Issuu

„Egy nagy falusi udvaron két kutya sütkérezett a télutói napsütésben. Tele volt a hasuk, munkájuk semmi. Beszélgetni kezdtek egymással: – Semmi sem szebb a meghitt barátságnál... az őszinte szív szereteténél! Milyen jó egyetértésben élni! – áradozott Bundás. – És milyen szép segíteni egymást, sőt ha kell, életünket is áldozni barátunkért... Vagy legalább felvidítani... Ha mi egyszer baráti szövetséget kötnénk, biztosítalak: életünk álomszép lenne... – Igazad van – hagyta jóvá Sajó. – Íme, mi egy udvarban élünk, de nincs nap, hogy ne veszekednénk. Mindenünk megvan, hely is van bőven mindkettőnk számára, még sincs békesség köztünk, mint ahogy az emberek között sincs. Itt a mancsom, kössünk örök barátságot és bizonyítsuk be mindenkinek, hogy lehetséges egyetértésben is élni. – Jól van, Sajó. Legyen távol tőlünk az irigység, a gyűlölet, a rosszakarat, a veszekedés! A két kutya meghatottan borult egymás nyakába, amikor a gazdasszony jókora csontot dobott ki az ablakon. Bundás és Sajó azonnal megfeledkeztek az örök barátságról, s a csontra vetették magukat. Csak úgy szikrázott a düh, a gyűlölet a szemükből. Morogtak, marták egymást... S mindezt egy csont miatt! Hányszor történik hasonló dolog az emberek között is!”

Ember... kulcs... szív... Sok minden megváltozott körülöttünk, bennünk. Szerető szívek szűnnek meg dobogni, huny ki belőlük a fénysugár, zárulnak be. Talán drasztikusnak tűnhet ez a megállapítás, ám ha őszintén tekintünk magunkba, beláthatjuk, hogy van igazságtartalma. Családok hullanak szét, barátságok szakadnak meg örökre, szerelmek üresednek ki, mert önszeretetünk váraiba hordtunk téglát, építettünk falakat, zártunk be kapukat. És Isten mit gondol erről? Az ellenkezőjét: közösségben lenni jó, megosztani önmagunkat még jobb. Isten Fia emberré lett, közösséget vállalt, kapukat nyitott meg és kulcsot hozott a földre, a szeretet kulcsát, ami megnyitja a zárt szíveket. Egy zárhoz általában nem tartozik sok kulcs, és csak azokat ajándékozzuk meg vele, akikben megbízunk. Szabad bejárást engedünk nekik. A kulcs azonban elveszhet, eltörhet, a zár berozsdásodhat, vagy időközben lecserélhetjük. Az igaz szeret kulcsa minden zárt kinyit, ez pedig embertől emberig valósul meg a közösségeinkben, családban, házasságban, szerelemben, barátságban. Idei lapszámunkban erről a kulcsról akarunk képet nyújtani, ezt a témát próbáljuk körüljárni, mert hisszük, hogy szeretet nélkül minden üres, és egyedül semmit sem érdemes tenni. Embertől emberig, csak így érdemes. Amikor TE és ÉN MI leszünk, a megajándékozás és megosztás által teret engedünk az isteni szeretetnek, hogy bezáródott szíveink megnyíljanak, lakatok és láncok hulljanak le, és megérezhessük azt, amire igazán teremtve vagyunk, belépni a szeretet folyamába. Isten egymásnak ajándékozott minket, hogy embertől emberig haladjunk feléje, miután elveszett kulcsainkat megtaláltuk, odaajándékozhassuk azokat barátainknak, szerelmünknek, házastársunknak, családunknak, mindazoknak, akikkel közösen építjük az Ő országát.

A szerkesztők

BELÜLRŐL...

DALY ATTILA Nagybánya gyakorlati éves

Manapság mindent az internet segítségével bonyolítunk le: vásárlásainkat, banki ügyleteinket, hivatalos ügyintézéseinket, egymással történő kommunikációnk nagy részét stb., de mi történne, ha az internet egyik napról a másikra megszűnne? A válasz a kérdésre: egyszerűen káosz lenne, összeomlana modern informatikai társadalmunk, és vissza kényszerülnénk térni a hagyományos, személyes ügyintézéshez, kapcsolattartáshoz. Már a nagy filozófus, Arisztotelész is az ember társas lény mivoltát hangsúlyozta, kiemelve, hogy az ember lényege szerint nem arra van teremtve, hogy elszigetelve éljen egy képernyőt bámulva, hanem egy közösségben, kapcsolatban. Sokak számára ismert lehet a Nokia cég jelmondata, mely így hangzik: Nokia – Connecting People. A telefon célja az volt, hogy megkönynyítse a kommunikációt és összekapcsolja a távolban élő embereket, de nem akarták ezzel a találmánnyal helyettesíteni a személyes kommunikációt. Az interneten megjelenő és folyton megújuló kommunikációs alkalmazások célja sem ez volt, mégis sikerült nekik. Az emberek nagy része közösségi életét a virtuális világban éli. Egy baráti találkozás, ismerkedés, bulizás igazán akkor értékes, ha megosztható, nem a résztvevőkkel, hanem a virtuális követőkkel. Egy szelfi életjel (vagy segélykiáltás?), online vagyunk, itt vagyunk mi is. Mi lehet ennek az oka? Talán a folyamatosan frissülő világgal való lépéstartás utáni vágy, vagy a félelem, a bizonytalanság? Valós kapcsolatainkban ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, nem tehetjük meg, hogy egyszerűen kilépünk a messengerből, ha kínos lesz a beszélgetés, vagy nem abba az irányba folyik, ahogy szeretnénk. Nem, nem tehetjük meg, be kell fejeznünk a beszélgetést, ha tetszik, ha nem; ki vagyunk szolgáltatva a másik félnek. Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy a párkapcsolatokon belül is megfigyelhető egy jelentős eltérés az eddig normáktól. A távkapcsolatok és távházasságok jelentős arányban megnövekedtek. Az egymásra szánt minőségi idő sok esetben feláldozásra kerül a karrier, a siker és a vagyonhajszolás oltárán. Sajátos közösségi oldalnak tartom a társkereső oldalakat, amelyek szélesre nyitják a potenciális partnerek skáláját egy ideális „nagy ő” keresésében.

A 21. században emberi kapcsolataink változáson esnek át, ami önmagában nem rossz, csak szokatlan. A másik félnek ajándékozott idő, türelem, kedvesség, gyengédség a virtuális kommunikációban teret veszített. Egy másik megközelítést is szeretnék röviden bemutatni. Az előbbi okfejtés eléggé negatív hangvételű lett, de ezek ellenére azt tapasztalom, hogy van igény a személyes, embertől emberig kapcsolatokra. A gyakorlati év során sok fiatallal találkozom naponta, akik vágynak a társaságra. Egyik tapasztalatom, hogy ha figyelmüket sikerül lekötni, akkor megfeledkeznek telefonukról és virtuális életükről, élik a való életet, és élvezik is azt. Ahogy cikkem alcíme is jelzi, sokszor kínos, hogy nincs mit beszélnünk egymással, vagy egyszerűen nem merünk, ezért inkább a neten csevegünk, szörfölünk. A fiatalok figyelmét nehéz lekötni, egy dologra irányítani. Valahogy meg is tudom érteni, hisz ha belegondolunk, mennyi információ, impulzus ér bennünket egy nap, az agyunk folyamatosan dolgozik, gondolataink pedig szerteágaznak. Összegzésként remény él szívemben, hisz tudatos munkával képesek leszünk arra, hogy megfelelően használjuk technikai eszközeinket, úgy, hogy ne okozzanak hátrányt személyes kapcsolatainkban. Az ember teremtéséből adódóan arra hivatott, hogy kommunióban éljen, ahogy a Szentháromság: szeretetet adjon és kapjon. Ne feledjük el soha, hogy minden kapcsolat alapja a szeretet, és ha a szeretet hiányzik, nincs igazi kapcsolat.

„Nem jó az embernek egyedül lenni” – mondta az Úristen, és az ember mellé társat adott, és nem is akármilyen társat, hanem embertársat, aki hús az ő húsából és csont az ő csontjából. A teremtés hajnala óta az ember minden korban és kultúrában megkeresi a maga társát, legyen szó baráti vagy épp társas kapcsolatokról. Alapvető emberi tapasztalatunk, hogy az ember társas lény, tehát egymásra vagyunk utalva, sőt mi több, az emberi kapcsolataink megléte nagyban befolyásolja lelki egészségünk alakulását, a világra való nyitottságunkat és nem utolsósorban mentális és spirituális kiegyensúlyozottságunkat. Félelmünk a magánytól, a közösségből való kizárástól, az elutasítástól, a szeretetlenségtől kialakul már a kezdet kezdetén, és elkísér bennünket egész életünkben. Ezért nem egy esetben hajlamosak vagyunk olyan baráti és társas kapcsolatokba bonyolódni, amelyek döntően rossz hatással vannak életünkre – ez azonban csak egyik oldala az éremnek, hiszen az egymásrautaltságon túl kapcsolatainkban jelen van a bizalom, a szeretetre és tiszteletre épülő kölcsönös önelfogadás és egymás elfogadása, a közös érdeklődési kör és még megannyi más dolog, amely a mellettünk lévő embert felebaráttá, sőt baráttá teszi. De ki is a barát? A Szentírásban a barát 'ohéb kifejezés, a héber 'áhéb = szeretni igéből származik. E kifejezés szerint a barát olyan személy, akit a másik személyhez nem testi tényezők (pl. rokoni szálak), hanem lelkiek fűznek (rokonszenv, egyetértés, azonos érdeklődési kör). A felebarát esetében a Szentírás a réá kifejezést hozza, amelynek alapjelentése: az a személy, akivel valamilyen dolgunk van, akivel kapcsolatba kerülünk, a társ. A Szentírásban nagyon nagy jelentőséggel bír a barátság mint kapcsolati forma, hiszen a barátok ismerik egymást, tudnak egymás terveiről, nehéz időkben is kitartanak egymás mellett.

OLASZ BÉLA Máréfalva gyakorlati éves

De hogyan is válthatjuk aprópénzre a Szentírás szavait? Fontos megbecsülnünk baráti kapcsolatainkat, sőt mi több, építenünk, gazdagítanunk. Hogyan építsünk minőségi, tartós baráti kapcsolatokat? Első és alapvető tényező az egymásra és a kapcsolatra szánt idő. A gyakori kommunikáció egyik legalapvetőbb tulajdonsága a minőségi baráti kapcsolatoknak, ami legalább heti öt órát jelent, és ebbe beletartozik egymás meghallgatása is. A kommunikáció során érdemes hangsúlyt fektetni a hétköznapi dolgok, apróságok elbeszélésére is. Továbbá az érzelmek kifejezése egyik igen fontos sarkköve a jó kapcsolatoknak, különösen a pozitív érzelmeké (5 az 1 arányban, 5 pozitív és 1 negatív). Az aktív és konstruktív válaszok, visszajelzések adása nagyban hozzásegít a kapcsolat tartósságához, valamint a közös élmények, az együtt örülés, a bevonódás a barát eredményeibe, sikereibe mind-mind alkotóelemei a minőségi baráti kapcsolatoknak. Legvégül pedig ápoljuk a köztünk lévő barátságot gondoskodás és társtámogatás által. „Az igaz barátnak nincsen mása, hűsége értékét nem lehet arannyal, ezüsttel mérni!” – olvassuk Sirák ﬁának könyvében (Sir 15,6). Az igaz barát Isten legdrágább, pótolhatatlan ajándéka. Kérjük a jó Istent, hogy adjon nekünk igaz, őszinte és szerető barátokat, akik segítenek, bátorítanak utunkon. Minket pedig formáljon Isten szeretete, töltse be sóvárgó lelkünket, hogy kialakulhasson bennünk a helyes szeretet és törődés lelkülete, kapcsolatainkat pedig Isten dicsőségére és embertársaink javára tudjuk építeni.

