10 minute read
ORWELL VAGY HUXLEY? Kinek lett igaza?
Szász Dávid
ORWELL VAGY HUXLEY? Kinek lett igaza?
Avagy utópiák és a jelen
Aldous Huxley (1894-1963) 1932-ben íródott Szép új világ (Brave New World), valamint George Orwell (19031950) 1949-ben publikált 1984 című könyve meghatározó, klasszikus irodalmi művek, melyek örök hivatkozási alapként szolgálnak a társadalmi utópiák és disztópiák (azaz negatív utópiák) témakörében. Habár megjelenésükkor többnyire sci-fi irodalomként voltak számontartva, a jelenkorban kísérteties belegondolni, mi minden valósult meg az általuk leírt ideákból és jövendölésekből. Az emberi természet és a hatalmi struktúrák elemzésének szempontjából mindkettő tűpontos látlelet, ha más-más aspektusait és kimenetelét ábrázolják is a jövő társadalmi berendezkedésének, a hatalom természetének és problematikájának.
Orwell félt azoktól, akik megfosztanak minket az információktól. Huxley félt azoktól, akik annyira sokat adnak nekünk, hogy passzivitásba és egoizmusba süllyedünk. Orwell azoktól tartott, akik betiltják a könyveket. Huxley attól tartott, hogy a Hatalomnak nem lesz oka betiltani egy könyvet, mert nem lesz senki, aki el akarna olvasni egyet. Orwell attól tartott, hogy az igazságot eltitkolják előlünk. Huxley attól tartott, hogy az igazság a lényegtelenség tengerébe fullad. Orwell attól tartott, hogy foglyul ejtett kultúrává válunk, Huxley ezzel szemben attól, hogy triviális kultúrává, amely a feelingnek, az élvhajhászatnak és a felszínességnek él. Amint Huxley a Szép új világ című művében megjegyezte: utópiája alapja, miszerint a polgári libertáriusok és racionalisták, akik mindig készen állnak a zsarnokság elleni küzdelemre, „nem vették figyelembe az ember szinte csillapíthatatlan étvágyát a figyelemelterelés iránt.” Orwell művében, az 1984-ben az embereket a fájdalom keltése, míg Huxley Szép új világában a földi örömökben való tobzódás irányítja. Röviden, Orwell attól tartott, hogy amit utálunk, az tönkretesz bennünket. Huxley ezzel szemben attól, hogy amit szeretünk, az tesz tönkre.
A sok helyütt téves közhiedelemmel ellentétben Huxley és Orwell tehát nem ugyanazt jövendölték. Orwell arra figyelmeztetett, hogy felülkerekedik rajtunk egy kívülről kikényszerített elnyomás. Huxley elképzelése szerint egyetlen Nagy Testvérnek sem kell megfosztania az embereket autonómiájuktól, érettségüktől és történelmüktől, ez nem szükséges ahhoz, hogy irányítás alá vonhatóak legyenek. Ahogy ő látta, az emberek meg fogják szeretni az elnyomásukat, imádni fogják azokat a technológiákat, amelyek elveszik gondolkodási képességeiket.
A két szerző által vázolt klasszikus disztópiák mintha két teljesen más világrendet ábrázolnának; az uralkodók végső motivációja azonban ezekben a regényekben ugyanaz marad: kiküszöbölni az elnyomó rezsimekkel szembeni esetleges ellenállást és felkeléseket, valamint teljes konformitást és engedelmességet kivívni annak érdekében, hogy megtartsák az abszolút hatalmat, és ennek megfelelően érdekeiknek megfelelően kormányozzanak.
A kérdés az, hogy a jelenkorra vetítve melyik utópia tűnik úgy, hogy meg fog valósulni, vagy melyik az, ami már meg is valósult?
Véleményem szerint többféle válasz létezik, és ha jobban belegondolunk, mindkét utópiának van alapja, valamint a művek megírását megelőző vagy követő történelmi eseményeket vizsgálva, igazságtartalma is.
