyarországi csoporttal.

Miben áll ez a zarándoklat? Hát elsősorban gyaloglásból. Ébredés után elindulunk, és a harmaton úgy 10-12 km-t teszünk meg az első pihenőhelyig, ahol szentmisén veszünk részt. Az első napokban 30-35 km-t teszünk meg. Az idén volt olyan nap is, amelyen meghaladtuk ezt az átlagot. A gyaloglás alatt imádkozunk, elmélkedéseket hallgatunk, rózsafüzért mondunk, és persze nem marad el a játék sem. Lehetőségünk van más nemzetiségű zarándokokkal is megismerkedni. Vannak, akik a messzi Afrikából, Kamerunból érkeznek, vannak, akik DélKoreából, míg mások az Egyesült Államokból jönnek. Csodálatos, hogy ennyien összegyűlünk, és együtt zarándokolunk a Szűzanya kegyhelyére. Erről a kegyhelyről tudni kell, hogy magyar pálos szerzetesek alapították az 1300-as évek elején. Számolnunk kellett az időjárás vi-szontagságaival is. Kellemes napsütés után zuhogó esőben is volt részünk, de azért nem csüggedtünk el. Szállás az ott lakók udvaraiban, csűrjeiben, istállóiban volt mindenki számára. Rengeteg pap és kispap, szerzetes és szerzetesnővér is zarándokolt.

Nagyszerű élmény volt a bevonulás a kegyhelyre, a Jasna Górára, ami lengyelül Fényes Hegyet jelent. Itt van a pálos kolostor és maga a kegykápolna a szent Szűz képével. Ezen a napon, nem messze a Fényes Hegytől, az ún.

MégIS

2005/2

Hajlák Attila-István

Kiengesztelődés mezején összegyűl szinte minden zarándok. Miért nevezik azt a helyet a Kiengesztelődés mezejének? Azért, mert itt lehetőség van arra, hogy bocsánatot kérjünk azoktól, akiket e zarándokút során megbántottunk. Lehetőség van arra, hogy elvégezhessük szentgyónásunkat is, és így tiszta szívvel járulhassunk a Szent Szűz elé. Ezután lassan elkezdődik a bevonulás a kegy-helyre. Egy hosszú sugárúton vonulnak a zarándokok százezrei a Fényes Hegy felé. Nem fáradt, elcsüggedt zarándokokat lát az arra járó, hanem vidám, derűs arcokat. A Szűzanyát köszöntő számtalan ének csendül fel a zarándokok ajkáról, különböző nyelveken. Még mielőtt belépnének a zarándokok a kegyhelyre, azelőtt minden zarándokcsoport a kolostor előtti téren, vagy térdelve vagy pedig a földre borulva, széttárt karokkal köszönti a Szűzanyát egyfajta teljes önátadást jelképezvén. Majd csendben, imádkozva bevonulnak a kápolnába, ahol a Szent Szűz kegyképe előtt – szintén csendben – mindenki kifejezheti tiszteletét, elmondhatja kérését, hálaadását és mindazt, amit szívében ide elhozott. A kegyképről tudni kell, hogy a hagyomány szerint Szent Lukács evangélista festette. A képet körülvevő falak tele vannak kis emléktáblákkal, ami pedig sokak számára meglepő, és leköti a figyelmet az, hogy e táblák mellett számos falon függő istáp, gipszdarab mutatja, hogy történtek és történnek csodás gyógyulások a Szűzanya közbenjárására. Itt látható II. János Pál pápa vérfoltos cinguluma és egy aranyból készült rózsa, amelyet a pápa hálából hozott ide a Szűzanyának az 1981-es merénylet után.

Számtalan élménnyel gazdagodva tértünk haza szeretteink közé megfogadva, hogy ha alkalmunk adódik, visszatérünk még erre a csodálatos kegyhelyre. Törsök László

9

g gyakorlati éven

Küldetésben voltunk

uÖtödéveseink tapasztalataikról beszélnek

A Gyulafehérváron tanuló kispapok négy év elméleti oktatás után egy gyakorlati és hivatástisztázó évet töltenek plébániákon vagy szociális otthonokban, ahol az addig tanultakat gyakorlatba is ültethetik. Fontosnak találom, hogy olvasóink előtt, a MégIS hasábjain megjelenjenek a visszatértek tapasztalataikkal, élményeikkel. Covaci István-Attila és Hájtájer István ugyanazon a helyen töltötték az elmúlt évet, egymást váltva a két félévben. Őket kérdeztem arról, hogy mit jelentett számukra ez az egyéves gyakorlat.

MégIS: Hol töltötted a gyakorlati évet, és mi volt a feladatod? Covaci István-Attila: A gyakorlati évemet Szatmárnémetiben töltöttem. A Szatmári Egyházmegyében, tavaly az volt a gyakorlat, hogy félévente áthelyeztek minket. Így a gyakorlati évemet először a püspökségen, aztán a Szent Alajos Konviktusban töltöttem. A püspökségen inkább az akkor beinduló könyvtárban Covaci István-Attila segítettem, elkísértem a püspök urat a bérmálásokra, ami nem volt kimondottan lelkipásztori munka. Ezen kívül a plébánián hittanórákat tartottam. A püspökségen eltöltött idő alatt kerestem az alkalmat, hogy minél több tapasztalatot szerezzek. Igyekeztem betekintést nyerni minél több munkaterületre, a házas hétvégéktől, a fiatalok által megszervezet adventi gyertyagyújtásokig. A Szent Alajos Konviktus, a Hám János Római Katolikus Iskolaközpont bentlakása volt a második állomáshelyem. Itt elsősorban nevelői feladatokat láttam el, de volt alkalmam hittanórákat is tartani a középiskolás diákoknak. Nevelői feladataim mellett azzal is megbíztak, hogy néhány alkalommal hittanórákat tartsak a börtönben a raboknak. Hájtájer István: A pasztorális hivatástisztázó évemet Szatmáron töltöttem: a Szent Alajos Konviktusban az első félévet, a másodikat pedig a püspökségen. A konviktusban, délutánonként a diákok nevelésében, valamint a liturgikus cselekményeken (szentmise, reggeli zsolozsma, esti punkta) kellett segítsek. A második félévben a püspökségen a reggeli miséken és a zsolozsmázásban, aztán a Hám János líceum könyvtárában segítettem. Emellett a püspök úrral búcsúkon és bérmálási utakon vettem részt, besegítettem a Világi Apostolkodási Irodában és különböző rendezvények szervezésében.

MégIS: Milyen tapasztalataid voltak? C. I.: Sok jó tapasztalatom volt. A legjobb volt tapasztalni, hogy elfogadnak munkatársként. Bármilyen gondom volt, elöljáróimhoz bizalommal fordulhattam. Együtt tudtam működni a kollégáimmal, és ennek nagyon örültem. H. I.: Tapasztalatok terén sokat fejlődtem, sok jót tanultam a spirituális atyától, a diákoktól és a püspök atyától is. Nagyon sok szeretetet kaptam a fiataloktól, amiért nagyon hálás vagyok. Pasztorális tapasztalataim igazából nem nagyon voltak, mert nem plébánián tevékenykedtem, de így is nagyon sok szép és kedves élményben volt részem.

10

MégIS: Mesélnél egy élményedről? C. I.: Ez nehéz kérdés, mert sok élményben volt részem, és hirtelen nem is tudom, melyiket meséljem. Az adventi időszak alatt a püspökségen voltam. Egyik este valakinek érdekes ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy advent előestéjén a teológián a Rorate-t szokás énekelni. Arra gondolt, mi lenne, ha ezt ketten elénekelnénk az ismerőseinknek. Nagyon tetszett az ötlet. Énekeltük is mindenkinek a püspökségen. Látva, hogy a püspök úrnak is tetszett, annyira fellelkesedtünk, hogy az éneklést még telefonon keresztül is folytattuk, megajándékozva ezzel az egyházmegye papjait is. Örültem, mert láttam, hogy énekünkkel igazi adventi hangulatot teremtettünk, és örömet szerezhettünk. H. I.: Szatmáron a Szent János plébánia plébánosa meghívott, hogy menjek el vele a közeli öregotthonba, hogy lássam az ottani betegeket, és az Oltáriszentséget szolgáltassam ki nekik. Szívesen tettem eleget a meghívásnak. Amikor megláttak minket, nagyon örültek, és boldogsággal telt meg a szívük. Sok beteg emberrel beszélgettem és megtapasztaltam, hogy mennyire fontos számukra, hogy ők is részesüljenek az Eucharisztiából. Az Úr Jézus is a betegekért, a szenvedőkért és a bűnösökért jött. Sok beteg alig tudta kinyitni a száját, hogy Jézust magához vegye. A betegek között volt félig béna is, olyan is, aki meg sem tudott mozdulni. Sok esetben elég volt, ha csak meghallgattam, vagy megszorítottam a beteg kezét.

