A karma kérdéskörei - Dönthetek-e a létezésemről?

Fényhalmi Beatrix

A karma kérdéskörei

Dönthetek-e a létezésemről?

Figyeld meg a kérdést, honnan jön? Ki akar nem létezni semmilyen formában tovább és miért? Csak a szenvedő én tudja ezt szándékolni, semmi más. Aki szenved, az éned, aki különállónak hiszi magát minden mástól. Éppen ezért a kérdés szenvedésből és tudatlanságból fakad. Nem negatív értelemben, hanem csupán megosztottságból, ezt hívom sokszor tudatlanságnak. Így látszik, hogy értelmetlen ezzel a kérdéssel is foglalkozni, mert az én akar többé nem létezővé válni, ami vicces, mert az én illúzió, ereje addig van, míg azonosulás történik. Enélkül az én gyengül, előbb-utóbb meghal, így teljesül a kívánságod, hogy ne létezz többé, hiszen a megvilágosodásnál pont ez a rész fog meghalni, aki nem akar többé létezni. Paradoxon. Amikor elfáradunk már és a szenvedésünk hatalmas, akkor gyakran szeretnénk nem létezővé válni, ki meghal úgy, hogy sose reinkarnálódik sehol, semmilyen formában, mert nem akar többé érezni. Ez a vágy azonban a megvilágosodás, felébredés utáni vágy, ami az egoisztikus világkép halála. Légy bizalommal önmagadhoz, hogy mikor kész vagy a teljes önmegadásra, akkor meghalsz. Minden rész, aminek most hiszed, érzed, gondolod magad, minden kukába kerül. Akkor Ki Vagy Te? Otthon, barátok, párkapcsolat, család, pénz és minimális táplálék mellett Mi marad belőled, ha semmid nincs? Megszámlálhatatlanul sokszor meditáltam ezen a kérdésen és mindig segíthet visszatalálni magamhoz.

Lehetetlen nem létezőnek lenni.

Végleges felébredés? (maradandó?)

Erről Adyashanti nagyon világosan beszél, így nem ennek a milyenségéről, hogyanjáról szeretnék beszélni, hanem arról az esetről, amikor már úgy érzed megtörténhetett volna, üres vagy, nincs kapaszkodód, de mégsem érted miért nem vagy felébredett. Persze éppen ezért, mert van még kérdező.

Nem találkoztam olyannal, aki belement volna ebbe a témába, de saját magamból kiindulva fontosnak érzem, mert az emberek nagy részénél így működik.

A legtöbbünknél sok kisebb-nagyobb felébredések történnek, de a kondicionáltság miatt újra azonosulásba, nehézségekbe ütközünk. A felébredések pillanatában nem teljes az egó feloldódása és újabb énképeket alakítunk ki, melynek okai még régi sérelmek, emlékek, érzések, amik nincsenek felismerve, begyógyítva. Sajnos csak azt vagyunk képesek elengedni, ami már Egészben ott van. Végig kell menni az egó megerősítésén, hogy legyen egy erős éntudatunk arról, kik vagyunk, ezután képes feloldódni.

Többször is átmehetünk ezen a folyamaton, miszerint lesz egy erős énképünk néhány hónapig, évig, ami összeomlik, romokban heverünk, keressük magunkat, aztán újabb énkép alakul ki, ami megint összeomlik valamikor. Mindezek védelemként vannak jelen, mert az énnek valami oknál fogva szüksége van még védelemre, és ezt az okot minden egyes szinten meg kell látni. Rétegről-rétegre haladva válnak tudatossá, egységessé, így minden tudatszintnél újabb felismerések, oldódások zajlanak. Minél letisztultabb a tudatunk, annál mélyebben vagyunk képesek emlékezni, rálátni és oldani. A sérült részeket, melyek legtöbbje gyerekkorunkban alakult ki, egy része pedig fiatal felnőttként, újra át kell élni és a teljes átéléssel, megengedéssel azonnal érezzük mivel lehet azt a részt gyógyítani. Néhányan képesek vagyunk erre önmagunktól, másoknak segítségre van szükségük. Ebben nagyon komoly segítség lehet a szimbólumterápia.