Azonban az Orwell-i utópia (a regény 1949-es megjelenését, és az akkori világpolitikai helyzetet, és elsősorban az akkor a fejekben még igen élénken élő 2. világháborút) sokkal inkább a 20. század, és általánosságban a háborúk, elnyomó rezsimek korszakára rímel, illetve kulturális sajátosságait alapul véve a keleti diktatúrákra (pl. a jelenleg is a Mao-i diktatúrára hajazó Észak-koreai rezsimre), míg a Huxley féle utópia szinte teljes egészében a jelenkor (azaz a viszonylag konszolidált békeidők, és elsősorban a kapitalista Nyugat) dilemmáit és valóságát festi le.
A huxley-i disztópia és az orwelli disztópia összehasonlítása és szembeállítása különböző sarkalatos kérdéseket vet fel: Melyik vetület hasonlít a ma tapasztalt valósághoz? Melyik spekuláció reprezentálja legjobban mai társadalmunkat?
A puszta elnyomáson keresztüli orwelli elmélet a világ különböző részein megfigyelhető ma is, mivel az uralkodó hatalmak manipulatív retorikája miatt az igazság és a szabadság helyett, az abszolút félelem beültetése a különböző irányító testületek erejének kulcsa. A világ különböző részein a félelem társadalma, vagy a megfigyelő társadalom a közösségi médián, a populizmuson, a demagógián és a propagandán keresztüli folyamatos manipulációval és megfigyeléssel jött létre.
Mivel azonban Orwell látásmódja részben a világ különböző részeire korlátozódik, úgy tűnik, hogy Huxley narratívája inkább képzeli el és ragadja meg a mai világot, mivel látásmódja jobban illeszkedik a mai kor problémáihoz. Globális fogyasztói kultúra uralkodik, a társadalmi osztályok rétegződésének hatása sok kultúrában erősen érezhető, különösen a COVID-19 világjárvány folyamatában (a gazdagok és a szegények teljesen eltérő tapasztalatai a pandémiáról). A mai világ számos társadalmában inkább az élvezet, a hedonizmus és a boldogságkultusz, mintsem a kérdésfelvetés és a kritikai gondolkodás kultúrája figyelhető meg.
Mind a huxley-i, mind az orwelli víziók erős figyelmeztető narratívákként működnek különböző módon, figyelmeztetve minket a kihívást jelentő rendszerszintű társadalmi problémákra, a puszta tudatlanság lehetséges következményeire, az elnyomó rendszerekre és a szabadság megsértésére.
Huxley Szép új Világ-ának hedonista disztópiája a promiszkuitás, a beetetés, és a konzumerizmus örömteli és kiútként szolgáló megengedésével, valamint állandó népszerűsítésével a korlátlan örömök átmeneti illúzióját, és hedonista értelemben vett boldogságot kínál. Emellett azonban a társadalmat 5 kategóriából álló szigorú kasztrendszerbe sorolja, és mesterséges megosztottságot tart fenn: ezek az osztályok az Alfák, Béták, Gammák, Delták és Epszilonok. Eme csoportokat különféle rögzült szerepekbe kondicionálják, korlátozzák és megakadályozzák a társadalmi mobilitást, és az emberi képességek fejlesztését, valamint ragaszkodnak az örökös fogyasztáshoz, a „Jobb a lecserélés, mint a javítás” állami mottója révén (ezt a társadalmi kondicionálást a családi kötelékek lerombolása, és az érzelmi kötelékek megelőzése, valamint a közvetlen pszichológiai kondicionálás fokozza); a hypnopaedia (alvás-tanítás) vagy a neo-pavlovi kondicionálás gyakorlata, hogy elriassza a gyerekeket a könyvektől. A fenti intézkedések mindegyike elnyomja az egyéniséget, és manipulatív társadalomtervezést kényszerít ki, hogy az abszolút hatalmat fenntartsa egy szabad „utópisztikus” társadalom leple alatt.
Azt gondolom, ha valaki még nem kapta be a horgot, és képes a mai világot kívülről és objektíven szemlélni, Huxley disztópiáját szinte teljes egészében rá tudja vetíteni a jelenkorra.