MégIS: Mennyire sikerült, gyakorlatba ültetned a tanulmányaid során elsajátított elméleti tudást? C. I.: Ami az elméleti tudást illeti, sajnos nem Hájtájer István sokat tudtam ebből felhasználni a gyakorlatban. Sok mindent tanítanak itt a teológián, ami biztos hasznos, de a gyakorlatban nem tudtam felhasználni. Az embereket nem annyira az elmélet érdekli, hanem az, hogy az adott helyzetben tudok-e valami hiteleset mondani nekik.

MégIS: Hogy viszonyultak a fiatalok hozzád, mint kispaphoz? C. I.: A fiatalokkal is sikerült jó kapcsolatot kialakítanom. Tudták mit szabad és mit nem. Elfogadtak annak ellenére, hogy néha szigorú voltam hozzájuk. Szerettem velük lenni, köztük lenni, és úgy gondolom ezt megérezték.

Mé gIS

2005/2

MégIS: Miben látod a gyakorlati év értelmét? C. I.: Hasznos volt, mert a gyakorlati éven tanultam meg, mit is jelent valójában a pasztoráció, mi az, ami rám vár. Itt tanultam meg Ft. Néma Sándor spirituális atyától, hogyan is kell úgy szólni az emberekhez, hogy megértsék. Megtanultam, az emberek nyelvén, érthetőbben beszélni. Azt hiszem egész életemben hálás leszek ezért. H. I.: Hasznosnak találtam a gyakorlati évet, hisz sokat tanultam az egyszerű emberektől. Úgy érzem, hogy hivatásomban megerősített és azt az igent, amit a Jóisten és a püspök atya előtt ki fogok mondani, bátrabban, határozottabban fogom kimondani.

MégIS: Hogy érzed, gazdagodtál lelkileg a gyakorlati év alatt? C. I.: Igen, sokat gazdagodtam, annak ellenére, hogy néha nehéz volt időt szakítani az imára. Itt éreztem át igazán az ima fontosságát a mindennapi életemben. H. I.: Sokat gazdagodtam a szeretetben, az imában.

Kócos kis ördögök

gyakorlati éven g

Megfigyeltem, hogy sok esetben milyen nehéz a papnak az imáit beilleszteni a napjába. Rájöttem, hogy az ima megtartó erő a mindennapok szürkeségében, helytállás, kitartás Jézus mellett.

MégIS: Milyen lelkülettel tértél vissza az ötödévre? C. I.: Nagyon jól telt a gyakorlati évem, és szomorúan tértem vissza ötödévre. Hiányzik a gyakorlat. Alig várom, hogy elvégezzem a teológiát és kikerüljek megint a pasztorációba. H. I.: Hálás vagyok a jó Istennek, hogy gyakorlati éven volt lehetőségem talentumaimat kamatoztatni. Kérdezett: Fülöp László

p.s. Az ígéretek szerint a következő számunkban folytatjuk az ötödévesek beszámolóit.

uCsíksomlyói Csibészek kicsit közelebbről

Mindig a címben szereplő énekszám jutott eszembe, mikor a Csibészekről hallottam. Nem tudtam pontosan, hogy kik is ők valójában, csak elképzelni tudtam őket. Jelenleg gyakorlati évem első felét töltöm a csíksomlyói plébánián. Nos, ez azért fontos, mert e plébánia nevéhez fűződik a Csibész Alapítvány, amely a „csibész” gyerekekkel foglalkozik. Az alapítvány elnöke Gergely István, aki egyben a plébánosom is. Ezek a gyerekek árvák, vagy szegényebb sorsú családokból ide került gyerekek. Ezeknek igyekszik biztosítani az alapítvány családi otthont, némelyeknek pedig munkahelyet is. De kik is ők valójában? Ezt a kérdést nem jogilag szeretném megközelíteni, hanem emberi szemszögből. Milyen emberek is alkotják a „csibészek” közösségét?

Amikor megtudtam, hogy munkám során velük is találkozni fogok, előre készítettem magam a találkozásra. Nem tudom miért, de valami negatívra, hátborzongatóra számítottam. Elképzeltem a gyerekotthonok silány életét, olyan képek ugrottak, be amilyeneket a tévé szokott mutogatni szenzáció és ledöbbentés céljából.

Ezekhez képest kellemes csalódásban volt részem. Főleg két ház, a „Sárga” és a „Betlehem” házak voltak azok, amelyek felnyitották a szememet. Mindkét házból melegség és családias légkör áradt, szervezett és jól megtervezett házirend szerint élnek. Meglepett, hogy amikor kezdődik a nap, mindenki pontosan tudja, hogy mit kell tennie, mielőtt elindulna iskolába, majd mikor hazajön az iskolából vagy óvodából, tudja a már megszokott napirendi pontot, ebédel és elkezd készülni a következő napra.

MégIS

2005/2

A nevelők a házakban próbálják a gyerekeket önállóságra, becsületre és erkölcsös életre nevelni. Ez a munka nem is olyan könnyű. A gyerekek többnyire lelki sebekkel érkeznek a házakba, melyeket az idő során a nevelőknek orvosolni kell, ami eléggé nehéz. A csibészek lényegében nem akarnak mást, mint gyermekek lenni, ők is pont ugyanúgy tudnak játszani, nevetni, sírni mint bármelyik más gyermek. Nekik is vannak érzéseik és álmaik. Álmodoznak és terveket szőnek, mint bármelyik más gyerek, és a legfontosabb, hogy tudnak szeretetet befogadni és szeretetet adni. Ez utóbbit tapasztalom, valahányszor belépek valamelyik „csibész”-házba. Mindig észreveszik, ha valami nincs rendben és próbálnak a maguk módján segíteni, még a legkisebbekben is ott van a segíteni akarás és az önzetlen befogadás jele. Úgy bánnak mindenkivel, aki kívülről érkezik, mint én szoktam a már rég nem látott barátommal: kedvességgel és türelemmel veszik körül. Mindegyikükben ott rejtőzik a tenni akarás és a vágy, hogy valamikor saját életük lehessen, ami csak kizárólag az övék, és azt úgy alakíthassák, ahogyan ők akarják. A másik érdekes jelenség a Csibészeknél az Árvácska zenekar, amelyben árvák és családban élő gyerekek zenélnek együtt. Pont olyan „kócos kis ördögök”, amilyenek mi is voltunk, a magunk kis világával, ami nagyban különbözött a felnőttek világától. A mi világunkat sem mindig értették a felnőttek, és álmainkon is esetleg csak mosolyogtak, de mi – habár néha koszos is lett az arcunk – tudtuk, hogy mit akarunk. Papp Márton

11

g bemutatkozás

Huszonegyen a startvonalnál

uBemutatkoznak elsőéveseink

Mă numesc Bot Alexandru. M-am născut în Lugoj la data de 20 iulie 1984. Am absolvit şcoala primară, gimnazială şi liceală tot în Lugoj. Aparţin de dieceza de Timişoara. Mă aflu aici pentru că am simţit chemarea lui Dumnezeu. Am datoria de a răspunde acestei chemări pentru că Dumnezeu mi-a oferit multe haruri şi ocrotire, iar eu trebuie să-i răspund Domnului Dumnezeului Atotputernic prin preoţie, iubire şi predicarea evangheliei, astfel încât după această călătorie pe pământ, împreună cu omenirea să câştigăm viaţa veşnică, aşa cum sfântul Pavel a spus: „Alerg spre ţintă pentru premiul chemării cereşti.”

