Gyógyítható állapot Magyarországon a közöny?

Petkovics Alexandra

Gyógyítható állapot Magyarországon a közöny?

- interjú Nagy Renáta Nikole-al az NRN Privée tulajdonosával

A közöny egyfajta nemtörődöm állapot, mely során olyan érzelmek kerülnek elnyomásra, mint a motiváció, szenvedély, empátia, törődés vagy akár az izgatottság. Egy közönyös ember nemtörődöm módon viszonyul embertársaihoz és a világ érzelmi, filozófiai vagy fizikai dimenziói felé. Miért van az, ha valaki elesik az utcán, a többség csak elsétál mellette? Miért van az, hogy olyan kevés támogatás jut az állatmenhelyeknek? Miért van az, hogy csak a karácsony szellemében kapunk észbe, hogy ideje lenne jót cselekedni másokért, és ezt is sokan “csak” külső nyomás hatására teszik? Miből tart, egy már nem használt takarót odaadni egy olyan embernek, akinek nincs fedél a feje felett? Az ehhez hasonló kérdések egymás után sorakozva várják a választ, de az egyszerűen nem akar megérkezni. Nem túlzás kijelenteni, hogy hazánkban fertőző betegség a közöny. A közöny, mint társadalmi jelenség, különösen veszélyes, mert lassan, észrevétlenül lopakodik be a mindennapjainkba. Magyarországon is erősödően tapasztaljuk, hogy az emberek egyre inkább elfordulnak a társadalmi problémáktól és a saját világukba zárkóznak. Ez a közöny azonban nem pusztán egyéni probléma: lassan, de biztosan bomlasztja a közösségeket, gyengíti az összetartozás érzését, és aláássa a szolidaritást. A közöny ellen tenni csak együtt tudunk, cselekedve másokért, egymásért!

Nagy Renáta Nikole az NRN Privée megálmodója és tulajdonosa minden kollekciójában visszaköszön küldetése, miszerint “mi szívvel-lélekkel dolgozunk azon, hogy Együtt értéket teremtsünk.” Reni a The Advent Soul rendezvénnyel szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy a kulcs a közösség erejében rejlik és ha egymásért teszünk, akkor holnap egy sokkal jobb világban élhetünk. A rendezvény a Heim Pál gyermekkórház támogatására kerül megrendezésre december 10-én. A közöny ellenszeréről, az egymás iránti felelősségvállalásról és a rendezvény kulisszatitkairól beszélgettem Renivel.

...nem mehetünk el egyfajta magasabb gradiens mellett, ami az önismereti utat foglalja magába...

Nem titok, hogy több ízben is érintettük már magunk között az érdektelenség témáját korábbi beszélgetéseink alkalmával és ahogy pár sorral feljebb is említésre került, hazánkban fertőző betegség a közöny. Miért gondolod ezt?

A közöny, mint olyan, az önmagában csak egy szó, viszont mi emberek adunk neki teret és létjogosultságot a tényekhez és helyzetekhez való hozzáállásunkkal. Aki aktív és cselekvőkész a mai társadalmunkban, gyakran szembesül ezzel a közönnyel. Állatvédőként és önkéntesként tevékenykedem ma már több mint 15 éve a kisújszállási állatvédő civil egyesületnél, és ez idő alatt három különböző embertípust, ezáltal hozzáállást tudtam megkülönböztetni. Az első, aki segít, aki jelen van, megoldja, cselekvőkész és szívesen tesz. A másik, aki elköveti az állatkínzást.

A harmadik pedig az, aki a struccokhoz hasonlóan homokba dugja a fejét és nem akar tudomást venni arról, ami körülötte, a nagyvilágban zajlik. Szerintem mindenki számára ismerős ez a mondat, mikor a telefont görgetve mutatunk egy képet egy bántalmazott állatról vagy akár egy beteg gyermekről azoknak a bizonyos ismerősöknek, családtagoknak: „Jaj ne! Nekem ezeket ne mutogasd, az én lelkem ezt nem bírja, annyira sajnálom őket.” Természetesen ez is egy vélemény, amit el kell tudni fogadni, hogy az ő hozzáállása ilyen és ezt tiszteletben is kell tartani. Azonban kérdésként megfogalmazódik bennem, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki állatkínzást követ el vagy elfordul és tudomást sem vesz róla? Tisztában vagyok ezeknek a szavaknak a súlyával, viszont számomra ez a nemtörődöm viselkedés legalább ennyire fájó, hiszen ettől a probléma még nem lett megoldva, pusztán csak a szőnyeg alá lett söpörve.