„Barátunk, Lázár elaludt, de elmegyek és felébresztem.” (Jn 11,11)

KALÁNYOS OTTÓ Csíkszentgyörgy V. évfolyam

Talán ebből a szentírási idézetből is kitűnik, hogy mennyire fontos Jézus számára a barátság. Az evangéliumokból is kitűnik ez a megállapítás. Gondoljunk János apostol meghívására. Amikor kiválasztja, szeretett tanítványává is fogadja (vö. Jn 21,7). Fontos megemlítenünk, hog y nemcsak az Újszövetségben, hanem az Ószövetségben is találunk barátságokról szóló részeket. „A hűséges barát erős támaszod, vagyont talál, aki ilyen barátra szert tesz. A hű barátnak egyszerűen nincsen ára, nincsen, ami vele értékben fölérne. Mint az élet balzsama, olyan a jó barát; akik az Urat félik, találhatnak ilyet.” (Sir 6,14–16) „Van barát, aki pusztulásba vezet, de van olyan is, aki hűségesebb, mint a testvér.” (Péld 18,24) Természetesen nem maradhat ki Jézus felhívása sem: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,13–15) Láthatjuk, a Szentírásban nagyon fontos a barátság témája. Azonban, ha megﬁgyeljük a fenti szentírási idézeteket, kitűnik, hogy a barátságnak egyfajta értéke, egyedisége van. De mitől is értékes? Attól, hogy hűséges támaszai lehetünk egymásnak. Talán rájöttünk arra, hogy nem mindig megy úgy az életünk, ahogyan azt mi szeretnénk. Sőt olykor talán belefáradunk munkánkba, és úgy érezzük, már nem is vagyunk jók semmire. Valahogy ezt akarta elkerülni Isten, amikor megteremtette az első ember mellé a nőt, azt a társat, akivel a férﬁ meg tudja osztani gondolatait. „Nem jó az embernek egyedül lennie”, mondhatnánk ma is. Éppen ezért fontos, hogy problémáinkat, bajainkat meg tudjuk osztani valakivel, akiben megbízunk. Ha találunk ilyen személyt, biztosak lehetünk benne, hogy jó barátra tettünk szert. Jézus is fontosnak tartotta a barátságot, hiszen barátainak nevez minket. Nem szolgáknak, mert „a szolga nem tudja, hogy mit tesz az ura”.

Talán virtuális világunkban mutatkozik meg leginkább a személyes kapcsolat értéke, a személyes baráti kapcsolat fontossága! Valószínűleg amiatt, hogy személytelen világunkban nagyon sok magányos ember van. Ez nem meglepő, hiszen kevesebb erőfeszítésbe kerül az, ha valakire ráírunk a közösségi portálon, minthogy személyes kapcsolatot alakítsunk ki, barátságot kössünk. A depresszió kialakulásának okai között talán ez is ott szerepelhet, érzések és problémák ki nem mondása. Fontos a beszélgetés, a személyes beszélgetés. Szent Ágoston mondja: „Az igazi barátság feltételezi a szeretetet, mely a gyengédséghez vezet el, a bizalmat, mely nem aggodalmaskodik barátunk hűtlenségének lehetőségén, a szabadságot, amely nem fél kimondani a maga véleményét, az egybetartozás érzését, amely nagylelkűen tud adni és örömmel elfogadni.” Ma talán e Szent Ágoston-i idézetet sok ember nem tudja elmondani a barátjáról. Észrevehetjük, hogy rengeteg az érdekbarátság. Jób könyvét olvasva rájöhetünk arra, hogy azért kísérti Jóbot az ördög, mert meg akar győződni arról, hogy a gazdag és befolyásos izraelita csak érdekből szereti-e az Istent. Csalódnia kell az ördögnek, mert bár Jób sok szenvedésen megy keresztül, mégis kitart Isten mellett. Ki az én igaz barátom? Jóllehet címünkben a válasz is szerepel, mégis őszinte egyéni válaszaink is fontosak. Szerezzünk olyan barátot, akiről tudjuk, hogy legféltettebb kincsünket sem adja tovább. A barátság akkor igaz és őszinte, ha bizalom övezi. Jézus azért nevez barátjának minket, mert bízik bennünk. Ugyanilyen fontosságú az elfogadás, a befogadás. Fogadjam be azt, aki bizalmat szavaz számomra! Keressünk igazi jó barátot. Fontos megfogadni Jézus tanítását, miszerint úgy szeressük barátunkat, hogy készek legyünk életünket adni érte. Ne féljünk attól, ha valaki el akar szakítani barátunktól, ilyenkor gondoljunk Jób történetére és arra, hogy miként tudott szenvedések árán is kitartani a legfőbb barát mellett. Akkor tudunk igazán nyugodtak lenni, amikor a fenti kérdésre azt a választ adjuk: az, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok.

Ez a rövid cikk emberről, emberekről, rólam és rólad szól. Nem személyesen neked íródott, elsősorban saját magam lelki épülésére, aztán pedig ha elolvasod, remélem, a tiédre is. Azért fogalmazok így, mert ez a szó: „(ért)ék” és a hozzá kapcsolódó gondolataim esti ima közben a szó teljes értelmében megleptek. Jogosan teszed fel kérdést: „Mit is jelent vagy mi akar lenni ez az érdekes címszerűség?” Új megvilágításban szeretném összekapcsolni ezt a két szót. Előbb külön-külön próbálom kibontani, aztán pedig összeillesztve érzékeltetni a szoros kapcsolatot a szavak között. A végén kezdem: ék. Ennek a szónak az értelme mindannyiunk számára világos. Éket használunk, ha valamit stabilizálni szeretnénk. Ha mozog a kapa, kasza nyele, amikor ajtót vagy ablakot raknak a falba, sőt akkor is szoktunk, amikor mozog az asztal. Egy kis jelentéktelen dolog ez az ék. Ha tökéletesen illeszkedik minden, és a méretek is egyeznek, az ékre semmi szükség nincs. Jelentéktelenné és nélkülözhetővé válik. Azonban ha valami nem tökéletes, akkor bizony szükség van rá, de még így sem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. Pedig attól a kis éktől válik valami tökéletessé, lesz vízmértékben. Végső soron jó, hogy ezt is kitalálta az ember, mert megkönnyíti a mindennapjait. Tudom, kicsit leértékelő kijelentés, de nézd el nekem, kedves olvasó, a következő hasonlatot: szerintem az emberek, sőt, én és te is, ékek vagyunk. Ékek, melyek illeszkednek valahova. Ez lenne az igazi kérdésem: te hová illeszkedsz? Hol lenne/van rád szükség? Az ék stabilitást ad, és biztonságot. Stabilitást ad a családi életben, a társkeresésben, a tanulásban, a munkában, de legfőképpen a nehéz napokon, a csalódásokban. Azért mondom ezt, mert az ékre, rád és rám is ilyenkor van nagy szükség. Lehet, hogy kicsi, és néha nem tűnik fel, hogy ott van, de szükség van rá, rád, rám. Nélkülözhetetlen, minden éknek megvan a maga helye, ahová tökéletesen illeszkedik. Így neked és nekem is megvannak azok a tulajdonságaim, amikre szükség van egy helyen, helyzetben, ezt pedig saját magam kell megkeressem, felismerjem és elfogadjam.

OROSZ ROLAND Tasnád IV. évfolyam

Ez az a pont, ahová beilleszkedik a második szó: ért. Megérteni, miért pont én? Miért pont ő? Miért pont itt és miért pont most? Megérteni azt jelenti, hogy felismerni azokat az okokat, amiért rám van szükség. De nem csak rám van szükség valahol, hanem mindenkire szükség van. Minden egyes embertársam a felebarátom. Mindegyik felebarátom egyedi, valamiben különleges, valamiben kiemelkedő, valamiben előttem jár. Van, aki a zenében, nyelvtanulásban tehetséges, van, aki alázatos, segítőkész, barátságos, becsületes, diszkrét, együttérző, ezért fontos minden ember. Felebarátomtól tudok és képes is vagyok tanulni. Én és te is felebarátai vagyunk embertársainknak, így mi is egyediek, különlegesek és valamiben kiemelkedők vagyunk. Kapcsoljuk össze ezt a két szót: érték. Mindenki egy ék. S ha ezt megérti, akkor tudni fogja, hogy mindenki fontos, számít, szükség van rá. Isten gyermekei vagyunk, az Ő hasonlatosságára lettünk teremtve, ezért már értéknek számítunk. Amint mi értékek vagyunk mások számára, próbáljunk mi is így tekinteni felebarátainkra. Kedves olvasó, biztosan tudom, hogy te is érték vagy szüleid, férjed, feleséged, családod, társaid számára. Egyetlen dolgot kérek: ne feledd, Isten számára te vagy a legnagyobb érték.

FelelĹ‘s vagyok

ĂŠrte

KELEMEN ARNOLD Csíkcsicsó V. évfolyam

Nem szeretek dobálózni a barátság fogalmával, mert súlya van. Mindig valami mélyet, nem annyira hétköznapit (értem ezalatt a rohanás közepette, csupán nagyvonalakban beszámoló kapcsolatokat) sejtek mögötte, jóllehet a hétköznapokban mutatkozik meg. Számomra ünnep a barátság, a baráttal való találkozás, együttlét. Törekszem arra, hogy az legyen. Legalábbis az idő minőségét tekintve, mert a mennyiséget valami mindig korlátok közé szorítja. Szükségét érzem, hogy ajándék legyen az az idő, melyben teljesen jelen tudok lenni barátom számára. Nemrég újból kezembe vettem A kis herceget. Az igazság, amit a barátságról, kapcsolatokról tanít, ismét gondolkodásra késztetett. Kedvenc jelenetem a kis herceg és a róka párbeszéde. A róka szerint az emberek sok mindent elfelejtettek. Elfelejtették, hogy mit jelent megszelídíteni, mi a szertartás, és azt végképp, hogy egyszer s mindenkorra felelősek azért, amit megszelídítettek. A megszelídítés kapcsolatteremtés – magyarázza a róka, majd hozzáteszi: „Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít. Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek.” A megszelídítés és ennek következtében a megismerés időigényes. Türelmet követel. Elfogadni a másikat a maga valóságában elkerülhetetlen feltétel. Sokan abba a tévedésbe esünk, hogy a beszédeknek igen nagy jelentőséget tulajdonítunk, azt gondolván, hogy elégségesek a megismeréshez. Szükségesek, hiszen elősegítik a barátság fejlődését. Tartós barátságokat azonban a tettek tartanak fenn. Sok barátság ott szakad meg, hogy egy ideig elfogadjuk különböző okok miatt a másikat, próbáljuk csupán a pozitívumait meglátni, túlságosan nagy hitelt adunk a szavaknak, de egyszer csak betelik a pohár, mert valami nem őszinte. A szavak és a tettek nem fedik egymást. Nem csupán a dicséretek és a szép szövegek kellenek. Felnőttként sok mindenben vakká válunk.

Az őszinte szív megszólalása, a másik fél javának minden különösebb szándék nélküli akarása, a cselekedet legyen a hitel a magam és a másik fél részéről egyaránt. Ettől legyen egyedi, egyetlen a barát, és érezhessük ezáltal, hogy szükségünk van egymásra. Nem azért, mert szükségem van valamire, hanem mert egyszerűen szükségem van arra, hogy tudjak róla. Ez a szükség lelkesít fel a baráttal való találkozásra, mely aztán kibillent adott helyzetünkből. Megváltoztat valamit. Itt jön be a szertartás. Ez az idő különbözik az összes többi időtől. Élettel van tele. A róka szavaival élve „szívünket díszbe öltöztetjük”, mert valamit mégiscsak adni szeretnénk. Látszólag nem nagy dolgokat, de valami olyat, amiről tudjuk és reméljük, hogy a barátunknak sokat jelent, és ezáltal nekünk is. Különlegessé válik önmagam számára, kis ajándékaim által a barátom, mert ő az, akit öntözgettem, hogy a legjobbat tudja kihozni magából; ő az, akire búrát tettem, hogy a nehézségek és sikertelenségek szele meg ne ingassa; róla öldöstem le a hernyókat, hogy lelkét ne csorbítsák, és őt hallottam panaszkodni, dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Úgy, ahogyan a kis herceg tett a rózsájával. A kölcsönös adakozás, a barátság hitelességét megerősítő gesztusok, a neki ajándékozott idő, a megszelídítés felelőssé tesznek barátom iránt. Egyszer s mindenkorra felelős vagyok érte!