Fazakas Gusztáv József vagyok, 1986. január 20-án születtem Zágonban. Az általános iskolát szülőfalumban végeztem, majd ezután a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban érettségiztem. A kisszeminárium elvégzése után azért felvételiztem a gyulafehérvári hittudományi főiskolára, mert pap szeretnék lenni. A papság gondolata már gyerekkoromban megfogalmazódott bennem. A zágoni templomban sokat ministrálva gyulladt fel bennem a papi hivatás utáni vágy, amely a gimnáziumi évek alatt még jobban erősödött. Úgy érzem, hogy a papi élet az, amiben igazán tudnám Istent és embertársaimat szolgálni. Ezért kérem Istent, hogy – ha Ő is úgy akarja –, pap lehessek, és ezáltal munkás az Ő szőlőjében.

Czibere Zsoltnak hívnak, 1977. április 2-án születtem és a szatmári egyházmegyének vagyok a kispapja. Idén ősszel kezdtem meg a teológiai tanulmányaimat Gyulafehérváron. A papság gondolata végigkísérte eddigi életutamat, ennek ellenére, csak mostanra hoztam meg ezt a döntést és vállaltam fel benne személyes, mély vágyamat, hogy pap legyek, helyesebben szólva, hogy Istent engedjem hatni az életemben magam és mások helyett. Ez korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek így leírva tűnik. Korábban az orvoslást éreztem hivatásomnak, de nem igazán sikerült megtalálnom benne magamat. Sok kuszaság közepette és fájdalmak árán (amelyek sok mindenre megtanítottak), fedeztem fel a magamén keresztül még sokak éhségét olyan emberek után, akik hitelesek, és képesek megtanítani másokat ráhagyatkozni Istenre, megmutatva azt is, hogy nem csak a szentek kiváltsága találkozni Ővele a hétköznapokban. Ezt tekintem hivatásom motorjának, amit az embereknek adni szeretnék. Ami pedig engem illet, még személyesebb Istenkapcsolatra vágyom, és igazabb kapcsolatok teremtésére és újjáteremtésére: barátokkal, ismerősökkel és új arcokkal.

12

Elekes Szabolcs vagyok Székelyudvarhelyről, a Kis Szent Teréz oltalma alatt álló plébániáról. Plébánosom Botár Gábor. Isten kegyelméből 19. életévemet töltöttem idén október 9én. Tanulmányaimat a Tamási Áron Gimnáziumban végeztem matematika-informatika szakon. A teológiára Isten hívása hozott. Farkas Alajos vagyok, Csíkmenaság-Újfaluról jöttem, 19 éves vagyok. Ebben az évben végeztem a kisszemináriumban. A líceumi évek alatt a hivatástisztázás volt az egyik célom. A sikeres érettségi után beiratkoztam a Hittudományi Főiskolára, azzal a reménnyel, hogy Isten segítségével jó papként szolgálhatok majd. Balla Imre vagyok, 19 éves, és Csíkmadarasról jöttem ezelőtt 4 évvel a gyulafehérvári kisszemináriumba, hogy megfelelő mértékben felkészüljek a kispapi életre. A teológián az Isten akaratát kívánom felismerni és alávetni magam, hogy Ő legyen minden mindenben. Ebben a felismerésben boldogan kiáltha-tom a prófétával: „Rászedtél Uram! És én hagytam, hogy rászedj!” (Jer 21, 7) A nevem Husztig Róbert, 1987. február 23-án születtem. Az általános iskolát a szülővárosomban, Nagyváradon végeztem, akárcsak a líceumot. II. János Pál pápa életpéldája indított el a papság felé vezető úton, amikor láttam, hogy milyen komolyan foglalkozik a fiatalsággal. Azért jöttem a teológiára, hogy majd papként a hívekkel, főleg a fiatalokkal foglalkozzak és őket a helyes útra tereljem. De elsősorban Isten méltó szolgája szeretnék lenni. Számomra a papság nagy kegyelem, hisz a pap Isten legközelebbi szolgája. Mă numesc Ciuriş Laurenţiu. Mam născut la data de 17 iulie 1986 în Târgu Ocna (jud. Bacău). Am absolvit Liceul Romano-Catolic „Sf. Iosif” din Bacău. Am venit la seminarul teologic ca prin intermediul preoţiei să ajung la mântuire.

Mé gIS

2005/2

Istvánfi Szilárd vagyok. 1987. június 16-án születtem Sárközújlakon. Az általános iskolát szülőfalumban, a középiskolát a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban végeztem. Az érettségi után a Hittudományi Főiskolát választottam az Úr szolgálatára való felkészülés eszközeként. Úgy érzem, hogy tisztaszívű, igazán boldog ember csak az Úr szőlőjében dolgozva lehetek, és úgy, ha másokat is Istenhez közelebb vezetek.

Nevem Kovács Tibor Levente. 1986. augusztus 6-án láttam meg a napvilágot Szatmárnémetiben. Középiskolai tanulmányaimat a Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban kezdtem 2001 szeptemberében, majd 2005 nyarán sikeresen érettségiztem. Gimnáziumi éveim során közelebb kerültem Istenhez, és a meghívására igennel válaszoltam.

Szántó János vagyok, 1968-ban születtem Brailán. 2005-ben fejeztem be Kolozsváron a mérnöki egyetemet. Ez idő alatt sokat ministráltam Kolozsváron a Szent Mihály templomban, valamint a ferences és piarista templomokban, s ekkor kezdtem érezni a hivatást. Úgy érzem, közösségemet, embertársaimat jobban tudom szolgálni papként.

László István vagyok. 1982-ben születtem. Ákosfalván végeztem az I–VIII. osztályt. Pontosan nem emlékszem, mikor fogalmazódott meg bennem, hogy pap szeretnék lenni, vagy – ahogy mondani szokták –, hogy „mikor hallottam meg Isten hívó szavát”, de emiatt jöttem Gyulafehérvár-ra a kisszemináriumba 1997-ben. Az érettségi után Kolozsváron tanultam 4 évet, nem azért, hogy meggondoljam magam, sokkal inkább azért, hogy végig gondoljam azt, hogy „mi lesz, ha…”. Világról, emberekről, magamról sokszor és sokban változott a felfogásom, de egy dolgot most is vallok: igazán az Istennel és Istenben élt élet vezet a boldogságra.

Köllő Sándornak hívnak. Gyergyóhodoson születtem 1986. október 19én. Az általános iskolát szülőfalumban végeztem. A középiskolát Gyergyószentmiklóson kezdtem el, majd egy év után az akkori plébánosom tanácsára a gyulafehérvári kisszemináriumba jöttem. Hivatáso-mat már kiskoromban éreztem, és a kisszemináriumban ez egyre világo-sabb lett. Úgy érzem, hogy a papi hivatás vállalásával megtaláltam a magam helyét a világban, és ez által szeretném

MégIS

2005/2

bemutatkozás g

szolgálni Istent és embertársaimat. Puskás Attila vagyok, 1982. február 6-án születtem. Teológiai tanulmányaim megkezdése előtt kántor-hitoktatói állásban segédkeztem a szülőfalumban, Galócáson. Örömmel gondolok arra, hogy egész életemmel Istent szolgálhatom. Ennek a szolgálatnak megfelelően szeretnék felkészítésben részesülni itt a gyulafehérvári teológián.

Szabó-Siklódi László Leventének hívnak. 1981-ben születtem Marosújváron és Felvincen lakom. 1999ben fejeztem be a középiskolát, melyet részben a Kolozsvári zenelíceumban, részben Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégiumban végeztem. Abban az évben tértem át a református vallásról a római katolikusra. Megpróbáltam Désen a ferences rendbe belépni, de sikertelenül. Elvégeztem Kolozsváron a Zeneakadémiát, időközben kántorkodtam is, s ez idő alatt erősödött meg a hivatásom, hála ezért plébánosomnak is, aki sok nehézségen átsegített. Végül úgy döntöttem, hogy felvételizek a gyulafehérvári szemi-náriumba. Ha méltónak találnak a papságra, Krisztus irántam való szeretetét szeretném viszonozni embertársaim szolgálatában. Molnár Eduárd Gábornak hívnak, 1986. augusztus 5-én születtem Szatmárnémetiben. Gimnáziumi tanulmányaimat a Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban végeztem. Az érettségi után a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára jelentkeztem, mert úgy érzem, hogy a Jóságos és Gondviselő Isten az evangélium hirdetésére hív.