Két kulcs, a technológiai fejlődés, az ezáltal biztosított kényelem, majd az ebből fakadó tech-függőség mindennapjaink része. A kasztrendszer, ha nem is írt, és direktben szabályozott, de jelen lévő folyománya a társadalmi egyenlőtlenségek kiélezésének, az uralkodó elit azon törekvéseinek, miszerint a minket körülvevő világot urakra és szolgákra tagolja. A vagyonbeli és hatalombeli különbségek számottevők, a gazdag és szegény rétegek közti szakadék egyre mélyül (“nekem mindent, neked semmit”). A “gyerekek elriasztása a könyvektől” a technológiai újítások, az okostelefonok, a kreativitás és önálló gondolkodás elaltatása révén szintén tetten érhető. Korábbi cikkekben már taglaltuk a technológia hatását a fiatalokra, akik a mélységi információk, az önálló kérdésfelvetés és kritikai megközelítések helyett, zanzásított információkra vannak kondicionálva, hogy tökéletes alkotóelemekké váljanak egy felgyorsult, eldologiasodott, profitorientált világban.
Orwell 1984 című kultikus munkája ezzel szemben egy totalitárius és teljesen pesszimista világrendet ábrázol, amelyet Óceániában az autokratikus kormánypárt irányít egy korlátozó ideológia segítségével. Az orwelli disztópia a puszta állami elnyomást, és az ideológiai államapparátusok Althusseri értelemben vett könyörtelen gyakorlatát ábrázolja. Számos elnyomó eszközt alkalmaznak az abszolút hatalom fenntartására. A folyamatos megfigyelés, a kémkedés, valamint a beszéd -és íráscenzúra arra szolgál, hogy alázatosságra kényszerítse az embereket, az új hivatalos nyelv, a “Newspeak” bevezetése pedig segít elpusztítani minden szót, amely egy esetleges felkeléssel kapcsolatos, így lehetetlen még az ellenállás gondolata is („A Newspeak lehetetlenné teszi a gondolatbűnözést is, mert nem lesznek szavak, amelyekkel kifejezhetnénk az ellenállás fogalmát”)
Veszélyes és korlátozandó a művészi önkifejezés is, hasonlóan a náci Németország művészetdefiníciójához, miszerint nem tekinthető értékes művészetnek az, ami nem a Birodalom ideológiáját szolgálja. „A drámai művészet, ahogyan jelenleg visszaélünk vele, semmiképpen sem katartikus; ez csupán az érzelmi maszturbáció egyik formája. A legritkább dolog olyan művészt találni, akinek a jellemét nem rontotta el a hivatása. Senki sem szokhatja meg az önkifejezést, senki sem használhatja személyiségét arra, hogy egyfajta hipnotikus hatalmat gyakoroljon mások felett, és ezáltal mentesüljön a rendszer szabályai alól.”
Huxley félt, hogy az igazság a lényegtelenség tengerébe fullad. Aggasztotta a túlzottan szervezett világ és a konform társadalom, amelyből hiányzik az egyéniség és a kreativitás – „a teljes szervezettség rémálma”. Felismerte, hogy az apátia nagyobb veszélyt jelent a demokráciára, mint az elnyomó, öncélú diktátorok.
(El kell ismernünk, hogy Trump nem „győzött” 2016-ban, hanem az apátia győzött. Trump kevesebb szavazatot kapott, mint McCain 2008-ban vagy Romney 2012-ben, de Hillary Clinton több millióval kevesebb szavazatot kapott, mint Obama. Az emberek lemondtak az eredménytelen, pragmatikus baloldali vezetőkről.)
Orwelli olvasatban a hatalom célja semmi más, mint maga a hatalom fenntartása. A hatalom nem szolgál, hanem önmaga érdekében létezik.
Amikor Bob Hawke-ot 1983-ban Ausztrália miniszterelnökévé választották, egyik első kijelentése a következő volt: „A kormányon való tartózkodás elsődleges célja a kormányon maradás. Nem lehetsz a változás hatékony eszköze, hacsak nem vagy kormányon.”
Ez a kijelentés felfedi a hatalom reálpolitikáját. A népi demokráciában az ideálokat gyakran célszerűség és pragmatizmus révén kell kompromittálni. Az eszmék és az emberközpontú, könyörületes politikák sokak szerint gyengeségre utalnak, míg a kemény vonalas politizálást, a könyörtelen, sőt kegyetlen kiállásokat határozottnak tartják, ami erős vezetést feltételez.
