Szabó Ádám almái

Serfőző György

Szabó Ádám almái

Mindig megörvendeztet, ha olyan kortárs alkotásba botlok, ami komolyan elgondolkoztat. Főleg, ha a témája úgy tágítja a vele kapcsolatos elmélkedést, hogy közben nem gravitál el tőle semmilyen aspektusban. Ádám almái - ez egy önkényes címadás és nem összekeverendő az azonos című skandináv film-csodával – vagy eredeti címen Almák-Plasztikai sebészet, egy ilyen munka. Első ránézésre nem tűnik túl komplexnek ám az a kérdés, amit direkt vagy inkább indirekt felvet, egy váratlanul mély alkotássá nemesíti számomra. De ki is ez az Ádám?

Szabó Ádám szobrászművész munkássága számos ilyen alkotást foglal magába. Egy meglehetősen aktív művészről van szó, számos egyéni és csoportos kiállítás áll mögötte, s eredményeit többek között a Munkácsy-díj és a AICA-díj is fémjelzi. A közelmúltban volt szerencsém egy előadásához, amin 2001 és 2023 között készült munkáit mutatta be. Korai alkotói sajátossága volt a munkafolyamat előtérbe helyezése, a videó dokumentáció és a stop motion eljárással való kísérletezés. Ezzel a tényleges alkotást nem a munka végső állapotával, hanem az oda vezető úttal határozta meg. Ezek a munkák néha fordított alkotási metódust követtek, a komplexből az egyszerű felé haladva.

Jó példa erre a tyúk és a tojás. Egy kőből faragott tyúkot lépésről lépésre rétegről rétegre dokumentálva átfaragott egy méretarányos tojássá. Ez az eljárás nem kis energiát igényel s kivitelezésnél mégsem választ egyszerűbb technikát. Az a kitartás és precizitás, amit tanúsít munkája során elismerendő, még akkor is, ha gyakran a végeredmény szobrászati és képzőművészeti minősége, úgyszólván nem nagy eresztés. Ezen túl sokszor feltűnt az a kritika, miszerint munkái nem “rendes” szobrok, ez az állítás részben igaz, hiszen nem a munka végén álló - néha nincs is ilyen - szobrászati produktum a mérvadó. Ellenben inkább szól magáról a szobrászatról, s annak folyamatáról, vagy épp annak misztikájáról. A fűbe fektetett kőből kihajtó kő rügyek jó példák erre.

A véleményem szerinti legjobb munkája minden pozitívumot magába foglal, amivel Ádám jogosan illethető. Ennek kiindulása az általa fa plasztikai sebészetnek nevezett koncepcióból adódott, miszerint különböző fák odvait, hasadékait foltozta be. Ám e tevékenység hatását évekbe telt volna kivárni, így tovább lépett akképpen, hogy a fákat lecserélve, sérült gyümölcsöket “javítgatott” ki. Az új matéria új jelenséget hozott, ugyanis a kipótlót kis szegmensek körül pár órán belül bebarnuló gyümölcs felülete az eljárás hatását már sokkal rövidebb időintervallumban engedte kibontakozni. Fél nap alatt a gyümölcs sérült állapotból egésszé majd ismét sérülté vált, így szinte magától értetődő volt a következő lépés. Újra és újra kicserélte az elbarnult foltokat, egyre nagyobb és nagyobb szegmenset kivágva és egyre nagyobbal behelyettesítve azt, e folyamatot dokumentálva - ugye ebből született maga a munka, stop motion animáció képében - lehetett látni, ahogy az alma kvázi kicserélődött. Itt akarva-akaratlanul felvetette a Thészeusz hajója-paradoxont, miszerint: „A hajó, amelyen Thészeusz és emberei elhajóztak és biztonságban vissza is tértek, egy harmincevezős gálya volt. Ezt az Athéniek egészen Phaléroni Démétriosz idejéig megőrizték. Időről időre leszereltek róla régi palánkdarabokat, ezeket új, még nem használt darabokra cserélték ki. Így a filozófusok számára a hajó a továbbfejlődés vitatott kérdésének folyamatos megnyilvánulását képviselte, mivel közülük egyesek azt állították, hogy a hajó ugyanaz maradt, ami korábban volt, más részük azt mondta, többé már nem ugyanaz.”

