Issuu

Pasca Szilárd főszerkesztő Kézdivásárhely

Ajánló sorok Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad. (Zsolt 8,6) Van egy hely, ahol egymásra talál gyöngédség és erő, alázat és méltóság, magasság és mélység, szellemi és anyagi, isteni és világi. Ez a hely mindannyiunk számára egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Ez az a hely, ahol Isten szállást vesz és kitölti azt. Valamikor teljes és tökéletes volt, azonban az ősbűn tragédiája megfosztotta pompázó szépségétől, így csak hiányos voltát szemlélhetjük. Igen, ez a hely mindannyiunk személyes léte, élete, amelyet a teljesség, a jóság, a tökéletesség irányába kell vezérelnünk. Álmos napok egymásutániságában, találkozásainkban, kereséseinkben vágyjuk a biztonságot, az örömet, a szeretni tudást és szeretve levést. Jobbra tekintve látjuk a szebb jövőt, balra pillantva viszont szembetaláljuk magunkat saját erőtlenségünkkel, félelmeinkkel. Sokszor úgy tűnik, felülkerekedik rajtunk a reménytelenség, és a félelem emészti fel minden energiánkat. Számtalanszor inkább feladnánk a harcot és megpihennénk a magatehetetlenség érzésébe való belenyugvással, de van egy hang, mely minduntalan az újrakezdésre int... Ez a hang a bennünk rejlő Istené. Jelen mégIS lapszámunk a félelem témáját helyezi górcső alá, egy olyan egyetemes emberi érzést, amely megpróbál és kipróbál bennünket, de ha ﬁgyelmesek és nyitottak vagyunk, láthatunk benne pozitív és negatív valóságot, lehetőséget és veszélyt is egyaránt. Létünk félelembe gyökerezhet, amennyiben úgy akarjuk, de tehetünk is ellene. Nem kibúvókat kell keresni, hanem inkább tudatosítani azt, hogy mindnyájunk életében jelen van, meghátrálás nélkül próbál utat találni magának. Egységes recept nincs, de van megoldás ellene, amelyet mi magunk – Istennel karöltve – kell körüljárjunk. Ebben szeretnénk segítséget nyújtani!

TARTALOM 6

„A félelemben kijózanító erő van, (...), a lehető legjobbkor jövő pofon”

„Az igazi ünnepet nem vásárolhatjuk meg egyetlen boltban sem, mert az ünnep bennünk, legbelül, a szívünkben van...”

„Ne engedj félelmednek, mások nyomásának, csak előre nézz és vállald álmaid...”

2 5 9 11 11 17 20 21 24 26 28 30 32 34 35 42 45 47

„Reménykedem, hogy az Úr, aki magára vette az ember legnagyobb és legmélyebb félelmét, velem lesz, amikor szembe kell néznem velük...”

Pasca Szilárd Ajánló sorok Fülöp Sándor-Szabolcs Ugródeszkáról a mély vízbe Borota Gábor Félelem a félelemtől László Zsolt A félelem mint folyamat Forró Csaba-Roland Készülj fel az Istennel való találkozásra Olasz Béla Karácsonyi félelmeink Mazai Tihamér Játékhalál Ferencz Zsolt Küzdj az álmodért! Holt Valentin-Dávid Félni: Istent vagy Istentől? Daly Attila A félelem társadalmi dimenziója Demeter István Ne félj, csak higgy! Olasz Béla Kapcsolataink félelme Bustya Roland Némaság (Filmajánló) Olasz Béla Változtasd át félelmeidet! (Könyvjánló) Megismerkedés az első évfolyammal Startvonalon Kiss Endre spirituális A szeminárium újonnan kinevezett lelkivezetőjét kérdeztük Mazai Tihamér, Oros Tibor-Roland Admissio Diakónusrovat A papság szentségének felvételére készülő diakónusoktól kérdeztünk

Fülöp Sándor-Szabolcs Ditró

Ugródeszkáról a mély vízbe Félelem... Azt gondolom, hogy húzós témáról van szó, főleg akkor, ha a benne rejlő lehetőségekről akarunk gondolkodni. Ugródeszkaként fogalmaztam ezt meg magamnak, remélve, hogy írásom végére mindannyiunk előtt felsejlik, miben is áll ez. Ha az internetes keresőmotorokba beütjük a félelem szót, legtöbbször olyan találatokat hoz elő, mint: hogyan szabaduljunk meg félelmeinktől, … módszerek a félelem elengedésére, … a félelem leküzdése. Sőt, ha lelkiirodalmunk nagy részét nézzük akkor is hasonló témákkal találkozunkszembe. Úgy tűnik, a félelem olyan dolog, amitől rögvest meg kell szabadulni. Én most egy kicsit más szempontból világítom meg eme érzésünket, méghozzá lehetőségként. Lehetőség voltát személyes példámmal szeretném alátámasztani. Amikor első év végén Isten agorafóbiával ajándékozott meg, azt gondoltam, a félelem a lehető legrosszabb dolog. Rettegni mindentől és mindenkitől, halálfélemmel élni a mindennapokat úgy, hogy közben a szégyen is gátat szab a róla való beszédnek. Egyedüllét, magány, bezárkózottság. Mi ez, ha nem pokol?

Kérdések fogalmazódtak meg bennem, ellenvetések, harag, s persze mindez Istennel szemben. Lelkivezetőm mégis azt tanácsolta, ebben a kilátástalan helyzetben, hogy legyek nyugodt, s próbáljam úgy szemlélni mint ajándékot. Azóta ezt teszem, s bizony teljesen megfordult a helyzet, mert félelmeimben erőt fedeztem fel. Innen veszem a bátorságot, hogy lehetőségként emlegessem. Úgy vélem, hogy mióta Isten kiűzte Ádámot és Évát az édenkertből, természetellenes környezetben élünk. Valami baj van a világgal és velünk is. Szeretnénk jobban lenni, mint ahogyan vagyunk, de nem sikerül. A mi világunkban valóban elromlott valami. Legtöbben úgy éljük le az életünket, hogy úgy teszünk, mint ha a valóságosnál jobb lenne a helyzet. Meglehet, hogy azok az emberek, akiknek általában nyugodt az élete és csupán alkalomadtán kell megküzdjenek valamivel, jobbára homokra építik házukat, boldogságukat tettetés árán őrzik meg, vagy más hasonlattal élve, csupán átrendezik bérelt szobájukat, remélve, hogy így majd otthon érzik magukat benne.

Amikor sikerül úgy berendezkedni, hogy „minden rendben van”, akkor a legkönnyebb elkerülni a szembesülést a bennünk zajló történésekkel. Ha semmibe vesszük a belső életünket, elveszítjük az erőt, hogy értelmes módon változtassuk külső cselekedeteinket. Átrendezzük a dolgainkat ahelyett, hogy megváltoztatnánk őket, és ily módon soha nem teljesítjük be Isten tervét. A legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy harcol félelmeivel ahelyett, hogy megváltozna. Az Isten szerinti változás nem csupán annyi, hogy rendbe hozzuk életünk felszínét, azt kéri, lépjünk be lelkünk sötét zugaiba, hogy mélységes magányunkban is meglássuk a fényt, és megtapasztaljuk az ő jelenlétét. Krisztus azt kívánja, hogy szembesüljünk a valósággal, de ne képmutatók, hanem újjászületettek legyünk. A félelemben kijózanító erő van, vagy azt is mondhatnám, a lehető legjobbkor jövő pofon. Ráébreszt teremtettségünkre – hiszen Istenben nincs félelem, bennünk viszont van –, azaz nem vagyunk istenek. Teremtőnk közösségre hív meg bennünket, de nem arra, hogy helyet cseréljünk vele. Örök kísértésünk, hogy Isten helyébe képzeljük magunkat. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a valóságosnál sokkal jobbak vagyunk. Mégis szembe kell néznünk ezzel az egyszerű ténnyel, hogy semmi sem tökéletes, mi sem vagyunk azok. Sok keresztény úgy gondolja, hogy jól kell éreznie magát. „Ha kapcsolatban vagyok Istennel, megtartom az Ő parancsait, akkor Istennek kötelessége, hogy csak jóval halmozzon el.” Az egészségkultúrát ajnározó korunk a pozitív érzést/élményt teszi első helyre, megalkotva maga számára a sikerevangéliumot. A Szentírás és az Egyház tanítása szerint Isten előírásai életünkre nézve nem mentenek meg a fájdalomtól itt a földön, hanem képessé tesznek arra, hogy hűségesek maradjunk a fájdalmak közepette is. A sikerevangélium valóság, csakhogy nem a földön. Egyszerűen le kell mondanunk arról az elképzelésről, hogy a kereszténynek mindig jól kell éreznie magát. Istennel való kapcsolatunk minőségét nem a boldogtalanság hiányával kell mérnünk. Néha érthetetlen, sőt őrjítő, amit Isten cselekszik vagy megenged. „Miért engedte meg Isten, hogy ez megtörténjen?” Legtöbben arra törekszünk, hogy ezt a fájdalmas kérdést egyszerűen elbagatellizáljuk. Hagynunk kell, hogy a sajgó szívünk által felvetett komoly kérdések zavart keltsenek bennünk. Ha ellenben bezárkózunk – mondva, hogy homálynak nincs helye Isten keresésében –, Isten iránti bizalmunk erőltetett és gépies lesz, nem pedig valóságos és őszinte.

Hányszor imádkoztunk azért, hogy félelmeink szűnjenek meg, múljanak el, sokan évekig tartó imádság, elmélkedés után is még mindig félelmeinkkel küzdünk. Mit jelent ez? Talán rosszul imádkoztunk? De vajon imádságunk szenvedélyessége kérést vagy követelőzést takar? A szorongás kitűnő táptalaj a követelőző léleknek. Ezért fontos úgy viszonyulnunk a nehézségekhez, hogy érettségre neveljenek, ne követelőzésre. Először el kell foglalnunk Alkotónk előtt a teremtményt megillető helyet, és csak azután csodálkozhatunk rá szerető lényére. Isten szeretetének tudata elűzi félelmeinket, de követelőzésünk problémáját csak hatalmának való alárendeltségünk oldja meg. Nem fakad bizalom a követelőző lélekből. Ha túl hosszú ideig nem mennek jól a dolgaink, és ha szívünkben öröm helyett félelem van, vágyakozásunk a megnyugvás után egyre inkább követeléssé válik. És minél nagyobb a félelmünk, annál erősebb ez a kísértés. Bármennyire is szenvedünk, semmilyen szintű kínlódás nem jogosít fel arra, hogy mi döntsük el, milyen bánásmódban részesüljünk. Istennel való kapcsolatunk szükséges alapja, hogy elismerjük, az Úr az Isten, és nem mi. Bízni Istenben annyit tesz, hogy nem követelünk semmit. Istent félni a nehéz időkben is olyan fontos, mint amilyen nehéz. Ha Istennel mérjük össze magunkat, felismerjük mindenféle követelőzés abszurditását és erőszakosságát, beleértve a félelmek hőn áhított enyhülésének erőltetését is. Ha a félelemtől való szabadulás válik elsődleges célunkká, letérünk Isten útjáról. A félelem megtapasztalásának az ereje vagy erősíti önvédelmi stratégiánkat, vagy Isten iránti mélyebb bizalomra ösztönöz minket. Az önvédelem és a szeretet egymással ellentétes dolgok. Az én felelősségem az, hogy szeressek. A másik ember iránti szeretetem (és nem fordítva) nagyon nagy mértékben meghatározza a boldogságomat és lelki egészségemet. Képes vagyok a szeretetre, mert Isten tökéletesen és teljesen szeret engem. A félelmet vállalnunk kell ahelyett, hogy eltompítanánk. A belülről kifelé történő változás része, hogy rendületlenül az Úrra tekintünk, és Ő, mivel ﬁgyelmünket elfordítja gőgös önelégültségünkről, valóban megváltoztatja életünket. Kizárólag Krisztusban van élet. Éppen ezért félelmeinket sem egyedül, hanem Krisztussal szemléljük! Nem hadakoznunk kell velük, hanem csöndes nyugalommal szemlélnünk, és megengednünk nekik, hogy legyenek. Az ugródeszkáról itt kerülünk a mély vízbe, ahol mindenki szabadon döntheti, hogy mit kezd a félelmekkel. A magam részéről őszinte szembenézést és önvizsgálatot kívánok mindannyiunk számára, tudatosítva azt, hogy ezen az úton nem vagyunk egyedül!

Borota Gábor pszichológus Csíkszereda

Félelem a félelemtől

A félelem egyetemes emberi érzés, mindenki tapasztalta már élete során. De nemcsak az emberek félnek, ezt az érzést jól ismeri a Földön élő valamennyi állatfajta is. Olyan jelenségről van tehát szó, amelynek megtapasztalásától nem mentesülhet senki. Deﬁníció szerint a félelem lehangoló érzés, amit egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk. Válasz egy olyan ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély. Elmondható tehát, hogy a félelem önmagában nem rossz dolog, hiszen, mint minden érzésnek, ennek is jelző funkciója van. Azt jelzi, hogy olyan helyzetbe kerültünk, ami számunkra veszélyes, vagy legalábbis mi annak értékeljük. Fontos tudnivaló ez a félelemmel kapcsolatban, mert így könnyebben megérthető, hogy az érzéseink miért nem felelnek meg mindig a valóságnak. Az érzések jelző funkcióját komolyan kell venni.

Azért kaptuk őket Istentől, hogy ezáltal (is) vezetve legyünk, hogy felismerjük, ha méltatlan helyzetbe kerültünk, vagy ha éppen valami nagyon jó dolog ért minket. Ez is segít abban, hogy a jót a rossztól megkülönböztessük. Ugyan emberileg sokkal vonzóbbnak találjuk a pozitív színezetű érzéseket, tárgyilagosan nézve viszont nincs különbség a negatív és pozitív hangulatú érzelmek funkciója között. A szerepük ugyanaz (reagálni egy adott helyzetre), azonban különböző mértékben felelnek meg a valóságnak. Minden ember volt valamikor gyerek. A gyerekekről tudjuk, hogy messzemenően nincsenek olyan érett, jól működő problémakezelő stratégiák birtokában, mint a felnőttek. Ha őket valamilyen komolyabb fájdalom, trauma éri, ki vannak szolgáltatva ezeknek, ha csak nincs a közelükben egy érzelmileg érett felnőtt, aki segíteni tudja őket.

