KÖZÖSSÉG
MINDEN DIÁKNAPOZÓ NEVÉBEN: KÖSZÖNJÜK ÉS BOCSÁNAT! Ezek a mai fiatalok... hogy milyen hangosak tudnak lenni! Észre sem veszik az embert az utcán, csak mennek előre, szinte már szaladnak Törökvágás felé. És hogy mennyien vannak, te jó ég, ennyi fiatalt nem láttam soha! Több emberben is megfordulhattak ezek a gondolatok május második hetében, ami nem csoda, hiszen amikor több mint 1700 ember megindul egy pont felé, ott bizony nincs megállás, csend pedig még kevésbé, főleg akkor, ha a program tematikája a varázserdő felébredése, újjáéledése köré épült – vakmerően hangzik, de a fiatalokhoz pont ez illik. Ilyen volt a 27. KMDSZ Diáknapok: vakmerő, hangos, kicsit őrült és örök élményt nyújtó. Két év kihagyás után ismét egy helyre tömörült Kolozsvár magyar diákserege 2022 májusában, hogy kifogyhatatlan energiájukkal és tehetségükkel megmutathassák, mit tudnak, miben jók, men�nyire szeretnek közösségben élni, és mit jelent számukra magyar diáknak lenni a kincses városban. Ebben a pár napban mi, diákok, mindig kicsit kifordulunk magunkból, nem biztos, hogy a legjobb modorunkat mutatjuk a kívülállók számára. Kifogásként mondhatjuk azt is, hogy majdnem 1095 napnyi szünet után megérdemeljük, hogy egy kicsit megőrüljünk, de szinte biztosak vagyunk abban, hogy akarva-akaratlanul, szinte észrevétlenül átestünk a ló másik oldalára. És nem azért észrevétlenül, mert ennyire hanyagok, felelőtlenek vagyunk, és csak magunkra koncentrálunk, hanem mert an�nyira hiányzott nekünk ez a rendezvény, hogy öt teljes napon keresztül megfeledkeztünk a külvilágról. Megfeledkeztünk a való életről, a stresszről, arról a súlyról, amit a világ tesz a vállunkra. Megfeledkeztünk az egyetemről, a kötelezettségekről, arról, hogy most már csak egy hajszál választ el a nagybetűs Élettől, a munkavállalástól és minden egyébtől, ami ezután következik. És talán mindannyiunk – mind az 1700 diák – nevében mondhatom: szükségünk volt erre. Kellett már, hogy teljesen ismeretlen diákokkal együtt a Tavaszi szél népdalt énekeljük a 30-as buszon este fél tízkor, kellett már, hogy színes egyenpólóban lássuk egymást az utcán, és már ebből egyből tudjuk, hogy az illető magyar, és éppen azért siet haza, hogy zuhanyozzon, aludjon maximum két órát, aztán rohanjon a következő program helyszínére. Kellett már, hogy zászlóval körbeszaladjuk a főteret, hogy skandálható szöveget találjunk ki a csapattársainkkal, hogy annyiszor járjuk körbe a várost, mint eddig egész évben, hogy
őrültségeket tegyünk a főtéren vagy valamilyen nagyobb plázában, mert ezt kérte a feladat. És bár nem mindegyik esett jól, mert néha kínos helyzetbe hoztuk magunkat, megérte. Megérte, mert ezeknek a feladatoknak hála olyasmit tapasztaltunk, amitől nagyot fordult az életünk: végre merünk lépni a világ felé.
megtapasztalhatjuk azt az érzést, amit az előző években tapasztaltak a diáktársaink, akik azóta már elhagyták a tanulók padját. Ennek ellenére vállaltuk a bezárva tanulást, és bár hihetetlenül rossz volt, most, néhány hónappal azután, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba,
A mai diákokat, főleg a fiatal húszas korosztályt hihetetlenül megviselte az elmúlt néhány év. Tudjuk-tudjuk, mindenkit megviselt, kinek is esett jól ez a hosszú bezártság? Mégis, mi, akik ebben a két évben érettségiztünk vagy álltunk be az Élet kapujába, teljesen másképp hoztuk meg a nagy döntéseket, mint azok, akik azelőtt. Megsokszorozódott a laptop előtt töltött idő, megváltoztak a tanulási szokások, és állást kellett foglalnunk: akarunk vagy sem a négy fal között egyetemista lenni. Sokkal kevesebben akartunk, mint azelőtt. Sokkal kevesebben gondoltuk azt, hogy a laptop előtt is meg lehet élni a fontos egyetemista pillanatokat. Egyre kevesebben hittük azt, hogy egyszer mi is
azt mondjuk, megérte. És bár a harmad évesek is csak most diáknapoztak először, annak ellenére, hogy az államvizsga már hosszú hetek óta ott dörömböl az ajtajukon, bevállalták és élvezték. Élvezték, pedig tudták, hogy szorul a hurok a nyakuk körül, hogy alig van másfél hónapjuk, és államvizsgáznak. Mégis ott voltak, kiélvezték az öt nap minden pillanatát, és egy percét sem bánják. Az élmény miatt megérte. Megérte keveset aludni, lejárni a lábunkat, versenyezni és felfedezni a várost. Megéri Kolozsváron magyar egyetemistának lenni. És ezért nem győzünk elég hálásnak lenni. Szóval köszönjük. Mindent.
Kabai Krisztina
| 19