Ádám almájánál is felmerül a kérdés, vajon ugyanaz az alma maradt-e a tányéron, mint amit letett oda. Ugyan két alma szegmenséről beszélünk, de ez ránézésre az összeillesztést követően alig feltűnő.

Amint a gyümölcs megérett, kvázi elérte kifejlett korát, csak úgy, mint minden más, elkezd öregedni, a sebzett rész mentén barnulni és romlani kezd úgy az eredeti, mint a pótolt területen.

Ugyanaz a hatás megy tehát végbe mind két szegmensen, ha a folyamat nem lenne megszakítva a végeredmény kapcsán már sem különbség, sem nyom nem marad a korábbi kiegészítésekre. Tehát mért ne lenne az alma része a cserélt felület is? A tárgyon nem változtat, hiszen a folyamat, amit akár az alma életének is nevezhetünk, ugyanúgy megy végbe - ha kissé gyorsabban is - a beavatkozás után is, hasonlóan, mint egy szervátültetésnél. Nyilván egy kis hézag mindig marad majd a két test között, továbbá az illesztés mentén az alma héján, ami jobban vizsgálva feltűnhet. Ám épp mivel nem feltűnő s esztétikailag továbbra is egy szép egész(séges) testet látunk, megléte közel irreleváns.

Mindazonáltal konstatáljuk, hogy nem egy egyszeri beavatkozásról beszélünk! Előbb vagy utóbb az alma eredeti teste szorosan értelmezve kikerül a rendszerből, nem? Nos ez nézőpont kérdése. Az utolsó fázisban, már egy egész almára volna szükség a barnult felület cseréjhez, de miért is kéne addig elmenni? Az, hogy melyik a pótlás és melyik a pótolt, bármikor felcserélhető és csak az eljárást végző személytől függ, hogy végig ugyanabban a szerepben maradnak-e. Ha úgy dönt, hogy a pótlás, akár százalékosan akár tömegét tekintve, már meghaladta a pótoltat, minden további nélkül felcserélheti státuszukat. Így az alma, ezen elmélet szerint örökké él.

Mi lenne, ha az ember minden egyes szervét, ami élete során valamikor működésképtelenné válna, képesek lennénk lecserélni úgy, hogy működésük beillik az adott szervezetbe? Előbb utóbb eljönne az az arány, mint Ádám almájánál, amikor a cserélt szervek, tagok, sejtek aránya meghaladja az eredetiekét. Akkor egy új ember születik?

Mi az, ami nem cserélhető, ha meg akarjuk tartani az eredeti személyt? Ádám almáinál egyértelműen a magok a válasz. Ha a magokat megtartjuk az eredeti almából, mert ez minden nehézség nélkül kivitelezhető, akkor az alma utóélete is megmarad annak, ami eredendően végbement volna. Persze az ember esetében ez már egy megválaszolhatatlan kérdés, pusztán a példa és az eszmefuttatás lezárását jelöli. Ennek egyszerű oka, hogy a lélek transzplantáció a fa plasztikai sebészettől eltérően kivitelezhetetlennek és még kevésbé értelmesnek hangzik.

E projekt tovább alakult, variálódott, ha úgy tetszik. A végére, kvázi egy botanikus Frankenstein szerepét felvéve, különböző gyümölcsöket varrt össze új fajtákat és kompakt gyümölcssalátákat teremtve. Ezek már kevésbé elgondolkodtató, de annál szórakoztatóbb munkák lettek.

Végeredményben Szabó Ádám egy igen üde színfolt a kortárs képzőművészet palettáján, munkái végtelen kitartásról és elhivatottságról tanúskodnak, mindemellett technikai tudása és precizitása a nem kimondottan komplex alkotásait is minőségi munkákká teszik. Ám amik igazán jól sikerültek, azok mély értelmet szolgáltatnak nem csak a szakmában jártas közegnek, és elismerő hümmögésre bírnak. Külön méltatást érdemel részemről, hogy a premissza nincs teljesen elrejtve, jobban mondva túlárnyalva, helyesebben ködbe állítva. A képzettársítások rövid szemlélés után félreérthetetlen választ adnak a műalkotásokkal kapcsolatos manapság leggyakoribb kérdésre: mit is látunk pontosan? Ami pedig a válasz után következik, nos az az, ami egyedül és igazán a nézőre tartozik.

fotó: szeifertjudit.com, artotek.hu, indagaleria.hu