Ha pedig egy kisgyerek egyedül marad a fájdalmával, általában úgy reagál, hogy „lefagyasztja” magában a sebet, mert másképp nem tudna tovább létezni. Elsüllyeszti valahova a tudatalatti mélyére, hozzáférhetetlenné teszi önmaga és mások számára is. Így védi a bontakozó személyiségét a fenyegető érzésektől. Csakhogy ennek az lesz a következménye, hogy azon a bizonyos területen érzelmileg nem fog tudni fejlődni, amíg újra szembe nem néz azzal a valamikor elfojtott fájdalommal. A mélyre temetett sebek ugyanis nem szűnnek meg létezni, hatnak a személy viselkedésére. Például ha egy gyereket rendszeresen, hosszú időn keresztül az önérzetében sértenek és megaláznak, akkor valószínűleg sérült önértékeléssel fog nekivágni a felnőtt életnek. Talán már nem emlékszik a gyermekkori sebekre, de a viselkedése, reakciói elárulhatják azok jelenlétét. Ha valaki megjegyzést tesz a személyiségére, viselkedésére, lehet, hogy túlzott, érthetetlen érzelmi kitöréssel reagál rá, mintha az egész világ készülne összedőlni körülötte. Az eltúlzott, aktuális történésekkel nehezen magyarázható érzelmi válaszok támpontot nyújthatnak arra vonatkozóan, hogy hol van a sebhely. Miért fontos mindez a félelem szempontjából? A válasz nagyon egyszerű: aki fél, az nem teljes. Minden olyan területen, ahol komoly elfojtásaink vannak (önértékelés, énkép, önbizalom stb.), csak félig, vagy még annyira sem tudunk működni. Gyönyörűen mondja a magyar nyelv: fél-elem. Az elem, vagy nevezhetjük szeretetnek, csak félig tud működni azokon a területeken. Az evangéliumban Jézus 365 alkalommal mondja, hogy „ne féljetek!”. Azt kéri mindenkitől, aki őt követi, hogy törekedjen a teljességre. A félelem tehát két dolgot jelezhet: vagy bajban vagyunk és menekülnünk kell valahonnan, vagy pedig belső gyógyulásra van szükségünk. Hogyan tegyünk különbséget a kettő között? Honnan tudhatjuk, hogy egy helyzet veszélyes, vagy csak mi érezzük veszélyben ott magunkat? Vannak egyértelmű helyzetek, amikor nem kell ezen gondolkodni. Ha például egy csapat kóbor kutya közeledik felénk ugatva és vicsorogva, akkor tudjuk, hogy a félelmünk valódi, és arra ösztönöz, hogy biztonságos helyre vonuljunk vissza. Amikor azonban a főnökünkkel szemben kellene megvédeni a jogos álláspontunkat, és mi ettől rettegünk, akkor már gyanítható, hogy valami „ott belül” nincs rendben. A gondot nem a félelem érzése jelenti (ezért a gyógyulás folyamatában nem indokolt a teljes félelemmentesség állapotának kialakítása, hiszen az már vakmerőség lehet), hanem annak mértéke, illetve azok a tettek és következményeik, amelyek félelem hatására születnek. A túlzott félelem beszűkíti a látóteret, akadályozza az alternatívák ﬁgyelembevételét, erkölcstelen dolgok végrehajtására ösztönözhet, eltávolít másoktól, számos negatív pszichés jelenségnek lehet a kiindulópontja (pl. szorongás, depresszió). Félni nem jó, viszont ha soha nem félnénk, folyamatosan veszélybe sodornánk magunkat. Problémát tehát akkor okoz a félelem, amikor már nem véd, hanem akadályoz bennünket. Mi a megoldás? A gyógyulás! Ha megnyílunk Isten gyógyító szeretete előtt (amely gyakran más emberek, pszichológusok, lelkivezetők személyében ölt testet), akkor minden esélyünk megvan arra, hogy kilépjünk ebből az állapotból, hogy a teljességre, amelyet Jézus nekünk akar adni, eljuthassunk. De mint minden út, ez is fáradtságos, nehezített lehet, ahol szükségünk van a Szentlélek ajándékaira, hogy ki tudjunk tartani. A félelemből való gyógyulás fájdalommal jár, hiszen az alapokat kell újraépíteni, kijavítani. Másrészről viszont megéri, mert csak a sziklára épített ház áll ellen a viharnak. Minden kedves olvasónak jó építkezést kívánok.

László Zsolt Csíkszentimre

A félelem mint folyamat Amint meghalljuk a félelem fogalmát, azonnal sok minden jut eszünkbe eddigi életünkből és jelen napjainkból. Mégis nehézséget okoz konkrét meghatározással összefoglalni, hogy mit is jelent pontosan ez a fogalom, mivel annyira összetett dologról van szó. Ezért hívom segítségül a Magyar Értelmező Szótárt, amelyben a következőket olvashatjuk a félelem címszó alatt: A léleknek azon kedvetlen állapota, vagyis kellemetlen érzés, midőn valami közelítő vagy fenyegető rossztól irtózunk, legyen az valóságos vagy képzelt. Azért választottam a cikk címében jelzett témát, mert véleményem szerint a félelem nem pillanatnyi érzés, hanem folyamat. Van kezdete, van kibontakozási, fokozódási ideje. Van vége is, de lehet egy életen át tartó is. A pszichológusok a félelmet az alap- vagy öröklött érzelmek közé sorolják. Már a kisgyerekeknél megﬁgyelték kutatásaik során, hogy a félelem jelen van az ember életének kezdetén. A kisbaba fél, amikor idegen arcot lát, fél mindentől, ami szokatlan, ismeretlen és veszélyesnek tűnő.

Aztán ahogy nő a gyerek, egyre jobban megismeri a világot, a félelmeinek köre leszűkül, de így is maradnak olyan dolgok, amelyek még félelmet keltenek benne további élete során. Sokat lehet olvasni, tájékozódni ebben a témában, egy biztos azonban: a félelem fogalma senki számára sem ismeretlen. Valószínűleg mindenki megtapasztalta már ezt a negatív érzést vagy érzelmet (a szakemberek nem tudják eldönteni, hogy a félelem az érzés vagy érzelem kategóriájába tartozik-e). Habár belegondolva abba, hogy folyamatról van szó, akkor lehet érzelem, akárcsak a szerelem, mivel az sem pillanatnyi érzés, hanem folyamat, érzelem. A félelem olyasvalami, ha nem is kellemes, amely elkerülhetetlen. Sok mindenről mondjuk azt, hogy félünk tőle: az ismeretlentől, a változástól, egyes emberektől, állatoktól, vizsgáktól, természeti csapásoktól, fájdalomtól, haláltól stb. Érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben, irtózunk, és bizony elménk és lelkünk után testünk is jelez, ﬁzikailag is megmutatkozik, hiszen előidézi a gyors szívverést, a magas vérnyomást, megfeszíti izmainkat, kitágulnak a pupilláink, fokozottabban izzadunk.

Nem tudjuk letagadni, ha a félelem lett úrrá rajtunk. Embertársaink hamar észreveszik, s jön a kérdés, mitől vagy megijedve? Félsz? Jut eszembe erről: Jobb félni, mint megijedni! – tarja a mondás. Már sejteti is velünk, hogy félni és megijedni nem ugyanaz, vannak különbségek. Érezhető a mondásból, hogy az ijedtség hirtelen jön, kellemetlen meglepetés, amely nehéz pillanatokat okoz, és ha valami váratlanul ér, felkészülni nem tudunk, az a rosszabbik változat. De valóban jobb félni? A szakemberek szerint a félelem is hirtelen jön, de a régi mondás alapján kirajzolódik, hogy valami előkészületet, felkészülést biztosít, hogy ne érjen teljesen váratlanul az, aminek gyors bekövetkeztekor megijednénk. Kemény és szomorú példával élve lehet szemléltetni ezt a szólásmondást. Megijedünk akkor, amikor például a családban egy nem várt haláleset történik, ha valamelyik szerettünket baleset folytán, váratlanul elveszítjük. Mély sebet hagy bennünk. Ilyenkor sokat hallani azt az elgondolást, hogy talán könnyebben lehetett volna lelkileg egy halálesetet úgy feldolgozni, ha nem ilyen sokkolóan következik be. Inkább az olyan esetet találták volna türhetőbbnek, ha kiderül egy családtagról, hogy gyógyíthatatlan beteg, és bár félnek attól a naptól, amikor eltávozik, de legalább lehet tudni előre, hogy eljön az a nap, nem pedig minden előjel nélkül következik be. Adódik egy kis időszak a felkészülésre, még ha félelemmel is van tele. Valójában nem jobb egyik eset sem, s nem is ezen a két konkrét példán van a hangsúly, hanem azon, hogy az utóbbiból kiderül az, hogy hosszabb-rövidebb időt vesz igénybe ez a félelem, amit bennünk kelt ez a rossz dolog. A hír hirtelen jött, de a félelem egészen addig tart, amíg be nem következik az előre eldőlt nap. Tehát a félelemről megállapíthatjuk, hogy valóban egy folyamat. Főleg, hogy szinte mindig jövőbeli eseményhez kapcsolódik, és ugyebár a jelentől jövőig egy folyamat zajlik le. Egy másik példa: adott egy vizsga. Tudjuk előre a dátumát ennek. Amikor elkezdünk készülni rá, jönnek a kérdések bennünk. Lesz elég idő, hogy az anyagot teljesen átvegyem? Meg tudom jól tanulni? Vajon szigorú lesz a vizsgáztató? Lássuk be, amíg elérünk a vizsga napjáig, az egy folyamat, méghozzá személytől függően többé-kevésbé félelemmel, legalábbis nyugtalansággal teli folyamat. De még sorolhatnánk az ilyen és ehhez hasonló folyamatokat.

Ott van, ha egy előre kitűzött dátumon találkoznunk kell egy nálunk magasabb rangú emberrel. Hatalmába kerít valamennyi idővel a találkozás előtt a félelem, hogy vajon hogyan sikerül, rendben lesz minden a találkozón? Majd felörli a lámpalázas embert a tudat, hogy közeledik nyilvános szereplésének, előadásának, ünnepi beszédjének napja. Vajon szépen lezajlik vagy lejáratja magát a társaság előtt? Ezek mindmind félelmekkel telített napok, órák vagy percek. Nem röpke pillanatok kérdése, hanem egy kisebb vagy nagyobb folyamat, vagy akár lehet életfogytiglani is, mivel a félelemnek ismert több szélsőséges, erőteljesebb formája is. Ilyen a szorongás is, amely igazából olyan félelmet jelent, amely bármely külső fenyegetés, ok nélkül lép fel. Másik szélsőséges formája a félelemnek a fóbia. Persze gyógyítható, leküzdhető ez a fajta folyamat, de el is kísérhet egy életen át. Végül egy személyes példa. Nagyon félek a nyári viharoktól. Egyszer évekkel ezelőtt megijedtem a villámcsapásoktól egy éjszakán át tomboló vihar során. Akkor megijedtem, egy pillanat volt az egész. Egy érzés: ijedtség. Majd kialakult, hogyan érzek a viharok iránt. Félek tőlük. Amikor közeledik, elkezdődik bennem egy folyamat, amely egészen addig tart, amíg véget nem ér. Valószínűleg látszik is rajtam, mert azt a sokat emlegetett „gyomorideget” érzem. Emellett ott van a hevesebb szívverés, megfeszült izmok, tág pupillák, ahogy az ablakra meredve bámulok ki. Legyen az tíz perc vagy egy egész délután. Félek, de imádkozok, és kérem az Urat, hogy óvjon meg a villámcsapástól, orkánerejű szelektől és árvíztől. Szándékosan a végére hagytam azt, amit még a félelemmel kapcsolatban mond az értelmezőszótár: a félelem vallási és erkölcsi tekintetben azon nemes érzelem, melynél fogva azt, ami szent, vagy mit szentnek tartunk, megszegni, megsérteni, áthágni nem merjük, sőt inkább teljes tisztelettel viseltetünk iránta. Félem az Istent, ami nem azonos számomra a vihartól való félelemmel. Folyamat, de nem olyan, amit a vihar vált ki belőlem. A félelem folyamat. Kívánom minden kedves olvasónknak, hogy ha legközelebb a félelem folyamatában sodródnak, ne feledkezzenek el ebben a folyamatban Istenről, aki ott van mellettünk, és segít kilábalni ezen kellemetlen lelkiállapotból.

Forró Csaba-Roland Kézdivásárhely

Készülj fel az Istennel való találkozásra – Egy barátnak, aki fél a haláltól –

A hatvanas években fellazuló erkölcsöknek köszönhetően ma már alig akadnak tabutémák egy beszélgetés alkalmával. Az idősebb generáció kivételével már mindenki nyíltan beszél olyan dolgokról, amelyek addig az intimszférába tartoztak, mint például a szexualitás. Ennek ellenére mégis akadnak olyan témák, amelyekről nem szívesen beszélünk, ha tehetjük, messzire elkerüljük. Ezek közül az egyik a halál, pedig az emberi történelem a halállal való találkozás története is. Ha megnézzük a jelenkor emberét, akkor megállapíthatjuk, hogy fél, retteg a haláltól, ezért nem beszél róla, szó szerint száműzni akarja az életéből. Nyugodtan ki lehet jelenteni, nem volt még egy olyan kor az emberiség történetében, amikor ennyire féltek volna a haláltól. Ha közelebbről megvizsgáljuk a nyugati társadalmak halálhoz való viszonyát, azt tapasztalhatjuk, hogy az időseket beteszik az öregotthonokba azért, hogy a ﬁatalok ne szembesüljenek a halállal. Ha őszinteséggel fogalmazunk, akkor azt mondhatjuk, beteszik az időseket meghalni, eltávolítják azokat a faktorokat, amelyek szembesítenék a ﬁatal generációkat saját mulandóságukkal.