Vajon ez az egész hozzáállás a társadalom és az azt alkotó egyének részéről ego, menekülés, vagy mi lehet az oka annak, hogy ennyire nem akarjuk meglátni és észrevenni, ami minket körülvesz?

Véleményem szerint ez egy nagyon összetett kérdés, hogy miért nem akarjuk látni ezt. Egy külső okozója ennek a technológiai fejlődés, amely őrületes befolyással van ránk. A digitalizációnak köszönhetően megérkezett egyfajta kényelem az életünkbe, amely teret ad annak, hogy otthonunk kényelméből hozzunk ítéletet helyzetek és emberek felett. Gondolok itt erősen a kommentek áradatára és az ott megjelenő negatív hangvételre. Másrészt mára már befogadhatatlanul gyors lett az információ áramlása, ami egyszerűen túltelíti az embereket. Az érzelmi reakciók elcsitulnak, a figyelem elapad, mert a folyamatos zajban és információáradatban nehéz az igazán fontos kérdésekkel foglalkozni. Az ingerküszöb folyamatos emelkedése oda vezet, hogy egyre több tragédia, szenvedés válik láthatatlanná.

Másrészről pedig nem mehetünk el egyfajta magasabb gradiens mellett, ami az önismereti utat foglalja magába. Minden lépés az egyénnel kezdődik, így ennek olvasatában szeretném megközelíteni a kérdést. Az tapasztalom, hogy sokan nem akarnak vagy nem mernek szembenézni saját magukkal és a traumáikkal. Nem tudomást venni ezekről a lenyomatokról és csak haladni az úton olyan, mintha egy óriási puttonnyal a hátunkon sétálnánk, amibe mázsás köveket gyűjtünk egész életünk során. Az önmagunkkal való konfrontáció a legmélyebb belső fájdalmakat fogja felszabadítani, viszont a leggyorsabban ez az út hozza el a gyógyulást és a kövek apránként kikerülnek a puttonyból, végül már semmi nem nyomja majd a vállunkat.

Közben felmerül bennem a kérdés, hogy rendben, nem nézünk szembe önmagunkkal, mert úgy sokkal könnyebb. Igen, a változás fájdalmas, sőt már maga a felismerés is, hát még, hogy beleálljunk a gyógyulásba és a traumák kitisztításába. De mindeközben hol van a társadalmi felelősségvállalás, de ne menjünk ennyire messzire, hol van az önmagunkért tett felelősségvállalás? Hiszen, ha menekülünk ez elől és közönnyel állunk akár a világ, akár olyanok felé, akik rászorulnak a segítségre, mit okozunk a társadalomnak, mit okozunk egymásnak, de kezdjük az alapoktól, mit okozunk önmagunknak?

Ha valakinek ártó tettei vannak, nem etikusan éli az életét, de változtatni szeretne, akkor ez esetben ismét magasabb gradienseket súrolunk. Ha rá tudunk nézni amolyan külső szemlélőként a saját életünkre, felismerünk, és elköteleződünk a változás mellett, az már önmagában egy magas szint. Ha még a döntésünket cselekedetekkel is megerősítjük és valóban rálépünk a változás útjára, az maga az önismeret. Sokszor hallom, hogy egy fecske nem csinál nyarat. “Ha csak én teszek, az nem elég, a többieknek is kellene.” Ezzel nem értek egyet, ugyanis minden egy emberrel kezdődik. Pontosan eggyel. Majd csatlakoznak a többiek is. Ugyanis így tudunk hatással lenni a környezetünkre, egymásra, akik hasonlóképp tenni szeretnének, azok megfogják a kezed és veled haladnak majd az úton. Összességében szerintem nagyon fontos a szándék, ami a belső hajtóerőnk. Ugyanis azokkal lehet akcióba lépni, aki visszafog a kezedre és el nem engedi azt.

A közöny, mint olyan, az önmagában csak egy szó, viszont mi emberek adunk neki teret és létjogosultságot a tényekhez és helyzetekhez való hozzáállásunkkal. Aki aktív és cselekvőkész a mai társadalmunkban, gyakran szembesül ezzel...

