Arccal egymás felé fordulva

| CSENDER LEVENTE |

Sz. B. költő, drámaíró barátommal vonatozunk Sepsiszentgyörgyre megünnepelni a magyar széppróza napját. Este indulunk a Coronával hálókocsis fülkében. B. kisfia hazavitt valami vírust az oviból, ami nem korona volt, de ügyesen kifektette az egész családot. B. már nem lázas, de magára húzza a takarót hamar, én meg az általa Lendváról importált üveg Jeruzalem Ormož furmint társaságában dolgozni kezdek a felső ágyon, míg le nem merül a laptopom. Tizennégy és fél órás út. Ketten vagyunk az egész vagonban. A határ után lefekszem én is. A Csíki-medencében ébredünk. Kimegyünk az étkező- kocsiba beváltani a reggelikupont. Közben ránézek a telefonomra, és egy neves kolléga bejegyzését látom: kitört a háború. Kommentelgetnek rögtön alá bőszen, hogy micsoda propagandaszöveg, de még nem sejtjük, hogy pár nap, és realitássá válik a rövidke üzenet. Arról beszélgetünk B.-vel, hogy mennyi párhuzam van korunk és az első világháború előtti időszak között. Eszembe jut, ahogy Kuncz Aladár megírja a Fekete kolostorban, ahogy Bretagne-ban táncolnak ki az óceánpartra, Orbók Loránd előrekiált, hogy megüzentük Szerbiának a háborút, és táncolnak tovább. Semmi előjel, vagyis sok apró, de hát ki vette azt akkor komolyan?

Az Olt mellett döcögünk végig, nézzük a hódok nyomait a hóban, hogyan rágták körbe a folyó menti fákat. Olyan szürke reggelre érkezünk Sepsire, amilyennél szürkébb nincs is. Egy teljes napot töltünk Sepsin, találkozunk a barátainkkal, megesszük a legjobb pacallevest, miccset, megtartjuk az estet a Teinben. Az első olyan irodalmi est, ahová a nagy öregek, Bogdán László, Farkas Árpád nem érkeznek meg. Elmentek. Elmegy szép lassan egy nagy generáció az erdélyi irodalomból. Megkapom Lövétei Lázár Lászlótól új verseskötetét, a Feketemunkát, amelynek a címlapja egy régi román útlevél pecsétekkel. Azok a kilencvenes évek, amit olyan jól ismerünk.

Visszafelé a Hargitával jövünk – azzal is tizennégy és fél óra –, s arról beszélgetünk B.-vel, hogy eljön a kiadójától, előfizetőket toboroz, az első száz előfizető neve bekerül a következő verseskötetbe. A kötet nem lesz könyvesbolti forgalomban, csak a felolvasóesteken és a honlapjáról lehet akár dedikálva rendelni. Irodalomról, kortársakról társalgunk a havas tájat nézve, és nincs előttünk az a forgatókönyv, hogy alig két hét elteltével arról gondolkozunk, megnyílt-e már a pokol kapuja, ki fog-e törni a harmadik világháború, vagy ez már az.

Ezrével menekülnek az ukránok a kárpátaljai magyarokkal együtt nyugat felé. Valószínűleg már soha nem mennek vissza. Európa újra megtelik olcsó munkaerővel. Az utcánkban évek óta lakik két nagyszőlősi ukrán, egy kertészeti cégnél dolgoznak. Az építőipart is ők viszik mostanában, ők azok a „feketemunkások”, akik a székelyföldiek voltak a kilencvenes években. Jönnek ezrével a határon, és egy kicsit megállnak, de aztán mennek tovább, mennek, hogy valahol kikössenek majd megtűrt, lenézett, olcsó munkaerőnek…

Pár nap, és megyek én is egy tartós élelmiszerrel teli ládával Csobánkára, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által fenntartott Élet Házába, ahová megérkeztek az első menekültek Kárpátaljáról, éppen Nagyszőlősről. Egy férfi, hat nő és húsz gyerek. Mind rokonok. A férfi, Elemér tartja össze a kolóniát. Zömében romák. Szegények, a gyerekek egy része tetvesen érkezik. Csaba testvér épp nyugat-európai útról jön visszafelé, misézik egyet a menekülteknek. Nagyrészt beszélnek magyarul, olvasom nekik a zsoltárt, az egyik kisfiú egy teherautót szorongat a kezében, nyílt tekintetű gyerekek ülnek sorban, elevenek, akik pár napja nem tudták, hogy egy reggel más országban ébrednek fel. Érkeznek a csomagok, ruha, élelmiszer, segítők sokasága hozza a szükséges holmit, amit a házvezető kiírt a közösségi oldalra.

Közben nézem a híreket a neten, hallgatom a BBC-t, nem tudja senki pontosan, hogy mi ez az őrület, azt se, hogy hol lesz a vége, mennyire sodródunk mi bele, mikor áll fegyverrel a vállán az a korosztály, amely még életében nem fogott fegyvert.

Segíteni kell, amíg tudunk, ilyenkor az irodalom eltörpül, ráérünk majd megbeszélni a közös dolgainkat, ha elhallgatnak a fegyverek, csak hallgassanak el. Addig meg tegyük meg, amit meg tudunk tenni. Talán most ért véget a második évezred, s kezdődött el a harmadik. Az a véres harmadik évezred, aminek a hátterében mindenki tudta, hogy nem mennek jól a dolgok, de mindenki úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Most szépen szembe kell néznünk ezzel. Arccal egymás felé fordulva.