Generációs mintáink meghaladása –mit tanít a szabad festés?

Rémán Izabella

Generációs mintáink meghaladása –mit tanít a szabad festés?

Arno Stern életműsorozat 3. rész

Miért nem kell a gyermekből „embert faragni”? Azért, mert a gyermek már ember!

Ha ezt halljuk, akkor valószínűleg sokan egyetértően bólogatunk. Vajon hogy néz ki mégis a mindennapos gyakorlatunk, hozzáállásunk a különböző élethelyzetekben? Hányszor javítjuk ki saját vagy mások gyermekeit: hogyan kell szopni, mászni, kakilni, pisilni, ülni, játszani, járni, beszélni, majd egészen hirtelen viselkedni is: nézni, köszönni, nevetni, nem sírni – ha kell, akár jókedvet hazudni; mosakodni, enni, aludni, felkelni, öltözni, vetkőzni, fürdeni, rajzolni, táncolni, énekelni, írni, olvasni, tanulni … majd saját gyermeket nevelni… s a kör bezárult… Új kör indul, nagy lendülettel, a végén mégis a megszokott eredménnyel, és keserűséggel.

A sorozat első részében Arno Stern életét és munkásságát mutattam be átfogóan, a második részben pedig a közösségi együttműködésben kibontakozó egyéni szabadság lehetőségeibe adtam betekintést a Festőhelyen szerzett személyes megéléseim alapján. Ebben a részben azt mesélem el, mit tapasztaltam és tanultam a Festőhely védett terében a generációk együttéléséről, egymás szolgálatáról.

Tele vagyunk szakirodalommal, tréningekkel, tippekkel és trükkökkel: hogyan neveljünk gyermekünkből könnyedén, minél egyszerűbben kívánt formátumú embert?! Mennyivel egyszerűbb, és számukra, számunkra is örömtelibb lenne a gyermekeket „komolyan venni”: emberként tekinteni rájuk. Ez két dolgot jelent. Egyrészt hiteles és következetes életvitellel percről percre „megmutatni”, előttük élni minden olyan alapvető dolgot, amely a világban való tájékozódásukat és érvényesülésüket megkönnyíti: közös életterünk kereteit, a társas érintkezés alapszabályait, a közlekedési szabályokat, használati tárgyaink működését, a tanulás, a pontos, célirányos információszerzés egyszerű módjait stb. Másrészt minden más ügyben és a tanulásukban nem rájuk erőltetni saját szokásainkat és már felhalmozott tudásunkat, hanem csak tanúként, szükség szerint segítőként részt venni saját, hozott tudásuknak a kibontakoztatásában.

Az Arno Stern által működtetett Festőhelyen megélhetjük ezt intenzív formában, „kicsiben”. A Festőhelyen nincsenek korosztály szerinti csoportok. Kifejezetten fontos a teljesen vegyes életkorú csoportok összeállítása a spontán jelentkezések alapján. Egyáltalán nincsenek gyermek-, diák-, ifjúsági vagy idős kedvezmények. Ez nem anyagi vagy árképzési kérdés, hanem alapvető hozzáállás, és annak következetes végig vezetése minden folyamaton. Ahogy már korábban említettem, nincs semmilyen értékelés sem. Arno Stern élet- és a Festőhely működési filozófiájával élesen ellenkezik minden olyan módszer, de akár csak elvárás is, amely megállapítja, hogy egy adott ábrázolás megfelel-e az adott alkotó személy életkorának. A résztvevők a hely szabályait egymástól, puszta megfigyelés alapján tanulják meg; minden másban a saját belső igényeik szerint bontakoznak ki. Arno Stern pedig szolgálatot teljesít: több mint 70 éven át működtette ezt a védett teret, figyelve a résztvevők minden rezdülését, igényét; és kérésre, de gyakran verbális kérés nélkül is teljesítve azokat, hogy a személyes kibontakozás folyamata minél zavartalanabb legyen.

Hallom a kattogást: A Festőhely „csak egy játék”. Az élet azonban nem játék! Ott nem lehet mindezt megengedni! Ha így tettünk volna, még mindig a barlangban ücsörögnénk! A gyermeknek meg kell tanulni alkalmazkodni, keményen dolgozni a céljaiért! Hova is jutna így az emberiség?

Nem tudjuk. Soha nem próbáltuk. Legalábbis emberemlékezet óta biztosan nem.

Amit most ismerünk: az ember szinte fogantatása pillanatától megfelelési kényszerben van. Hány milliméter? Hány centivel, hány kilóval született? Hány grammot eszik? Mennyit hízott hány nap alatt? Átalussza már az éjszakát? Mászik már? Mikor kezd járni? És beszélni? Szobatiszta már? Még szopja az ujját? Milyen foglalkozásokra jár?

Hány nyelvet tanul az oviban? Hány szótagot olvas percenként első osztály első félévének végén? Hány dobogós, hány sportágban? Melyik gimnázium? Mennyire emelt érettségi? Hány pont? Melyik egyetem? Melyik másik egyetem? És a harmadik? Hány év tapasztalat? Mennyi fizetés? Milyen autó? Hány négyzetméter? Hány gyermek (na és hány szülő?)? És az unokák: hányan, mekkorák, melyik óvoda, milyen iskola… ?

Miért? …lázad a gyermek? … jár távoli utakon az unoka? …kerül végül mellőzöttségbe (akár otthonba) az idős, aki élete befejezéseként akár évtizedekig is pályaszélen sínylődhet? Csak idő kérdése, hogy az Élet vastörvényei alapján mikor kapjuk vissza a jó szándékba bújtatott erőszakot, ironikus tudálékosságot, a teljesíthetetlen elvárásokat, végül pedig a teljes elfordulásból sarjadó mellőzöttséget, amelynek csíráit magunk vetettük, és amelynek cseperedő palántáit mi tápláltuk fáradhatatlan meggondolatlansággal.

Láttam 3 generációt, valóban egymást tápláló mélyen gyökerező kölcsönös tiszteletben és szolgálatban élni és alkotni. Ahol a nagyapa szolgálja legmélyebb tisztelettel az unokát, a fiú tanítja az apát, ahol az apa a jelenlétével adja a szabadság ajándékát. Valóban élő egység, amelyben szolgálat és szabadság elválaszthatatlanul, szervesen, egymást szüntelenül tápláló módon kapcsolódnak egymásba.

Azt mondták, létezik egy olyan világ, ahol a felnövekvő generációkon már nem teszünk erőszakot! Hagyjuk őket játszani, hagyjuk őket tanulni… velük, tőlük tanulunk … komolyan vesszük őket, egymást: együtt élünk, együtt alkotunk, együtt fejlődünk; mindenkinek saját helye és feladata van… Azt mondták, aki mást mond, az fél vagy hazudik. Azt mondták, ez a világ itt van.

Könyvajánló:

Naomi Aldort: Gyermekeink kibontakozása, önmagunk kibontakozása

André Stern: Légy, aki voltál! – A gyermekkor ökológiája

André Stern: Játssz, hogy érezz, hogy tanuj, hogy élj!

André Stern: Lelkesedés – Fedezd fel újra a gyermekkor energiáját

Arno és André Stern: Az édesapám, a barátom – A boldog fiúk titka

Arno Stern:

Das Malspiel und das Leben

Das Malspiel und das Kunst des Dienens

Der Malort