Maga a szándék megszületése is már az önismereti út része. Hiszen a szándék, ahogy említetted egy belső, belőlünk fakadó motiváció. Azaz nem egy külső nyomás hatására való cselekedet, hanem egy belülről fakadó tett. Létezik szerinted, hogy ha valaki amiatt kezd el segíteni másoknak, mert - erős szóval élve - kötelezik rá, akkor átfordul benne egy idő után és megszületik a valódi szándék, amely már belülről fakad?

Igen, ha megüti az illető ingerküszöbét, akkor átfordulhat. Befolyásolja ennek gyorsaságát a közöny mértéke, ami az adott személyben él, hogy milyen mélységekben határozza meg a cselekedeteit. A kérdés, hogy a hatás, mely éri az embert, berúgja nála az ajtót, vagy éppen csak kopogtat? Erre a kérdésre is több válasz lehetséges. Nem vesz tudomást a kopogásról vagy meg sem hallja azt. Felfigyel rá, de nem nyit ajtót. Vagy konkrétan átszakad az ajtó és azonnal cselekvésre készteti.

A történet nem fekete vagy fehér, sokat számít, hogy ki honnan jön, milyen neveltetést kapott, mit látott? Lehet egy jószándékú, kedves ember, aki soha nem gondoskodott állatokról, nála máshol húzódik az ingerküszöb. Viszont pozitív befolyással ez az ingerküszöb elmozdítható. A befolyás nem egy negatív szó, bár napjainkban több negatív jelentéssel bír. Ha a hatásgyakorlás jó irányba történik, akkor cselekvővé tehetjük az embereket. Kezdetben nem biztos, hogy tudni fogják a hogyant, de az nem baj, az megérkezik az út közben. A lényeg azon van, hogy tegyük meg azt, ami tőlünk telik.

A segítségnyújtás véleményem szerint anyagi helyzettől függetlenül megoldható. Mégis sokan hivatkoznak arra, hogy nincs erre keretük, emiatt inkább nem is segítenek. Hogyan vélekedsz ennek kapcsán?

Ha valaki nem teheti meg, teljesen érthető és rendben van! Viszont két kérdés merül fel bennem, ha most kezdetben maradunk az állatmenhely témakörnél: Voltál már kint valaha menhelyen? Például segíteni etetni, kitakarítani vagy pusztán megsétáltatni őket és okozni nekik pár szép pillanatot a rácsokon kívül? Aki valaha volt, az tudja jól, hogy hatalmas adomány egy puha pokróc a hideg éjszakákon, egy edény, amiből ehetnek az állatok, egy üveg hypo a fertőtlenítéshez. De ha ezek még mind drága cikknek számítanak, akkor csak menj ki és sétáltasd meg. Adj az idődből egy órát segítségül. Adj lelki gyógyulást nekik a te idődből. Így, ha igazán ott vagy Vele, akkor Te is gyógyulsz majd.

Itt nyakon csíphető az oda-vissza hatás, amivel vissza is érkeztünk a kör elejére, az egyhez, ahhoz az egyhez, aki megtette az első lépést. Ezek alapján mit gondolsz, mi lehet a közöny ellenszere?

Sokszor hallom, hogy nekem nem olyan a családom, a párom, én ezt nem tudom megoldani. Ezek mind olyan kifogások, melyek igazából nem valós kifogások. Így a válaszom a kérdésedre nem más, mint a közösség ereje. Ha az emberekben van egyfajta elköteleződés egy inspiratív közösség irányába, akkor lehet rá igazán pozitív hatással a többiek cselekedete. Ha egy olyan impulzív közösség tagja vagy, akik hatására megerősödnek benned a belső értékek, a tettek iránti vágy, és növekszik az értékteremtés érzése, akkor szerintem ez lehet egy ellenszere a közönynek. Tartja a mondás: lassú víz partot mos. Ha mindig csak egy kicsit teszünk, egy apró lépést, hogy konkrét példát is mondjak, egy kopott edényt, amit már elhasználtál, tudsz nélkülözni az életed hátralevő részében? Sokan félreértik szerintem, és rögtön arra gondolnak, hogy mennyi időt és pénzt visz el a segítségnyújtás. Nem kell azonnal mindent. A kulcs a következetes apró lépésekben rejlik. Az emberség, az együttérzés és a szolidaritás azok az értékek, amelyek nélkül nem működhet hosszú távon egy társadalom. Emiatt gondolom, hogy óriási jelentősége van annak, hogy újra megtanuljunk érzékennyé válni a körülöttünk lévő világra. Úgy érzem csak akkor élhetünk újra egy jobb társadalomban, ha felfedezzük egymásban az értékeket.