A másik fontos jellemző a temetések fesztivalizált jellege főként a nyugati szekularizált társadalmi struktúrákban. Az ember utolsó földi útjából is egy szánalmas parádét csinálnak: szól a zene, a fekete öltözet szigorúan tilos, nem lehet beszélni a mulandóságról, nem szabad az embereket szembesíteni azzal, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Az ember civilizáltságának egyik mércéje, hogy miként bánik a halottaival. Annak a civilizációnak, amely nem foglalkozik az elődökkel, elszakad a gyökereitől, nincs jövője. A történelem során az ember viszonya a holtakhoz más és más volt, viszont azt ki kell emeljük, hogy sosem volt közömbös. Számunkra, keresztények számára a holttest csak egy átmeneti állapot az öröklét felé vezető úton: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Amikor látunk egy holttestet, elmegyünk egy temetésre, akkor lehetőségünk nyílik arra, hogy a saját mulandóságunkkal szembesüljünk, a saját halálunkkal, ez tulajdonképpen nem más, mint az élet és halál értelmére vonatkozó kérdések felvetése.

Ha helyesen gondolkodunk az emberi holttestről, akkor az marad a középpontban, aki meghalt, az emberi holttest nem egy tárgy, hanem valaki, aki volt. A holttest senkinek sem a tulajdona, mivel egy személyé volt, aki meghalt, így végső soron a földhöz tartozik. Ezért a mi kötelességünk, hogy méltó módón eltemessük halottainkat, ezért nem lehet a temetés egy szánalmas színdarab, saját magunk nyugtatására. A kortárs teológia egyre nagyobb ﬁgyelmet szentel az emberi holttesttel kapcsolatos erkölcsi kérdéseknek. A társadalomban azonban a holttest még mindig tabu, annak ellenére, hogy a képernyőn naponta tömegével láthatóak a holttestek. A megholtakkal szembeni közömbösség jelen korunk krízisét jelzi. Ahol a holtakat nem tisztelik, ahol őket tárgynak tekintik, ott fennáll a veszély, hogy a haldoklókkal és a társadalom elesettebb tagjaival is ily módon bánnak. (vö. Piotr Morciniec - Civilizáltan bánunk ma a holttestekkel?, in: Magyar Kurír, 2017. november 2.) Fontos feltennünk a kérdést, miért van ekkora halálfélelem a mai kor emberében? Magam részéről ennek a félelemnek közvetlen kezdetét R. Descartes (1596–1650) működésétől látom, amikor kimondta ego (én), az ember tekintetét eltávilította Istenről és magára irányította. Szépen, lassan, történelmi és szellemi áramlatok hatására létrejött egy szubjektivista, individualista, racionalista és liberalista társadalom, ahol már nem Isten adja meg a jó és rossz normáját, hanem az ember akarja ezt eldönteni. Az ember egoizmusából arra a következtetésre jutott, hogy képes mindent megmagyarázni. Először azt állította: a keresztény Istenre nincs szükség, mivel már nem tud semmi olyat mutatni, amit az ember nem tudna megmagyarázni; majd eljutott odáig, hogy Istent halottnak mondta ki. Innen eredeztethető a mai kor emberében a halálfélelem. A halált nem tudjuk megmagyarázni ésszerűen, gépeink nem képesek megmondani mi lesz a halál után velünk. A mai kor emberének társadalmában felfedezhető egy hatalmas paradoxon. Szent II. János Pál pápa terminológiájával élve azt mondhatjuk, hogy a halál kultúrájában élünk. Az ember, aki annyira retteg a haláltól, létrehozta a halál kultúráját azzal, hogy eldöntötte joga van véget vetni az életnek. Az eutanázia, az abortusz, a legvilágosabb jelei egy Isten nélküli, embertelen társadalomnak, amely teljesen elvesztette a reményt. Oscar Hammerstein a következőképpen elemezte egy mondatban a mai kor emberét: „Belefáradtak az életbe, és rettegnek a haláltól.” Nagyon frappáns megfogalmazás, mivel egy olyan társadalomban, ahol az embereknek nincs reményük, ott nincs értelme az életüknek, s mivel nem remélnek és nem hisznek Isten irántunk való szeretetében, így a haláltól is rettegnek. Sajnos a keresztényekre is befolyással van a korszellem, így közülünk is a legtöbben félnek a haláltól és nem szívesen beszélnek róla. A véleményem szerint napról napra tudatosítanunk kell, hogy számunkra a halál nem elmúlás, számunkra a halál nyereség, mert láthatjuk Istent úgy, ahogy van. Mi jelek kell legyünk a világban, hirdetnünk kell Isten hatalmas szeretetét, habár testben meghalunk, hisszük, hogy vele együtt élni fogunk. Barsi Balázs atya gondolatain elmélkedve próbáljunk megbarátkozni a halál gondolatával. „Uram, ha meg kell halnom elfogadom, de arról nem mondok le, hogy mindenestől átölelj!”

Olasz Béla Máréfalva

Karácsonyi félelmeink Minden évben a karácsony szent ünnepét megelőző hónapokban igen bosszantó, sőt mi több ijesztő eseménysorozatnak lehetünk szemtanúi. Ha egy októberi szürke, mélabús napon ellátogatunk egy nagyobb bevásárlóközpontba, könnyen az a sejtésünk támad, mintha már a karácsonyi ünnepkör kellős közepén lennénk, hiszen a polcokra kihelyezett karácsonyi díszek, a színkavalkádban úszó világító izzók és a háttérben szóló karácsonyi dallamok azt engedik sejteni, hogy újra itt van az elvárásokkal és megfelelési kényszerrel teletűzdelt karácsony, s ez megrémít bennünket. Azonban e kezdeti felismerés lassan elmúlik, a félelmet lassan felváltja a monotonitás, hiszen a tizedik bevásárlás után már nincsenek ránk hatással az ünnepi dallamok, az oly fényesen ragyogó gömbök, inkább zavart érzünk, mint lelkünknek kedves szimfóniákat. Lassan elérkezik a karácsony is az ünnepek ünnepe, ami azonban már kiüresedetté válik, hiszen a megfelelési kényszertől átfűtve, ott állunk félelmekkel eltelve, s miközben szemlélődünk, azon kapjuk magunkat, hogy túlestünk a karácsonyon, amit azonban nem sikerült megélni.

Karácsony másnapján feléledve elvárásaink mámorából megfogadjuk, hogy jövőre minden másképp lesz, még jobban nekifeszülünk a karácsonynak. De mit rontunk el? Talán legelső botlásunk az lenne, hogy a szent ünnepből fogyasztási cikket csinálunk, hiszen ilyenkor dupla annyit fogyasztunk, vásárlunk, mint máskor. Fennakadunk a külsőségek zátonyán, s a felszínesség délibábját kergetjük, mi szerint minél értékesebb és csillogóbb ajándékot vásárolunk, annál inkább megfoghatjuk a karácsony szellemét. Engedve ennek a megtévesztő hazugságnak, sokszor elhisszük, hogy a lelkiek nélküli külsőségek meghozhatják a várva várt szívbéli örömöt, azonban a karácsony nem erről szól, a külsőségek beleférnek ezen ünnepkörbe, de óvakodjunk attól, hogy mindezekben merüljön ki számunkra e szent ünnep. Hiszen a karácsony nem attól válik szentté, igazzá és széppé, hogy milyen bejglit sütünk, nem is attól, hogy hogyan díszítjük fel lakásunkat, és végképp nem attól, hogy mennyire értékes ajándékokat sorakoztatunk fel. Csak ha megleljük a karácsony igazi üzenetét, akkor tud igazán a szeretet, a béke és az ajándékozás ünnepévé válni.

Az igazi ünnepet nem vásárolhatjuk meg egyetlen boltban sem, mert az inkább bennünk, legbelül, a szívünkben van. Csakis akkor lesz a karácsony a szeretet ünnepe, ha megéljük Isten szeretetét – amely képes mindent feláldozni –, mert az Isten nélküli szeretet csupán jól hangzó, de üresen csengő szavak sekélyessége. A karácsony csakis akkor lesz a béke ünnepe, ha befogadjuk Isten békéjét életünkbe – amely megnyugvást hoz –, mert az Isten nélküli béke csupán ideig óráig tartó nyájaskodás. Végül pedig a karácsony csakis akkor lesz az ajándékozás ünnepe, ha elfogadjuk Isten ajándékát – amelyben önmagát adja nekünk és értünk –, mert az Isten nélküli ajándék csupán díszesen becsomagolt felszínesség. Akarjuk megélni a karácsonyt Isten akarata szerint, amely egyszerűségen és nyitott, szerető szíven nyugszik. Hiszen hol is született a Megváltó? Istállóban, amelyet átjárt az istenszeretet teljessége, a béke meghittsége és a tiszta öröm ragyogása. Fogadjuk be a Megváltót, aki – értem és érted – eljött e világra és kérjük Őt, hogy adja meg nekünk a karácsony fényét, ami a hit. A karácsony melegét, ami a szeretet. A karácsony ragyogását, ami a tisztaság. A karácsony erényét, ami a méltányosság. A karácsony meggyőződését, ami az igazság, és a karácsony szellemét, ami Krisztus és senki más. Mert nem létezik karácsony Krisztus nélkül.

Mazai Tihamér

Játékhalál

Játékszerként játsztak velem, játékszerként bántak velem. Játék voltam s játék leszek, én is játszom – s veszítek. Játék álom, játék világ, nem valós de játszanám. Játék est, játék tánc, nem tudom – de táncolnám. De mindez csak játék talán? Álom ez s nem valóság? Talán valós, hát játszom tovább, játék – játszadozzunk tovább. Játszva lerogyok, játszva felállok, hátrafordulok s már vak vagyok. Tovább játszom s megijedek, mi történik? – veszítek...! A játék már rég lejárt, s az álom is már valóság. Rövid játék s rövid élet, a halál játszott eddig velem. Játékszerként játszott velem, játékszerként bánt ő velem. Játék voltam s halott lettem, Játszottam – és veszítettem.

Ferencz Zsolt Csíkszentsimon

Küzdj az álmodért! A nagy szabadidő-túltengésem közepette gondolkodni kezdtem a témán, és különböző érzelmek játszódtak le bennem: idegesség, düh, öröm, kétely, hála, bizonytalanság, félelem... De vajon miért? A válasz egyszerű: régi emlékek jöttek elő a múltamból, amelyek meghatározóak voltak életemre nézve. A félelem egy kulcsszó, amely lebeg a levegőben mindenütt, és keresi áldozatait. Igen, sajnos nincs a mai ﬁatalok körében olyan, aki ne rettegne, félne valamitől vagy valakitől. De kitől is félnek pontosabban? Elsősorban önmaguktól, hisz nem bíznak magukban. Hiányzik az önbizalom, amely meghatároz egy egész életet. Tudom, hogy milyen nehéz belátni, hogy nincs is benned semmi önbizalom, vagy elfogadni mástól ezt a kritikát. Ilyenkor mindig pesszimista szemléleted van a világról, az emberekről, szerencsétlennek és vesztesnek érzed magad. A legnagyobb problémád, hogy próbálsz mindenkinek megfelelni, és ilyenkor nem vágysz senki társaságára, csakis arra, hogy egyedül légy, csendben, elszigetelődve. A helyzet nem ilyen egyszerű, az életben gyakran használnunk kell a műmosolyt, hogy minden rendben, azt sugallni, hogy „happy” vagyok, akkor is, amikor egyáltalán nem igaz, lelkileg halott vagy.

Ugyanakkor manapság a ﬁatalok főleg a külső megjelenésükkel elégedetlenek, soványabbak és sportosabbak, szebbek akarnak lenni. De ifjak, van egy jó hírem, mindez csak merő külsőség, mindez csak hiábavalóság. Találd meg önmagad, szánj időt Istenre, és megmutatja neked, hogy értékes vagy, hogy miért teremtett azzal a külsővel, azokkal az adottságokkal, csak fel kell fedezned magadban ezeket. „Isten minden szava az ember értékességét hangsúlyozza” – írja Gary Chapman. Fontos, hogy meghalld és észrevedd az apróságokban Isten jelenlétét, mert veled van, és sosem hagy el. Továbbá nagy félelme az ifjúságnak, a másoknak való megfelelés. Mint tudjuk, minden szülő a lehető legjobbat szeretné gyermekének az életben, és bármit megtenne érte, de elvárásai is vannak. A gyereke legyen olyan, amilyennek ő képzeli el, hisz tudja, mi a legjobb a számára – annyira, hogy helyette hoz döntéseket. Ez részben jó addig, amíg a szülő nem esik túlzásokba, és némi szabadságot is ad gyerekének. De napjainkban ez nem így van. A ﬁatalok körében veszélyforrást jelenthet a helyes döntés meghozatala, amennyiben nem mérik fel alaposan a rendelkezésre álló lehetőségeket, körülményeket és saját adottságaikat.