Gyakran halljuk ezt a mondatot. Legtöbbször szerető, aggódó, féltő édesanya szájából hangzik el, amikor kisgyermekét a testvérére bízza. Mi négyen vagyunk testvérek, és mivel én vagyok a legidősebb, mondanom sem kell, hogy ezt a mondatot rengetegszer hallhattam. Persze abban az időben, amikor még kicsik voltak a testvéreim, Gyulafehérváron jártam kántoriskolába, így a „pesztraságból” (kisgyerekre vigyázásból) kevésbé vettem ki a részem, de mégis így utólag visszagondolva rengeteget tanultam tőlük. „Jó helyen van, mert a testvérével játszik!” Sajnos napjainkban egyre kevesebb gyerek mondhatja el, hogy a „testvérével játszik”. Anyagiakat hajkurászó társadalmunkban, ahol csak egy mondat lebeg szemünk előtt, hogy „a boldogsághoz a vásárláson keresztül vezet az út”, kifelejtjük a lényeget, hogy kinek gyűjtünk és hogy kinek vásárlunk. Nem volna szebb és reményt fakasztóbb, ha azt mondhatnánk, hogy kiknek gyűjtünk, kiknek vásárlunk? Véleményem szerint igen! Képzeljünk el egy karácsonyi estét. Összegyűl a család apraja-nag yja, hog y megünnepelje Jézus születését. Mennyivel meghittebb, ha az asztal minden oldalára van aki üljön. Nem ketten vagy négyen ülnek asztalhoz, hanem nyolcan, tízen. Több ﬁatalnak feltettem a kérdést: véleményük szerint a mai családok miért nem mernek több gyermeket vállalni? Tudják, mi volt a leggyakoribb válasz? Az anyagiak miatt, mert félnek, hogy a gyermeküknek nem tudnak „mindent” megadni. Az anyagiasággal kapcsolatosan hadd hozzak egy tudományos cáfolatot, amely Tim Kasser amerikai pszichológus szájából hangzott el 2016. december 7-én Budapesten. Megállapítása szerint az a sokak által egyértelműnek tekintett s a kulturális környezet által is sugallt tétel, amely szerint „a sok pénz boldoggá tesz”, egyszerűen nem igaz.

TANKÓ ZSOLT Gyimesközéplok IV. évfolyam

Sőt, az 1990-es évek óta folyó kutatások alapján tízezer főre vetítve kimutatható, hogy 10 és 80 éves kor között az anyagias értékrendű emberek nagy valószínűséggel kényszervásárlóvá válnak, adósságokat halmoznak fel, jólétük és önbecsülésük alacsony mértékű, gyakorta szoronganak, több cigarettát vagy alkoholt fogyasztanak, negatívabban ítélik meg magukat. Egy hetvennégyezer ember bevonásával végzett kutatássorozat szerint az anyagias emberek kevésbé elégedettek az életükkel. S mindehhez mit szól Jézus Krisztus? Ő azt mondja: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6,19–21) Kétszeresen kaptunk választ kérdéseinkre. Néha amikor a Szentírásnak e részeit olvasom, úgy érzem, mintha ellenem beszélne. Önkéntelenül is megfogalmazódik bennem: hogy kérheti tőlem Jézus, hogy ne gyűjtsek kincseket? Miből élek meg? Mit eszem? Mit iszom? Mi lesz velem és a családommal? Ha végiggondoljuk, Jézus nem azt kéri, hogy ne dolgozzunk, ne szórakozzunk, ne együnk, hanem azt, hogy tudjuk, hol van a szívünk. „Ahol a kincsed, ott a szíved.” A döntés rajtunk áll, hogy az utolsó napon, amikor Isten kiszólít minket ebből a világból, milliárdokkal teli bankkártyát hagyunk magunk után, vagy gyermekeket, testvéreket, akik szerető szívükbe zárnak, és imáikban hordoznak mindaddig, amíg Isten színről színre látásakor újra nem találkozunk. Tudatosítsuk magunkban, hogy a pénz csak eszköz, és mindent itt hagyunk, amink van. A ﬁatalok körében elterjedt mondást, miszerint „könnyebb egy BMW-ben sírni, mint egy biciklin”, kiegészíteném azzal, hogy egyik sem fog megvigasztalni.

A mรกsik

ember

„… alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” (Ter 2,18)

FÜLÖP SZABOLCS Ditró diakónus

„Csak kétfajta szeretet létezik: az igazi mások felé forduló, ez a szeretet Istentől való; és a hamis szeretet, az önzés, mely valójában mások tagadása, Isten tagadása. Valahányszor az önszeretetnek áldozol, megfogyatkozik szereteted Isten és ember iránt. A szeretet arra született, hogy kisugározzuk magunkból, és mások felé áradjon. Isten azért teremtett, mert szeret. Kártékony méreg az önszeretet, amely téged is pusztít és pusztítja a világot. Önzésed keserít el, ha másoknak sikere van […] önzésed miatt érzed rosszul magad […] önzésed tesz fel álarcot neked, és bújik el hazug viselkedés mögé. Igazi szenvedésed oka, mindig az önszeretet. Minden rossz hangulat, levertség, életuntság mögött ott van önzésed, ez a lassú halált okozó méreg. Minden igaz szenvedésed oka az önszeretet. Jézus életünk szabályává tette a földbe hullott búzaszem sorsát: elhal, bő termést hoz. Ha fél elhalni, megrohad.” (Barsi Balázs)

Ki lesz az, akivel együtt kiteljesedhet az életem, és kinek tudom én kiteljesíteni az életét? „Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: »Ez már csont a csontomból és hús a húsomból.«” (Ter 2,21–23) Ádám nem teljes ember Éva nélkül. Az idézet gyönyörűen kifejezi, hogy csak akkor lesz teljes a férfi, ha visszakerül oldalára az a bizonyos csontdarab, vagyis ha a nő a társává válik. Mit vársz a másiktól? Mesebeli királyfit, aki délceg, és megbirkózik minden veszedelemmel? A király legkisebb és egyben legszebb lányát, álmaid asszonyát? A mesék úgy fejeződnek be, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Vajon miért nem folytatódik a mese? Miért fontos a másik ember? Azért, mert tükör. Magamat nézem, amikor a szemébe nézek, magamra figyelek, amikor vele beszélgetek. Vajon hogyan reagál rám, elég fontos embernek tart-e, tetszem neki, szép vagyok-e, okos vagyok-e, ügyes vagyok-e? Ha ez a tükör nem mutat elég szépnek, akkor félreteszem, és keresek egy másikat. Keresek egy olyan tükröt, egy olyan embert, aki elég szépnek, elég okosnak, elég ügyesnek mutat engem. A másik embert keresem, valójában azonban magamat. Magamra vagyok kíváncsi, magamat akarom megtalálni. Keresek egy olyan embert, aki mellett jobban érzem magam, akinek a szemében jó, ügyes és nagyszerű vagyok. Jó ez, vagy nem jó? Eszembe jut a „szegény kannibál” története. Barlangja előtt állt és mélyeket sóhajtott: „Jaj, de éhes vagyok!” Azután bement a barlangba, egy darabig ott volt, majd amikor kijött, újra sóhajtozni kezdett: „Jaj, de árva vagyok!” Így járunk, ha arra kell a másik ember, hogy jóllakjam vele, hogy kielégüljek, nemcsak szexuális értelemben, hogy kielégüljön a hiúságom, az önérzetem, hogy megkapjam akár a testi, akár a lelki táplálékot. Könnyen felfaljuk a másikat úgy, hogy nem marad belőle semmi. Néhány év múlva két idegen ember él egymás mellett, mert kihasználták egymást, mindent, amit lehetett, ami ízletes volt belőle, elfogyasztották. Mi lesz ezután? Én vagyok középen, mert én vagyok a legfontosabb, az egész világnak én vagyok a középpontja, körülöttem forog minden, értem van minden. Éhes vagyok, megeszlek... Meddig eszik az ember? Amíg jól nem lakik.

És utána? Megint megéhezik, és más ﬁnom falat után néz. Egy ételhez, például egy szelet húshoz miért lennék hűséges? Annak semmi értelme nincs. Ez az önző életszemlélet ide vezet a társkeresésben is. De a társam – ha szabad egyáltalán társnak nevezni – nem lesz igazán a társam; kifosztott lesz mellettem. Élünk egy darabig egymás mellett, lehet, hogy a fegyelem vagy valami külső korlát együtt tart bennünket, de egyáltalán nem teljesül be az, amit Isten elképzelt. Isten közösségre, szeretetkapcsolatra teremtett bennünket. Amikor a magyar Szentírás azt írja: „szeretet”, ez az eredeti görög szövegben három fogalmat takar. Az „agapé”-t, az „erosz”-t és a „ﬁliá”-t. Az „agapé” az önzetlen szeretet, amikor nem én vagyok a fontos, hanem a másik. A másik javát akarom, elfogadom a másikat mindenestől, és magamat feltétel nélkül odaadom neki. A középpont nem én vagyok. Az ő kényelme, az ő előrejutása, az ő egészsége fontosabb, mint az enyém. Szeretlek Téged! Személyes szeretetről van szó, hiszen a másik ugyanolyan, mint én, és ebben a szeretetkapcsolatban számomra neki kell a fontosabbnak lennie. Ahhoz, hogy megismerhessem a másik embert és jól tudjak viszonyulni hozzá, erre a viszonyulásra van szükség. Az Újszövetségben valahányszor Isten szeretetéről van szó, mindig az „agapé” szó szerepel. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). A szeretet himnuszának eredeti szövegében is azt olvassuk, hogy „az agapé türelmes, az agapé jóságos, az agapé soha el nem múlik” (1Kor 13,4–8). Ahhoz, hogy helyesen tudjak viszonyulni a másik emberhez, erre a szeretetre van szükségem. Ez önmagunkban nem gerjed. Hiába akar valaki agapéval szeretni, ha nincs kapcsolata Istennel. Az ember az egyetlen különleges teremtmény a világegyetemben, akit Isten a maga képére teremtett. Ez nem azt jelenti, hogy külsőleg hasonlít hozzá, hanem azt, hogy Őt kell képviselnünk ebben a világban. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha Vele kapcsolatban élünk. Miben különleges az ember, amikor társat keres? A Teremtés könyvében olvassuk: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). „Azután így szólt az Úristen: »Nem jó az embernek egyedül lennie«” (Ter 2,18). Különleges súlya van ennek a kijelentésnek. Nem azért nem jó, mert Isten valamit elrontott. Hanem úgy teremtett minket, hogy ne legyen jó egyedül. Akinek nincs kapcsolata sem önmagával, sem a tárgyakkal, annak nehéz dolga van a többi emberrel való kapcsolatában. Az ilyen ember vágyakozik a kapcsolat után. Egy jó kapcsolattól azt reméli, hogy önmagát érezheti. De ha önmagával nincs kapcsolatban, akkor másokkal sem fog kapcsolatba kerülni. Aki önmagát nem érzi, bizonytalan a másokkal való kapcsolatában. Nem tudja, ki is ő. Így aztán nem is meri megmutatni másoknak magát. Fél, hogy a másik észreveheti az ő belső ürességét. „Teáltalad leszek én” – mondja Martin Buber. De ahol nincs Én, ott egy Veled való találkozás sem tud megtörténni. Kell, hogy valami fogalmam legyen magamról ahhoz, hogy Veled találkozhassak.

KÍVÜLRŐL...