Száva Szabolcs vagyok, Gyergyószentmiklóson születtem 1985. március 9-én. Az elemi és általános iskoláimat szülővárosomban végeztem. Már gyermekkoromban, amikor ministráltam éreztem az Úr hívó szavát. Hivatásom kibontakozásához nagymértékben hozzájárult Hajdó István főesperes úr, aki papi életével ápolta és segítette hivatásomat. A nyolcadik osztály elvégzése után felvételiztem a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly kisszemináriumba, ahol véglegesen döntöttem a papi hivatás mellett. Megértettem azt, hogy ha fényt akarok adni a világnak, vagy gyertyát kell öntenem, vagy pappá kell lennem. Mindent meg szeretnék tenni azért, hogy az Istenhez, magához a Fényhez elvezessek minden embert. Úgy érzem népemért csak papként tehetek valami nagyot és szépet. Éppen ezért a prófétával együtt mondom: „Itt vagyok Uram, engem küldj!” folytatás a következő oldalon u

13

g bemutatkozás / habár fölül a gálya...

Nevem Tóth Attila-Levente. Nagyváradon születtem 1986. június 28-án. A líceumi tanulmányaimat ugyanott, a Szent László Római Katolikus Gimnáziumban végeztem. Az emberi élethez tartozik az Isten és az emberek szolgálata. Én ezt hivatásom által jobban és nagyobb teljesítménynyel szeretném végezni. Hivatásomat elsősorban Istennek köszönhetem, de nem feledkezhetek meg lelkivezetőimről és líceumi tanáraimról sem. Istentől csak annyit kérek, hogy minden ember számára adja meg a hivatás felismerésének kegyelmét. Mă numesc Giurgiu Daniel, m-am născut la data de 29. aprilie 1986 în Baia Mare (jud. Maramureş). Am absolvit Liceul Teologic Romano Catolic „Sf. Iosif” din Bacău şi doresc ca împreună, cu ajutorul lui Dumnezeu să devin preot pentru a-l sluji cu bucurie la altarul său.

Kiss Sándor Kamill ferences testvér vagyok. Gyergyóalfaluban születtem, és ott is nevelkedtem. Középiskolai tanulmányaimat 1998-2002 között Csíkszeredában végeztem. Egy kis munka, „életízlelgetés” után 2003 őszén jelentkeztem az Erdélyi Ferences Rendtartományba. Az egy év jelöltséget Désen töltöttem, utána

Bontva épültünk

uFerences önkéntesek Ótelken

Van egy kicsi falu Bánságban, amelynek lakói áprilisban olyat láttak, amilyet korábban csak a tévében. Az ott élő emberek szerint még őseik sem tudtak arról, hogy valaha ekkora árvíz lett volna a faluban, mint az idén. Mintha csak a vasárnapi misén hallott Noé története vált volna valóra.

Augusztus utolsó napjaiban, amikor még olyan szépen sütött bátyánk, a Nap, az önkéntesek soraiban megjelent egy új szín: a barna. Ezt mi próbáltuk képviselni: fr. Sebi, fr. Károly és fr. Tibi. Bár nem vagyunk sem kőműves szakértők, sem villanyszerelők, nem is vittünk magunkkal segélyszállítmányt, (élelmet, ruhát, hálózsákot, sátrat, csak a magunk számára csomagoltunk), mégis akkor úgy éreztük, a Jóisten Óteleken szeretne látni minket. Az Ő hívására augusztus 29-én késő délután megérkeztünk. Nagyon sok ház összedőlt, és amelyiknek sikerült állva „megúsznia” az árt, az is több-kevesebb sminkelésre szorult. Mindezekről a dolgokról bőven tudósított a média, és hála Istennek, elég sokan megmozdultak és segítettek úgy, ahogy tudtak. Az állam is több építőcéget fogadott fel az újjáépítésre, és ennek köszönhetően elég-

14

egy év noviciátust Szécsényben, Magyarországon. 2005 szeptemberében tettem le az első szerzetesi fogadalmat Csíksomlyón. A 2005-2006-os tanévben elsőéves vagyok a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán.

Főcze Imre, fr. Bonaventura vagyok. Az Úristen szolgálata iránti vágy jelen volt, jelen van életemben. Már kiskoromtól szívesen jártam ministrálni, s nagyon örvendtem, ha valamilyen feladatot bíztak rám. Sokáig az egyházmegyés hivatás lebegett előttem. Tizenegyedikes voltam, mikor a nagyböjti lelkigyakorlaton kezdtem igazán elgondolkodni azon, hogy én miként tudnám az evangéliumot megélni, milyen életformában. Úgy döntöttem, hogy beiratkozom a Hittudo-mányi Főiskolára. Ezzel nem zárult le bennem a hivatástisztázás, pedig akkor úgy éreztem, hogy megadtam magamnak is és az Úristenek is a feleletet. Egy félév után elkezdtem mélyebben gondolkodni és elmélkedni élethivatásomról. Bensőmben éreztem, hogy a Jóistent a Kisebb Testvérek Rendjében kell szolgálnom. Egy kicsit megdöbbentem ezen az érzésen, hogy én ferences szerzetes legyek… Ezt az érzést még jobban elmélyítettem. Egyre jobban erősödött bennem az a tudat, hogy Assisi Szent Ferenc példája nyomán kell nekem is szolgálnom. Érettségi után kértem felvételemet a rendbe, egy félévig voltam jelölt Désen, és egy évig novícius Szécsényben. Nagyon szép és gazdag élményekben volt már részem, amiért hálás vagyok szerető Istenünknek és a testvéri közösségnek. Az Úristen akaratát szeretettel megteszem, hogy boldog

gé lázas munka folyt a faluban. Volt olyan új ház, amelyik már csak a tetőt várta, volt olyan, amelyiknek most húzták fel a falait, vagy az alapját ásták, de akadt olyan is, amelynek újjáépítéséhez még hozzá se kezdtek…

Becsengettünk a plébániára, ahol a fiatal plébános, Szilárd és édesanyja fogadott minket. Hely volt elég, csak az árvíz elől kiürített vendégszobát kellett berendeznünk, és máris megvolt a szállásunk. Sátrat verni tehát nem kellett. Este a vacsoránál kérdezgettük a plébánost, hogy kinél lehetne dolgozni, kit tud ajánlani, hogy segítsünk. Az első munkanapunkat azonban neki kínáltuk fel egy kis rendet teremtve a plébánia udvarán.

Szerda reggel a mise, zsolozsma és reggeli után már krumplit pucoltunk a szabadtéri konyhán, ahol egy 1961-ben gyártott katonai gázolajas főző-sütő csodamasinán készítették a finom ételeket. Az itt készített ebédből mindazok ehettek, akiknek a víz lehetetlenné tette az otthoni főzést, de hivatalosak voltak az öregek, a szegények, a faluban dolgozó munkások… és mi, mivel a faluban dolgozó munkások megtiszteltető soraiba mi is felvétettünk. Bár hoztunk magunkkal elegendő elemózsiát, a szakács-nők

Mé gIS

2005/2

Az előző napokhoz képest csütörtökön valamivel könynyebb volt kibújni a hálózsákból, mivel már kezdtünk hozzászokni az egész napot betöltő fizikai munkához. Aznap első állomásunk a szegénykonyha volt. Reméltük ott majd kapunk egy fülest, hogy merre keressük a munkát. Sokat nem is kellett várnunk: kiderült, az iskola tornatermét kellene kiüríteni, mert ott kollégiumot szeretnének létrehozni azon gyerekek számára, akiknek télire még nem lesz felépítve a házuk.