Akiknek van bátorságuk megfigyelni a belső folyamataikat, bármilyen fájók is azok, ott megjelenik egy nagyon mély tudás, bölcsesség, mellyel később találkozhat is valamilyen formában. Megismeri a saját szimbólumrendszerét, hogyan próbál a tudattalan rész kommunikálni vele, akár álomban is. Ez a szimbólumrendszer valójában nem is a sajátja, hanem mindenkire úgyszintén Igaz, mert Igazból fakad. Meglehet, úgy érzed, már nem tudsz és nem akarsz azonosulni semmilyen énképpel, csak Azzá szeretnél Lenni, mégis stagnálsz egy szinten. Ennek oka egy belső védekezés, egy nagyon fontos és romokban lévő részünk, melyről nem veszünk tudomást, megtagadjuk, elnyomjuk, vagy pusztán elfelejtjük. Időre van szükségünk, hogy a legnagyobb traumáinkat megengedjük feljönni a tudattalanból. A legnagyobb sérelmek, blokkok a legmélyebben vannak bennünk elrejtve, így minden tudatszintnél lerántunk magunkról lepleket, melyek egyre nehezebbek és a leges legnehezebb marad a végére. Hallgatni a belső hangra és elfogadni azt, olykor nagyon keménynek mutatkozik. Ilyenkor fontos, hogy észrevegyük az érzések, érzelmek elfojtását, a közönyt vagy közömbösséget, melyet védőfalnak kiépítettünk. A fal mögött hatalmas energiák vannak fogva tartva, melyekhez ajtót kell nyitnunk, hogy feljöhessenek.

Bármennyire is azt hisszük túl vagyunk rajta, vagy nem akarunk megint foglalkozni a haragunkkal, sértettségünkkel, elhanyagoltságunkkal; ezek védekezések, hárítások, melyek nem engedik megláttatni, amit meg kell. Az érzést, ami fizikailag is megjelenhet a gyomorban, hasban, gyomorszájnál, mellkasnál vagy torokban, figyeljük meg, adjunk neki energiát, hogy berántson és feljöhessen, tombolhasson, ami akaratlanul is emlékeket fog előidézni; ha a figyelmed, koncentrálásod erre valódi.

Az emlék ezután gondolati síkon jelenik meg, ami alapján ítélkeztél, ahogy látod most; utána viszont, ha hagyod az érzést felerősödni képekkel, az emlékben/emlékekben fogod találni magad. Újra átéled, mintha csak ott lennél és észreveszed mi folytódott el akkor, mi nem jöhetett ki abban a formában, ahogy éppen meg akart jelenni. Sírógörcs, harag, engesztelhetetlenség nyelése, tűrése rezzenéstelen arccal, mert nem mutathattad ki, nem mondhattad ki? Ezek most felerősödve fognak előjönni és most megengeded nekik, hogy ami akkor elmaradt, az tomboljon, amíg kell. E folyamat után történik az öngyógyítás, megbocsájtás és kioldódása a tudatalattiból. Ha a sérelmek sokszorozva több évtizede egymásra rakódtak, nyomódtak, melyek hasonló energiájúak, egyazon mintázatúak; akkor egy-egy emlékbe elképzelhető, hogy többször is alá kell szállnod. Azt hihetnéd ez felesleges, minek feltépni a sebeket, az idő majd megoldja, elfelejtődtek. Ez a kollektív hit ezzel kapcsolatban.

Minden, ami nem került feldolgozásra, az elfojtódik, elfelejtődik, míg felduzzad akkorára, hogy a gátadat áttöri. Ez az oka az érzelmi kitöréseknek. A felejtés sok esetben az elme védekező mechanizmusa, melynek nincs köze a memóriához. A Tudat a tárolóház, a memória a gyakorlatiasabb dolgokért felelős, amire itt és most lehet szükséged. A gátak lebontásával rövid időn belül hozzáférhetsz emlékekhez, melyekkel még dolgod van. Honnan tudod, hogy dolgod van vele?

A tagadás és védekezés a legjobb válasz. A sérült részek összerakásával automatikusan együtt kell járnia egy egós énkép megjelenésével, hogy megtaláld magad benne. Az elme szintjén kell megtalálnod azt, aki vagy, bármennyire is tudod, hogy illúzió. Ez a helyreállt énkép képes az elengedődésre, mely egyre tartósabb Világosságot eredményez. Ezért lehetséges, hogy a jelenlegi blokkok feloldódása hatással van a múltra és a múltban feloldódott sérelmek hatással vannak a mostra. Oda-vissza működik az egyidejűség miatt. Fogalomalkotás miatt használjuk a múltat, jövőt, elmúlt életeket; de semmi nem történt régebben, mint ami egy perccel ezelőtt volt. Talán semmi nem volt, csak van, ettől átjárhatóak a tapasztalatok.

/Lélekajtók a Tudatosságba az Ön-Ismeretig/