A szocialista kormányok általában fennkölt eszméket hirdetnek ugyan, de amikor hatalomra kerülnek, gyakran gyorsan feladják ezeket az ideálokat, hogy fenntartsák az irányítást. Orwell idejében a spanyol polgárháború felnyitotta a szemét az orosz kommunista kormány hitehagyása kapcsán. A második világháború alatt további bizonyítékokat látott arra vonatkozóan, hogy a Brit Munkáspárt feladja elveit a hatalom megszerzése érdekében. Az 1984 című regény sok tekintetben figyelmeztetés az eszmék eróziójának veszélyeire.
Orwell könyvében bemutatja, hogyan jutott a párt legitim módon hatalomra, de pusztán azért, hogy állandósítsa a múltbeli totalitárius rezsimek (mint például a középkori despoták, a katolikus egyház és a fasiszták) gyengeségeiből tanult állandó hatalmat.
O’Brien elismeri, hogy a párt a magáért a hatalomért akar kormányozni, nem érdekli őket a közjó, kizárólag az emberek és az elméjük feletti hatalom. „A hatalom nem eszköz; hanem végcél.”
A könyvben ábrázolt Párt tanult a múlt hibáiból, és több fronton is tökéletesítette a tömegek feletti abszolút kontrollt. Először is a hatalom kollektív; nem egy egyén irányítja, hanem egy olyan összeesküvés, amely folyamatosan megújul és ezáltal örökké képes uralmon maradni. Másodszor, a Párt, mindenkori hatalmát szenvedéssel, fájdalommal, félelemmel tartja fenn. Nincs hűség, kivéve a párt iránt. Az egyének, családtagok között a bizalom legapróbb formája is megsemmisül.
A Párt úgy tartja fenn hatalmát, hogy lerombolja az emberiség méltóságát és nemességét. A magánélet elvesztése, a szerelem és a szex átpolitizálása, a propaganda, és a gondolatkontroll a nyelv leépülésével egyetemben, a történelem irányítása és az igazság elferdítése, önindítványozott terrorizmus, állandó háború, elterelések, nélkülözés és brutalitás. A múlt totalitárius rezsimjeitől még egy fontos dolgot tanult: ne teremts mártírokat. Mielőtt bárkit megölnének (elpárologtatnának), a szellemét teljesen meg kell semmisíteni. (Lejáratás, karaktergyilkosság).
Orwell hatalom-elméletének a kulcsa tehát az elnyomás, megvonás, egyszóval a Félelem, míg Huxley esetében a kulcs, amivel a Hatalom operál, a jóllakatott tömegek passzivitása.
Orwell elméletével rezonálnak az elnyomó rezsimek (nácizmus, kommunizmus), az Egyházpláne a középkorban tapasztalt - működése, a különféle vallási szekták, ideértve a Szcientológiát, mely egy bizonyos eszme kierőszakolt követtetésével és kondicionált, előírt viselkedésformák, szabályok, és fékek rendszerével operál.
Huxley elmélete szerint pedig a Hatalom leginkább a konzumerizmussal, egy programozott és beetetett fogyasztói társadalom kialakításával, a kreativitás és egészséges mértékű megkérdőjelezési képesség elaltatásával, illetve az önálló, intakt gondolatok kiküszöbölésével, (illetve a gondolkodók, vagy szemben állók perifériára űzésével, ellehetetlenítésével) tartható fenn.
Fentiek ismeretében, és azon a Hegel általi kijelentésből kiindulva miszerint “a történelemből azt tanuljuk, hogy nem tanultunk belőle semmit,” biztos, hogy jó ötlet hagyni, hogy pont az új generációkat neveljék le a Huxley (vagy Orwell) általi kiemelt fontosságú művek (és ha már itt tartunk általánosságban a könyvek) olvasásáról, akik az ezekben leírtak alapján esetleg végre rádöbbennének, hogy az orruknál fogva vezetik őket?
Felhasznált irodalom: Nebo-lit.com, valamint Neil Postman: Amusing ourselves to death című könyve