Péntekre egész napos munka volt kilátásban. Egyik szakács néni édesanyjánál kellett házat bontani. Na itt aztán csak úgy porzott a munka a kezünk alatt. Velünk együtt a munkásbrigádban négy férfi volt meg vagy hat nő. Volt köztük egy öregasszony, aki – mondhattam bármit neki – felvette a gerendát a vállára és vitte. Egy fiatalasszony pedig fent a háztetőn bontotta a szarufákat, de oly lendülettel, hogy szinte Sebi feje is megbomlott. Nagyon jó volt a társaság, a hangulat, na meg azért az ebédről se feledkezzünk meg: ezt az említett szakácsnő baloldalára lebénult, 24 éves, Szabolcs fia készítette, aki nagy szakértője a konyha művészetének.

Mivel megígértük, hogy szombaton előkészítjük meszelésre az iskola tornatermét, reggeli után nekifogtunk a munkának: kaparászásnak, smirglizésnek. Mikor elmentünk ebédelni, úgy néztünk ki, mintha egy malomból jöttünk volna.

Vasárnap részt vettünk a szentmisén, ahol sajnos nem volt nagy tolongás. Utána kicsit beszélgettünk az elmúlt napokban megismert hívekkel, és közben szerveztük a délutáni programjainkat. Sebi és Károly elhatározták, hogy stoppal megpróbálnak eljutni Zsombolyára, megnézni a Szent Ferenc Alapítvány ottani házát, engem pedig elengedtek horgászni újdonsült barátaimmal. Az elejtett Ótelek víz alatt zsákmányt még aznap este igazi indián módra megpucoltuk, megsütöttük, és be is happoltuk.

Ottlétünk alatt néha tudtuk, hogy másnap hol fogunk dolgozni, máskor meg csak reméltük, hogy biztos csak akad valaki, aki elfogadja felkínált segítségünket. A gyorsan ránk virradt hétfői nap viszont azon napok közé tartozott, amelyeken biztosan tudtuk, mi az aznapi teendőnk: házbontás. Én már korán reggel elég mogorva voltam, de alig kezdtük el a munkát, átjött a szomszéd bácsi is segíteni, aki egy szempil-

MégIS

2005/2

lantás alatt jókedvre derített. Én mentem oda segíteni és az öreg volt az, aki segített helyrebillenteni a hangulatomat. Kedd, az utolsó munkanapunk volt Óteleken. Nem volt kijelölve előre, hova is megyünk, ezért reggeli után elsétáltunk egészen a falu széléig, ahol megláttunk az udvaron egy dolgozó férfit. Míg a kapu előtt tanakodtunk, valaki kihajolt az ablakon és megkérdezte, hogy segíthet-e valamit. Hát, hogy is mondjuk… mi akarunk segíteni. Elfogadta. Az udvarukon volt egy kisebb ház, amit le kellett bontani, mert annak a helyére építenének egy tejcsarnokot. Hát jó. Ha más nincs mára… Bár szívesebben segédkeztünk volna egy lakóház építésénél.

Az esti dicséret után következett a vacsora. Most az egyszer nem a plébánián ettünk, hanem a szegénykonyha katonai sátrában. Ahogy megérkeztünk, kiderült, hogy a vacsorát a mi tiszteletünkre szervezték többségében azok, akiknél bármi keveset is, de besegítettünk. Hát, erre nem számítottunk! Az egész együttlét nagyon egyszerű körülmények között zajlott, senki nem volt ünneplőben – ki tudja, kinek merre van a szép ruhája –, de ez még barátságosabbá, közvetlenebbé tette az estét. A szívünk azért ünneplőben volt. Sokat fáradoztak ezen a vacsorán, főleg a szakácsnők, akik reggel hét órától ott voltak, és aznap még disznót is vágtak. Nagyon jókat beszélgettünk, sok viccet meséltünk, és azt gondolom, mindenki boldogabban tért haza. Mindenkivel paxoltunk, és hálánk jeléül Sebi Csíksomlyói Szűzanyás képet ajándékozott vendéglátóinknak, majd elénekeltünk az Áldjon meg téged az Úr című éneket. Másnap szentmise, reggeli dicséret, reggeli és egy kis takarítás után még beugrottunk Temesvárra a plébánossal. Ellátogattunk a püspökségre, majd Károly órájába elemet vásároltunk… Igazából nem is vásároltunk, hisz Károly különös módon élvezi a providencia kegyelmét: szemünk láttára az elem kicserélése után, a fülünk hallatára azt mondták neki, hogy nem kerül semmibe.

Hát valahogy így volt ott Óteleken. Sok élmény, sok ember van, akit nem említettem meg, de ezek az emberek is, ezek az élmények is mind azt mondatják velünk: Hála legyen mindezért Istennek! Fr. Pantea Tibor OFM

F o t ó : w w w. o l ta l o m . h u

embert megismertünk, és megtudtuk, hogy mi jár az ottani emberek fejében, mit hogyan látnak. Egy alkalommal egy 80 év fölötti bácsi étkezés előtti imánkra azt kérdezi: „Hát ti mit csináltok?” Mire mi bármit is tudtunk volna mondani, a szemben ülő hasonló korú bácsi megszólalt: „Hagyjad te! Mi is ezt kéne csináljuk, mert nézd meg, mégis megadja a mindennapi kenyeret.” Azt hiszem, ha más jelentős dolog nem is történt volna velünk, már ezt hallani is megérte, hogy elmentünk.

habár fölül a gálya... g

15

g habár fölül a gálya...

Harc az árral

Délután, úgy 3 óra felé esni kezdett. Ebédeltünk, majd utána indult mindenki a dolgára, de még mindig nem állt el, így födél alatt kerestünk tennivalót. Kukoricát fejtettünk, festettünk, stb. Később már annyira esett, hogy néztük, nem akar elállni, s egyre több a víz az udvaron is. A közelben levő dombról úgy 50-100 méterenként vízárkok jelentek meg, és hömpölygött befele a sáros hordalék.

Amíg ezt néztük, megérkezett édesanyám azzal a hírrel, hogy Attila telefonált a városból, és érdeklődött, hogy mi van nálunk, mert ott nagy víz van, az autót mozgatja, és ki kell kötni. Édesanyám mondta, hogy jó volna valamit tenni a kapuhoz, mert alatta folyik be az útról a víz! Ekkor még csak bokáig ért, de amikor a lépcsőhöz ért volna, megérkezett az első nagy hullám. Én akkor néztem a kapu felé, amikor a nagy ár azt, a szó szoros értelmében, hátra vágta. Már mindenütt folyt, de próbáltuk megakadályozni valamilyen formában. Édesapám javaslatára az elkészítetlen szobából leadtam egy deszkát, melyet a kapuhoz helyeztek, hogy az iszap ne jöjjön be, de egy nem volt elég. Az elsőt még kettő követte, amin szintén átcsapott a „hullám”, s már nem volt mit tenni, csak menekülni lehetett.

Zolival még hátramentünk a csűrbe, hogy ami olyan azt mentsük. Közben már térdig jártunk a vízben, úsztak a virágok, tetőzetgerendák az udvarról, a szomszéd tűzifája, szekere stb. A mi szekerünk a csűrben volt, s már indult is kifele. Megpróbáltuk tartani, hogy ne vigye el, de olyan erős volt a sodrás, hogy engedni kellett. A testvérem benyitott az istállóba, hogy a lovat engedje el, de nem sokat tehetett. A disznók már a ketrec tetején kiúsztak s sodorta az ár. A lovat nem tudta elengedni, olyan rohamosan nőtt a vízszint. Én már attól féltem, hogy bent marad. Felmásztam a csűr padlására, onnan kiáltottam, hogy jöjjön ki, hagyjon mindent ott! Miután sikerült kijönnie, kötelet nyújtottam, hogy valahogy fel-

16

F o t ó : w w w. n y i k o m a l o m f a l v a . r o

uMalomfalvi kispap visszaemlékezései

húzhassam. Neki is sikerült feljutni. Utána átmentünk a házba (a ház és a csűr egybe épült), hogy lássuk, mi van ott.

