ÉLET
INTERJÚ
Ami állandó:
a magyar vidék és benne az ember ÁDÁM REBEKA NÓRA
FOTÓ: FICSOR MÁRTON
„El lehet jutni oda, hogy ne vegyük észre az időt…, ha van egyáltalán. Ez a művészetben az egyik legfontosabb dolog, hiszen ebben az állapotban kerülnek rá az alkotásra azok a jegyek, melyek azt sejtetik, hogy nem lehet tudni, mi irányította a művészt.” Bukta Imre festőművésszel mezőszemerei házában beszélgettünk.
1952-es születésű, kisgyermek volt a forradalom idején. Emlékszik bármire belőle? Most hirtelen bevillant egy kép: édesanyám a karjában tartott, és a szihalmi patakhídon mentek a tankok sorban, kivilágítva. Olyan volt, mint egy fényes gyöngysor. Ismerve a történéseket, némiképp abszurdnak tűnhet, de nekem ez a kép szép emlékként maradt meg. Arra is emlékszem, hogy remegett a föld. Milyen családból származik? Mind a két oldalról paraszti családból származom. Azt tudom, hogy a kommunista időkben apai nagyapámat nem sikerült bekényszeríteni a termelőszövetkezetbe, a másik nagyapám pedig kényszerűen lépett be. A szekerét, amit elvettek tőle, később a téesz udvarán, a szekértemetőben találtam meg. Édesapám, miután hazajött a hadifogságból, munkába járó ember lett. De ez már az ötvenes évek. Tősgyökeres mezőszemereiek? Igen. Ha távolabbra megyünk, akkor a Felvidékről származunk, a Bukta név is arra utal. A földesurak onnan telepítették be több hullámban a jobbágyokat, az ő leszármazottjuk vagyok én is. Az édesapja mesélt bármit a hadifogságáról? Nem, mert nem volt szabad neki. Azt tudom, hogy Groznijban volt, és egy tisztnek volt a csicskása. Meg talán a konyhán is dolgozott. De sajnos soha semmit nem mesélt erről az időszakról. 58
Bántja? Igen, nagy hiány van bennem ezzel kapcsolatban. Mindig szerettem volna többet megtudni azokról az évekről, sokszor kérdeztem is tinédzserkoromban, milyen volt, de nem mondott semmit. Azt tudom, hogy nem volt katona, a falusiak azt mesélték, hogy épp kenyeret vitt a magyar katonáknak szekéren, amikor az oroszok elfogták, s feltették a vonatra. Sajnálom, hogy nem tudtam meg többet; a katonakönyvébe négy év hadifogság van beleírva, bár én úgy tudom, tovább is ott volt. Valószínűleg Mezőkövesd határában foghatták el, valahol a vasút mentén, mert ott állomásoztak az oroszok. Az édesanyja hogyan élte meg ezt az időszakot? Ő fiatalabb volt, tizenhat éves lehetett ekkor. Ismerték egymást, de még nem voltak párkapcsolatban. Amikor édesapám hazajött a hadifogságból, akkor házasodtak össze. Mielőtt visszatért volna Mezőszemerére, voltak kanyarok. Hogy élte meg az „újrafalusiasodást” a budapesti és szentendrei művészközeg után? Két szempontból volt nehéz: egyrészt nem terveztem, hogy visszajövök Mezőszemerére, kényszerű döntés volt, így nagyon megviselt az az időszak; másrészt pedig tizennégy éves korom óta csak hazajártam. Közben volt két év katonaság, aztán éltem Egerben is, ahonnan vallási propaganda miatt kitiltottak, majd Leninvárosban is megfordultam, és csak azután kerültem Szentendrére. 1998-ban
