Az Élet forgatókönyve, ahogyan én látom

Búza Judit

Az Élet forgatókönyve, ahogyan én látom

Ma úgy tekintek az életre, mint egy naponta visszatérő lehetőségre, amiért hálát érzek. És ha meg nem feledkezem róla, minden ébredéskor felteszem a kérdést magamnak: Cserében milyen lehet ma a legnagyszerűbb önmagam? És nem gondolkodom túl sokat. A hétköznapi életem a tettekre épül, teszem, ami elém jön. És ha azt gondolnád, ez afféle spiri luxus, nos, tévedsz. Az a tapasztalatom az Élet forgatókönyve sokkal hatékonyabb és térben látóbb, mint azt gondolnánk. Mindenkinek megvan a magáé. És néha bizony hoz „nem szeretem” dolgokat is, leginkább mostanában, de erről majd külön szólnék. Most előbb a forgatókönyvről...

Egy a velem történtek közül, mert volt bőséggel, csodával határos módon megúszott balesetek és sok más is, amiken akkori tudatlanságom okán, csak úgy átlibbentem, de szép lassan átformáltak.

A negyvenes éveimben két cég tulajdonosa és egyik vezetőjeként minden reggel megterveztem az aznapom, pontosan, óráról-órára. Kereskedtem belföldön és határon túl, kelettől nyugatig és azon is túl. Versenyeztem az idővel, gyakran hadakoztam a tennivalókkal, az emberekkel, hogy minden patent legyen. Sosem, vagy csak ritkán sikerült úgy, ahogy elképzeltem.

Nem szerettem a váratlan és a kiszámíthatatlan dolgokat, a sikítófrász kerülgetett tőlük, persze minden nap hozott egyet-egyet.

Problémaként tekintettem rájuk, amit meg kell oldani és én remek problémamegoldónak tartottam magam.

Abban az időben a megbízható emberi kapcsolatok voltak a legfontosabb tényezők az üzleti életben. Lehet, sőt biztos is, már szinte elképzelhetetlen a mai világban, de az adott szó, a megbízhatóság egy megállapodásban nagyobb elkötelezettség volt, mint egy pecsétes szerződés.

Az üzletfelekből pedig sokan barátok lettünk.

Azon a napon a cég addigi legnagyobb üzletét készültem megkötni.

De furán indult a nap, valahogy semmi nem akart kézre állni, késve indultam, pedig nem volt szokásom, az autóm nem akart elindulni, az utcában pedig megállt a forgalom valamiért.

Ez a belváros – gondoltam – nem véletlenül vágyom ki innen, taxit kell hívnom, oda kell érnem, de előbb az irodába, irány gyalog, közel van. A lift nem működött, az iroda az 5-en és kitartóan csengett a telefon, hallottam már a lépcsőházban.

- Mondd le ezt a mai találkozót, most, muszáj. - egy közeli barátom volt, ennyit mondott és letette.

Én meg álltam megsemmisülten, csak az agyam pörgött ezerrel, pro és kontra, de győzött a bizalmam. Szerencsémre. Órák múlva kitört a botrány, ami magával rántott volna cégestől.

Akkor még nem tudtam, hogy véletlenek nincsenek, csak mi nevezzük így azt, amiről nem véltük volna, hogy megtörténik és a jelekre se figyeltem fel. Ha voltak is megérzéseim, amiket, ha szembe mentek a látszólag reálissal, simán elhallgattattam. Hihetetlenül sok energiát fektettem abba, hogy véghezvigyem azt, amit elterveztem, csak egyről feledkeztem meg, jómagamról.

Ahogy ezzel együtt arról is, mire ez az egész körhinta, ha én nem vagyok már, aki mozgásban tarthatja és lassan amortizáltam lefelé az egészségem is, anélkül, hogy tudtam volna.

És még egy apróságról, hogy egy jó problémamegoldónak mire is van szüksége? Hát igen, problémákra!

Teremtettem is jó sokat kilenc éven át.

Foghatnám a körülményekre, külvilágra, másokra, de ma már tisztán látom, belőlem indul ki minden, ami velem történik. És az történik amire fókuszálok.

Akkor persze nem láttam, csak mentem, mint a vak ló, gyakran neki a falnak.