Tapasztalatok a terepen Nagyon sokszor képzeletvilágba, illúziókba ringatjuk magunkat, és stresszelünk az előttünk álló ismeretlen miatt. Hozzáállásunk mindennek a kulcsa, hogy mennyire vagyok ború- vagy derűlátó. Mivel senki sem született úgy, hogy mindent tud és mindenhez ért, ezért szükségünk van a tapasztalatra, mert vannak olyan leckék, melyeket nem elég bemagolni, megtanulni a könyvekből, szükséges gyakorlatba ültetni. A nég yéves szemináriumi alapképzés után következik a gyakorlati év. Szeptember elsején érkeztem Székelykeresztúrra – ahol ebben a félévben tevékenykedem – néhány álom és sok valós tény között. Nagy szeretettel fogadtak és kitüntetett figyelemmel vezettek be a gyakorlati éves kispap feladatai, KÜSMŐDI CSONGOR kötelességei közé. Nagyon figyeltem és próbáltam mindent megjegyezni, kisebb-nagyobb sikerrel raktároztam magamDitró ba még a részleteket is. Nagyon figyeltem az emberekre, hogyan élnek, mit mondanak, min gondolkodnak. Számomgyakorlati éves ra fontos, hogy megértsem azt, akivel beszélgetek. Egyik fő feladatom és nagyon jó tapasztalatgyűjtési lehetőség a hittanórák. Különböző iskolákban, különböző korosztályoknak tartok hittanórákat. Kissé naivan álltam hozzá gyerekekhez, azt gondoltam, „minden gyerek jó, nem rosszalkodnak és huncutkodnak”. Nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem épp így van. Megértettem nagytatám mondását is, aki szerint a gyermek „addig jó, ameddig huncut”. Szeretek a gyerekekkel foglalkozni, habár sokat kell tanulnom, hogy jobban tudjam tanítani őket. Az általános iskolásokkal nehezebb megtalálnom a közös hangot. A középiskolásokkal úgy érzem, könnyebben tudok szót érteni. Mindegyik korosztálynál az eddigi tapasztalatom az, hogy nagyon fontos a személyes megszólítás. Akár az óra keretén belül vagy személyes beszélgetésekben fontos, hogy legyenek a személyek egyenként megszólítva. Egyszerű példa: fut három gyerek a folyosón. Szólok nekik: ne fussatok! Várjatok meg! Mintha nem is mondtam volna semmit, futottak tovább. Amikor a nevüken szólítottam őket: Anna! Anita! Bence! Várjatok meg! – mindhárman megálltak és megvártak. A felnőttek körében is fontosnak látom, hogy legyenek megszólítva, érezzék azt, hogy velük beszélgetek, nem mással és nem máshol. Nagyon sokszor egy kis segítség is megváltoztathatja az emberek és a saját életed is. Egy kedves mosoly, néhány bátorító szó, egy szeretetteljes köszönés szebbé teheti felebarátunk napját. Egy hittanóra után egy kislány fülig érő mosollyal, kezében egy eltépett vonalas papírlap, áll velem szemben és mosolyog. Látom, szeretne mondani valamit, várja, hogy ráfigyeljek. Kíváncsian figyeltem, mit akar. Megkérdezem: „Mit szeretnél, Ági?” Még nagyobb mosoly ül ki az arcára. Közben nyújtja felém az elhasított vonalas papírlapot, észreveszek rajta valami írást. Elveszem tőle, közben megköszönöm és olvasásba kezdek. Ezalatt még mindig ott áll, mosolyog, és kíváncsi tekintettel kémleli az arcom. Az eltépett papírfecnire ezt írta:

Terepen...

LÁSZLÓ ZSOLT Csíkszentimre gyakorlati éves

Minden reggel rácsodálkozom arra a helyre, ahová az elöljáróim küldtek gyakorlati évre. Gyönyörű és kedves a táj, egészen más a hangulata, mint egy városnak. Amennyire gyönyörű a táj, olyannyira sokszínű a közösség, amely betölti ezt a helyet. Gyimesbükkön pörög az élet, az ember azt gondolná, hogy csak városon ennyire forgalmas egy nap, vagy csak tévében látni ennyire mozgalmas helyeket. A plébánián is állandó nyüzsgés van, csak úgy lüktet benne az élet. Ebből kifolyólag aki itt él, legyen az maga az egyházközség vagy a plébánia, ahol szolgál, sok emberrel találkozik a nap folyamán. A programunk is ehhez a nyüzsgéshez, ehhez az életteli közösségnek az igényeihez alkalmazkodik. Van itt hittanóra, különböző foglalkozások, ahol magára talál idős, fiatal egyaránt, lelki program, közös filmnézés – csak így kapásból, ami eszembe jutott. Összességében elmondhatom, hogy azon a „terepen”, ahol tartózkodom jelenleg, minden generáció képviselteti magát, ugyanakkor a közösség bármilyen tisztséget betöltő tagja jelen van. Van itt tanár, vállalkozó, diák, sekrestyés, idős kántor, fiatal kántor, bolti elárusító, bobpályatulajdonos, sajtkészítő mesterember, hagyományőrző csoport, és még sorolhatnám. Isten teremtményei vagyunk mind, de mindannyian egyediek. Ettől szép az élet, de ezáltal különbözünk is egymástól, ezért a kapcsolatok építése sem megy csak úgy, mintha házat építenénk, ahol egyik téglát rakjuk a másik után. Más és más ember, másképpen kell mindegyikkel építeni a kapcsolatokat, méghozzá úgy, hogy a sokféleségben legyen meg az egység. Egy kisgyermeket nem szólíthatsz meg úgy, mint egy idős bácsit, de egy idős nénihez sem szólhatsz úgy, mint ahogy egy kis ministráns fiúcskához. Érteni kell mindenkinek a nyelvén, szokták mondogatni. Ez igazi művészetnek számít a szememben, ami sosem lesz tökéletes, de igyekezni kell mindig a legjobban művelni. Nemhiába tanítják ezt külön egyetemi szakokon is, hogy hogyan is kell mindenkivel jól kommunikálni, de ezt igazán csak az élet tudja megtanítani, a gyakorlat, amely lehet, hogy több évet is igénybe vesz az embernél. Az már külön a Szentlélek ajándéka, ha valaki már azzal a képességgel születik, hogy mindenkivel jól szót ért. A gyakorlati éven kezdésképpen az is külön kihívást állít a gyakornok kispap elé, hogy egy teljesen idegen helyre kerül, nem ismer senkit, új elöljárói vannak (hogy ne a főnök szót használjam föltétlenül), új munkatársai lesznek, és új az egész társaság, amelybe belecsöppent.

És nincs idő ezen sokat morfondírozni, rögtön el kell kezdeni a kapcsolatot kiépíteni velük, mert egy félév nem az üldögélés ideje, hogy gondolkodjak, hogyan is tudnék ezekkel az emberekkel beszélgetni egyáltalán. Fel kell hogy találd magad, hisz erről is szól a majdani papi élet. Ebben az életformában pedig elengedhetetlen, hogy jó kapcsolatokat tudj építeni, mert a papnak emberekkel kell együtt érezni, együtt dolgozni, különben lehetetlenné válik a haladás a küldetésben. Persze nem szabad megfeledkezni az Istennel való kapcsolatról sem. Nem szabad azt elhanyagolni, másodrendbe sorolni, sőt mindegyik közül az az első, mert ha Istennel nem ápolok jó kapcsolatot, akkor semmilyen más kapcsolatom sem fog jól működni a földön, az embertársaimmal. És akkor az egész egy nagy bukás! Úgy gondolom, hogy egy jó kapcsolat a szereteten alapszik, nem az olcsó népszerűségen, pénzen vett társaságon meg jópofáskodáson. Ide egy nagy adag bizalomra van szükség elsősorban. Ébressz bizalmat embertársaidban, akikkel összehoz Isten, mindezt úgy, hogy ne érted kezdjenek el rajongani, hanem személyed által jussanak el Krisztushoz, közösen kerüljetek közelebb Istenhez – ez mindig az elméletem, amelyet magamban elmondogatok. Célkitűzéseim között ez szerepel: minden egyes kapcsolatomban helyet biztosítani Istennek. Ők is, de én is ugyanúgy együtt nézzünk az Úr felé. Ezért kell a papnak a juhszagú pásztornak lennie. Tanultuk ezt Gyulafehérváron első éven Ferenc pápától, de most látom igazán, hogy ez valóban mennyire, de mennyire igaz és fontos. A pásztor legyen ott a juhai között, nem várhatja, hogy ők keressék meg, mert akkor azok az elképzelt kapcsolatok mind füstbe mennek, amelyeket magában szövöget a plébánián üldögélve. Menj utánuk, és majd ők is jönnek maguktól hozzád. Nyüzsögni fognak a plébániádon. Végezetül: a „terepmunka” egyik veszélye a kapcsolatok építésében a bratyizás és a személyválogatás. Esendő emberi természetünk velejárója, hogy vannak, akik szimpatikusak, de vannak ugyanakkor, akik antipatikusak számunkra. Vannak kedvenceink, akik akarva-akaratlanul is a szívünkhöz nőnek, és vannak, akik közömbösek számunkra. Ezt a rossz szokást fel- és be kell ismerni, majd segíteni rajta. Ennek a kulcsa ott van Istennel való kapcsolatunkban, ott kell keresni a megoldást, mert ezt egy pap nem teheti meg! Nem lehet személyválogató! Egy jó pásztornak minden bárány egyforma, ha valóban jó pásztor, és nem csak egy béres. Persze lehetnek a papnak is barátai, ahogy az Úr Jézusnak is ott volt Lázár, de attól ugyanúgy szeretett mindenkit, ahogy az Atya szerette Őt. Ezt kell megtanulni s gyakorolni, erre is jó a terepmunka. Ezen lehet már ebben az évben dolgozni és finomítani. Légy lelkiatya! Mindenki lelkiatyja, aki rád van bízva, kivétel nélkül!

VENDÃ‰GSZOBA...

Csalรกd:

sejt

SZÉNÉGETŐ ISTVÁN Marosvásárhely plébános

Élet életből születik. Él, élni akar. És mégis azért él, hogy életet adhasson tovább. Biológiai apától, anyától származom. Születésem forrása egy férfi és egy nő szerelme, szeretete. Mit mozdít meg bensőmben itt és most ez a szó: család? Az én családom, ahol születtem, felnőttem. Szüleim, testvéreim. Milyen érzés jár át, ha ezeket a szavakat hallom, ezt olvasom? Ebben a pár sorban az vezérel, hogy megtaláljuk a gyökerét annak, hogy mitől lesz „édes” az anya vagy apa létezése. Édesanya és édesapa. Szülők és gyermekek, együtt az élet forrásai. Társas létezésünk alapsejtje a család. Mint egy sejt a testünkben. Sejt, sejtek. Együtt tesszük élővé az emberiség szövetét, innen fakad az élet. Maradjunk a sejt analógiájánál. A sejtek az emberi test és világunk legkisebb és legalapvetőbb erőművei. A sejthártyán belüli élet önmagában zárt egység. Mégis receptorai által befogadó struktúra, és ugyanitt távoznak bomlástermékek is. Az így keletkező sejtenergia a feltétele annak, hogy mi mozogni, nevetni, beszélni, dolgozni, élni tudjunk. Ha a sejt szintjén blokkolás, sérülés történik, visszafordulnak a folyamatok. A szervezet megbetegszik. Így működünk. A társadalmi élet legalapvetőbb erőforrása, sejtje: a család. A család a legfontosabb sejt, az élet forrása. Örülni egymás létének Embertől emberig, a férfitól a nőig vezető út. Ez minden kapcsolat alfája, minden szeretet bölcsője. Szeretve lenni. A házasság adja az életet, növeli fel az életet. „Édes” lehet az anya és az apa, életfakasztó lehet valósága, ha valóban és tényleg sikerül, hogy a család ölén tanulja meg az ember, mit jelent az elfogadás, a létezés fölött érzett és szóval is kimondott öröm: „Örülünk, hogy vagy”. „Örülünk, hogy ilyen vagy.” A családban tanulhatjuk meg, mit jelent az önazonosság, hogy az lehetsz, aki vagy. Itt tanuljuk meg, hogy milyen is az, amikor kibontakozunk, növekszünk, hogy mit jelent az egymásra figyelő szív, a szolidaritás, az igazságosság, a becsületesség, a tisztesség. Ezen értékek nélkül sérül a személy identitása, lelki egészsége. Ezen értékek nélkül nem tud létezni a társadalom. Aki a házasságot mellőzi, idejemúltnak tekinti, az a nemzet és a jövő ellen szól, a társadalmat lazítja fel és teszi életképtelenné. A sejt, a sejtek jó működése határozza meg az egész test egészségét, a család határozhatja meg a társadalmi szemléletformálást. Tapasztalat: egy édesanya mondja, családjukban sokat beszélnek arról, hogy valakit nem azért szeretünk, mert ügyes, valamiben kiváló, hasznos, mert jól teljesít, vagy sok-sok jót tesz.