Lent már semmit sem lehetett menekíteni, csak vártuk, hogy álljon el az eső, de még jobban esett. A lépcsőn álltunk, s a vízállás egyre magasabb lett. Már a 12. lépcsőfokon volt, amikor nekifogtunk a szőnyegek felszedéséhez. Igyekezni kellett, minden mozdíthatót a padlásra pakolni, hogy ne ázzanak el (ruha, takarók, tv, számítógép, iratok stb.), ugyanis már az ajtón beloccsant a víz. Édesapám kint állt, kiadtuk neki azt a hosszú szőnyeget, ami a lépcsőn volt s ezt taposta az ajtó előtt, hogy ne jöjjön be a víz. Ennek köszönhetően csak egy kevés szivárgott be, azt rögtön fel is törültük. Az egyik akadályt sikerült leküzdeni, viszont az alsó lakásban olyan magas volt a víz, hogy a központi fűtés vezetéke mellet is felszivárgott. Amikor az ablakon kinéztem, sok mocsok, ág, disznótök, labda, és még mit lehet tudni, hogy mi volt ott. Olyan magasra felemelte a víz, hogy kihajolva szinte el lehetett érni. Közben szénakazlak, kapuk, gerendák, csűrök, autók, és még sorolhatnám, hogy mi miden úszott az árral.

Amíg mentettük a menthetőt, pakolásztunk (kb. 25 perc alatt a szekrényeket kiürítettük, szőnyegeket felszedtük stb.), nem nagyon volt idő gondolkodni. Amikor már láttuk, hogy emberi erővel nem sokat tehetünk, csak Isten döntheti el további sorsunkat, nem tapasztaltam meg a kétségbeesés érzését, mert volt egy utolsó kapaszkodó: az ima. Azon a napon, amikor az ár levonult, azt sem tudom, hányszor mondtuk el a rózsafüzért. A tehetetlenség ideje alatt sokat gondolkodtunk, hogy vajon miért is vagyunk, a holnapot megérjük-e vagy a víz magával ragad. Mintha magával a halállal kellet volna szembenézni, hogy készen vagyunk-e, ha értünk jön.

Mé gIS

2005/2

habár fölül a gálya... g

Érdekes érzés járt át. Amikor bármerre néztem, csak vizet láttam, mely mindent belepett, és minden mozdítható dolgot magával vitt. Megfordult a fejemben az a kérdés, hogy amit eddig tettünk, amiért szüleim dolgoztak és amit megvalósítottak, az hiábavaló volt, ha most, alig 5 óra leforgása alatt minden „elúszik”? De akkor eszembe jutottak a Szentírásból Jób szavai: az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Ő szent neve! Még mindig esett, nem akart elállni. A szivárvány számomra is a remény szimbólumává vált, amikor hosszas várakozás után megpillantottam az égen. Tudtam, hogy nemsokára el fog állni az eső, s kitisztul az ég. A szivárvány egészen naplementéig látható volt, földtől földig ért. Estére már egé-szen elállt az eső és a víz apadni kezdett: amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is vonult – hála Istennek.

utcára, hogy lássam, mi van odakint. Már a házban hallható volt az a sóhajtozás, elkeseredés, ami odakint fogadott. Mindenki csak nézte a megrongált házakat s a víz által hozott szemetet. Nem tudtuk hová tenni a történteket: csapás, figyelmeztetés, vagy mi akar lenni Isten részéről? Mivel érdemeltük ki, vagy mire akar elvezetni bennünket?

Késő este, 10 óra felé már annyira leapadt a víz, hogy ki lehetett menni az útra, az emberek előjöttek menedékhelyeikről, s nézték, minek lettek az áldozatai. Eltűnteket kerestünk, házakból bútorokat hordtunk ki, állatokat szabadítottunk meg, hogy életben maradhassanak. Sok embernek elázott a lakása, nem volt hová lefeküdjön, így ismerősöknél húzta meg magát éjszakára. Nem volt villany, telefon-összeköttetés, megszűnt a kapcsolat a külvilággal, és sötétség borult az egész falura. Mi gyertya mellet virrasztottunk éjszakába menően, nem tudtuk, hogy még mi vár ránk (járvány, betegségek). Azt hiszem, sokan hasonlóan gondolkodtak ebben a kilátástalan helyzetben.

Tennivaló akadt bőven, de az együttérzés a környező falvakból, városokból embereket hozott iszapot lapátolni, és a takarításban segíteni, hogy tudjunk mindent újrakezdeni.

Már az első percekben iszonyatos volt a látvány, hogy csak ott a lépcsőn és a kapu előtt mi maradt az ár után. Amikor apadni kezdett, hátramentünk a padláson keresztül a csűrbe, hogy a ló vajon megvan-e? Miután szólítottuk, visszanyerített. Jó volt hallani, hogy még él. De mikor mégegyszer visszatértünk, már nem volt az istállóban.

Időközben a legkisebb testvérem, Attila is hazaérkezett munkahelyéről, így családunk együtt volt, nem hiányzott senki, egyikünket sem kellett keresni. Együtt imádkoztunk, egyebet nem is tehettünk! Az ima sokszor hatalmas segítség, de főleg ilyenkor, amikor a halál torkában járunk, de tudjuk, hogy létünk nem csak evilági, itt nem ér véget, van egy mennyei Atyánk, aki minket ha-zavár s ez célt ad egész életünknek.

Tizenkét óra fele ismét elkezdett esni olyannyira, hogy újra növekedni kezdett a víz szintje. Megijedtünk, hogy megint akkora lesz, mint amekkora levonult egy pár órája. Azon az éjszakán csupán két órát sikerült aludnom, felriadtam álmomból s már nem tudtam visszaaludni. Felöltöztem valami száraz ruhába, ami éppen volt és indultam ki az

MégIS

2005/2

Irtózatos volt szembesülni, hogy mit hagyott maga után az ár. Amit nem vitt el, azt vagy megrongálta, vagy iszappal lepte el: nem volt kapunk, az istálló üresen állt, az autó a garázsban iszappal volt tele, az asztalos műhely felborogatva szintén az iszapban, s még sorolni lehetne.

Az első napokban nem tudtuk mivel lehet kezdeni, mit tegyünk, hogy ismét elkezdődjön az élet. Neki kellett fogni takarítani, iszapot hordani, hogy az épületek megtisztuljanak. Viszont ezt is abba kellett hagyjuk, mert még magasan állt, a talajvíz és hely sem volt hová hordani az iszapot. Kemény, erőt és türelmet próbára tevő időszak állt előttünk: reggel hétkor kelni kellet s takarítani este 11-12 óráig. Cipővel járkáltunk a vízben kb. három napon át, amíg hoztak helyette gumicsizmát. Szinte megváltás volt a vizes cipő után abban járni.

Az újrakezdéshez nagy bizalomra és Istenbe vetett hitre volt szükség, mely nélkül nem valósulhatott volna meg az, ami ma van, négy hónappal az árvíz után. Az összefogásnak és a nagy segítségeknek köszönhetően ma mindenki visszaköltözhetett, és otthonában ünnepelheti a Megváltó születését. Ez alkalommal is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik valamilyen formában segítségünkre siettek a szükség idején.

17

g találkozás

Ott voltunk, hogy imádjuk az Urat

uKispapok beszámolói az Ifjúsági Világtalálkozóról

A kölni XX. Ifjúsági Világtalálkozón számomra a legnagyobb élményt a Szentatyával való találkozás nyújtotta. XVI. Benedek pápa, megválasztása utáni első beszédében többek között azt is mondta, hogy a mi imáinkra bízza magát.

A vele való találkozás napján, reggel tíz órától késő délutánig, kb. hat-hét órát várakoztunk rá a Rajna partján álló kölni dóm melletti főtéren. A várakozó fiatalok szeméből azt lehetet kiolvasni, hogy keresnek valakit, aki megadja nekik az igazi békét, örömöt, amit a világ nem adhat meg nekik.

Nagy tapasztalat volt számomra a nyár folyamán ez a zarándoklat, ami meghatározta szemléletemet, lelkiéletemet, és bizonyosságot tanúsított nekem a Világegyház szépségéről, változatosságáról és harmóniájáról. Fenséges érzés volt több millió fiatallal együtt imádkozni különböző nyelveken, különböző formákban a változatos kultúráknak megfelelően. A gyulafehérvári és környékbeli fiatalokkal vettem részt ezen a találkozón.

