TANULNI A HOGYANT

Kovács Katalin

TANULNI A HOGYANT

Nem az élet mondja ezt meg. Ezt csak te mondod.

Elkapott. Igaz, könnyen adtam magam, na de mégis… Ki tudna ellenállni? Süppedős ágy, szélesvásznú álmok, szégyenletesen szentimentális nosztalgia. „Desiderium febris.” Retró-láz. Ez okozhatja, hogy félrebeszélek, mert tudvalevő, hogy a latin bölcsességek kétheti népszerűsítése Bőhm bácsi asztala volt. Fenti tényállás ismeretében briliáns olvasóim már kitalálhatták: „Szomszédok” által fertőződtem. Ohh, a nyolcvanas-kilencvenes évek miliője! A bennem élő örök gyermek ujjongva gyűrte magába a vattacukor ízű és illatú emlékezetes és boldog pillanatokat. A 45. epizód táján kezdett belenyilallni a gyomromba. A túlzott cukorfogyasztást okoltam eleinte, mi mást, hisz a mind megette (bevette) egyenes ági következménye, hogy megfájdul a hasa tőle. Ennyire káros lenne az édes máz? Az bizony. Elfedi a valóságot.

Még fél tucat epizód kellett hozzá, hogy leessen a tantusz, nem a fényes bevonat okozza gyomorfekélyes panaszaimat. Maga a panasz okozott panaszt a testemben. Hogy mit össze nem panaszkodnak az emberek ebben a sorozatban!? Eleinte fel sem tűnt, hogy minden második jelenet merő panaszkodás, elvitte a showt a múltidézés mámora. És most, hogy a hatásfokozás jegyében hétszer is szerepel panaszkodás szavunk főnévi avagy igei formájában ebben a bekezdésben (és csakis ezért, mert máskülönben allergiás vagyok eme publicisztikai baklövésre), ideje megdönteni uralmát egyszer s mindenkorra. Le vele!

Mondja, mi a gondja? – ha kérdezném, mit felelne, úgy az élet dolgait s miegymást összevetve, ha csak úgy mellékesen, felszínesen, nem bántón és tolakodón érdeklődésemnek engedve, velem szóba elegyedne?

Zokszó lenne rá a válasz.

Rossz, csúf, lehetetlen, egyetlen és egyenetlen ilyen ez az élet-pálya, bú, baj, bánat, keserűségebből merít, ebből markol kinek semmi más a kosarába’.

Mielőtt minden költő kardjába dőlne e rögtönzött szösszenet láttán, nyugalomra inteném a népet. Nem alkotok több költői mémet. Csupán jól esett belekóstolni valami olyanba, ami eddig kimaradt az életemből. És mennyi ilyen van még! Könyvek sorakoznak, mik megadni készülnek magukat énnékem, szívbéli impressziók lenyomatai. Kalandos ösvények kacsintanak, kezeiket nyújtják felém, megszédülök a lehetőségek sokaságától. A versírást most egy széles mosoly kíséretében lehúzom az „Én még sohasem” listámról, és felírok helyette három másikat. Imádom ezt a listát. Meg akarom hódítani, magamévá akarom tenni egészen.

Nem az élet korlátoz engem, hanem én saját magamat. És milyen igaza van, ott a térkép a kezemben régóta, mely kinyitja a világom előttem, ha úgy akarom, vagy börtönömmé lesz kívánságom szerint.

Jobb napokon valóban így gondolom, a hétköznapok útvesztőjében igazából feszélyez. Az én kosaram sem különb, mint a másé: kis kesergésre való hajlam, némi mártírság, cseppnyi megfelelési kényszer okozta görcsösség, semmiségnek címkézett kilátástalan helyzetek. Látszólag könnyed tartalom, hisz mindenből csak épp egy kevés, az én éveken át szorgalmasan gyűjtögetett egyedi kollekcióm prominens darabjai. Ez van. Benne, bennem, így hát én is ebből markolok. Nem panaszkodásképpen mondom, de minden egyes darabjáért kőkeményen megharcoltam! Egészségem nem kímélve temérdek időmet áldoztam rá, épp ezért kitartok mellette. Mert így szokás.

Pár nap múltán újfent engedek a folytatásos teleregény csábításának. Megint bököd. Hiszti, nyafogás, nyugdíjas nyomor, nélkülözés, adó, áfa, növekvő bűnözési ráta. Bla bla bla. Rinya, rinya, rinya. Tényleg csak ez megy nekünk, magyaroknak?

Kiborulok, mert a kritika okán magamra ismerek: legtöbbször nekem is sír a szám. Nem tetszek magamnak. Engem szúr ez a szálka. El akarom távolítani.

Kiboríthatom-e kosárkámat, hogy tartalma guruljon szerteszét, el tőlem, jó messzire? Persze, semmi akadálya, ez a része sima liba. Huss, volt, nincs. Következő lépés: ülni szép nyugodtan, és várni. Várni, hogy jöjjön végre valaki, mutassa az utat, erre az erdő, itt a szép szamóca, arra a gomba, hűs patak majd szomjadat oltja, útközben majd kincseidre lelsz. Mint a mesében. Hosszasan gyűrögetem kezemben a fentebb emlegetett papírdarabot, gyöngybetűi titkos útvonalat rejtenek, térképet egy igaz élethez. Türelmetlen vagyok, duzzogok. Ezerszer is felteszem a kérdést:

Miért nem jön már? Noha minden egyes pillanatban tisztában vagyok azzal, hogy soha nem is fog.

Az a valaki én vagyok. Magamat várom be.

A kiült tévéfotelt kidobom, lomtalanítok. Dolgozik bennem a CSAKAZÉRTIS.

Egy kedves ismerős szavai csengenek fülembe:

„Nem az élet mondja ezt meg

Ezt csak te mondod.”

Nem az élet korlátoz engem, hanem én saját magamat.

És milyen igaza van, ott a térkép a kezemben régóta, mely kinyitja a világom előttem, ha úgy akarom, vagy börtönömmé lesz kívánságom szerint.

A csüggedtség és nyavalygás az utolsókat rúgja bennem, igaz hangom most születik. Nem panaszkodásképpen mondom, de jó ez így.

Írásomat Szepes Mária sorai ihlették: „Nagy szükség van a lélek valódi orvosaira, olyanokra, akik segíthetnek kivezetni az embert maga teremtette csapdájából… Aligha van ennél méltóbb szolgálat.”