Pályaválasztásnál figyelhető meg a legjobban, amikor az anyuka eldönti, hogy gyermeke orvosnak, rendőrnek vagy épp tanárnak tanuljon. S minek köszönhető mindez? Az egyik a családi tradíció továbbvitele, függetlenül a gyerek képességeitől. A másik tipikusnak mondható eset, amikor a szülőnek nem sikerült megvalósítania az álmait, és ezt a gyerektől várja el. A baj ezzel az, hogy nem gondol arra, milyen lelki sérüléseket tud ezzel okozni. Fiatalok, ne szüleiteknek akarjatok megfelelni vagy az ő álmukat teljesíteni, legyetek merészek és vállaljátok fel véleményeteket, terveiteket, álmaitokat és mondjátok el, bármennyire is nehéz! Hisz egyszer el kell szakadni tőlük, s ez nem az ő életük lesz, hanem a tiéd. A döntés a TE kezedben van, ne engedj félelmednek, mások nyomásának, csak előre nézz és vállald álmaid, hisz egyetlen életed van, amely a kezedben van, s ahogy Teréz anya mondja „az Élet álom – tedd valósággá.” Csak ezt a valóságot sokan máshol tervezik el, távol az otthontól, hisz azt látom, hogy egykori osztálytársaim közül sokan külföldön élnek, és ott képzelik el jövőjüket. Valljuk be, a fiatalok többsége csakis külföldön lát lehetőségeket a megélhetésre, ott tervezik jövőjüket, és elhagyják ezért szülőföldüket egy életre. De vajon miért? Választ erre a médiában találok hiszen ha rádiót hallgatunk vagy tévét nézünk, mindig a nyugati világ jólétét reklámozzák. A szappanoperákban, amit főleg a nagyszülők néznek előszeretettel, de már a fiatalok is, nem látunk egyebet, hogy az élet könnyű máshol, rengeteg a pénz, a csillogás, az elismerés, és valahol vár a nagy ő. Pedig ez illúzió, ébredjetek fel, az élet nem egy álomvilág! Külföldön sem egyszerű az élet és mindig idegennek számítasz, bármerre is mégy. Otthon csak azon a földön érzed magad, ahol születtél és nevelkedtél. „Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született” – írja Tamási Áron, és egyetértek vele, mert a pénz, amiért elhagyod hazád, elkel, csak földi érték, ami egyik nap van, másnap már nincs. És ért valamit? Nem! Idegen voltál, idegen földön, egészséged tönkrement egy életre, s amit kerestél, adhatod az orvosoknak. Fontoljátok meg, hogy mi az érték számotokra, és mi a prioritás, nehogy úgy járjatok, mint a gazdag, aki még több vagyonra tett szert, s egyik éjjel Isten így szólt hozzá: „Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” Inkább lelkiekben gazda-godjatok, ne földiekben. Az utóbbi időkben gyakran volt alkalmam házassági anyakönyveket forgatni, amelyek láttán elszomorodtam. Nem értem, miért nem kötnek a fiatalok szentségi házasságot? Pár óra gondolkodás után rájöttem, hogy igazából a nagyszülők számára a fontos, a fiataloknak csak egy papír, ami mindegy, hogy megvan vagy sem. Tudatában vannak a papír létfontosságának, mivel szövetség jön létre köztük, amely felbonthatatlan és örök érvényű, de a világ azt diktálja, hogy ha nem ő az igazi, le kell váltani, s jön a következő, nincs stabilitás, felelősségvállalás. Nem tudnak elköteleződni örökre a szeretett személy mellett. Kevesen hisznek abban, hogy Isten megáldja házasságukat, családjukat, pedig ő az, aki a legjobbat akarja mindenki számára. Ne feledjétek, Isten nélkül semmi sem lehetséges.

Holt Valentin-Dávid Siter

Félni: Istent vagy Istentől? „Boldog ember, aki féli az Urat, akinek öröme telik törvényében.” Így kezdődik a 112. zsoltár. Aki féli az Urat. Sok minden eszünkbe juthat, amikor a félelem szóra gondolunk. Lehet, hogy a pókok, vagy a magaslatok. Talán a bohócoktól félünk. De hogy Istent is félni lehet? Ez nevetséges. Már az ókorban is, akárcsak ma, az emberek attól féltek, amit nem ismertek. Féltek a tenger mélyétől, hiszen annyi hajót nyeltek el a háborgó tenger hullámai. Ezért volt olyan elámító számukra, amikor Jézus a háborgó tengernek parancsolt. Féltek a tűztől. Ezért jelent meg Isten az égő, de el nem égő csipkebokorban Mózesnek. Többször megmutatta Isten, hogy ő hatalmasabb mindennél. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében Istent kifürkészhetetlennek nevezi. Olyan tökéletes és nagyságos, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk felfogni, megismerni. Rejtély övezi, és éppen ez a rejtély és hatalom teszi őt is az ember szemében félelmetessé. Ilyen szemszögből egy zsarnok uralkodónak az adottságaival rendelkezik.

Ezért félték Istent a zsidók. Mert ha ő olyan hatalmas, hogy a természeten is uralkodni tud, akkor az embert egy szempillantás alatt el tudja pusztítani. Az ókori ember félt Isten haragjától, ezért mindent megtett, hogy tetsszen neki. Áldozatot mutatott be, betartott minden törvényt és aszkéta, önsanyargató életet élt. Ilyen körülmények között könnyű megérteni a farizeusok képmutató életmódját. Nem akarták Istent haragra gerjeszteni, azt hitték a látszat elég ahhoz, hogy Isten ne büntesse meg őket, a többi nem számított. Napjainkban nagyon sok embernek a keresztény hit is ennyinek tűnhet. Csupán félelem a haláltól. Minden vasárnap el kell menni a templomba, különben a pokolban fogunk égni. Meg kell tartani a tízparancsolatot, különben Isten megbüntet. Minek akarnék én egy ilyen kegyetlen, önző Istenben hinni? Minek járjak el templomba és törekedjek megtartani parancsait, ha úgysem leszek tökéletes, nem leszek elég jó, hogy üdvözüljek? Mit ér az életszentségre való törekvés, ha úgysem leszek soha szent?

Félünk a haláltól, ugyanazért, amiért féltek régen a tengertől. Mert nem ismerjük azt. Mert nem tudjuk elképzelni azt, hogy egyszer már nem leszünk ezen a Földön. Számunkra ismeretlen, ami odaát vár. És minél közelebb kerülünk hozzá, minél többet gondolunk rá, annál jobban félünk tőle. Így Istentől is elkezdünk félni. Félünk, hogy véget vet e földi életünknek. Könnyen túlbuzgók leszünk, és csupán félelemből imádjuk őt, de nem szeretjük, vagy elkerüljük, nehogy bármi közünk is legyen hozzá. Nem gyónunk és nem áldozunk. Nem akarunk még véletlenül sem azzal szembesülni, hogy mi milyen bűnösök vagyunk. Nem járunk el vasárnap misére, lehet még ünnepnap sem. Elbújunk, mint Ádám az édenkertben. Jézus Krisztus azonban egy más istenfélelmet mutatott meg nekünk. Egy olyan istenfélelmet, ami már nem az Isten haragjától való rettegésből meríti erejét, hanem valami egészen másból. Mi is ez az új istenfélelem? Azáltal, hogy felismerem kicsinységem és gyengeségem, és felismerem Isten nagyságát Krisztus személyében, egy pillanatra minden érzésem egy néma csodálatba folyik át. Egy pillanatra észlelhetem a láthatatlant, felfoghatom a kifürkészhetetlent, megismerhetem a végtelent. Ezért féljük mi az Istent. Tökéletlenségünk által rájövünk arra, hogy ő mennyire tökéletes. Félelmünk rácsodálkozás, torpanás, egy belső vágyakozás az Isten felé. Nem ő várja el, hogy imádjuk és féljük őt, hanem ez minket tesz nagyobbá, szentebbé. Természetes válasza az emberi léleknek arra, amit már nem képes teljesen befogadni, mert végtelenszer nagyobb nála. Mi nem az Istentől félünk. Nem az ő haragját akarjuk elkerülni, hanem elmélyülünk az ő végtelenségében. Ez a csodálat, ez a végtelen szeretet az, ami minket az ő imádására késztet. Ez a mi istenfélelmünk.

Daly Attila Nagybánya

A félelem társadalmi dimenziója A jogok világában élve, amikor fennhangon hirdetik, a különbnél különb jogok létét, valahogy megfeledkezünk kötelességeinkről. Tudniillik a jogokhoz szükségszerűen és elválaszthatatlanul hozzátartoznak a kötelességek is. Mindenkinek alanyi joga, hogy jogaiért harcoljon és kivívja magának azokat, de úgy, hogy ezzel nem sérti vagy akadályoztatja mások jogait, hisz a demokratikus társadalom alapja a jogok és kötelességek összessége, amelynek célja az értékek közlése és megőrzése, nem pedig annak leépítése. A társadalom az ember társas mivoltából létrejött képződmény, amelynek célja a közös kultúrával, gondolkodással és világképpel rendelkező személyek intézményes formában történő egyesítése. Az egyén születésétől fogva egy adott állam polgárává válik. Az állam feladata az egyén jogait biztosítani és védeni. Az egyén pedig ennek okán átruházza az állam vezetésére önrendelkezéséhez való jogának egy részét, ezáltal elfogadva az állami apparátus intézkedését. A társadalom mint emberi képződmény magán hordozza a tökéletlenséget.

Vannak hibái, és ezekből a hibákból fakad az egyén félelme, ami bizalmatlanságot szül. Amikor úgy érzi, hogy az állami apparátus képtelenné válik számára jogait és a méltó élethez szükséges hátteret biztosítani, elveszíti bizalmát ezen intézményekben, és a bizonytalanság félelmet szül benne. A gondoskodó állam képe benne zsarnok, kizsákmányoló, tolvaj állammá változik át. Elég, ha a Maslow-féle piramisra gondolunk, amelynek második fokán a biztonság és a védettség áll, ha ez nem valósul meg az egyén életében, képtelen továbblépni az önmegvalósítás felé. Egy másik érdekes aspektus, amelyre rávilágítanék, a különböző fóbiák rohamos megjelenése. A Wikipédia meghatározása szerint a fóbia „indokolatlan viszolygás vagy ösztönös félelem meghatározott tárgyaktól, helyzetektől vagy személyektől, amely(ek) igazolhatatlan voltát a személy is felismeri, de szabadulni nem tud tőle.” Nem is olyan rég elkezdtem utánanézni a különböző fóbiáknak.. Amit láttam, attól elszörnyedtem, hisz számos olyan fóbiát tartanak számon, aminek már létezésének feltevése is önmagában irreleváns, de sajnos mégis léteznek.

A valódi problémát azzal próbálják burkolni, hogy jogaktivistákat biztatnak fel jelentéktelen dolgokért való háborgása, ezzel mintegy elrejtve az igazi problémát. Valami hiányzik belőlünk! Hiányzik az egészséges félelem. Amikor a társadalom úgy döntött, hogyfélre teszi Istent, akkor lényegi részétől fosztotta meg az egyéneket, de ez senkit sem érdekel. Az európai ember identitását a kereszténység formálta, függetlenül az egyéni hittől.. Az identitás biztos pontok által erősödik meg és tarható fenn. Amennyiben hiányzik ez a biztos pont, az európai ember számára a kereszténység és annak külső megmutatkozási formája, annyiban meginog az identitása is, és kószáló szellemmé válik, aki önmaga tudatáról is megfeledkezik. Összegzésként elmondható, hogy a társadalmi félelem elsősorban az állam kérdéses feladatvégzése miatt érzett biztonságérzet hiányából származik, másrészt az identitás alapjainak kiiktatásával függ össze. Természetesen, egy ilyen rövid írás képtelen mélyreható vizsgálatot elvégezni. Albert Camus a 20. századi francia egzisztencializmus képviselőjének gondolatával zárnám írásomat: „Akik kétségbeesnek mindentől, azoknak nem lehet hitet adni érveléssel, csak a pőre szenvedély fogja magával ragadni őket, a kétségbeesés mélyén szunnyadó szenvedély, vagyis a megalázottság és a gyűlölet.”

Demeter István Csíkszentimre

Ne félj, csak higgy! Mindenkinek ismerősen cseng a kifejezés: ne félj, csak higgy! Sokszor azon töprengünk, amikor a félelemmel szemtől szembe állunk, hogy vajon az ember, aki e tanácsot adta, tudja egyáltalán mit jelent a félelem? Úgy gondolom, hogy a félelem védekezési mechanizmus életünkben, ami nem azért van jelen, hogy megbénítsa a szabadságunkat és a boldogságunkat, hiszen más tényezők is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy boldogtalanok legyünk. Talán most egy kérdés fogalmazódik meg benned, ami talán jogos is. Bátran tedd fel magadnak! Remélem kérdésre gondoltunk. Kíváncsi vagy arra, hogy a félelmet hogyan lehet hitté átalakítani? Ezt sajnos nem tudom megmondani, hiszen nem létezik erre egy egységes recept, amit ki lehet váltani a gyógyszertárban, és ha beveszed a félelem elleni gyógyszert, akkor gyökerében megszűnik a problémád, a mellékhatása pedig a hit lesz.. Túl egyszerű lenne így az egész, nemde?

Mit tehetünk, ha a félelem uralkodik rajtunk, és a hit fénye csak pislákol bennük? Többféle félelem van, ami ellen lehet küzdeni, de van olyan, amely ellen nem tehetünk semmit. Mindössze arra hívnálak meg, kedves olvasó, hogy a félelemre úgy tekintsünk mint egy pozitív érzelemre. Én is meg kell küzdjek vele, és szembe kell nézzek a félelmeimmel, ami nem kis erőfeszítés, azonban hasznos, hiszen ezáltal nemcsak önmagamat ismerem meg jobban, hanem a világot, a környezetemet és a lelkiállapotomat is. A félelem félelmet szült bennem, és kezdett olyan érzéseket kiváltani, ami rosszabb, mint a félelem, és ez a rettegés, amely bennem a szeretet lángját kezdte kioltani. Egyre jobban kezdtem felnőni, egyre több lett bennem a félelem, és nem tudtam, hogyan kellene vele harcolni, és minden erőmet, energiámat ebbe a harcba fektettem.

Miután teljesen kimerültem, akkor jöttem rá, hogy nem harcolni kell vele, hanem bátran szembenézni. Ekkor már nem rosszként tekintettem a félelemre, hanem esélyként tekintettem rá. Nevezhetnénk akár reménynek is, amiben a hit csírája megtalálható. Mindig azt szoktuk mondani, hogy a remény hal meg utoljára, miközben a Szentírásban 365 alkalommal fordul elő az, hogy ne félj, ami azt jelenti, hogy a jó Isten minden napra bátorítást ad nekünk, hogy ne a félelem vegyen erőt rajtunk. Sok időnek kellet eltelnie, hogy a félelemre ne úgy tekintsek, mint valami rossz dologra, hanem inkább esélyt lássak benne, ami egyre inkább arra késztet, hogy jobban megismerjem magam és Isten akaratát. Mintha egy kérdés csengene a fülembe, amit te magad teszel fel… Igen, ez lehet az Isten akarata, hiszen megtapasztaltam a saját életemben, hogy a félelemben és a rossz dolgokban megmutatkozik Isten, mivel a rossz dolgokat és a félelmeimet átalakította törődéssé, szeretetté és reménnyé. Bátran merem kijelenteni, hogy a félelem és a rossz dolgok hozták meg számomra azt, hogy a jó Istent megismerhettem, hogy erősebb lett a hitem. Ha egy hang a messzi távolból ismételten a félelem szót kiáltja, csak mosolygok és azt mondom neki, amit Szent II. János Pál pápa is mondott: „Ha ezután olyannal találkozol, aki nem sugározza a várt mosolyt, légy nagylelkű, s a magadét add, mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra, mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.” A félelem nem reménnyel, hittel és mosollyal érkezik a mindennapjainkba, hanem szeretne megbénítani. A félelemre úgy kell tekintenünk, mint egy vadra, amit meg kell szelídíteni, és egész életedben szolgálni fog, és a hit fényével fog világítani. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy karácsonykor a félelem sötétségét bevilágítja Krisztus szeretete, amiben a félelem megszűnik, és csak a hit lángja ég tovább.