A beszélgetésünknek úgy érzem a legmélyebb üzenete az elmúlt percekben hangzott el. Amelyre egy gondolattal rögtön csatlakoznék is. Érintettük az online tér brutális hatását ránk nézve. Nem lehet, hogy a kulcspont ebben van, ha viszszafordítanánk a kommunikációt vagy más irányba terelnénk, akkor több ember rábírható lenne a segítségnyújtásra?

Azt gondolom mindig az egyénen múlik, hogy azt a hatalmas kincset, ami egy óriási kényelem, milyen irányba fordítja. A folyamatos zaj hatására a figyelem apad, az érzékelés csökken. Az emberek felelőssége ott kezdődik, hogy most elég volt a nyomkodásból és leteszem a telefont. Vagy ott, hogy odaírom-e azt a minősítő kommentet még, mert épp ehhez van kedvem. Vagy megközelítem a másik oldalról, közösséget építek, mert elérek bárkit és mindenkit határon innen és túl, és kiállok egy jó ügy érdekében. Ezek mind a mi döntéseink. Az teljesen rendben van, hogy minden az egyénnel, azaz az “énnel” kezdődik, hiszen, ha az én tányérom üres, nincs erőm, hogy megtöltsem a többiekét. Ezek alapján határozottan egyetértek azzal, hogy valamelyest szükséges önzőnek lennünk. Mert ha az egyén rendben van, akkor tud segíteni másokon. A kérdés csak az, hogy azt az időt, amit arra fordítunk, hogy rendbe hozzuk magunkat, hogy együnk - ezt valóban önmagunkkal és a saját fejlődésünkkel töltjük? Senkinek sem könnyű, mindenki úton van. Az önkénteseknek sem könnyű, óriási lelkierőt kíván és önfegyelmet, hogy odalépjen és megcsinálja. Szembenézni a fájdalommal, a rosszal mindig emberfeletti erőt kíván. Sokszor bele sem gondolnak abba, amit látnak. Csak csinálják, mert belülről jön az érzés, hogy ez helyes és tennem kell.

Kiemelkedően fontosnak tartom ebben a szülők hozzáállását, hogy megmutassák gyermekeiknek, akik a következő generáció alkotói, hogy hogyan tudnak segíteni másokon, mit jelent a gondoskodás, hogy ez valóban egy hosszú távú, közös felelősségvállalás legyen.

Én vidékről, Kisújszállásról származom, ahol sok állat vett minket körbe a mindennapokban. Általában minden szombaton délelőtt édesanyám megfogott bennünket a nővéremmel és a helyi menhelyre vitt, ahol segítettünk abban, amiben épp tudtunk. Ez egy három - négy órás elfoglaltságot jelentett, ami alatt akadtak félelmetes pillanatok is, ugyanis nem mindig áldottak a körülmények. Viszont már gyermekként szembesülni azzal, hogy vannak helyzetek, amelyek fájdalmasak, például mikor két kutyus bántja egymást vagy segíteni kell egy olyan ebnek, akit emberkéz bántott, óriási leckéket hordozott magával. Bent maradtam a helyzetben, konfrontálódtam és segítettem. Odaadást, felelősséget, empátiát tanulhattam. Óriási értéket kaptunk édesanyámtól, amiért életem végéig hálás leszek neki.

A kulcs a következetes apró lépésekben rejlik. Az emberség, az együttérzés és a szolidaritás azok az értékek, amelyek nélkül nem működhet hoszszú távon egy társadalom. Emiatt gondolom, hogy óriási jelentősége van annak, hogy újra megtanuljunk érzékennyé válni a körülöttünk lévő világra.

A cselekvés, ami igazán meghatároz. Az üres szavak mögött, a bántás mögött rengeteg minden húzódhat. De vajon nem azzal tehetjük a legtöbbet, hogy csak csendben cselekszünk?