A gyermeket nem azért veszik körül ﬁgyelemmel, tisztelettel és szeretettel, mert jók az iskolai eredményei, hanem létében, önmagában erősítik meg: a létezésed a jó. Az, hogy vagy. Hogy velünk együtt vagy, hogy együtt vagyunk és lehetünk. „Tedd te is ezt – mondja anya kislányának. – Keresd meg az osztályban azt a társadat, aki nem tud jól teljesíteni, akiről azt mondják mások, hogy ügyetlen. Akinek nem túl jók a jegyei, aki biceg, beteges vagy gyenge, igen, menj oda hozzá és bátorítsd, mondd el, hogy barátja akarsz lenni. Mondd el, hogy örülsz neki. Próbáld meg. Mondd el, hogy szereted. Vagy öleld meg őt.” Megindító, amit ez a szülő tesz, ahogy ez a család él. És hinni kell, hogy ez folyamatokat képes elindítani. Hogy hatással leszünk másokra. Hogy formáljuk mások szemléletét és a világot. Ha a sejt, sejtek jól működnek, az az egész testnek üzenet, létalkotó valóság lesz. Bátorító mindez számodra, kedves olvasó? Mikor mondta neked legutóbb valaki, hogy örül csupán annak is, hogy vagy, és kész melletted állni, létedben megerősíteni? Vagy te kinek mondtad legutoljára ugyanezt? Meghittség iskolája: IQ helyett inkább EQ A család a legelső iskola. Itt kapjuk az első információkat a világról. Itt dől el, hogy ki tudjuk-e mondani: ez a világ jó, az emberekkel semmi baj, bizalommal közeledek mindenkihez és mindenhez. Vagy ennek fordítottja is lehet. Ennek kiindulópontja az, hogy csak értelmi vagy érzelmi intelligenciára is törekszünk? Öt gyermek, apa és anya. Először az egyik, majd a másik szülő is átmenetileg munkahely nélkül maradt. Karácsony közeledett. Felismerték, hogy nehéz lesz bármit is a fenyőfa alá tenni. De a karácsony karácsony maradhat, ha tudunk nemcsak valamit adni, tárgyakat, cuccokat, hanem megtanulunk magunkból adni. Nem valamit kapsz, hanem valakit, valaki lelkéből egy darabot. A bizalom próbája. Mindenki vegyen egy papírt – mondta az édesapa. Írjuk le, mit kapunk egymástól. Apu anyutól, anyu aputól, gyermekek szülőktől és fordítva, mindenki mindenkitől. Betelnek a papírlapok, emlékek, érzések, igaz történetek jönnek háttérből és kerülnek előtérbe. Sőt, kreatív rajzok, színek gazdagítják az írásokat. Az édesapa elmondása szerint: olvastunk és sírtunk, sírtunk és újra olvastunk. Hosszúra sikeredett az ünnep. De megtapasztaltuk, hogy lehet szívből is, saját magunkból adni. Ez az igazán értékes vagy talán a legértékesebb. Nem az ajándéktárgyak, hanem az ajándék-lét, a létezés és a meghitt együtt levés ajándéka. Együtt lenni, együtt enni, egymás szemébe nézni, egymáshoz szólni, sírni és nevetni, játszani, és mindezt együtt. Nemcsak megbeszélni, egyeztetni, hanem beszélgetni, együtt örvendezni vagy éppen együtt keresni valamire a gyógyírt, a megoldást. Nem könnyű ezt. Nem jön magától, sőt, ezt megélni, igazi kihívás. Nekünk csak egy olvasmány, itt és most, csak szavak. Ez a család azonban megtette, átélte. „S hogy ne a hóban, csillagokban, ne ünnepi foszlós kalácson, ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen karácsony.” (Szilágyi Domokos: Karácsony). Áramlik az élet, ahol élsz? A te családodban? Lélektől lélekig. Vágyódsz erre, te is, kedves olvasó? És mi lenne az akadály, hogy kipróbáld ugyanezt?

Helyre tenni azt, ami nehéz Tanulhatunk többet is a sejtektől. A sejthártyának a csatornáin távoznak az égéstermékek. Mert az nem ad életet, nem támogatja az életfakasztás folyamatait. Kilökődik, távozik. A valóságban mi állhat ember és ember közé? Mi választhat el férjet feleségétől, szülőt gyermekétől? Az önzés, az el- vagy befele fordulás fala. Elszigetelődés. Bizalomvesztés. A különbözőségek konfrontációja. Különbségek egymásnak feszülése, szembehelyezkedése. Egy házaspár mondta el: időről időre felírják egy lapra, ki mit vár el a párjától. Elvárások, alapszükségletek, remények. Aztán igyekeznek egyesével arra az értékre, viszonyulásra ﬁgyelni, teljesíteni a társunk kérését, vágyódását. Tudni egymástól kérni. Még akkor is, ha soha nem tudunk tökéletesen válaszolni vagy betölteni minden elvárást, szükségletet. De odaﬁgyeléssel, törekvéssel éreztetni azt, hogy vágyunk az egységre. Nemes Ödön jezsuita házaspárokkal végzett munkájának tapasztalata szerint akkor képes két ember egységben élni, ki- vagy megegyezni, ha megvan köztük a szeretet viszonylag erős megtapasztalása és kölcsönössége. A szerető kommunikáció és kölcsönös bizalom, az egymáshoz kapcsolódás szabadságának hálója fog megbírni egy komolyabb kihívást. A kérdés egyszerűbben ez: mit kezdünk a nehézségeinkkel? Van-e sajátos módszerünk közösen, tudatosan elhatárolódni a szeretettel össze nem egyeztethető viszonyulásoktól? Helyre tudjuk-e igazítani dolgainkat? Ismerős anyuka meséli: évek óta igyekeznek olyan estéket tartani, ahol a család minden tagja kimondhatja: értékesnek, szabadnak érzi-e magát. Mi nehéz? Miben kér segítséget? Így időben kimondják a megbocsátás szavait is, aminek abban a családban kultúrája van. A nemzetnek annyi jövője van, amennyi házasságon alapuló családja van. Ha élhető jövőt szeretnénk építeni, meg kell találnunk és fel kell mutatnunk családi példaképeket. Ideális és tökéletes család ugyan nem létezik, de az egymás felé elköteleződésben, a jóban és rosszban, egészségben és betegségben, jó és balsorsban kitartó, több évtizedet is megért házasságok arra valók, hogy lámpatartóra helyezzük és megbecsüljük őket.

barátság-színház már annyiszor végigjátszottuk ugyanazt a darabot, pedig senki sem tapsol nekünk – magunkban magunknak, rendezetlenül dramatizáljuk, aztán némaságban meghajlunk és leszállunk – aztán kérdezetlenül elsurranunk, s hirtelen kutatni kezdjük ősi vétkeit a földnek, míg nem kénytelenek vagyunk ismét tekinteteinket egymásra csúsztatni – a szó kibuggyan, a függöny felgördül s mi már megint ott hitetjük el a színen egymással és másokkal, hogy a föld gömbölyű és akármerre futhatunk mindig csak egymásba bukhatunk (Schulcz Hilda)

Emberi kapcsolataink elsődleges helye a család. Hogyan telt a preﬁ atya gyermekkora? Mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy habár hagyományos családban születtem, nevelkedésem mégsem a hagyományos családmodellhez köthető, ugyanis a születésem utáni kilencedik hónapban édesapám eltávozott a földi életből, így édesanyám nevelt anyai nagyszüleim támogatásával, akiknek nagyon sokat köszönhetek mind a mai napig. Gyermekkoromat, ha egy szóval kellene jellemezzem, akkor a nyugodtság szóval tudnám legjobban kifejezni annak folyását, tartalmát. A szó ezen jelentéstartalma egészen iskolás koromig hatott életemre, ugyanis nagyon világosan emlékszem kisiskoláskoromra, amikor elkezdett foglalkoztatni engem, hogy miért csak nekem van egy szülőm, és a hozzám hasonló többi gyereknek miért van belőlük kettő. Elemi iskoláséveim egyik legmeghatározóbb benyomása, dilemmája a hiányzó apakép keresése volt. Úgy vélem, hogy erre a dilemmára mélyen vallásos édesanyám és nagyszüleim adtak választ, amikor megmutatták nekem a családi fotóalbumokat, párhuzamosan felvilágosítva engem családunk történetéről, édesapám haláláról. Igazából a mély teológiai választ középiskolában leltem meg erre a dilemmára, ug yanis akkor tudatosult bennem, hog y életemben Isten döntése az, hogy Ő töltse be az édesapa hiányával keletkezett fájdalmas űrt életemben.

OBERMÁJER ERVIN Gyulafehérvár prefektus

Később kilépünk a családból, egyre több kapcsolatunk lesz másokkal, barátságok szövődnek. Mi az, ami Önt meghatározta ebben az időszakban? Ahogyan a családi otthont elhagyva kirepültem a biztonságot adó falak védelméből, először a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban tudatosult bennem, hogy a család megtartó erejét szorosan kiegészíti a barátságok dinamizmusa, mely akkor számomra egy teljesen más dimenziót mutatott meg: az emberi élet azon dimenzióját, amelyben az ember magához hasonlókat választ barátnak, hogy egymást kölcsönösen segítsék és kiálljanak egymásért minden élethelyzetben. Azt mondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert Isten lehetővé tette számomra a barátság által a szeretet gyakorlását, hogy egyedüli gyermekként is másokra odaﬁgyelő ember lehessek, hogy tudjak meghallgatni és vigasztalni. A Mindenható ezen adománya azóta is kísér életem folyamán és lehetőséget ad számomra a szeretetre. A líceumi évek mindannyiunk életében az alkalmazkodás, a kommunikációs készség kifejlődésének, megszilárdulásának időszaka. Mit tanácsol azoknak, akik jelenleg ezt az időszakot élik? Középiskolás éveim fő jellemzője az osztálytársakkal való kommunikáció olykor kissé nehéz, olykor könnyű kihívása volt. Látni azt, hogy vannak másképp gondolkodó ﬁatalok, osztálytársak, akikkel más módon gondolkodunk, de ugyanakkor egy közös cél fele törekszünk, felnyitotta a szemem arra, hogy az üdvösség útja – mely Isten felé vezet – ugyan egy, de mindnyájunk útjelző táblája, Isten kegyelme más és más ösvényeken vezet minket, de a cél ugyanaz, az üdvösség elérése.

Következett életében a szemináriumba lépés ideje. Hogyan jutott erre a döntésre? Mikor és miből érezte a meghívás pillanatát? Mit ajánl azoknak, akik helyüket keresik? Mindmáig vallom, hogy életemben kevés annyira meghatározó, elgondolkodtató pillanat volt, mint az, amikor Isten kezéből elfogadtam a papi hivatás kegyelmét. Bevallom, eleinte kissé megrettentem a krisztuskövetők számára a szekuláris világban tapasztalható kihívásoktól, de mindig is vallottam, hogy Ő, aki meghívott a papságra, ad nekem kellő kegyelmet és állhatatosságot, hogy sikerrel vegyem az akadályokat, próbatételeket. Csodálatos pillanat volt ez, amely megértette velem, rávilágított Isten nagyszerű tervére, amelyet személyesen nekem készített. A szemináriumba való belépés szintén nem volt könnyű lépés számomra, de a hivatás szépség e megkönnyítette számomra azt, hog y Gyulafehérvárra költözzek, hogy új embereket ismerjek meg. Felemelő érzés volt az, amikor megtapasztaltam, hogy rajtam kívül még más emberek is meg vannak hívva a szent cél szolgálatára. Véleményem szerint minden embernek, aki keresi saját élete értelmét, hivatását, csakis az Isten szavára kellene odaﬁgyelnie, aki az emberiség számára a jót és a szépet teremtette. A kérdés csupán az, hogy mennyire vagyunk nyitottak Isten iránt, és hogy reményünk mennyire gyökerezik a Mindenhatóban. A papszentelés pillanata meghatározó esemény. Mit hoz belőle? Szemináriumi éveim folyamán egyre inkább kikristályosodott az öröm bennem afölött a döntés fölött, amit a hivatás elfogadásával megléptem. Szüntelenül csodáltam ezért Jézust, és bevallom, mindmáig néha az öröm könnyei gyűlnek össze szememben, amikor igyekszem mélyre evezni és meríteni az első forrásból, amit Isten a papi hivatásra fakasztott bennem. Ahogyan a szemináriumi évek teltek, rájöttem arra, hogy e forrást nemcsak nap nap után tisztítani, gondozni kell, hogy a lankadtság és a megszokás iszapja ne ülepedjen le a mélyén, hanem kutat is kell neki ásni, hogy ezáltal a kegyelem bőséges kútjából más emberek is olthassák szomjukat. A kútásáshoz számomra az ásót az ima jelentette, az állapot, ahol egyedül lehetek az Úrral, ahol csodálhatom és leborulhatok Isten nagysága előtt, ahol választ remélhetek Tőle kérdéseimre, aggodalmaimra, félelmeimre. E kapcsolat Istennel és a főparancs szavai azonban arra is ösztönöztek, hogy ezt a tapasztalotamat megosszam kispaptársaimmal is, hogy kölcsönösen segítve egymást jobbá lehessünk. Véleményem szerint az Istennel való bennsőséges kapcsolat mellett fontos az emberekkel való kapcsolat, mely megtartó erőt ad, bátorít és hangsúlyozza a testvérség fontosságát.