Olasz Béla Máréfalva

Kapcsolataink félelme Milyen gyakran rettegünk attól, hogy kapcsolatainkban – legyen az rokoni, baráti vagy épp párkapcsolati – egyszercsak értéktelenné válunk. Hányszor félünk attól, hogy elhagynak bennünket, megfeledkeznek rólunk vagy épp nem szeretnek többé. De miért vannak ilyen és ehhez hasonló félelmeink? Miért rettegünk attól, hogy egyedül maradunk? Talán a válasz abban rejlik, hogy kapcsolatainkban felszínesek vagyunk? Talán az emberi képességeket is meghaladó elvárásokkal állunk elő? Az is lehet, hogy kifelejtünk egy igen fontos tényezőt – Istent – kapcsolatainkból? Nos, igen, lehet. Általános jelenség, hogy – mi emberek – nagyon gyakran félünk, sőt mi több rettegünk. Félünk a holnap fájdalmától, a jövő ismeretlenségétől, életünk végességétől, anyagi jólétünk bizonytalanságától, és még sorolhatnánk. Egyszóval a félelem szép lassan életünk részévé vált, behálózott minket, s ez alól kapcsolataink sem képeznek kivételt. A kapcsolatokat is igen mélyen átható félelem nemegyszer azért jelentkezik, mivel félreértjük azokat, mert nem vagyunk tisztában kapcsolataink rendeltetésével, így nemegyszer túlzott, irreális, nem megvalósítható elvárásokat támasz-

tunk embertársainkkal szemben, különösen azokkal, akikhez erős érzelmi szálak kötnek bennünket. Gondoljunk csak arra, hogy elvárhatjuk-e barátainktól, hogy mindig ott legyenek mellettünk? Elvárhatjuk-e, hogy mindig szeressenek bennünket, hogy mindig elfogadjanak, megértsenek, hogy mindig legyen idejük meghallgatni minket? Mondhatjuk, hogy igen, elvárható, azonban reálisan nézve, nagyon csekély az esély arra, hogy ezen és más elvárásaink teljesülni fognak. Hiszen ha őszinték vagyunk, önmagunkhoz, elmondhatjuk, hogy mi magunk sem tudunk megfelelni e követelményeknek, mivel véges emberségünkből adódóan nemegyszer híján vagyunk a szeretetnek, megértésnek és a türelemnek. Mi lenne akkor a megoldás? Nagyon egyszerű: tegyük valamivel alacsonyabbra elvárásaink magas mércéjét, hiszen a túlzott elvárások megmérgezik a még nagyon jól működő kapcsolatokat is. Már azt gondolhatnánk, hogy ezzel le is tudtuk kapcsolatainkban fellépő félelmeink egész listáját, azonban nem így van. Egy másik tényező, amely beindítja a félelem gépezetét kapcsolatainkban nem más, mint a kiteljesedés illúziója.

De mit is jelent mindez? Mindannyiunkban megvan a vágy a teljesség után, van bennünk egy kis űr, amit mindig próbálunk betömni fogyasztással – eszünk, iszunk, vásárolunk –, minden tevékenységgel, amely segít elfeledtetni magányunkat. Ha kapcsolatainkat – legyen az baráti vagy szerelmi – arra próbáljuk „felhasználni”, hogy megtaláljuk identitásunkat – tehát, hogy kik is vagyunk –, azzal kell szembesülnünk, hogy a kapcsolatok nem garantálják a teljessé válást, mivel csupán befolyásolják személyiségünk fejlődését, de nem határozzák meg. Egyszóval: a másik személy nem képes minden szükségünkre választ adni, mivel e vágyunk sokkal mélyebb, sokkal istenibb. De akkor mi a kiteljesedés titka? „Csak akkor alakíthatunk ki igazi kapcsolatokat valakivel, ha nincs rá feltétlenül szükségünk” – vallja Anthony Storr. Ha sikerül megsejteni kapcsolataink isteni rendeltetését, akkor azokat többé nem értjük félre, és nem látjuk másnak, mint amik valójában. Ha nem reálisan látjuk kapcsolatainkat, akkor bizony sok harcot kell meg vívnunk a féltékenységgel és az irigységgel, ha kifürkésszük e titkot, akkor szabaddá válunk, és többé nem köt az emberi faktor: félelem az elhagyástól, a szeretetlenségtől és attól, hogy elhanyagolnak bennünket. Ez a titka kapcsolatainknak. Ha sikerül elfogadnunk és megélnünk azt, hogy a jó Isten értékesnek, egyedinek alkotott minket, ha sikerül meggyökereznünk Isten szeretetében, akkor válhatunk igazán kiteljesedetté és szabaddá. A boldogságunk mély vágyát többé nem az emberekben keressük majd, hanem Istenben. S ha mindez megvalósul, akkor egészséges, félelem nélküli és szeretettel teli kapcsolatokat élhetünk meg. Ha Isten meghívjuk kapcsolatainkba, és engedjük megtapasztalni a végtelen szeretetet, akkor többé már nem fogunk félni, mert „a szeretetben nincs félelem”(1Jn 4,18).

Bustya Roland Marosvásárhely

Némaság (ﬁlmajánló)

Korszakalkotónak, vízválasztónak sikerült Martin Scorsese 2016-os filmje, a Némaság (Silence), amelyben a rendező egy több évtizedes álmát valósította meg, pontosabban 28 évet készült erre a művére, de a hosszú idő meghozta bőséges gyümölcsét. A 161 perces film egy valóságos remekmű lett, amely nincs híján nagynevű színészeknek, mind a régiekből, mind a feltörekvő ifjú titánokból sorakoztat fel, mint Liam Neeson, Andrew Garfield, Adam Driver. A film technikailag is csúcson van, mivel a fények, a helyszín, a vágás, a forgatókönyv mind-mind tökéletes összhangban vannak egymással, hogy valósággal magával ragadja a nézőt, hogy szinte érezzük a benne rejlő fájdalmat, a szenvedést, a kétségbeesést és nem utolsósorban a folytonosan felbukkanó félelmet. A film egyik vezérfonala ember és Isten kapcsolata, amely a szenvedések és a sikerek hatására a nézőt akarva-akaratlanul is szembesíti saját hitének meggyőződésével és kételyeivel egyaránt, a film végére mintha egy valóságos lelkigyakorlaton esne át mindenki, aki megnézte, elkerülhetetlenné téve a kellemetlen és félelme-

tes kérdés feltevését… mi van valójában a némaság mögött? Hol van Isten? Hova is lesznek az emberek imái? A cselekmény a tizenhetedik században játszódik, a missziók fénykorában, a távoli és elszigetelt Japánban. A középpontban két ifjú portugál jezsuita van, akik arra a vakmerő küldetésre vállalkoznak, hogy elmennek Japánba, és felkutatják egykori lelkivezetőjüket, akiről az a hír járja, hogy a meghurcoltatások, kínzások hatására megtörték hitét és annak megtagadásra késztették. Önkéntesen jelentkeznek erre a veszélyes és végzetes küldetésre, már megérkezésükkor kettős kép, helyzet fogadja az új misszionáriusokat, egyszerre tapasztalják meg az egyszerű japán parasztok önzetlen nagylelkűségét, igaz, tiszta és töretlen hitét, valamint azok kilátástalan nyomorát, nélkülözését, üldöztetését, szenvedését és rettegését. Nagyon erős képekkel érzékelteti a körülményeket, az életképet, amelyel abban az időben a vidéki Japánban uralkodott. Az idilli kép, a szegénységen való enyhítés, a vallási megerősítés, a „pozitív részek” nagyon hamar véget is érnek.

Az inkvizíció megjelenésével olyan eseménysorozat veszi kezdetét, amely elkíséri a nézőt egészen a film végéig, ezek között vannak a szentkép- és keresztgyalázások, a nyilvános hittagadások, a brutális emberkínzások, a véget nem érő megfélemlítési célból való durva kivégzések, és még lenne mit sorolni. A borzalmak fokozódásával és megtapasztalásával a két jezsuita lelkében is elhatalmasodik a kétely és a félelem, és különválásukkal életük is megváltozik. Ettől a ponttól a főszerep és a hangsúly Rodrigues atyára kerül egészen, aki papi mivoltában Jézust látja, aki életét adta másokért, ő is azt tervezi, de nem adatik meg számára a mártírhalál dicsősége, ahelyett végig kell néznie ártatlanok tömegének embertelen megkínzását és kivégzését. Saját halálával, önmaga feláldozásával nem tud segíteni a szenvedő keresztényeken, csak akkor, ha ő maga tagadja meg saját hitét. Dilemma elé kerül, hogy igazából mi a nagyobb bűn? Megtagadni saját hitünket vagy tétlennek maradni és megmaradni a hitben, amíg tömegeket mészárolnak le? A nézőben is akaratlanul megfogalmazódik: az önfeladásnak, önmagunk megtagadásnak e formája, amelyen Rodrigues atya is átment, hogy vajon mi, ebben az embert, hitet próbáló helyzetben, hogyan is cselekedtünk volna… A többi mellékkarakter felépítése, megtestesítése is a legutolsó apró részletig ki van dolgozva, hogy jóformán azok szerepét saját életünkre is könnyen ki tudnánk vetíteni, mi magunk lennénk azok. Gondolok itt az öreg Ichizóra és Mokichire, akik pap hiányában vezették közösségüket és életüket áldozták, közösségük védelme érdekében, de nem hagyhatjuk ki a többszörösen visszaeső hittagadó, áruló, bajkeverő Kichijirót, vagy a semmiből előkerülő, rejtélyes egykori Ferreira atyát. Az igazat megvallva, magunkat ismerve, melyik szereplő lennénk mi, mert a filmben kevés annak az esélye, hogy a megjelenő szereplők meggyőződésében, viselkedésében nem találtunk volna magunkra. Elmondható, hogy a film mindvégig rokonszenvet mutat a misszionáriusok iránt, csodálattal, sőt rajongással van az egyszerű parasztság tiszta hite iránt, de ugyanakkor azt is ki kell jelenteni, hogy a Némaság nem a katolicizmust, a kereszténységet propagáló kampányfilm. Nem, mivel aláhúzza, bizonyos gyarmatosítók, hithirdetők arroganciáját, karrierizmusát, hiszen igazából ez adja a felmerülő agresszió alapját. Nem csak a lelki gyötrődést biztosítja a film, hanem külön szellemi vívódást is. A film azonkívül, hogy egy igen sikeres regény alapján készült, magában hordozza a megöregedett rendező teljes életét is. Scorsese maga sem tagadta, a jezsuiták lelki gyötrődésében saját maga hitbeli gyötrődései jöttek újra elő, mivel fiatal korában római katolikus szeminarista volt ő is, csak különböző okok miatt menesztették onnan. A Némaság érdekes és értékes lehet mindenkinek úgy is, ha vallásos igénnyel tekintünk rá, vagy ha csak meg szeretnénk nézni egy jó filmet, amely kitűnik az olcsó tömegprodukciók tengeréből.

Anselm Grün

Olasz Béla

KÖNYVAJÁNLÓ

Változtasd át félelmedet! Félelmek. Mindannyian félünk valamitől. De mégis mit kezdjünk félelmeinkkel? Rejtsük véka alá mindazt, amitől rettegünk? Ne vegyünk róluk tudomást, mintha nem is léteznének? Mihez kezdjünk a félelmeinkkel? Anselm Grün bencés szerzetes könyvét hosszan lapozva az a léleknyugtató sejtésünk támad, hogy nem vagyunk egyedül, amikor félünk. Van megoldás félelmeinkre, van kiút a félelmek labirintusából, amelybe nem egyszer belegabalyodunk akaratlanul is. Grün atya könyvében tizennyolc fejezeten át vezet bennünket kezdve a legalapvetőbb félelmekkel, amelyek behálózzák emberi életünket is megbénítva azt, ha nem megfelelő módon kezeljük őket. E könyv arra hív meg bennünket, hogy győzzük le különböző félelmeinket, amelyekkel eddig harcoltunk. Melyek ezek? Félelem az újtól, a szégyentől, önmaguktól. Félelem attól, hogy elveszítjük a szilárd talajt talpunk alatt vagy éppen, hogy nem tudunk megfelelni környezetünk elvárásainak, félelem a jövőtől és persze a haláltól és még sorolhatnánk. És hogyan vezet minket a szerző a félelmek mezsgyéjén? Az önismeret és a Szentírás segítségével. Az önismeret – a szerző szerint – abban segít, hogy bátran szembe nézhetünk a félelmeink mögött meghúzódó érzésekkel és mindazzal, ami szívünk rejtekében lakozik. A Szentírás és különösen az evangéliumok pedig abban segítenek, hogy megmutatják: a Biblia emberén is nemegyszer erőt vett a félelem, a szorongás és a bizonytalanság. Ilyen Szent József félelme, amikor nevelőatyai hivatást kap, a tanítványok félelme, amikor tanúságot kell tenniük, az apostolok félelme, amikor ott kell hagyniuk mindent, és le kell mondaniuk önmagukról és még sorolhatnánk. A könyvben betekintést kapunk abba is, hogy az Úr Jézus hogyan fordult az emberekhez, akiknek szíve telve volt félelemmel, hogyan segített túllépni félelmeiken. De mit tegyünk mi a félelmeinkkel, amelyek felőrölnek? Fojtsuk el? Semmiképp, hiszen a félelmek elfojtása megkeményít bennünket. A kulcsa mindennek nem más, mint a félelmekkel való párbeszéd, mert ha képesek vagyunk megbarátkozni velük és útjelzőként tekinteni rájuk, amelyek határainkra ﬁgyelmeztetnek, akkor szabaddá válhatunk tőlük, különösen, ha képesek vagyunk a jó Istenre bízni őket, mert végső soron csakis Ő tudja megnyugtatni félelemtől lüktető szívünket. „Ne félj!” – hangzik el a megnyugtató felszólítás, amely a Szentírásban 365 alkalommal fordul elő. Mindennapjainkat betetőzi a jó Isten ezen bátorító ígérete, amely arra emlékeztet, hogy nem vagyunk egyedül, és ez a felismerés adjon bátorságot, hogy bátran – Istenre tekintve és Jézust követve – nézzünk szembe félelmeinkkel és változtassuk át azokat.