Jóval a Szentatya megérkezése előtt hatalmas béke, nyugalom és kifejezhetetlen nagy öröm töltött el, olyan, hogy azt kívántam, bár soha se múlna el, mintha megállt volna számomra az idő. Ez a leírhatatlan öröm egyre csak fokozódott bennem, amikor a kivetítőkön is mutatták amint a Rajnán hajóval a Dómhoz közeledik. Nagyon nehéz szavakba önteni azt, amit ott átéltem, viszont akkor éreztem életemben a legjobban Isten közelségét, s ez nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Ozsváth József.

A Kölni Találkozó előtt Shutterwaldon voltunk családoknál elszállásolva. Csodálatos élmény volt a német kultúrával megismerkedni, ennek a kis falunak a világával, és fejlettségével. Nagyon sok szeretetet kaptunk ezektől az emberektől.

Az előtalálkozó után Bonnban szállásoltak el egy iskolában, és innen utaztunk különböző járművekkel Kölnbe, a programokra. Egy kispaptalálkozón is részt vettünk a Szent Pantaleon Templomban. Egy méterre voltam a Szentatyától, ami hihetetlennek tűnt. Azt éreztem, hogy a Szentatya egy olyan ember, akin átragyog az Isten. Pontosan nem emlékszem, hogy hány kispap vett részt ezen a találkozón, de a változatosság, a sokféleség, ugyanakkor a közös cél nagyon érződött. Ami érdekes volt, hogy a skót kispapok kockás, kultúrájukhoz illő szoknyában voltak.

A Szentatya beszédéből a következő szavak sokat jelentettek: „Tárjátok ki szíveteket Isten felé, hagyjátok, hogy Krisztus meglepjen benneteket! Hatalmazzátok fel, hogy ezekben a napokban szólhasson hozzátok. Tárjátok ki szabadságotok kapuit irgalmas szeretete előtt. Ő szeret benneteket, ti ezt megértettétek és viszonozzátok fiatalságotok lendületével. Most mindnyájunknak az a feladatunk, hogy tettekre váltsuk tanítását. Ezzel a kötelezettséggel vagyunk most itt Kölnben, a napkeleti bölcsek nyomdokain járó zarándokként.” Hurgoi János

18

MégIS

2005/2

Isten, haza és embertárs

jó munkát! g

uCserkészoldal

Táborkeresztösszekötő TalálIdén is sor került Budapesten a Eseménynaptár kozón voltunk 2005. október Magyar Cserkészszövetség által 15-én Szőcs Ernő és én. A szervezett Táborkereszt Egyházi találkozó témája Lukács Okt. 8. - Tábortűz a teljes csapat részvételével, Konventülésre, melynek ezúttal a evangéliuma volt. A nap amelyen az őrsök humoros történeteket adtak elő, budai cisztercita plébánia adott folyamán sokmindenre rájöt- játszottak és énekeltek otthont. Gyulafehérvárról ketten tünk. Jézus csodáit, gyógyítá- Okt. 15. - Szőcs Ernő és Lukács László Buda- képviseltük a 96. Pongrácz István sait Lukács részletesen, tudo- pesten volt, Táborkereszt-összekötő találkozón Csekészcsapatot. Szerdán, 23-án, mányosan írja le, mert orvos Okt. 29. - Találkozás a dévai cserkészcsapattal az kora reggel már Budapesten voltunk, volt. Ő foglalkozik legrész- Újvilágban, ahol játszottunk, csónakáztunk de még mielőtt felkerestük volna a letesebben a Nov. 20. - Három újonc jelentkezett csapatunkba: szállásadó plébániát, ellátogattunk a gyermekségtörténettel. Fülöp László, Şcheianu Ciprian és Bene Tamás közelben lévő Szikla-kápolnába. Ha Már a nap elején őrsökre Nov. 30. - Ţâmpu Emil és Hölgyes Pál Budapesten valaki még nem járt volna bent, osztottak, és este, a tábortűz Táborkereszt Egyházi Konventülésen volt nagyon ajánlom, ha arra jár, lépjen be mellett, az őrsök egy-egy Dec. 17. - Tábortűz, amelyen minden őrs egy egy pillanatra. Nem fogja megbánni. szent-írási részt kellett karácsonyi történetet adott elő Dr. Szabó Tamás tábori püspök megelőadjanak az evangéliumból. nyitó beszéde után következtek az A mi őrsünk a tékozló fiú történetét adta elő. Miden őrs szépen előadások. Dr. Balogh Zoltán budapesti református szerepelt, és jól éreztük magunkat. Engem nagyon megragadott lelkész „Cserkészet és ökumené” címmel tartott egy a program folyamatossága, a programot vezető cserkész nagyon színvonalas előadást. Őt követte Brüchner leleményessége, ahogy az előadásokat összekötötte egymással, Ákos cisztercita atya és Kispál György beszéde. és dalokat ékelt közbe. Ezek után következtek a cserkészvezetők, akik beszáA találkozó hatására elhatároztam, hogy nemcsak szóban vál- moltak a csapataik tevékenységéről. A gyulafehérvári lalom fel cserkészvoltomat, hanem tettekben is, mert érzem, kispapok cserkészcsapatát és tevékenységét Ţâmpu hogy mi is tudunk Gyulafehérváron ilyen összejövetelt Emil parancsnok mutatta be. A vezetőség nagyon szervezni, amely nemcsak eltelik, hanem nagyon jól telik. Így örült, hogy a teológián a cserkészkedésre is időt szakívalódi cserkészekként érezhetjük magunkat, és kedvünk is, tunk. bátorságunk is lesz megvallani cserkészvoltunkat. Lukács László Hölgyes Pál-Zsolt

A dévai és gyulafehérvári cserkészcsapat régóta tartja és ápolja kapcsolatát. Tavaly mi voltunk Déván, idén ők jöttek hozzánk. Cserkészcsapatunk nagy szeretettel fogadta idén ősszel a Déváról érkező kis és nagy cserkészeket. Hangulatos programokkal és játékokkal tettük feledhetetlenné napjukat, de egyben a mi napunkat is. Öröm volt nézni a sok gyerek kipirult arcát, a kíváncsi szemeket, amint megérkeztek a teológia udvarára. Kis pihenő után a város melletti Újvilágba vonultunk. Mindenki kíváncsi szemekkel nézte a városon keresztül menetelő élénk kis csapatot. Az Újvilágban kedvünkre játszhattunk, csónakázhattunk, aminek a kedves vendégeink felettébb örültek. Sajnos kevés időnk volt az együttlétre, de úgy érzem így is sikerült mindannyiunk számára feledhetetlenné tenni ezt a napot. Boldizsár Ferenc

MégIS

2005/2

19

g in memoriam

Tekintet, ami elkísér

u Találkozások Roger testvérrel Roger testvért a mai embernek nem kell bemutatnunk, hisz legalább a hírekből ismerős a neve mindenki előtt, a közelmúltban bekövetkezett tragikus halála kapcsán. Nem kívánjuk az életét elbeszélni, sokan megtették ezt már, több egyházi és világi lap hasábjain. Közösségéről sem akarunk bővebben írni, hisz van már bőségesen anyag róla. Csupán egy dolgot szeretnénk: vele kapcsolatos élményeinket megosztani olvasóinkkal, közkinccsé tenni valamit abból, ami vele történt találkozásaink óta bennünk él.

„Áthaladtában betér az utazó a taizéi forráshoz, majd szomját csillapítván folytatja útját.” II. János Pál

Több napja egyetlen busz az otthonunk. Mindenki izgatottan figyeli az elsuhanó tájat. És akkor valaki az első ülésről felkiált: Megérkeztünk!