Nagyon sok embernek segítettem, adtam lehetőségeket, hogy elindulhassanak és hirtelen szinte légüres lett a tér körülöttem, amikor nekem fordult nehézbe az életem. És ez sem volt véletlenül.

Olyan voltam, mint a Tarot 0–ás Bolondja, mert valahol, valakik vigyáztak rám. Estem - keltem, néha jól odavertem magam, de felálltam, mert túléltem.

Azután jött a nagy fordulat.

Szemben minden addigi kőkemény realitással, amit én sem, a környezetem sem értett, mindent magam mögött hagytam, de nem tudtam másképp tenni és egy teljesen új életforma, másfajta gondolkodásmód és az egyre tágabbá váló világlátás lett az életem részévé és ez olyan volt, mintha leesett volna a szemellenzőm, amitől addig az orromig se láttam.

Ma azt vallom, az utamra akkor kerültem, azon vagyok ma is és ennek lassan 30 éve lesz.

A problémamegoldó képességem azóta feladat megoldóvá nemesedett és persze ebből is van sok, kifogyhatatlanul sok, de a különbség köztük óriási.

Gondold csak meg, hogyan kezdesz valamihez, bármihez, ha az probléma és hogyan, ha az feladat?

Probléma vagy feladat? Tudom ezek csak szavak, de figyelj az érzésre, ami mögöttük van.

A fene nagy akarásom is elfogadássá szelídült az évek során, mert olyan sokszor oldódtak meg reménytelennek látszó helyzetek, szinte csodával határos módon, hogy azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. És kezdtem figyelni a jelekre is és a megérzésre, ami mára az erősségemmé vált.

Néha arra gondolok, érik bennem a Tarot 22 es Bolondja?

Mert hogyan másként lehetne mégis jó érzések közepette rálátni a mostani kaotikus világra?

A „nem szeretem” dolgok tömegére?

A „nem szeretem” dolgok…

Az egyik kedvenc filmem a Ha eljön Joe Black. Különleges téma ragyogó színészekkel, remek feldolgozásban, emberségről, szeretetről, szerelemről, ragaszkodásról és elmúlásról, azokról az értékekről, amik valóban fontosak az életben.

Sok-sok részlete fellelhető a motivációs és spirituális portálokon. Nálam „a soha nem megunható” kategóriába tartozik. Ha megnéznéd, vagy újranéznéd, itt találod:

https://videa.hu/videok/film-animacio/ha-eljon-joe-black-1998-drama-romantikus-5gMJRSohKpbMCgBO

Itt hangzik el többek közt az a mondat, hogy „az életben két dolog biztos, a halál és az adók.”

Szerintem meg három, a harmadik a változás, ami az élet maga.

De félünk tőle, mint az ördög a tömjénfüsttől. (amúgy tényleg fél?)

És vadul ellenállunk, mert ragaszkodunk a megszokotthoz és persze szenvedünk, mert a fájdalom mértéke mindig az ellenállás mértékével azonos. És mert félünk, dühösek vagyunk és védekezünk és aki védekezik, az agresszívvé válik.

Látom, hogy az emberek mennyire nem törődnek önmagukkal.

Az egészséges önszeretet hiányáról beszélek. A magadba fektess, a tedd magad az első helyre gondolata nem önzés - bár ez a tévhit még mindig tartja magát –, hanem önérvényesítés.

Az önzés, az egoizmus mindig mások figyelmen kívül hagyása egy szituációban és károkozás, aminek van elszenvedője, az önérvényesítés ezzel szemben, az önmagunkhoz méltó választás, legyen az anyagi-, vagy érzelmi vagy bármi más természetű, tudjuk a saját határainkat felállítani, tiszteletben tartani és tartatni.

Példának okáért, nem dolgozom napi 12 órát, ha csak 8 órát fizetnek, csak mert lojális vagyok a főnökséghez, (amúgy megszoktam, hogy mindig azt a lovat ütik, amelyik amúgy is húz) és magamhoz, ilyenkor mennyire vagyok lojális? (Kifogás: mi lesz, ha kinyitom a szám és ezért kirúgnak?)

Nem maradok benne egy mérgező, bántalmazó kapcsolatban, azért, mert félek változtatni és változni, mert ezt már megszoktam. (Kifogás: mi lesz, ha a következő még ennél is rosszabb lesz?)