STARTVONALON Minden kezdet izgalmakkal, kihívásokkal, kalandokkal teli, különösen akkor, ha az erős elhatározást, áldozatot igényel. Idén az első évfolyamot tizenhárom lelkes kispap alkotja, akikkel az alábbiakban az olvasóink is megismerkedhetnek. Hogyan láttad eddig a szemináriumot? Először általános iskolában fordult meg az a fejemben, hogy pap szeretnék lenni. Akkor a szeminárium a szememben hatalmas egyediséggel bírt, amit még ma is így érzek, hiszen nemcsak egy egyetem, sokkal több ennél. Amikor idén szeptember végén elkezdtük a szemináriumot, többen is elmagyarázták nekünk azt, hogy az egyetem és a szeminárium két külön intézet. Míg az egyetemen az értelmünk és tudásunk csiszolásában segítenek tanáraink, addig a szeminárium a bensőséges, erős lelki élet fejlesztését tűzi ki célul. Bár én a GMGK-ban végeztem a líceumot, mégsem voltam igazán tisztában a szemináriumi élettel, tudtam azt, hogy milyen óráink lesznek, ismertem a mindennapi programot, de a szemináriumot szerintem nem lehet kívülről megismerni. Barátaimmal, akik már előttem elkezdték a szemináriumi életet, többször is beszélgettünk erről. Eme beszélgetések után egyre jobban azt éreztem, hogy szeretnék részt venni ebben a közösségben. Most már tudom, hogy jól döntöttem. Mi az, amiben úgy gondolod fejlődnöd kell? Sok mindenben kell még fejlődnöm. Fejlődnöm kell a tanulásban, vagyis inkább abban, hogyan és mivel ösztönözhetem magam arra, hogy többet tanuljak, mert úgy érzem, hogy jelenleg nem felelek meg a saját elvárásaimnak. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy amit elkezdek, azt be is fejezzem, és ezért jó lenne, ha szép lassan legyőzném azt a rossz vagy negatív tulajdonságomat, hogy egyszerre elkezdek több dolgot is, mert ha annyi mindenre ﬁgyelek, akkor vagy elrontok valamit, vagy semmi

Erdély Hunor Kézdimartonos 1999. március 31.

sem olyanra sikerül, mint amilyenre szeretném. Néha úgy érzem, nem rendelkezem elég önbizalommal, és ezen szeretnék minél többet dolgozni. Szeretném azt, hogy bátran merjek feladatokat vállalni. Amit a legfontosabbnak tartok a papsághoz vezető utamon az, hogy minél szorosabb kapcsolatom legyen a jó Istennel, és ha ez sikerül, semmitől sem kell tartanom.

Milyen elvárásaid vannak a szemináriumi élettel kapcsolatban? Nem úgy jöttem a szemináriumba, hogy első ízben nagy elvárásokkal álljak elő. Előbb szeretném megismerni egy kicsit jobban a közösséget és magát a szemináriumot

Ferencz Egon-József Szárhegy 1998. december 3.

is. Azonban vannak bizonyos elvárásaim, amelyeket annak ellenére is fenntartok, hogy mennyire ismerem a közösséget, illetve az intézetet. Elsősorban fontosnak tartom azt, hogy segítőkészek legyenek az emberek, hiszen egyedül senki nem halad sokra. Mindenki volt zöldfülű, és tudja, hogy milyen rossz érzés a tanácstalanság vagy a bizonytalanság. Ezt természetesen akkor lehet megvalósítani, ha el tudjuk fogadni a segítséget, és nem érezzük rosszul magunkat amiatt, hogy egyből nem tudunk mindent. A másik fontos dolog, amit elvárok a közösségtől, az a jó hangulat. Mivel zárt közösség vagyunk, fontos az, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában. Tisztában vagyok vele, hogy ez nehéz, mert tapasztaltam a kántoriskolás éveim alatt, de tulajdonképpen erre épül a segítőkészség és a bizalom is. Ha ezeknek az elvárásaimnak eleget tesz a szeminárium és a közösség, akkor úgy gondolom, hogy eredményes munkát végezhetünk. Mi az, ami pillanatnyilag igazán foglalkoztat? A szemináriumban elsősorban a tanulás foglalkoztat, illetve ez tölti ki az időm nagyrészét. Emellett azonban arra a kérdésre szeretnék választ találni, hogy Isten milyen irányba alakítja a hivatásomat. Ez még nincs teljesen letisztulva előttem. Érzem a hivatást, de azt még nem tudom megmondani pontosan, hogy ezen belül mi lenne a feladatom. Ennek ellenére is maradok a régi mottómnál, vagyis, hogy Isten megadja a szükséges erőt ahhoz a feladathoz, amit rám bíz. Hiszem, hogy a türelem és a kitartó munka eredményeként megtalálom a helyes választ a kérdésemre, de addig is türelemmel kell lennem.

Hogyan látod most a szemináriumot? Szeptember óta a szeminárium a második otthonommá vált. Bár ez a kijelentés kissé kényszerítettnek tűnhet, valójában egészen más rejlik a háttérben. Úgy gondolom, nagyon jó közösség tagjává váltam, amely minden olyan jellemzővel bír, amivel egy otthont pozitívan leírni szoktak. Ugyanis egyfelől biztonságot nyújt, másfelől garantálja mind a jó hangulatot, mind a békét, és segítőkész, barátságos közösséget. Milyen elvárásaid vannak a szemináriummal kapcsolatban? Elsősorban szeretném, hogy a szeminárium segítsen a boldogulásban az ittlétem elején, a későbbiekben pedig szeretném, ha jó befolyással lenne a Kovács Alpár Szováta 1998. november 27.

személyiségem formálásában és az előrehaladásban. Emellett természetesen remélem, hogy a szeminárium által új barátságokat köthetek, illetve élményekkel gazdagodhatok.

Ki számodra a pap? Számomra a pap az az ember, akit Isten kiválasztott, meghívott és képessé tett arra, hogy mint pásztor a nyájat oltalmazza, és Őhozzá vezesse. Ilyen szempontból hatalmas felelőssége van a papnak. A pap nem csak önmagáért felel, nemcsak önmagáról kell majd számot adnia, hanem azokról is, akiket Isten rábízott. Továbbá számomra a pap az, aki nemcsak beszél a kereszténységről, a krisztusi tanításról, hanem jó példával jár elől benne, megéli, átéli azt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a pap olyan Isten egyházában, mint a jó családapa otthon. Sokféle feladata van, amelyet el kell látnia: a legszentebb áldozat, a szentmise bemutatása, a szentségek kiszolgáltatása, az imádság, a hitoktatás, és még sorolhatnám. A pap életének célja az emberek elvezetése az Istenhez, a lelki üdvösségük biztosítása, ami sokszor fáradsággal, nehézségekkel jár. Ezért imádkozzunk értük, hogy mindazt, amit Isten rájuk bízott tudják teljesíteni. Hogyan érzed magad most a szemináriumban? Ahogy szokás mondani, minden kezdet nehéz. Úgy gondolom, itt is így van. Új környezetbe, új társaságba csöppentem, de nyugodt szívvel állíthatom: jó helyen vagyok, jól érzem itt magam. Lassan belerázódom, belerázódunk az itteni programba. Úgy érzem, hogy a szeminárium nagyon jó keretet ad nekünk, kispapoknak. Ránevel a lelki élet, az imádság, az Istennel való kapcsolattartás fontosságára és annak gyakorlására, a pontosságra, ami majd papi életünkben is elengedhetetlen lesz. Továbbá az elöljárók és a nagyobb évesek is segítőkészek, megértőek velünk szemben, ami nagyon jóleső érzés.

Czirják Ottó Csíkmadaras 1998. július 1.

Mi vonzott téged a szemináriumba? Fontosnak tartottam, hogyha itt kaptam meghívást a jó Istentől, akkor ide, a gyulafehérvári szemináriumba kérjek felvételt, hogy itt, saját nemzetem körében vezessem Istenhez az embereket. Felmerült bennem a gondolat, hogy ha már itt, Fehérváron végeztem, a GMGK-ban, akkor jó lenne egy változás az életemben és máshol készüljek fel a papságra, de ez a gondolat nem vert bennem gyökeret, mert ráeszméltem arra, hogy nem szeretnék elszakadni otthonomtól. Mi az, ami pillanatnyilag igazan foglalkoztat téged? Jelenleg arra törekszem, hogy minél inkább megerősödjek hivatásomban, az Istennel való kapcsolatomat jobban el tudjam mélyíteni, mert ezáltal, úgy érzem, hogy mind a szemináriumi, mind az egyetemi feladataimat jobban tudom teljesíteni. Azért látom a legfontosabbnak ezt, hogy az elkövetkezendő papi életem mindennapjai során felmerülő problémákkal Istenre hagyatkozva tudjak szembenézni.

Kajtár Arnold Hidegség 1998. június 19.

Milyennek látod a papi hivatást? Szerintem a hivatás életcél, egy olyan önmegvalósítás, amiben teljesnek, egésznek érezheti magát az illető. A papi hivatás is ehhez hasonló, csak annyiban különbözik, hogy a pap Istenben akarja beteljesíteni magát, benne akar egésznek lenni, amit ha teljesen meg tud valósítani, akkor egy olyan személy válik belőle, aki szeretettel tud lenni minden és mindenki iránt, aki nem csak a saját, hanem a másik szempontjából is megvizsgálja az életet. A papi hivatás súllyal is jár, ami ennek az életformának a természetes velejárója, de segítség az, hogy nem a saját elgondolása alapján dönt (elsősorban önmaga felett mondja ki a döntést) vagy fejezi ki magát egyes témákkal, kérdésekkel kapcsolatban, hanem az Isten elgondolása szerint próbál segíteni Hegyeli András Gelence 1998. augusztus 30.

Dénes László Farkaslaka 1998. november 11.

másoknak. Ezekből kiindulva én úgy látom, hogy a papi hivatás egy – a megszokottól eltérő – életforma, ami sok szépséggel és nehézséggel jár. Hogyan szeretnéd megélni a hivatásod? Az én hivatásom nem nagy eszméken vagy eszmefuttatásokon alapul, hanem egy bennem leszűrődött egyszerű gondolaton, aminek a lényege annyi, hogy amikor majd elérkezik halálom órája, akkor, ha visszaemlékeznek az emberek, hogyan gondolnak vagy beszélnek rólam. Talán azt mondják majd, hogy csaló, képmutató, talán álnok volt? Erre a kérdésre nem tudom a választ, de annyit igen, hogy a válasz rajtam múlik. Én csak annyit akarok az életben elérni, hogy jó legyek, akire azt mondják majd, hogy voltak hibái, de szerette a jót, az igazságot és próbálta, illetve betartotta azt. Erre a legmegfelelőbb a hivatások sorából a papi hivatás, ami jellegéből adódva erre (de nem csak) vonatkozik. Így jutottam el egy rögös lelki út után arra a meggondolásra, hogy ha Isten a papságot szánta nekem hivatásként, akkor ebben tudom a legjobban megvalósítani ezt a célom, és ebben teljesedhetek ki egészen.

Mi az, amiben úgy gondolod, hogy fejlődnöd kellene? Én úgy gondolom, hogy az életben még sok olyan megpróbáltatásban fogok részesülni, amire nem lehet kellően felkészülni, viszont éppen ebből az okból kiindulva próbálok minél több tapasztalatot gyűjteni itt a szemináriumban, hogy majd idővel tudjak megfelelni a kihívásoknak és helytállni a nagyvilágban. Ezek mellett a teológiai ismereteimet is szeretném gyarapítani, mivel tudom, hogy ezen a téren is még fejlődnöm kell. Én is követem a bölcs mondást, ahogyan sok kedves diáktársam is teszi: jó pap holtig tanul. Hogyan látod magad négy év múlva? Biztosat nem merek, vagy nem is tudok mondani, mivel igaz, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, viszont azt biztosan állíthatom, hogy erős elhatározással sok mindent el tud érni az ember. Valószínűleg négy év elteltével már a gyakorlati évemet fogom végezni, és ez véleményem szerint, nagyon fontos dolog, mivel szükségét látom annak, hogy egy kispap a szemináriumban tanult ismereteit gyakorolja a nagyvilágban is, egy már tapasztalt plébános mellett, így újabb és újabb tapasztalatokat tudjon szerezni. Tudom, hogy addig még sok megpróbáltatásban lesz részem, amik ugyancsak felkészítenek a jövő elvárásaira.

Milyennek látod a papi hivatást? Hivatásunk nem könnyű, de úgy érzem, hogy a papi élet minden nehézség ellenére szép és örömteli. A pap az az ember, aki Jézus Krisztust testesíti meg egy közösség életében. Bár sokszor hibázik, ezek ellenére is Krisztus hívta meg és erősítette meg elhatározásában, hogy a krisztusi tanítást hirdesse. Egész életét az imádságra és Isten népének a szolgálatára kell szentelje, és közelebb vezesse a rábízott népet Isten országához. Ezzel nagy terhet vesz vállára, mivel úgy kell végezze munkáját, hogy a rábízottak minél közelebb kerüljenek Isten országához, és teljesítenie kell azt a megbízatást, amelyet Jézus maga hagyott az apostolokra. Minden nehézség ellenére szerintem a papi hivatás nagyon szép és örömteli, mivel Jézusnak mindig gondja van az Ő választottaira és elegendő erőt ad arra, hogy minden nehézséget legyőzzenek. Hogyan érzed magam most a szemináriumban? A szemináriumban, mint minden más helyen is, a kezdetek nehezek, mivel egy teljesen új környezethez kell alkalmazkodni. A kezdeti nehézségek ellenére nagyon jól érzem magam, a szemináriumi programban nagy ﬁgyelmet szentelünk az Istennel való

Kajtár Zsolt-László Gyimesközéplok 1998. január 10.

kapcsolatra, ami szerintem egy kispap életében a legfontosabb, de az imádság mellett fejlődhetünk szellemiekben is, amire szintén nagy szükség van. Nagyon pozitív tapasztalatom az is, hogy a szemináriumban nagyon sok jó ember van, akik lelkesen segítenek rajtunk, akik újak vagyunk, amikor nagyon sok kérdés merül fel bennünk.