Ez év augusztus elsejétől prefektusnak nevezte ki a főpásztor. Hogyan fogadta ezt a kinevezést? Hogyan látja itteni feladatait? Kinevezésemet Rómából hazatérve kissé meglepetten fogadtam, ugyanis nem igazán gondoltam arra, hogy a jövőben ott fogok szolgálni, ahol engem is igyekeztek alakítani, nevelni elöljáróim és tanáraim. Bevallom, az első percekben nem hittem a fülemnek kinevezésemet hallván, de a föleszmélést követően hálát adtam Istennek és kértem segítő kegyelmét új szolgálatomra. Kezdeti sejtésem kispapi éveim tapasztalataiból az volt, hogy a szemináriumi prefektusnak bizony nincs könnyű feladata. Ezen sejtés később, a szolgálat megkezdésével csak részben igazolódott be, hiszen elöljáróként nagyon sok jóindulatú, fegyelem- és rendszerető, istenszerető kispappal találkozom a szemináriumban. Ez nekem nagy öröm! Elsősorban nem azért, mert ezzel az én munkámat is megkönnyítik, hanem inkább azért, mert a hibák, hiányosságok melletti jóra törekvésük tetsző a Megváltónak, hiszen előtte mindenki kedves, aki kész a változásra és a szeretet továbbadására. Néha egy-egy kispapi hivatásban saját hajdani hivatásomat vélem felfedezni, azt a heves Isten iránti vágyat, amelyet mindmáig érzek, mely felmelegíti lelkemet. Hogyan sikerült egykori tanáraival, nevelőivel új kapcsolatot kialakítania? Ön szerint mi kell meghatározza az emberi kapcsolatokat egy szemináriumban? Kevés kivétellel, de a tanár urak közül szinte mindenki tanított és nevelt, formált engem. Kissé furcsa még számomra, hogy alig három éve még én ültem a padban, ma viszont nekem kell tanítani, nevelni. A tanárkollégák, ﬁatal korom ellenére, mindnyájan szeretettel és kedvességgel fordultak hozzám ittlétem első percétől fogva. Bevallom, tisztelem őket azért a tudásért és emberségért, amelynek jó hasznát vettem a pasztorációban és nyugati tanulmányaim folyamán is. Örömmel töltött el az is, hogy elöljárótársaim barátként tekintenek rám, ezáltal egymást tisztelve és szeretve, konkrét célokat megvalósítva, előmozdíthatjuk a hivatások ápolásának ügyét, amellyel az érsek atya megbízott bennünket. Véleményem szerint nagyon fontos a családias viszony kialakítása a szeminárium falain belül, ahol az egymás iránti bizalom, a szeretet és az Isten keresése kell legyen a mérvadó.

BŐJTE CSONGOR Csíkszentdomokos IV. évfolyam

Rendhagyó külső, érző és nyitott szív. Valahogy így tudnám jellemezni a magyar könnyűzene egyik közismert együttesét, a Kowalsky meg a Vegát. Pár évvel ezelőtt csupán még csak egy dalukat ismertem, ami rögtön telefonom csengőhangja lett, majd egyre inkább nemcsak a fülembe, hanem a szívembe is belopták magukat dalaikkal. Sztevanovity Dusán egyik dalszövegében fogalmazza meg, hogy „irigyen tisztelek költőt és festőt, ki helyettem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben”. Kowalsky meg a Vega számomra (és sokunk számára) az a zenekar, aki úgy tudja kifejezni az emberi élet, kapcsolatok lelkét, hogy sokszor irigykedve állunk velük szemben, hiszen szavaink csak üresen kopognak dalszövegeik mellett. Amikor megálmodtuk lapszámunkat, első ötletem az volt, hogy jó lenne egy rövid interjú velük. Koncertkörútjuk zsúfolt programjában szakított időt a zenekar frontembere és dalszövegírója, Balázs Gyula, Kowa, hogy kérdéseinkre választ adjon, megosszon valamit abból a szikrából, amit dalaikba visznek bele. Titeket hallgatva valószínűleg sokunkban megfogalmazódik, hogy nyitott szemet és szívet feltételeznek dalaitok. Miből merítetek ihletet?

„Sok ember magányos, magától menekül Sok ember közt is lehet egyedül... Nem ismered a jövőt Nem láncol le a múlt Te vagy az út Amit az jár végig veled Aki adni sose fél, aki nem hibákat keres Önzetlenül, csak szeret Pusztán azért mert élsz... Nem látod még a jövőt Lehet elvakít az út ha sötét a múlt De azt vakon felismered Aki úgy ad ahogy kér Aki nem hibákat keres, Önzetlenül csak szeret Pusztán azért mert élsz...”

Mindenből, ami a nagybetűs ÉLET kategóriába tartozik, gyakorlatilag kimeríthetetlen a tárháza inspirációnknak. A legfontosabb kérdéskörök így – tényleg csak lebutított címszavakban – az ember, ez a megnyilvánuló világ, alkotója: Isten, valamint az említettek egymáshoz fűződő kapcsolata és viszonya... Mit tartotok értéknek az életben? Ebből mit visztek bele dalaitokba? Milyen értékrend(ek)et képviseltek, és ez(ek) hogyan férnek meg egymás mellett? Az érzékekkel felfogható világban a legnagyobb értéknek magát az ÉLETET tartjuk. Különleges és egyedi ajándéka ez a mindent áthatónak, mely ajándékkal az ember önálló döntései által élhet... vagy akár visszaélhet... A legfontosabb értékrendnek tartjuk az élet – mint az ember felett álló, „magasságtól” kapott ajándék – tiszteletét, a lélek ismeretét és a szeretet életen át tartó cselekvő gyakorlatát! Ezek tulajdonképpen egymás szerves részei. Nemhogy megférnek egymás mellett, de alapvetően egymás feltételei.

Dalszövegeitekben kiemelt helyet foglalnak el az embertársi kapcsolatok, a szeretet. Miért tartjátok fontosnak ezeket „megénekelni”? Mert ezek a kérdéskörök fontosak számunkra. Mindenki azt nyilvánítja meg magából a világ felé, ami leginkább foglalkoztatja... és abban a minőségben, amelyet képvisel megvalósításai által. Koncertjeiteken többször elhangzik, hogy a szív forradalmát hirdetitek. Mit fed ez tulajdonképpen? Ez tulajdonképpen egy metafora. Így neveztük el – megfelelő fogalom hiányában – az ember saját lényén belül megnyilvánuló szakrális visszatérés „nagy küzdelmét”... Keresztény életünk útjelzői is lehetn(én)ek dalaitok. Mit jelent számotokra a keresztény értékrend, mit üzen? Ki számotokra Isten? A vallás – és ezen belül a kereszténység is – az ember egyik legfontosabb iránytűje ebben a dialektikus világban. A vallás által kinyilatkoztatott értékrendek a járható utat jelenítik meg az ember számára, ebből pedig már értelemszerű a harmadik kérdésre a válaszom: ahová az iránytű és az út elvezet, maga Isten. A mindent átható, a megnyilvánító, a mindenben és mindenen túl létező, világok fenntartója, a tökéletes, az abszolút, a legtisztább, a Szentlélek, a születetlen és halhatatlan, az örök... a megnevezhetetlen... a dicsőséges... az értelemmel felfoghatatlan! A szeretetreméltó!

Megtanulni hálásnak lenni „A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz.” (Ákos) Kommunikációs végzettséged ellenére a Caritas szociális hálózatában dolgozol. Hogyan vezetett utad a média világából a rászorulókig?

PÉTER SZABOLCS Sepsiszentgyörgy közösségfejlesztő

A Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának kommunikáció szakára jártam, ahol a kommunikáció és a média világába kaptam gyakorlati betekintést. Ezt követően utam Kolozsvárra vezetett, onnan hazakerülve pedig Székelyudvarhelyen kaptam műsorvezetői állást a Príma Rádiónál, ahol három évet dolgoztam bemondóként. Itt nagyon megkedveltem a rádiózás műfaját, izgalmas volt naponta információkat, friss híreket közölni a nag yvilágból, folyamatosan kommunikálni a hallgatókkal, üzeneteiket, jókívánságaikat továbbítani az éterben. A sors úgy hozta, hogy hazaköltöztem Csíkszeredába, ahol a kommunikációs tapasztalataimat a Caritas Családsegítő Szolgálat programjaiban kamatoztathattam. Elég nagy váltás volt a rádió stúdiójából kijönni és hátrányos helyzetben élő közösségekkel foglalkozni. Szükségem is volt egy kis időre, amíg belerázódtam, és azonosulni tudtam a Caritas missziójával. Mivel tevékenykedtél a váltás után?

A családsegítő szolgálat programjain lehetőségem volt falvakon élő gyerekekkel, kamaszodó fiatalokkal, céltudatos önkéntesekkel és aktív, érdeklődő idősekkel dolgozni együtt. Nagy talentumnak tartom, amivel a jó Isten megajándékozott, hogy mindegyik korosztállyal viszonylag könnyen megtaláltam a közös hangot és a közös együttműködési pontokat. Sok szép programot valósítottunk meg, amiért a fiatalok és idősek egyaránt hálásak voltak. Caritasos éveim alatt a csoportfoglalkozásokon és a különböző programokon igyekeztem a legtöbbet kihozni magamból, gyengeségeimet próbáltam fejleszteni, a kihívások elől sem menekültem el. Sikerült egy külföldi finanszírozású roma projektbe bekerülnöm, ahol közösségfejlesztőként tevékenykedem a mai napig. Több szempontból új út kezdődött számodra a sepsiszentgyörgyi projekt révén. A munkakörváltással szülővárosomból Sepsiszentgyörgyre költöztem, ahol jelenleg is élek feleségemmel. Korábban nem gondoltam volna, hogy valaha is romákkal fogok dolgozni, de a jó Isten útjai kifürkészhetetlenek és tele vannak meglepetésekkel. A médiában szerzett kommunikációs tapasztalataimat, a családsegítő szolgálatnál tanult szervezői készségeimet és szociális érzékenységemet szépen össze tudom kapcsolni

közösségfejlesztői munkakörömmel. Amint nevében is benne van: úgy dolgozni, hogy a munkám által fejlődjön a közösség, úgy állni szóba emberekkel, hogy érezzék: a találkozásból, beszélgetésből ők is gazdagodtak. Nem volt könnyű romákkal együtt dolgozni, előbb valamennyire meg kellett ismernem és értenem őket, a mentalitásukat, a világról kialakított gondolkodásmódjukat, de egy nagyszerű csapatba csöppentem bele, sokat tanultam a kollégáimtól. Hogyan sikerült megtalálni a közös hangot a roma közösséggel? Ha kellő nyitottsággal és alázattal közelítesz a roma testvérek fele, akkor ők is hasonlóképpen reagálnak, és készek együttműködni, viszont ha érzik, hogy lekezelően, kirekesztően beszélek velük, akkor semmi esélyem eredményt elérni náluk. A romáknak rengeteg erőforrásuk van, amivel sokszor ők sincsenek tisztában, és valójában erről szól a munkám: felhívni a figyelmüket értékességükre, kultúrájukból fakadó gazdagságukra. Székely János püspök szavaival élve „csak azt tudjuk szeretni, akit ismerünk”. Több évszázada itt élnek közöttünk, a maguk módján próbálnak boldogulni, családtagjaiknak biztosítani a mindennapi betevő falatot, ismerjük hát meg őket, beszélgessünk velük, próbáljuk észrevenni, hogy a hányattatott, mostoha sorsuk ellenére is tudnak mosolyogni, szeretetet adni. Hogyan értékeled az eddigi eredményeket, sikerült kimozdítani valamit az egykori holtpontról? Külső szemmel nehéz kézzelfogható, konkrét eredményeket felmutatni ebben a szakmában, holott ezt várja el a társadalom, ezt várja el egy-egy projekt révén a finanszírozó. Én igyekszem arra nevelni magam, hogy észrevegyem munkám eredményét, gyümölcseit. Úgy gondolom, ha egy roma testvéremmel el tudok beszélgetni úgy, hogy folyamatosan ne panaszkodjon, ne a hiányzó állami támogatást szajkózza vagy a polgármestert szidja, már ez is egy nagy eredmény. Hiszem, hogy a befektetett munkámnak hosszú távon is meglesz az eredménye, és azok a testvérek, akikkel évek óta foglalkozom, egy kicsit másképpen gondolkodnak majd a világról, tudatosabban megélik hétköznapjaikat, hitéletüket. Ennek a munkának hit és elkö-teleződés nélkül semmi értelme nincs. Embertársainkban – legyen az gyerek, fiatal, idős vagy roma – vegyük észre az értéket, a jó Isten gondoskodó jóságát és szeretetét. Hit és elköteleződés mellett társad is van az emberekért végzett munkában… Időközben néhány évvel ezelőtt a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón megismertem azt a csodálatos lányt, akit most már a feleségemnek szólíthatok – ő mindennap a gyerekeket tanítja, neveli, én pedig a roma testvéreimet. Munka van bőven, és kérjük Istent, adjon további erőt és energiát, valamint kitartást, hogy még sok rászoruló embertársunkon tudjunk segíteni.