Nem vállalok áldozat szerepet az életemben, hogy kíméletet kapjak, megfeleljek, elfogadható, talán még szerethető is legyek bárki számára az elvárásainak megfelelően. Ez egy döntés, de azért itt jó lesz elmerengeni a magunkkal szembeni elvárásaink listáján. Kemény tanítást kaptam, hogy felismerjem.

Mert nem az az igazán nehéz, hogy mások elvárásainak határokat állítsunk, hanem a magunkkal szemben támasztottakat felismerjük, ezek ugyanis a szokásaink fedezékében láthatatlanok maradnak, de durván hatnak és meghatározzák az életünket. Ezer és ezer kifogásunk megszülői és életbentartói, hogy ne lehessünk önérvényesítők, azaz boldogok és szabadok, amivel egyébként a magunkéval együtt szolgálnánk mindenki más jobblétét is.

A nagy változások korát éljük…

Az elő- vagy inkább utószele elég durva, látom, tapasztalom, hallom is. Egyre növekvő az egymás közti agresszió, bánásmódban, kommunikációban kifelé, miért?

Mert sokan nem tudják, csak élik, forr az üst odabenn, vagyis ideje van annak, hogy leváljon rólunk sok magunkkal hurcolt hamis minta, tévhit, feldolgozatlan trauma.

És nem csak a miénk, de generációs és kollektív szintjeinken is. Kicsit olyanok lettünk, mint a nagylángon felejtett kuktafazék, ami azért szerencsére némiképp szivárog.

De, aki mindezzel nincs tisztában a túlnyomást enyhítendő, amitől baromira szenved, kifelé projektál, a külvilágra. Fröcsög, bosszúszomjas, kötözködik, morog, eléd vág az úton, kioktat, neki mindez pillanatnyi enyhülés ugyan, (főleg, ha felveszed a kesztyűt,) de a tüzet már nem lehet eloltani és ő is ezt választotta. Hogy változik, vagy megszökik és kezdi valahol újra.

Mi lehet megoldás?

Ha újat szeretnénk építeni, először bontanunk kell, ha kell földig, vagy még mélyebben is. Majd a takarítás következik. Mindent, ami már nem szolgál, elengedni, ahogy otthon a szobánkban, műhelyünkben, a munkaasztalunkon a dolgokkal is tesszük.

Itt a nagy őszi lomtalanítás ideje, minden lom zsákban, dobozban az utcára kerül és mekkora szeméthegyek lesznek belőlük, ugye? De egy reggel azután híre - nyoma se marad.

Nos, ezt a belső lomit nem kell senkinek se mutogatni, se eltakarítani utánunk, ez a mi kiváltságunk.

Ahogy az Árnyék személyiségünk elfogadása és integrálása is, a teljességünk érdekében.

Mi baj az Árnyékainkkal?

Igazából semmi, némelyiket hoztuk magunkkal, némelyeket eltanultuk, a védekező stratégiánk részei voltak. Az volt az illúziónk, hogy velük talán biztonságosabb vagy célravezetőbb, miközben nemigen szerettünk eddig se rájuk nézni. Mert ki szereti magát irigynek, kicsinyesnek, boszszúállónak, arrogánsnak, manipulatívnak, önzőnek - és folytathatnám - látni? Senki. Letagadtuk. Simán.

Most szépen leválnak rólunk, ha elfogadjuk őket. Igen, köszi, ez is én voltam. Egy másik énem.

Mások árnyékaira se szerettünk rálátni, de most már ezt se lehet eltussolni, ha szeretnénk se.

Talán Te is tapasztaltad kedves Olvasóm, mostanában, hogy tűnnek el régi kapcsolatok és emberek az életünkből, mert erőteljesebb az Árnyékuk, mint jómaguk. És ez néha megrendítő élmény, érzékenyen érint, de rendben van ez is.

Azt érzem és gondolom, hogy mi emberek közös véget írtunk az Életünk forgatókönyvének, ami a nagy változásról szól, bár egyénileg a végkimenetele sokak számára még kétesélyes. Ehhez érdemes tennünk magunkért.

Kívánok jó egészséget, kitartást, megbízható társakat és haladjunk tovább, együtt.