Oko (mnenja, recenzije, beležke) • Kitekintő (vélemények, recenziók, jegyzetek)
A vers az „önmegóvó erő” forrásait kutatja, a „világra szóló, örök ősz” díszletei között. Ám kiábrándító, perspektíva nélküli (vég)következtetésekre jut, akár az öreg Vörösmarty költészete. Mindenütt a XX. századi civilizáció romjai, „füstös képei”: „tájkép csata után...” A „sárban heverő,/ vértől bemocskolt zászlók”, „penészig rothadt gyümölcs-eszme”, „kifosztott tartomány”. Az elmúlás „őszén” a szőlőhegyi „pusztába” vonuló költő búcsúpillantása a „rejtély halmaz”-tól, a „kód-csőd”-től, egyszerre felemelő és kiábrándító. A „rezignáció lovagja” (Kierkegaard kifejezése), minden értelmetlen harc megharcolója számára nem marad más, mint a megtépázott táj fölötti a néma merengés. De ez mégsem a végső állapot. A közösség életében vannak ünnepi pillanatok is, ennek állít mementót az Ódaféle az Építőnek, romlások ellen. A vers meghatározó motívuma az építés. „Nem az építészé a dicsőség, az Építő az, ki előtt egy világ hajol meg...” Hogy ebből a „batyus, kátyus világból” kiemelkedett az elbájoló és impozáns művelődési ház (bár inkább mondanám: palota), az a Jelnek, a szándéknak köszönhető, amellyel a tervező, Makovecz Imre ajándékozta meg a helyi közösséget. Az „építő” lendület vetett ki a depresszióból, segített „repülni, lélekben” a „tiszta egekig”. S felhangozhatnak az ódai hangzatok: „Áll már a házunk! /Otthon, s harang/ nélkül is hív / magasba nyúló tekintetével / a naparcú Isten.” Bár a befejezés feljajdulása – „jaj, mindig késve jön a csoda” – némileg beárnyékolja a lelkesedést, a bizonyosságot, hogy másképp is lehet, mégis a megerősödés, az önmeggyőzés kerekedik felül: „...folyton folyvást irtani kell a Gazt, vizsla szemekkel keresni igazak között az Igazt.” A lelki megerősödést szolgálják a barátok emléket őrző versek (Kitakarítottál, Bor és vers, Psalm XXII.), vagy a bepillantás Király Ferenc műhelyének, művészetének belső összefüggéseibe. A Kőben nyíló gondolat – mely a szobrászművész 70. születésnapjára íródott – képes a szavak erejével felidézni az alkotás manuális és szellemi folyamatát, a küzdelmet az anyaggal, melynek maradandó eredménye „él a kőben, fában, / a bronzban a forma/ a teremtett világ/ magasba meredő tornya.” Szükségesek ezek az „önmegerősítések”, hisz a muravidéki magyarság fogyatkozása, elbizonytalanodása, az asszimilálódás csábításai, az elvándorlás megannyi, ígéretes jövőt, perspektívát kínáló lehetőségei mindmind gyengítik a belső kohéziót, az identitás gyökereit. A menni vagy maradni dilemmájára, s egy régi erdélyi költőre című vers ennek a szorongató víziónak a lenyomata. A „Nem vártak, mégis jöttünk” érzületének, melyen már nem segít a múlt, az „apáink” vívta harc, padlásra kerültek dicső múlt kellékei, a tárogató, a flóta. 164
•
2-3/2007