Biztos vagyok benne, hogy az Olvasók közül is szinte mindenki kapott már ígéretet, ami végül nem lett betartva. Azt is gyanítom, hogy ezekkel az ígéretekkel tele van a padlás, mindenkinél. Mindezen gyönyörű szavak, ígéretek mellett, mennyi a valós cselekvés? Mennyire más a súlya annak, mikor csendben odaállok, és csak egyetlen kérdést teszek fel: Miben lehetek a segítségedre? Őrületesen fontosnak tartom, hogy csak abban az esetben ígérjünk, ha azt valóban be tudjuk tartani. Felelősséggel tartozunk egymás felé, mert a kimondott szavainknak és a kijelentéseinknek komoly súlya van. Régen egy kézrázás is elég volt a megpecsételésre és jaj annak, aki nem tartotta a szavát. Ugyan ma már szerződéseket írunk, de a kimondott szavaink után a nem cselekvés minket határoz meg. A nem reagálás, az elfordulás vagy a másik szeme elől való eltűnés ugyanúgy a közöny meghatározó tünetei.

Régen nem mindig pénzzel fizettek az emberek, hanem teszem azt az egyik azt mondta, adok neked egy tyúkot, a másik cserébe adott egy kacsát. A csere már évezredek óta az életünk része, melynek három formája ismert. Az első a bűnözői csere, amikor te adsz nekem, én elveszem, de vissza nem adok cserébe semmit. A másik a sima csere, amikor én adok neked ötven forintot, cserébe tőled is kapok ötven forintot. A harmadik a bőséges csere, ami számomra a legkedveltebb állapot, amikor, ha kapok tőled két gombóc fagyit, akkor én négyet adok cserébe vissza, mert hálás vagyok, hogy amikor nekem szükségem volt rá, tőled kaptam. Törekedjünk a bőséges cserére. :)

A célod, a küldetésed pedig nem kevesebb, mint a közöny gyógyítása, sőt akár kijelenthető, hogy leszámolás a nemtörődöm viselkedéssel. A The Advent Soul rendezvény a Heim Pál gyermekkórházban gyógyuló gyermekek számára szervezett adománygyűjtő esemény, mely december 10-én kerül megrendezésre. Hogyan fogant meg a rendezvény gondolata benned?

Ahogy említetted is december 10-én kerül megrendezésre az adventi lélek elnevezésű rendezvényünk, ahol a Heim Pál gyermekkórházat fogjuk támogatni a jegyértékesítés száz százalékával. Partnereink, pedig az általuk megálmodott különböző módon támogatják a gyermekkórházat. A támogatás szellemében kerül megrendezésre ez a gálaest, ahol szeretném ezt a közösséget egybe forrasztani, ahol közösen egy jó ügy érdekében állunk ki. Az én személyes misszióm, mindamellett, hogy felhívjam a figyelmet a közönyre, és arra, hogy ez napjainkban milyen fertőző betegség hazánkban, nagyon szeretném ezzel a mozgalommal szó szerint berúgni az ajtót. Meg szeretném ütni azt az ingerküszöböt a lehető legtöbb embernél, hogy a lehetőségeihez mérten, legyen száz forintja vagy százezer forintja, de tegyen valamit a gyerekekért, akiknek valóban szükségük van a támogatásra. Ha valaki egy plüssmackóval tud hozzájárulni a gyűjtéshez, pontosan többet tett, mint az, aki nem tett semmit. A helyszínen jelen lesznek azok a gyermekek is a kórházból, akik orvosi felügyelet mellett elhagyhatják kórtermeiket. Érkezik a Mikulás is, aki ajándékokat fog osztogatni. Ha valaki nem csak fizikailag, hanem lelkileg is ott lesz velünk a jelenben, azt garantálni tudom, hogy olyan érzelmi töltéssel fog távozni, hogy utána úgy fogja érezni, akár a csillagokat is le tudná hozni az égről. Minden olyan partner és ember csatlakozását várjuk ehhez a gálaesthez, akár online, akár személyesen a rendezvényen, akik önzetlenül, empátiával telve szeretnének egy jó ügy mellé állni és lehetőségeihez mérten támogatni azokat, akiknek szükségük van rá. Mert az a szempár, aki visszanéz ránk, minden fájdalmat és nehézséget felülír majd és szívünkbe remény költözik az egymással való törődés által!