Hogyan látod magad a szemináriumi közösségi életben? Ebben a közösségben mindenki része annak az egységnek, melyet az Atya hívott meg aratásába. Minden ember külön egyéniség, éppen ezért kell úgy elfogadjuk a társainkat, ahogy vannak, mert mindenki más. Éppen ezért mindenkinek megvan a helye a közösségben, ahova hívva volt, ahova elfogadta a meghívást, és igent mondott az Atyának. Ezért én úgy látom magam ebben a közösségben, mint ahogy a römiben vannak a kövek: ha nincs meg az egész, akkor nem lehet játszani. Mindenkinek más a hivatástörténete és más dologra hivatott. Hogyan látod magad négy év múlva? Magamban végiggondolva, hogy négy év milyen hosszú idő, rájövök arra, addig az élet mennyi akadályt, problémát, bajt és még sok minden mást tartogat számunkra. Ezek leküzdése erősíti meg az embert. Éppen ezért úgy gondolom, hogy négy év múlva ugyanez a személy leszek, de már több tudással, tapasztalattal, erőteljesebb elhatározással és elszántabb akarattal, más világszemlélettel készülve arra, hogy Istennek szenteljem életem. Épp úgy, mint amikor először igent mondtam Istennek. Azonban semmit sem tudhatunk biztosra, mert Isten dönt mindenkinek a sorsáról

Nagy Ferenc Deményháza 1998. október 15.

érdeme szerint.

Hogyan szeretnéd megélni a hivatásod? A hivatásom megélésében fontosnak tartom először is a rendszeres imaéletet. Az a véleményem, hogy a jó papnak először is szüksége van a rendszeres imaéletre, ami által egyre jobban gyarapodik benne a hivatás iránti vágy, és ez az egyik legfontosabb erény azok számára, akiknek még nem világos egészen a hivatásuk. Fontos közel kerülni Istenhez és érezni az Ő határtalan szeretetét, és ebben elengedhetetlen a napi szentmise megélése. A szentmise számomra az a pillanat, amely alatt közelebb kerülök Istenhez. Ezáltal hallottam meg az Ő hívó szavát is, és már itt tisztázódott bennem a hivatásom iránti vágy. A teológia elvégzése után olyan pap szeretnék lenni, amilyennek Isten meghívott engem, hogy át tudjam adni az embereknek mindazt a szeretetet és Hosszu Norbert-Lajos Kézdimartonos 1998. május 18.

kegyelmet, amelyet Ő adott nekem a hivatásomon keresztül. Hogyan látod magad a szemináriumi közösségben? A közösségi életben magamat egy apró kis magnak látom. Egy apró magnak, amelyet Isten most vetett el bennem az Ő kegyelmével és érlel az aratás pillanatáig. Ez így van mindenkivel, akit a jó Isten meghívott akár papságra, akár a családi életre. Bár nem töltöttem még sok időt a szeminárium falai között, ennek ellenére érzem, hogy Isten ebbe a közösségbe hívott meg engem, és ha már meghívott, akkor terve is van velem. A szemináriumi közösségen belül családi szeretet uralkodik, amelyben nagyon jól érzem magam. Ez az a közösség, amelyre azt mondhatom, hogy gyerekkorom óta erre a közösségre vágytam. Büszkén vállalom annak a kis magnak az ápolását és fejlődését, amelyet Isten bennem elvetett. Ennek az apró magnak a fejlődésében jelentős szerepet tölt be a szemináriumi közösség. Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek.

Mi az, amiben te úgy gondolod, hogy igazán erős/jó vagy? Négy évig vezettem egy ifjúsági egyesületet otthon, amellyel rengeteg szép és értékes programot sikerült szervezzünk. Ezalatt az idő alatt mindvégig 40-50 ﬁatallal dolgoztam együtt, és úgy érzem sikerült megtalálnom velük a közös hangot, igazi csapatot kovácsolni. Úgy gondolom, ez egyik erősségem, amelyből rengeteg érték fakadt eddig, és remélem a továbbiakban is tudom tapasztalataimat kamatoztatni. Van valamilyen korábbi tapasztalatod a szemináriummal kapcsolatban?

Bőjte Csongor Csíkszentdomokos 1995. március 8.

Kolozsváron teológiát végeztem, és mivel a két intézmény egy kart alkot, így volt alkalmam több alkalommal részt venni programokon, amelyet a szeminárium szervezett. Ugyanakkor, amíg a Verbum Kiadónál dolgoztam, addig még könyvbemutatót is tartottunk a kispapoknak, így nem volt ismeretlen a szeminárium és rengeteg ismerős arc is fogadott, ahogy megérkeztem. Többen viccesen megjegyezték, hogy nem gondolták volna, hogy pár hónap múlva a közösség része és nem vendég leszek a szemináriumban.

Mi a pap ? Számomra a pap az az ember, aki közelebb vezeti testvéreit az Istenhez, bemutatja a legszentebb áldozatot, Jézus Krisztust adja tovább az Oltáriszentségben. Aki papságra törekszik, Anyaszentegyházunk szerint, legyen először ember, legyen keresztény és csak ezek után legyen pap. A pap mint ember Isten szolgája és ugyanakkor a hívek szolgája is, mivel az Úr Jézus is szolgai alokot öltött. Ezért minden hívő embernek imádkoznia kell papi és szerzetesi hivatásokért, olyan emberekért, akik készülnek Jézus Krisztus követésére, de különösen a szentségek kiszolgáltatására. Hogyan láttad eddig a szemináriumot? Azzal szeretném kezdeni, hogy kívülállóként szemlélve a szemináriumi élet egy homályos dolog . Aki úgy képzeli, ahogy egykor én, hogy közösségben élni könnyű az téved. Otthon igazából nehéz egy komoly rendet betartani, ezért kezdettől fogva az itteni rend bajt okozott számomra, de idővel megszoktam. Sok elvárásom nem volt, de az egyik az volt, hogy mint kispap, itt a szemináriumban lelkileg fejlődjek. Most

Burcutean Robert-Gabriel Máramarossziget 1998. november 2.

azoknak mondom, akik kívülről akarják megérteni a szeminárium életét és annak rendjét, csak akkor értenék, ha ennek a közösségnek tagjai lennének.

Mi vonzott téged a szemináriumba ? Középiskolás voltam, amikor azt határoztam, hogy szemináriumba szeretnék jönni. Hogy mi is vonzott ide? Az, hogy pap lehessek, hogy lelkileg és szellemileg megerősödve egyszer majd az evangéliumot hirdessem és közelebb vezethessem az embereket Istenhez. Hogyan jellemeznéd magadat ? Véleményem szerint nyitott ember vagyok, aki szeret emberek közt lenni. Örülök mindig, amikor tudom, hogy segíthetek valakin, akár jó tanáccsal is. Szerintem vidám ember vagyok, és legfőképp azt szeretem, amikor a körülöttem levő emberek is boldogok. Szeretek viccelni az emberekkel. Őszinte vagyok, és ezt elvárom a többiektől is.

Melega Ferenc-István Aknasugatag 1998. július 6.

Kiss Endre spirituális Székelyszentlélek

A szeminárium újonnan kinevezett lelkivezetőjét kérdeztük

Legszívesebben mit mondana el magáról? A Felső-Nyikó mente egyik legrégibb településén, Székelyszentléleken születtem negyedik gyermekként. A Jóisten képmása és szüleim vonásai mellett e vidék arcát is magamban, magamon hordozom. Miután hazatértünk édesanyámmal a szülészetről, körülvett a család, és a nővérem fogalmazta meg röviden azt a légkört, amelyért azóta is hálás vagyok: „Ne félj, mert jó helyre születtél.” Szép gyermekkorom, az Isten iránti szeretet, a családi szeretet, az elmúlt évtizedek örömei, szenvedései, a megtapasztalt szülői szeretet, a testvéri összetartozás és szeretet kézzelfogható jelei mind ezt az egyszerű mondatot igazolták: tényleg jó helyre születtem. 1984. január 15-én, Remete Szent Pál napján részesültem a keresztség szentségében, amiért hálás vagyok szüleimnek és Lázár Albert esperesplébánosnak.

Önmagamról: Isten gyermeke vagyok. Ezt a mély valóságot próbálom kibontani, megérteni, megélni. Az Úr pedig megbízott bennem, hogy az Ő életének, tevékenységének és üzenetének folytatója legyek. Ez az én örömöm forrása és életem igazsága. Néha megrendít az Úrnak ez a bizalma. Főleg, amikor tudatosul bennem, hogy mennyire méltatlan vagyok ehhez a meghíváshoz. Az Úr pedig mindig jelez ilyenkor: a magad erejéből semmire sem vagy képes. Elég neked az én kegyelmem. A szentelésben kapott eltörölhetetlen pecsétet, a Szentlélek pecsétjét hordozom magamban, ami azt jelenti: örökre. Ezzel az ígérettel igyekszem élni, hogy a Vigasztaló mindig velem van és megtanít az alkalmas időben mindenre, arra is, amit most még nem értek. Most Isten gyermeke vagyok, jó ezt tudni, néha viszont vágyom a még nem nyilvánvalóra.

Eddigi lelkipásztori tevékenységei közül mit említ a legszívesebben? Marosvásárhelyen két évet, Kolozsváron hat évet voltam segédlelkész. Mindkét helyen sokat voltam gyerekek és ﬁatalok között. Velük voltam. Ebben a velük levésben történtek az apró csodák. Tanúja voltam a keresésnek, a visszatérésnek, a kétségbeesésnek, a változni akarásnak, a távolságtartásnak, a szeretet utáni vágynak. Ezekben igyekeztem társ lenni, együtt maradni, megérteni, segíteni. Néha sikerült, néha nem. Ha akkor nem is, de később biztosan felismerik azt, hogy ott is jelen volt Isten, és én próbáltam eszköz lenni a kezében. Amit még szívesen idézek fel: a mély szentgyónások, a részemről könnyekig menő küszködés a Jóisten irgalmának feltárására, emberek mellett lenni a gyászban a veszteségben, reményt adni az evangélium örömével, idősekkel lenni a betegség és öregség idején, látni és érezni azt, hogy az evangélium és Anyaszentegyházam tanítása nyitott szívre talál, az együttgondolkodást, a közös munkát és az afölött való örömet, a paptestvériséget, a jókedvet, amikor megtanított egy helyzet vagy személy valamire, akkor is ha fájt... Egyszóval mindazokat a pillanatokat, amikor a háttérben maradva, eszköz lehettem Isten kezében. Szép megtapasztalni azt, hogy minden gyengeségünk ellenére Isten eszköze lehetünk. Ez pedig abból adódik, hogy Isten megbízik bennem. Ha én is megbízom benne, e kölcsönös bizalomból csodálatos dolgok születhetnek. Milyen lelkülettel fogadta kinevezését? Mindig is szerettem Fehérvárt – a kis- és nagyszemináriumot – hiszen tíz évet itt töltöttem el, ugyanakkor meghatározó hely volt hivatásom alakulásában. Viszont soha nem gondoltam arra, hogy egyszer vissza kell jönnöm ide a nagyszemináriumba spirituálisnak. Hogyan fogadtam? Azzal a kérdéssel magamban, hogy vajon alkalmas vagyok én erre? Tudom majd végezni? Jó lesz ez a kispapoknak? Aztán pedig eszembe jutott, hogy mi van, ha ez Isten akarata. Tehát Isten akarataként és kihívásként fogadtam a kinevezést. Mit gondol a félelemről? A félelem hozzánk, emberekhez tartozik. Életünk része. A kérdés az, hogy mit kezdünk vele. Elkerülni nem igazán tudjuk, mert megtalál minket. Jobb szembenézni, beszélgetni vele. James Martin Jezsuita spiritualitás című könyvében olvastam a következőt: „Minden része az életednek. Nem teheted meg, hogy az életed egyik részét dobozba teszed, fölrakod egy polcra, és megjátszod, hogy nem létezik. Fel kell nyitnod a doboz tetejét, abban bízva, hogy Isten majd melletted lesz, amikor belenézel.” Én is ebben reménykedem, hogy az Úr, aki magára vette az ember legnagyobb és legmélyebb félelmét, velem lesz, amikor szembe kell néznem velük. Együtt nézni a félelmekre azzal, aki azt mondta és folyamatosan erről biztosít minket: Ne félj, veled vagyok! Csak mindig jusson eszembe, hogy nem vagyok egyedül. Félnék, ha ezt elfelejteném. „Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy.” (Zsolt 23,4)

Admissio, a reverenda ünnepélyes felöltése

Nemrég olvastam egy cikket, amelyben egy ismeretlen szerző így fogalmaz a papi viseletről: ,,A reverenda olyan jel a mai felfordult világban, mely a lelkiismeretünk legmélyéhez szól, átragyog rajta Isten mosolya, mely megindítja a szíveket.” Számomra nehéz megfogalmazni az admissio (beöltözés) felmagasztaló érzését, ugyanis egy olyan dolog történik azokban a pillanatokban, ami mély nyomot hagy a szívben. Attól, hogy beöltözünk a szent ruhába, emberi gyengeségünk, gyarlóságunk megmarad, viszont alkalmat nyújt arra, hogy emlékezzünk az ígéretre, amit Isten szent színe előtt tettünk. A reverenda nem a hiúság jelmeze, nem is az öndicséreté, hanem a krisztusi alázatosságé, amelyet most kispapként, de majd papként is magunkban kell hordoznunk. Fontos mindig szem előtt tartanunk, hogy Isten e kegyelmét nem a magunk érdeméből szereztük meg, hanem az Ő isteni cselekedete vezetett el idáig. Nem volt egyszerű eljutni eddig a pillanatig, sok küzdelem volt, amit helyesen kellett megküzdeni, de Isten kegyelme végigkísért és segített a jó döntés meghozatalában. Személy szerint nagyon hálás vagyok az Istennek, hogy velem volt, és segített eljutnom eddig, hogy sikerült küzdenem a élet kisebb-nagyobb kihívásai ellen, és hogy gyarlóságaim ellenére is meghívott egy olyan útra, amelynek helyes végigjárása a lelkek megmentését szolgálja. Végezetül pedig Isten áldását és kegyelmét kérjük mindazon személyek életére, akik támogattak bennünket, elsősorban a szülők életére, akik világra hoztak bennünket, és fáradságot nem kímélve felneveltek, majd pedig Istennek, mint drága ajándékot elajándékoztak, hogy majd teljessé tudja tenni mindazt a jót, amit megkezdett bennünk, gyermekeiben.