„A modern társadalmakban – ahol mindenfajta kínzás tilos – a magánzárka a legsúlyosabb büntetés. A bibliai teremtéstörténetben Isten mindjárt az első ember megteremtése után leszögezi, hogy társas lények vagyunk: »Nem jó az embernek egyedül lenni« (Ter 2,18).” (dr. Les és Leslie Parrott)

„Életünk legértékesebb kincsei a kapcsolataink.” Abban talán mindenki egyetért, hogy az ember születésétől fogva olthatatlan vágyat érez a másokkal való tartalmas kapcsolatteremtésre. Ennek megértésére és alkalmazására jó a Kapcsolatklinika című könyv. A könyv írói, a Parott házaspár, az amerikai Seattle Paciﬁc Universityn működő Kapcsolatfejlesztő Központ igazgatói. Les pszichológiai professzor, Leslie házasság- és családterapeuta. E könyvüket komoly kutatómunka és számtalan lelkigondozói beszélgetés ihlette. Ezek alapján olyan alapelveket fogalmaznak meg, melyek segítségével a kapcsolati problémák jelentős része megelőzhető. Könyvükkel segítenek, hogy kapcsolataink egészségesebbé, boldogabbá és erősebbé váljanak. Miben más ez a könyv, mint a legtöbb párkapcsolattal foglalkozó mű? Abból a szempontból lehet érdekes olvasmány, hogy a pszichológia szemszögéből járja körül a témát részletesen és érthetően. Ennek köszönhetően lehetőségünk nyílik e könyv elolvasásával megérteni, hogy miként viselkedünk kapcsolatainkban, és ennek mi lehet az oka. A pszichológiai tények mellett a szerzőpáros sok személyes tapasztalatot oszt meg az olvasókkal, melyekkel nem csak példát állítanak elénk, hanem közelebb is hozzák az adott témát. Leslie és Les Parrott számos érdekes kutatást is bemutatnak könyvükben, mondandójuk kiegészítéseképp a könyv lapjainak szélein híres gondolkodók, írók idézeteit olvashatjuk, melyek színesítik az olvasottakat. Ugyanakkor külön érdekessége a könyvnek, hogy a végén több gyakorlatias, néhány perc alatt elvégezhető feladatot és önfeltáró tesztet találunk.

FÜLÖP SZABOLCS ajánlásával

Több kérdésünkre is választ kaphatunk, mint például: Melyek azok a hazugságok, melyek fenyegetést jelentenek a kapcsolatokra nézve? Milyen az egészséges önkép és önértékelés? Hogyan válhatunk teljessé? Hogyan befolyásolja családi hátterünk jelenlegi kapcsolatainkat? Hogyan kovácsolhatjuk előnnyé a családfánk ismeretét? Milyen szerepet kaptunk a családban? Miben különböznek a nők és a férﬁak lelki és biológiai alkat tekintetében? Hogyan lehetséges a nemek közötti szakadék áthidalása? Hogyan lehet az ellenkező nem nyelvén beszélni? Létezik-e puszta barátság férﬁ és nő között? Hogyan alakíthatunk ki és köthetünk értékes barátságokat? Hogyan helyezzük szilárd alapra baráti kapcsolatainkat? Mitől jó egy barát? Mennyit várhatunk egy baráttól? Miért okoznak csalódást a barátok? Miként lehet helyreállítani vagy meggyászolni egy derékba tört barátságot? Hogyan lehetséges, hogy ne csak szívvel, hanem ép ésszel is mérlegeljük romantikus kapcsolatainkat? Hogyan működik az értelmes szerelem? Miként őrizhetjük meg józanságukat a szerelemben? Hogyan tarthatjuk meg életünk szerelmét? Szexualitás: miben különbözünk az állatoktól? Hogyan törekedhetünk ebben a teljességre? Mit várunk a szextől? Miért érdemes várni? Újra tisztán? Hogyan kerülhető el, hogy a szakítás a lelkünket is darabokra szaggassa? Miért ódzkodunk a szakítástól? Miért maradnak meg sokan eg y rosszul működő kapcsolatban? Egy párkapcsolat mikor érik meg a végérvényes szakításra? Mire számíthatunk szakítás után? Miként alakíthatunk ki és ápolhatunk őszinte kapcsolatot Teremtőnkkel? Hogyan viszonyuljunk Istenhez? Kicsoda Isten valójában? Kinek van szüksége Istenre? Miért vágyunk oly nagyon a közelségére? Hogyan kapcsolódunk Istenhez? Torzult Istenképem van? Ajánlom elolvasásra, … ha a felsorolt kérdések közül akár egy foglalkoztat téged, … ha kíváncsi vagy a szerelem és a kapcsolatok pszichológiai dimenziójának megismerésére, … ha szeretnéd erősebbé és tartalmasabbá tenni kapcsolataidat.

Szeretet. Mindannyian vágyunk arra, hogy szeressünk és szeretve legyünk, hiszen egyikünk sem adhatja azt, amivel nem rendelkezik. Szívünk szeretettartálya vágyik a minőségi és mennyiségi szeretetre, amelyet a kezdet kezdetén szüleink, aztán barátaink és mi magunk is próbálunk töltögetni, hogy később mi is továbbadhassuk a szeretet apró csodáit. Azonban ezt a tartályt sok folt, seb és sérülés borítja, amelyet hozunk magunkkal családunkból, rosszul választott és megélt kapcsolatainkból. Szívünk mindig fogyatkozó szeretettartályát csak is egyvalaki tudja teletölteni, és ez maga Isten, aki végtelen szeretetével teljessé tudja tenni életünket. A szerzők öt fejezeten keresztül vezetnek át bennünket a társfüggőségtől (kodependencia) és annak kialakulásától kezdve a működésén, az okokon és különböző háttértényezőkön keresztül egészen a változás tíz szakaszáig. E könyv arra hív meg bennünket, hogy győzzük le félelmeinket, amelyek jelen vannak kapcsolatainkban. A könyv első része a kodependencia egészével foglalkozik, egész szakirodalmat sorakoztatva fel, és ahhoz mellékel hétköznapi példákat a „zöldfülű” olvasók számára a jobb érthetőség kedvéért. A könyv második része konkretizál, rátér a lényegre és rámutat arra, hogy a szeretetéhség, a kínzó hiány gyötrelme és megannyi tényező, amelyek meghatározzák a sérült társas kapcsolatainkat, mind-mind visszavezethetők a gyermekkorra, ahol számos kielégítetlen érzelmi szükséglet bújik meg, kezdve az elveszett gyermekkortól egészen az ismétlési kényszerig, amely során a függéssel küzdő személy újra szeretné élni idealizált gyermekkori családi-baráti élményeit. A szerzők a harmadik részt az olyan háttértényezők bemutatásának szentelték, mint amilyen a tagadás és a düh. Ezt a két tényezőt boncolgatják tömören és közérthetően. A könyv negyedik része túlmegy a személyes kapcsolatokon (baráti, párkapcsolati), és rátér arra, hogy a társfüggőségnek milyen hatásai vannak a társadalmi szerepeinkre, ahol minden nap helyt kell állnunk, továbbá szó esik a jól működő kapcsolatokról is. A könyv végéhez érve tíz lépés tárul az olvasó elé, a változás tíz lépése, amely arra hivatott, hogy segítsen kiszabadulni a kapcsolati függőségből, és amelynek első lépése a személyes és társas kapcsolatok számbavétele, megismerése, a függőségből való szabadulás, a leválás és gyászfolyamat, végül pedig az új kapcsolati hálók építése.

OLASZ BÉLA ajánlásával

Társas lényként mindannyian arra vagyunk teremtve és meghívva, hogy adott közösségek tagjaiként építsük Isten országát és keresztény közösségünket. E könyvet ajánlom minden érdeklődőnek, akit foglalkoztat a társas kapcsolatok sokszínűsége, legyen szó a társfüggésről vagy épp a családból hozott érzelmi örökségről (és nemcsak), illetve annak hatásairól, továbbá minden olvasónak, akit foglalkoztat e téma. Hiszem, hogy ha sikerül megsejteni kapcsolataink isteni rendeltetését, ha sikerül meghívni Istent társas kapcsolatainkba, és engedjük megtapasztalni a végtelen szeretetet, akkor többé már nem fogunk félni, az elvárások fala leomlik, és így egészséges, félelem nélküli és szeretettel teli kapcsolatokat élhetünk meg. Ha sikerül elfogadnunk és megélnünk azt, hogy a jó Isten értékesnek, egyedinek alkotott minket, ha sikerül meggyökereznünk Isten szeretetében, akkor válhatunk igazán kiteljesedetté és szabaddá. Akkor boldogságunk mély vágyát többé nem az emberekben keressük majd, hanem Istenben, és engedjük, hogy szeretettartályunkat csakis Ő gondozza.

Hol van hát hivatásom középpontja?

MAYER NÁNDOR Csedreg III. évfolyam

Mielőtt elutaztunk volna a szünidőre, azzal a tudattal mentünk haza évfolyamtársaimmal, hogy mikor visszajövünk, a beöltözésig minden egyes nap közösen imádkozunk azért, hogy amire meghívást kaptunk Istentől, mindazt erősítse bennünk. Lelkiekben töltekezhettünk azáltal, hogy közösen imádkozunk egy célért, ami nemcsak Istenhez vitt közelebb minket, hanem egymást is jobban megismerhettük. A készülés folyamán átelmélkedtük közösen hivatásunkat és azt a titkot, amire Isten meghívott minket. Ebben a közös készülésben értettük meg, hogy a titok az, ahol megtapasztaljuk, hogy Isten létezik, szeret és hív minket. A beöltözésem napja, amikor magamra vehettem a reverendát, „újabb megtérés” volt számomra. Olyan megtérés valaki iránt, akinek érzem szeretetét, hallom hívását, és tudom, hogy mindig velem van – ez a valaki Isten. Számomra a reverenda nemcsak egy ruhadarab, hanem maga Krisztus, akit magamra ölthettem, és tanúságot tehetek róla. Ekkor tudatosult bennem, hogy hol van hivatásom középpontja – Istenben és az emberek iránti szeretetben. Itt mondhattam ki az „Igen”-t, és itt válaszolhattam küldetésemre: „itt vagyok, engem küldj…” (Iz 6,8). Azóta ebből a szeretetből tudok meríteni és ebből tudok mások számára is szeretetet nyújtani. Mindig előttem van a spirituális atya azon kijelentése, miszerint „ez az első lépcsőfok, ami közelebb visz Istenhez, az emberekhez, amely nem felfelé vezet, hanem lefelé, mert az alázatos ember lenn tudja megtapasztalni Isten szeretetét”. Ezért mindannyian hálával tartozunk neki, aki mindvégig mellettünk van és támogat minket. Köszönetet mondok az elöljáróknak, családomnak, a szemináriumi közösségnek és mindazoknak, akik imával és szeretettel kísérnek ezen az úton. Hiszem és tudom, hogy az önök imái nélkül nem viselném magamon azt a ruhát, amit Krisztus „rám szabott”, hogy ez által szolgáljam Őt és embertársaimat.

