| GYERMEKEKNEK |
Tömeg a parton Aszáf a mandulafa alatt ült, és éppen egy lenkévét próbált odahúzni magához, hogy megtisztítsa, amikor meghallotta a kiáltásokat: – Ments meg minket, Jésua! Segíts rajtunk! A lenföldektől nem messze, a magas parton hullámzott a tömeg. Az emberek a tó irányába nézdegéltek, sokan integettek, kiabáltak is. A szél elhozta Aszáfhoz is a hangokat. A fiú keze megállt, nem tudta levenni szemét a tömegről. Kébár huppant le mellé, megropogtatta a derekát, mert az igencsak megmacskásodott. Idén a len is később érett be, a kék lenvirágok lassan nyíltak el. De már lehetett aratni a lent. Ez ugyan könnyű munka volt, mert csak gyökerestül ki kellett húzni a növényt a földből, mégis megfájdult az ember dereka a sok hajlongástól. Férfiak ritkán végezték ezt a munkát, jobbára az asszonyok, fiatalok, meg a gyerekek feladata volt, mint a kendertörés, fonás, szövés is. Aszáf azonban nagyon kedvelte ezeket a munkákat, hiszen itt hasznosnak érezhette magát, csakúgy, mint a szövőszéke mellett. A földből gyökerestől kihúzott lenszálakat szárítás előtt ugyanis meg kellett tisztítani, és ezt Aszáf el tudta végezni a fa alatt ülve is. De nemcsak a tisztogatás, hanem a len magjának begyűjtése is fontos feladat volt. A lenmagban ugyanis olaj van. Nem annyi, mint az olajbogyóban, de jóval finomabb. Olyan finom, hogy akár krémet, balzsamot is lehet készíteni belőle. De a lenmag apró, és ügyes kéz kell ahhoz, hogy a kipergetés során egy szem se vesszen el. És Aszáf keze legalább annyira ügyes volt, mint amennyire béna a lába. Ám ahogy meghallotta a kiáltásokat, megállt a keze a munkában. Hiába huppant le mellé Kébár, hiába próbált vele viccelődni: – Mi az, Aszáf? Futnál velük te is? – bökött a parton szaladó embertömegre. A fiú csak felnézett a barátjára, és halkan annyit mondott: – Futnék én… Ha tehetném. Kébár elszégyellte magát, beharapta a szája szélét. Ritkán látta ilyen bánatosnak a barátját. Mert hát azt mindenki tudta, hogy aki ilyen fogyatékkal született, az nem lehet egész ember
Izráelben. Aszáfnak még szerencséje volt, hogy ügyes a keze, és kitanulhatja a takácsmesterséget. De nem fog teljes életet élni soha. Nem lesz saját háza, felesége, gyerekei. Ráadásul egész életében ott lesz rajta a bélyeg, hogy bűnös. Vagy ő, vagy a szülei. Mert a betegség a bűn következménye, főleg, ha valaki ilyen súlyos fogyatékkal születik. Ott valakinek bűnösnek kell lennie. Legalábbis így tanították a papok. Szomorú sorsuk volt hát Izráelben a fogyatékkal élő embereknek. De úgy tűnt, hogy Aszáf nem sokat törődött ezzel. A szája mindig nevetésre állt, a szeme csillogott a huncutságtól, és agyát egyre csak valami viccen törte. Kébár sokszor el is felejtette, hogy a barátja nem tud járni. De most, ahogy Aszáfra nézett, rá is ránehezedett a súly, amelyet a barátjának nap mint nap hurcolnia kell. – Azt mondják – szólt csendesen Aszáf –, hogy Jésua meggyó gyítja a betegeket. Még a bénákat is. Kébár felkapta a fejét: – Akkor mire várunk? – vigyorodott el, éppen úgy, ahogy Aszáf viccein szokott. Megfordult, és már intett is a többieknek: – Náhás, Misál! Gyerünk! Fogjátok meg Aszáf kosarát! MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA / MIKLYA ZSOLT, RAJZ: DAMÓ ISTVÁN
2021. október 3.
Reformátusok Lapja 27