Az admissio jelentése bebocsájtás. Harmadévesen bebocsájtást nyertem a papjelöltek sorába. Az ezt megelőző első és másodév során betekinthettem a szemináriumi életbe. Ez a betekintés megismertet egy szeletet a kispapi életből, és hozzájárul a papi életre való készüléshez. Ez az idő megpróbál és kipróbál. A bebocsájtásnak a szembetűnő külső jele a reverenda. A reverendát a jegyesi gyűrűhöz tudom hasonlítani. A találkozás és az ismerkedés után a következő lépés a jegyesség. A reverenda és a gyűrű is jelzi, hogy az illető személy, személyek lefoglaltak valaki számára. Így válik a reverenda a Krisztussal kötött „jegyesség” jelévé. A reverenda felöltésekor minden alkalommal érzem, hog y megváltoztat, megmozdít bennem valamit legbelül. Felelősséget érzek. Már felelősséggel tartozom azok iránt, akikkel találkozom. Ennek a felelősségnek akkor tudok eleget tenni, ha: éberré, érdeklődővé, jóindulatúvá, gyengéddé és elidőzővé tudok válni. Úgy érzem, e tulajdonságok elsajátítása, begyakorlása a legfontosabb, hogy rajtam keresztül az emberek megtalálják a mennyei Atyához vezető utat.

Mazai Tihamér Borszék

Oros Tibor-Roland Tasnád

Diakónusrovat Az egyházi rend szentségének felvételére készülő diakónusoktól megkérdeztük, hogyan és milyen lelkülettel töltik utolsó évüket a szeminárium falai között. Mi az, ami a leginkább foglalkoztatja őket a jelen pillanatban? Végül érdeklődtünk arról is, hogyan tekintenek vissza a szemináriumban eltöltött éveikre.

Kovács József Borzont

Elérkezett az utolsó év. Szemináriumi éveim végéhez közeledem, a készületi idő lezárul, de igazából csak most kezdődik el az, amiről eddig csak álmodtam, amiért a szívem hevesebben dobbant, amiért az életemet odaajándékoztam. A visszatekintés pillanataiban magam előtt látom mindazokat a meghatározó és megismételhetetlen pillanatokat, amelyeket a hátam mögött hagyott évek alatt, mint kereső ﬁatal átéltem, amelyekben felismertem Istennek az akaratát az életemben. 2011-ben mély vágyakkal, lelkesedéssel léptem át a papnevelő intézet küszöbét, feltekintettem elöljáróimra, a nagyobb évesekre, és szinte alig mertem belegondolni, hogy hét év milyen hosszú idő, és mennyi mindent tartogat számomra. A mindennapok beosztott napirendje, a rendszeres imádság, a tudományban való

elmélyedés és a számtalan lelkigyakorlat megtapasztalhatóvá tette számomra a jó Istent. A kapcsolatok, a közösségi élet illetve az igaz baráti beszélgetések által tetten értem szívemben nemegyszer az Istent, világossá vált számomra, hogy mások által szól és üzen a jó Isten, Ő személyes valóság az életemben. Rádöbbentem, hogy bár nem érdemeim miatt, hanem megelőlegezett bizalmának köszönhetően titkainak hirdetőjévé választott engem, és a hang, amelyet naponta törekszem követni, mélyen lelkemben visszhangzik, hogy a jó Isten örök szeretettel szeretett engem, és ez a szeretet viszonzást vár, válaszom pedig Péter apostol vallomásával azonos: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!”

Fél évvel ezelőtt, a hatodik év végén, elköteleződésemnek adtam jelét Isten és az Ő népének színe előtt. 2017. június 28-án Jakubinyi György érsek négy egyházmegyés társammal együtt diakónussá szentelt. Az eltörölhetetlen pecsét, amelyet lelkemre csókolt az Isten a szentelés pillanatában, örök megerősítés és bátorítás egész életemre: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy!” Attól a nagy pillanattól kezdődően minden egészen más lett. Óriási kegyelmet tapasztaltam, felejthetetlen érzés ma is a leborulás pillanatára gondolnom, libabőrös leszek, ha belegondolok, hogy Isten gyengeségeimmel és erényeimmel együtt papjának választott engem. Nagy felelősség, de ugyanakkor óriási kegyelem is Isten erejét átengedni magamon embertársaim felé, és áldássá válni. Ennek tudatában mindennap hálás lelkülettel szítom fel Isten kegyelmét, amely a főpásztor kézrátétele által bennem él. Jelen pillanataim állandó készületben zajlanak. A még hátralévő szemináriumi feladataim teljesítésén fáradozom, a dolgozatok elkészítésén, de ugyanakkor mindennap azzal a tudattal nézek a kihívásokkal szembe, hogy kint várnak rám az emberek. Imáimban hordozom azokat, akikhez augusztus 1-től küldeni fog a gondviselő Isten szeretete. Szabad perceimben többnyire lelki irodalmat olvasok azért, hogy magam is előrébb haladhassak és majdan mások számára iránytű lehessek. A papszentelésre való előkészület, és az első ünnepélyes szentmisém megszervezése mind-mind előttem áll, de az Ő segítségével sikerülni fog, minden úgy fog történni, ahogyan azt akarja, hiszen Őneki jár ki életemért és papságomért az örök hála és dicséret. Az én feladatom a továbbiakban is az, hogy imádkozzak, alázatos, hálás gyermeke maradjak, megéljem a tőle kapott kegyelmet, és a rám bízott drága kincset őrizzem meg szívemben, hogy mások szolgálatába tudjam állítani egész papi életem folyamán.

Fülöp Zsombor Galócás

A hátralévő nyolc hónapban próbálok teljesen jelen lenni a szemináriumi közösségben, ahol életemből egy igen jelentős időszakot tölthettem. Egy kissé teológiai kifejezéssel élve, talán így tudnám megfogalmazni, hogy a „már és a még nem feszültsége” van bennem. Már nagyon közel járok a szemináriumi évek végéhez, de még nem vagyok teljesen a végén. Még hátra van az a nyolc hónap, ami alatt nekem teljesen jelen kell lennem ebben a közösségben, felvállalva minden kötelezettséget, ami rám hárul, habár gondolataim, terveim egyre inkább a távolabbi jövőt célozzák meg. Amikor arra gondolok, hogy néhány hónap múlva az Úr szolgálatába állok, elsősorban az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy a szemináriumban eltöltött idő alatt mennyire sikerült erre a szolgálatra felkészülnöm.

Ugyanakkor igyekszem minden hátralevő pillanatot kihasználni a felkészülésben, hogy egyre inkább tökéletesedjek az Istenre való odaﬁgyelésben. Azt gondolom, hogy egy lelkipásztor elsődleges feladata éppen ebben rejlik: mennyire tud az őt meghívó Istenre ráﬁgyelni és életével ráhagyatkozni. Visszatekintve erre a hét évre, a sokszínűség gondolata jut eszembe. Hiszen sokszínűnek nevezhetem azt a környezetet, amelybe hét évvel ezelőtt bekerültem, ugyanakkor sokszínűség jellemezte az osztályközösségünket is. Mindenki a saját jellemvonásaival volt jelen, de ugyanakkor igyekeztünk egymás elfogadására is. Nem a versengés szelleme volt a győztes körünkben, hanem a befogadás és az elfogadás erénye volt az, amit igyekeztünk egyre jobban megélni az évfolyamon belül.

Sokszínűként jellemzem azt a belső érzelmi lüktetést is, amely végigkísért az itt eltöltött évek alatt. Nem mindig sikerült lelki magasokba jutni és nem mindig volt könnyű a lelki mélységből felemelkedni. Azonban megtapasztaltam Isten segítő kegyelmét, amit Isten embereken keresztül küldött számomra. Nem mindig sikerült azonnal isteni segítségként elkönyvelni, néha több időre is szükség volt, de mindez az idő az átalakulás és a megerősödés ideje volt. Megismerve gyengeségeimet és talentumaimat nagyon sokszor akár fájdalmas módszerekkel, de át kellet adnom magam az isteni gondviselés alakító tervének. Hálával gondolok vissza azokra a tanárokra, akik az emberség erényét próbálták bennünk elmélyíteni, hiszen ez a lelkipásztor elsődleges jellemvonása. Az emberség teheti jobbá a világot. Örömmel emlékszem vissza, és egyre inkább próbálok táplálkozni azokból a baráti kapcsolatokból, amelyek ez idő alatt születtek és amelyek rámutattak hiányosságaimra, ugyanakkor segítettek pótolni azokat. Hálás vagyok mindazért, ami az elmúlt hat év és két hónap alatt hozzájárult ahhoz, hogy emberséges ember és emberséges pap lehessek az életem hátralévő idejében.

Turtureanu Róbert Nagybánya

Az idő egyre csak rohan. Mintha minden perc rövidebb lenne, olyan mintha az órák értéke is kevesebb lenne mint hatvan perc. Egyik jó barátom, aki ma már pap, így fogalmazna: „Az idő ellenünk dolgozik!” Ha előre tekintek, akkor az előttünk álló szűk nyolc hónap nagyon rövid időnek tűnik. A mögöttünk álló hat szemináriumi és az egy pasztorális-gyakorlati év, melyet Szatmárnémetiben, a Hám János teológiai iskolaközpontban és a Szent Alajos-konviktusban töltöttem, szempillantás alatt eltelt. Nem szeretnék nosztalgiázni, hisz még az alma mater falai között élünk. Utolsó évben szeretném maximálisan kihasználni az itt töltött időt. Időt szánni Istenre, magamra, a közösségre, a tanulásra és barátaimra. Az idő értékes, ezért hasznosan kell eltölteni.

Boldogan tekintek vissza az elmúlt szemináriumi éveimre. Mintha egy kerettörténetben zajlott volna le az egész ittlétem. Érdekes módon elevenen élnek bennem az első év emlékei. Mindegyikünk óriási nagy álmokkal, tervekkel, papi ideálokkal érkezett. Mindenkiben ott volt az önmegvalósítás vágya. Palánki Ferenc debrecennyíregyházi megyéspüspök 2015 nagyböjtjében lelkigyakorlatot tartott a kispapok számára. Egyik elmélkedésében íg y fogalmazott: „Fiúk! Önmegvalósítás helyett álljatok a kegyelem rendelkezésére, hogy rajtatok keresztül szólhasson és munkálkodhasson, így emeljen fel másokat.” Ezt a mondatot azóta is szívemben őrzöm. Ma már tudjuk, hogy Krisztus az, akinek rajtunk keresztül meg kell valósulnia.

Az együtt töltött osztálynapok, osztálykirándulások és próbaprédikációk emlékei gyakran előbukkannak. Jókat nevettünk. Emlékszem, úgy tekintettünk az akkori diakónusokra, mint kész, meglett papokra. Most pedig teljes mértékben nekünk kell jó példával elöljárnunk. Nem volt mindig és minden napsütéses. Voltak nehéz időszakok is. Utólag visszatekintve és átimádkozva az elmúlt gyulafehérvári évek eseményeit, nem volt semmi hiábavaló. A mi gondviselő Istenünk sok mindent megenged egy ember életében, hogy ezáltal is alakítson és formáljon. A szomorú és megpróbáló pillanatok – hisz voltak ilyenek is – megszépültek. Minden nap volt valami gondviselő jel, amely továbbvitt. Van egy kedvenc szentírási idézetem: „A barát állandóan szeretetet tanúsít, és szükség idején testvérnek bizonyul!” (Péld 17,17) A teológiai évek alkalmat adtak új emberek megismerésére. Az együtt megélt idő alatt igaz barátságok is kötődtek, amelyek úgy érzem, elkísérnek papi életünkben. A közmondás szerint a megosztott öröm dupla öröm, a megosztott bánat fél bánat. Istennek köszönhetem, hogy olyan embereket, barátokat állított mellém, akikkel megoszthattam örömeimet és bánataimat egyaránt. Sokan kíváncsiskodnak ismerőseim közül: „Na, püspököd hová helyez augusztustól?” Őszintén szólva, nem ez az elsődleges téma, amely foglalkoztat, de még a másodlagos sem… Viszont annyit elárulhatok, hogy kellő időben izgulni fogok. Bőven vannak még vizsgáink, amelyeken derekasan helyt kell állnunk. Ott áll még előttünk a mesteri dolgozat megírása, majd a megvédése. Nem feledkezhetünk meg diakónusi kötelességeinkről és feladatainkról sem. Mindennek a mozgató ereje az imaélet. Most leginkább ez foglalkoztat. Megerősödni az imában, hogy ezáltal mind jobban helyt tudjak állni az előttem álló időszak sűrű eseményeiben, és illő módon készülhessek fel a papszentelésre.

Félek. Nem a kísértetektől, Mert kísértetek nincsenek! Félek. A jövendő rémektől Lelkem beteg! Fázom. Egy örvény szája rémít, Irtózatos. Ott van szívemben, Baljósan szédít, egyre szédít És ismeretlen! Magamtól kell remegnem egyre, Futnék, de merre, hova térjek? Az örvény zúg minden eremben, Tőlem ki véd meg?

mégIS 21/2 – a gyulafehérvári szeminaristák lapja Postacím: 510009 – Gyulafehérvár, Bethlen Gábor utca 3. E-mail: megis@seminarium.ro Főszerkesztő: Pasca Szilárd. Munkatársak: Blaga Antoniu, Bőjte Csongor, Czirják Ottó, Demeter István, Ferencz Zsolt, Fülöp Sándor-Szabolcs, Holt Valentin-Dávid, László Zsolt, Olasz Béla, Korrektúra: Fejér Piroska. Olvasószerkesztő: Bőjte Csongor. Illusztrációs tervezés: Popesc Mihăită-Cristian. , Illusztrációk: Flickr, Pinterest Főhatósági engedélyszám: 782/1990. ISSN 1454-2684 Készült az Alutus Nyomdában/Csíkszereda