A bizalom, a béke, a csend távoli ösvényei ezek. A falu neve Taizé. Egy kis falu, amely alig néhány lakójával, több száz km-re fekszik, valahol Franciaország délkeleti részén. Szerzetesek otthona és fiatalok lelki felüdülésének a helye.

néhány lépésnyi távolság választott el e tolószékes, minden külső segítségre rászoruló embertől. Rám nézett. Mély tekintete megrendítő volt számomra. Ahogy magamhoz tértem a tekintet káprázatától rám tette kezét, néhány szót motyogott magában, majd megállt. Szelíd félelem fogott el, mert tudtam, hogy nem ez kellett volna történjen, mert az előttem levők közül senkivel se tette ezt. Újból hozzám szólt, majd a mellette álló testvér intette, hogy menjek oda. Én ennek megfelelően cselekedtem. Elmondta, hogy a testvér velem szeretne ebédelni. Nem emlékszem rövid beszélgetésünk további részleteire, csak azt tudom, hogy elkezdtem zokogni, mindent megpróbáltam hogy türtőztessem magam, de mindhiába. Mindenkitől távol akartam vonulni, hogy egyedül legyek, és sírjak. Nem tudom mennyi idő telt el így, csak azt tudom, hogy egyre könnyebb lett a lelkem. Ha egy rövid ideig is, de úgy éreztem, hogy a mennyország részese lettem.

Minden este az embereknek alkalmuk volt esti ima után áldást kérni Roger testvértől. Egy este én is elszántam magam, hogy áldását kérjem. Bevallom, nem annyira az áldásért mentem, hanem inkább a kíváncsiság gyötört. Vajon mi rejtőzik e tolószékes emberben? Türelmetlenül vártam ki a soromat. Másokhoz hasonlóan én is letérdepeltem, idegeim roppanásig feszültek voltak, mindenkit megfigyeltem, hogy ki mit csinál, levonva a következtetést, hogy nekem is mit kell tennem. Még

Szerencsésnek mondhatom magam, mivel 2003-ban Hamburgban, 2004-ben Lisszabonban részt vehettem a Taizéi téli Ifjúsági találkozón, ahol a több ezer fiatal között hallgathattam Roger testvér elmélkedéseit, amit ugyan nem értettem, viszont a lelkéből jövő sugárzás által felfogtam. A mindent betöltő szeretet, nemzetiségi ho-vatartozás nélkül képes arra, hogy kezet nyújtson és segítsen mindenkin, aki igényli ezt a szeretetet. Ez a mély tapasztalás hullámzik a Taizéi imádságok közben. Mindenkinek ajánlom, aki a bizalom útján akar tovább haladni. Elekes Szabolcs

Amikor leszállok távoli, de ugyanakkor ismerős dallamot hallok, és ez boldoggá tesz. Habár sohasem jártam itt, mégis annyira otthonos. Hamarosan szétosztanak, és ez újból izgalommal tölt el. Senki nem tudja, hogy ki hova kerül, kikkel lesz egy barakkba, és mégis mindenki lelkébe lopódzik a bizalom. A szervezkedés lejárta után mindenkiben béke, és megelégedettség honol: igen, erre vágytunk.

Miért vagyok itt, miért van itt velem együtt több ezer fiatal? A hely vonzása lehetne a válasz. És mi a hely vonzása? A bizalom. Bizony, e faluban a bizalom forrása van elrejtve, a bizalom az, ami csodálkozásra késztet mindnyájunkat. Nagy kegyelme az Istennek, hogy ott lehettem. Az ott eltöltött csodálatos hétről sok mindent mondhatnék, de most csak egy dolgot szeretnék kiragadni.

20

Másnap az ebédnél vele szemben ültem. Mindvégig a kristálytiszta tekintete volt a legmeghatóbb. Azt hiszem, hogy ez az a tekintet, ami végig kísér, amely óv engem – most már fentről. Magyari István

MégIS

2005/2

Henri J. M. Nouwen: A tékozló fiú hazatérése

ajánló g

uEgy hazatalálás története

Henri J. M. Nouwen (1932-1996) a múlt század egyik jelentős katolikus szerzője. Írásait 2000 után kezdték kiadni magyar fordításban.

Életének válságos időszakában talált rá Rembrandt festményére, amely óriási hatással volt rá, és aztán a könyvet is ihlette. A tékozló fiú hazatérése Nouwen egyik legismertebb műve, melyben saját és Rembrandt életének példájával alátámasztva tárja fel azt, hogy a tékozló fiú, az idősebb fiú és az apa szerepe, sorsa egyaránt bennünk él. Számomra ez utóbbi volt a legdöbbenetesebb. Nouwen felhívja rá a figyelmet, hogy létünk igazi hivatása nem csupán egy tékozló élet visszavánszorgása Istenhez. Ennél többre vagyunk teremtve: nekünk is atyákká kell válnunk mások számára.

Az evangéliumi példázat szokatlan módon kel életre ebben a műben, új felismeréseket és összefüggéseket tartogatva mindenki számára. Ezért ajánlom mindazoknak, akik úgy érzik, Isten országának bejáratát még nem igazán fedezték fel az életükben. Czibere Zsolt

Gandhi

uAngol-indiai életrajzi, történelmi film, 1982

1893-ban pár hónapra Dél-Afrikába érkezik az Angliában végzett, 24 éves, családos, indiai ügyvéd, Mohandas Karamchand Gandhi. A személyes méltóságát és igazságérzetét egyaránt sértő faji megkülönböztetés olyannyira megdöbbenti, hogy úgy érzi, tennie kell valamit. A fiatal ügyvéd megdöbben, amikor a vonaton kiutasítják az első osztályról, noha érvényes jegye van. Ettől a megaláztatástól feldühödve kezd el tiltakozni és küzdeni a színes bőrűek jogaiért. 21 év fáradságos küzdelem után az indiaiak és a színes bőrűek egyenlőségéért indított erőszakmentes küzdelem, a Satyagraha ideológusává és vezérévé érett. Itt kapta a „Mahatma” nevet, amely Indiában „nagy lelket” jelent.

Mahatma Ghandi üzenete világos: ne a világot akarjuk megváltoztatni, hanem önmagunkat. Mert ha önmagunkban sikeres lesz a változás, akkor előbb-utóbb a világ is meg fog változni. Pozitív irányba. Elmémbe egy jelenet égett bele erősen a filmből. Az indiaiak tüntettek, de a britek ellenezték követeléseiket. Egy tagbaszakadt angol egy nagy bunkósbottal ütötte le sorra a tüntető hindukat, egyiket a másik után. Minden tüntető türelmesen várt arra, hogy leüssék. A katona végül feladta, mert az erőszakmentes ellenállás végül győzedelmeskedik.

Mahatma Ghandi köztudottan erőszakmentes megoldásokat keresett. „Csak akkor nevezhetünk valamely cselekedetet erkölcsösnek, ha erkölcsös szándék volt az ösztönzője. Még a legjobb cselekedet is megszűnik erkölcsösnek lenni, ha önzés tapad hozzá. A demokrácia nem pusztán valami mechanikus dolog, és nem érhető el azzal, hogy egyszerűen félretesszük a fennálló formákat. Belső átalakulást követel.”

Rendezte: Richard Attenborough Főszereplők: Ben Kingsley, Candice Bergen, Edward Fox, John Gielgud, Trevor Howard

M ég I S

2005/2

Nagy szeretettel ajánlom a filmet, hiszen nemcsak India felszabadítójáról alkothatunk képet, és tudhatunk meg többet, hanem mély erkölcsi üzenetet is hordoz magában. Boldizsár Ferenc

21

(Fény)képes krónika

életünk g

uMásodik rész

Nyáron elkezdődött az intézet Qumrán nevű részének felújítása. A képek a munkálatok alatt és azok befejezése után készültek.

Nyolc harmadéves kispap öltözött be a reverendába, és nyert felvételt hivatalosan a papnövendékek közé. A képen ők láthatók: (első sor, balról) Lisi Francisc, Jakubinyi György érsek, Baum Péter, Ilyés Zsolt spirituális, (hátsó sor balról) Csomós László, Czumbil Wilhelm, Ozsváth József, Boldizsár Ferenc, Baciu Ionuţ, Tatár Zoltán

December 5-én este tartottuk a Mikulás-ünnepséget. Az intézet nagytermében felállított színpadon különböző jeleneteket mutattak be a kispapok, amelyeket főleg a szeminárium életéből ragadtak ki. Vidám hangulatú, szép esténk volt.

MégIS

2005/2

23