BALÁZS BARNABÁS Székelykeresztúr

Miért szeretnéd az Isten és az emberek szolgálatára szentelni az életed? Ahogyan a szerelmes sem tud megfelelő választ arra a kérdésre, hogy miért szereti a párját, vagy miért pont ő kell neki, úgy én sem tudok egészen pontos választ adni erre a kérdésre. Mindannyian tudjuk, hogy talentumainkat, készségeinket másokért kaptuk, embertársaink javára, Isten országának építésére. Hivatásom igenjében pontosan ez az alapkő: talentumaimat valami jóra akarom felhasználni, Isten munkatársaként, mindezt az egyházi rend szentségében. Emellett pedig fontos szerepet játszik ebben a lelki béke megtalálása is. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy békére leltem a döntésem után. Isten és az emberek szolgálatában, remélem, boldog leszek. Hiszem, hogy a jó Isten megadja mindig azt a kegyelmet, ami segít megmaradni és teljes, boldog életet élni.

Mik az erősségeid, amiket kamatoztatni szeretnél itt a szemináriumi évek során?

GERGELY JÓZSEF Csíkszentmárton

Úgy gondolom, hogy talán egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy erősségeinket felfedezzük, megismerjük, mert ez egy hosszú folyamat, amely az emberi élet fejlődésének az egyik mozgatórugója. Ha azt mondanám, hogy nagyon erős vagyok, hogy nagyon sok erősségem van, akkor vagy naivnak hinnének az emberek, és gőgösnek, vagy talán hazugnak, mert tudják, hogy nem igaz. Nincs sok erősségem, de amit kamatoztatni szeretnék, az leginkább a türelem és a kitartás. Türelmesebb lenni önmagamhoz, másokhoz, de leginkább kitartani mindvégig a hitben. Erősségeimet nemcsak kamatoztatni, hanem leginkább felfedezni szeretném a szemináriumi évek alatt. Előásni, hogy majd kamatoztatni, használni tudjam kint a nagyvilágban, vagy ahogyan anyukám mondaná, „a nagybetűs életben”.

Miben látod a papi hivatás legfőbb feladatait, kihívásait?

MÁRTON OTTÓ Oroszhegy

Napjainkban a legnagyobb hangsúlyt a gyermekekkel való törődésre kellene fektetni papként. Jézus mondja: „Engedjétek hozzám a gyermekeket!” Ha logikusan gondolkozunk, akkor hamar rájövünk, hogy a jövő a fiatal nemzedékben van. Ha egyházunk nem tudja megfogni a fiatalságot, mi lesz vele ötven év múlva?! A papok elsődleges szempontja az kell hogy legyen, hogy a fiatalságot Istenhez vezessék. Tudjuk, ezen az úton rengeteg akadály kerül az ember elé, ezért az Úr segítségét kell kérnünk, hogy adjon nekünk kitartást, hitet, bölcsességet és erőt, hogy szeretetet tudjunk mutatni embertársaink felé.

Mennyiben határoznak meg téged szemináriumi kapcsolataid? Két hónapja vagyok a szemináriumi közösség tagja. Mindannyian törekszünk a családias hangulat kialakítására, az egyetértésre és az elfogadásra. Bár még nem sikerült megismernem mindenkit, de törekszem rá, és remélem, hogy barátságok is kialakulnak az évek során. A közösség pozitív hatással van rám. Megnyugvást ad az a tudat, hogy van, ki segítsen a tananyag megértésében, aki tanácsot adjon, aki velem járjon az Isten felé vezető úton.

NAGY EMIL Szováta

Hogyan látod magad a közösségben szeptember óta? Kellemesen csalódtam a közösségben, ugyanis rosszabbra számítottam, hogy nem tudok könnyen beilleszkedni, nem lesz könnyű megtalálni a helyemet a közösségben. Azt tapasztalom, hogy ez egy jó közösség, ahol az ember, ha akarja, meg tudja találni a helyét, és lehet kellemes, vidám pillanatokat eltölteni. Jó tudni, hogy ha segítséget kérek valakitől, akkor segítenek, ugyanakkor megtapasztalni azt, hogy elöljáróink és tanáraink a mi javunkat akarják szolgálni, ezért fáradoznak. A jó dolgok mellett azonban negatívumot is tapasztaltam, itt sem teljesen felhőtlen az élet, mert előfordul néha, hogy konﬂiktusba kerülünk egymással, összeveszünk, de úgy gondolom, hogy ez velejárója a közösségi életnek. Összefoglalva elmondhatom, hogy tetszik, és jól érzem magam ebben a közösségben, és örülök, hogy itt lehetek.

SIMON SÁNDOR Sepsiszentgyörgy

Mik az erőforrásaid, mibe kapaszkodsz a mindennapokban? Számomra a legnagyobb erőforrást a közösség és Jézus Krisztus jelenti. Hiszem, hogy Jézus ad erőt, hogy tudjam véghezvinni elképzeléseimet, megélni a vele való kapcsolatot az imában, hogy tudjak küzdeni álmaimért. Meggyőződésem, hogy azért kaptam hivatásomat, hogy megismerjem Őt, és az emberek segítségére lehessek, főként a ﬁataloknak. A közösség abban ad erőt, hogy vannak emberek, akikben bízom, a barátaim. Több barátot szereztem e rövid szemináriumban töltött idő alatt, többeket a szomszédos líceumból is. Mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni, több gyerektáborban voltam önkéntes, ugyanakkor ﬁatalokkal találkozni, beszélgetni. Ezek a tapasztalatok erőt adnak, hogy vállaljam a papi élet nehézségeit értük, hiszen vágyam, hogy velük foglalkozzak, neveljem őket, megtartva a hit útján. Szeretném megismertetni velük Jézust és a közösség megtartó erejét.

TAMÁS ANDRÁS Maroshévíz

Családias hangulatban készülni...

ANDRÁS ISTVÁN Ditró rektor

Isten szolgája, Márton Áron püspök korának emberéről szólva megállapítja, hogy „elképesztő középszerűség jellemzi (…) a mai ember szinte érzéketlen átlagtípus, a fény és az árnyék szürke keveréke”. Az elmúlt évtizedekben ez aligha változott, s a pap, habár életét az örök értékek szolgálatára próbálja fókuszálni, ő maga is korának gyermeke, a középszerűség és szürkeség kísértése ott lebeg a mi fejünk felett is. A szeminárium feladata, hogy ebből a szürkeségből kiemelje a papságra készülőt férfit. Megállapíthatjuk, hogy ehhez sok minden kell, de a boldog emlékű püspök nyomán most csak három vonást hangsúlyozzunk, amelyeket ő maga is kiemelt: a felelősségtudat megerősítését, az állandó önképzést, és tudatosítani magunkban azt, hogy Krisztus nem ígér kényelmes életet papjainak. Először is a felelősségtudat megerősítése igen fontos feladat. Azt, amit rád bíznak, vállald, s a lehető legjobb módon vidd véghez a küldetést. Hajtsd végre, fejezd be a feladatod. Az isteni dolgokkal nem lehet viccelni! Nem lehet féligmeddig elvégezni; fél szívvel nem lehet szeretni sem Istent, sem embert. Isten azért választott ki, hogy valamit rád bízzon, s azért bízza rád, mert te el tudod végezni. De ne feledd, felelős vagy munkádért! Itt, a „falakon” belül éppúgy, mint majd kint, „élesben”. Felelős vagy minden egyes tettedért, szavadért, gesztusodért; felelős vagy önmagadért! Másodszor, amire a szemináriumban nagy hangsúlyt kell fektetni, az az állandó önképzés. Erre van itt alkalma a papságra készülő fiatalnak, az adott keretek között képződni, alakulni, érlelődni a rá váró feladatokra. A képzők munkája is ezt irányozza. Meg vagyok győződve arról, hogy minden tanár, elöljáró a legjobbat próbálja hozzáadni ahhoz, hogy képződj, de mindenki erőfeszítése mellett a képzés önképzés. Neked kell akarnod! Nemcsak ímmel-ámmal átesni a vizsgákon, hanem tudatosan készülni a vizsgára és az életre. Krisztus örömhírének a hirdetője felkészült, a legjobb kell legyen. Ezt maga Krisztus várja el tőled. Használd jól az időd! Harmadszor, amire a szemináriumban figyelni kell, az nem más, mint egy kétezer éves igazság. Nevezetesen az, hogy Krisztus nem ígér kényelmes életet, hiába csal meg bennünket néhány pap kényelmes (sokszor furcsa) élete. Krisztus nem ezt ígéri, ez egy csalóka délibáb, a leomlás előtti látszatélet csupán… Kispapként is tudni kell ezt és fel kell készülni erre.

Erre pedig csak együtt készülhetünk fel; erre csak úgy lehet felkészülni, ha egymást segítjük, ha egymást elfogadjuk, ha egymást Isten közelségében tartjuk. A tavalyi év folyamán arra fókuszáltunk, hogy itteni szemináriumi közösségünk családi közösség legyen, ahol mindenkinek meg van a szerepe, ahol egymást szeretik és elfogadják, és ahol mindenki fejlődhet. Szeretném, ha az idei tanévben ezt az utat folytatnánk, csak egy kissé mélyebbre ásva. Tudjuk, hogy minden ember értékes, és azt is tudjuk, hogy a családban sem egyforma mindenki. Az ugyanazon szülőktől való származás nem azt jelenti, hogy mindenki egyforma, esetleg „sorozatgyártmány” része, hanem az összetartozást jelenti, a közös értékek előre vitelét, az egymás segítését és egymás elfogadását. Ezt úgy lehetne röviden megfogalmazni, hogy a különbözőségekben való összetartozás erősíti a családot, s ha erre törekszünk itt, a szemináriumban, mi is meg fogunk erősödni Krisztus körüli összetartozásunkban. Az idei évben erre szeretnénk ﬁgyelni: a különbözőségekben való összetartozásunkra. Azt szeretném, ha különbözőségeink nem elszakítanának vagy ellöknének egymástól, hanem bennük sajátos erősségeinket látnánk, és ezt tennénk a közösbe. Higgyük el, hidd el, hogy van valami a világon, amit csak te tudsz elvégezni, csak te tudsz úgy megcsinálni, ahogy a legjobb. S hogy ezt jobban felismerd: ezért hívott meg, ezért hívott ide Isten. Felelősségtudattal légy itt, ne a kényelmet keresd, és képezd magad, erre legyen kiváló alkalom az idei év!

Celsius Ballagok az élet elrepedt ösvényén, Olyan, mintha egy nagy gödörbe élnék, Lapos a szívem, és egyetlen. Dideregve derengek rajtatok, Olvastok, de tetteitekben nem látszik, hogy: Gagyogtok, és meleg falak közt, a hidegbe fázókra nem gondoltok… Kerestem a legszárazabb lépcsőt, Akartam aludni bundáim között, de Ráfagyott életem, elhagyott Istenem (…) Álmaimban már csak a mínusz fokok ölelnek meg. Csorog a könny, szívem megfagyott szeméből, Senki, aki letörölné: se kéz, sem zsebkendő… Olcsó magányomban végtelen az idő. Nyafognak, mert útjuk elváltozott köddé, és X Y-ok rejtőznek a „Démon” angyalai mögé. Testem lelkidnek, hol citrom, hol rozé. Ki hallgat, s ha szólna, senki sem értené, Írt a halálnak, de a hó lassan eltemeté… Vagyok, aki voltam, s leszek, aki te sohasem, Áldás és öröm, ha Istent végre elérhetem, Nem volt mindig szép, üres gyomrom repedt szét, Oh, ha csak egyszer még hajléktalan lehetnék, Karácsonykor neked, egy „szelet kenyeret” adnék! (Mester Arnold)

mégIS 22/1. – a gyulafehérvári kispapok lapja Postacím: 510009 – Gyulafehérvár, Bethlen Gábor utca 3. Főszerkesztő: Fülöp Szabolcs Szerkesztők: Bőjte Csongor, Ferencz Zsolt Munkatársak: Blaga Antoniu, Czirják Ottó, Kelemen Arnold, Mester Arnold, Nagy Emil Korrektúra: Szabó Beáta, Horváth Enikő Illusztrációk: Flickr Főhatósági engedélyszám: 782/1990. ISSN 1454-2684 Készült a csíkszeredai Alutus Nyomdában