13 minute read
A sziget zenésze, avagy a krétai fenegyerek
Szász Dávid
A sziget zenésze, avagy a krétai fenegyerek
Christoforos Papakaliatis portré, és filmajánló
A görög filmművészet egészéről írni vajmi kevésnek bizonyulna egyetlen cikk terjedelme, de a világ mozivásznaira eljutó újabb görög filmalkotások többsége elsősorban a provokatív, felkavaró, elgondolkodtató, és mindenképpen a mély, és a drámai jelzőkkel illethető általában: kezdve az 1983-as Sweet Bunch c. Filmmel, folytatva a 2013-as Miss Violence-szel, az egészen tabudöntögető 2009-es Dogtooth-ig, mely már mélyvíz úszóknak: nem épp ideális választás egy könnyed családi mozidélutánra.
Ahogy az olasz filmművészetben a szívemhez oly közel álló Giuseppe Tornatore, úgy görög vonalon a köztudatba nemrég berobbant, relatíve fiatal Christoforos Papakaliatis neve merül fel elsősorban. Filmjei nem a fentiekben kiragadott példák sorát szaporítják: ezek a filmek közérthetőségük és szélesebb közönséget megcélzó, világos narratívájuk mellett mélyen emberiek, és alapvetően drámai mivoltuk mellett úgy képesek akár romantikusak is lenni a szó jó értelmében, hogy egy pillanatig sem süppednek klisés hollywoodi giccsbe vagy olcsó szentimentalizmusba. A görög drámák legősibb és legnemesebb hagyományait ötvözik a csipkelődő görög humorral, emberséggel, néhol intrikával, olyan egyedi és autentikus atmoszférát teremtve, mely számomra sokkal inkább tükrözi Görögország valódi arcát, mint a sztereotípiákban bővelkedő Bazi nagy görög lagzi, vagy az ehhez hasonló egyéb vígjátékok, melyeket sokan különféle okokból, egyéb kapaszkodó híján Görögországgal azonosítanak.
Christoforos Papakaliatis, görög színész, rendező és forgatókönyvíró 1975. december 23-án született Kréta fővárosában, Heraklionban. Apja, Manolis Papakaliatis krétai származású, édesanyja, Villy Malami szintén görög, de Dél-Afrikában született. A szülők 4 éves korában elváltak, ezért Christoforos végül Athénban nőtt fel édesanyjával és öccsével, Filippos-szal. Ezen kívül van még két testvére apja második házasságából, Stefanos és Nara.
16 éves korában olvasott egy hirdetést, amelyben színészt kerestek a Studio ATA produkciós cég egyik tévésorozatába. Egy sikeres szereplőválogatást követően első szerepét még iskolásfiúként, Dimitra Papadopoulou Oi Aparadektoi című sorozatában kapta, majd további sorozatokban is részt vett. (Ezen sorozatokat jelen cikkben nem taglaljuk részletesebben, tekintve, hogy azok kizárólag a görög televízió számára készültek, ezért soha nem kerültek ki a nemzetközi piacra, és hazánkban végképp nem hozzáférhetőek.)
Papakaliatis életének legjelentősebb fordulata 1999-re datálható, akkor döntött úgy, hogy függetlenné válik, és elkezdi saját tévés projektjeit. Így 24 évesen megírta első forgatókönyvét Életünk egy séta címmel, amit végül a görög Mega Channel mutatott be.
Első televíziós munkájának sikere zöld utat nyitott egy sor újabb televíziós produkciónak, majd 2002-ben a Three Wishes (Három kívánság) című tévéfilm következett, melynek forgatókönyvét ismét önállóan írta.
2012-ben régi dédelgetett álmát megvalósítandó egy időre felhagyott a sorozatgyártással és a mozi felé fordult, ezt megelőzően viszont színházi színészként is kipróbálta magát: még 2011ben Wolfgang Amadeus Mozart szerepét alakította a Dimitris Lignadis által rendezett Amadeus című darabban a Bretania Színházban.
Ezt követően a veterán Catherine Deneuve és a német film egyik színész géniusza, a már korábban sokszor emlegetett Sebastian Koch mellett szerepelt az Iannis Smaragdis által rendezett „God loves Caviar” című játékfilmben.
2012. karácsonyán mutatták be első saját játékfilmjét, melynek címe What if… (Mi lett volna ha…) A filmre több mint 500 000 jegy kelt el, és több mint négy hónapig moziműsoron tartották Görögországban.
What if (Mi lett volna, ha…) (2012)
Mi lett volna, ha… egy romantikus melodráma Dimitris (Christoforos Papakaliatis) és Christina (Marina Kalogirou) főszereplésével, mely a 2000es évek végi görögországi válság korában, Athénban játszódik. Dimitiris 33 éves korára agglegény, gondtalannak látszó életet él, szobatársa egy nőstény németjuhász, akit Lonesome-nak (Magányos-nak) hívnak. Egy este Lonesome sétálni szeretne menni. Dimitris megpróbálja elbliccelni a sétáltatást, de a kutya hajthatatlan. A döntés, miszerint kiviszi-e, vagy sem, a legmesszemenőkig befolyásolja a jövő alakulását. Ha Dimitris kimegy, találkozik Christinával, élete szerelmével. Ha bent marad, nem találkozik vele. Létezik igaz szerelem? Milyen hatással van az emberekre egy súlyos gazdasági válság, és hogyan tehet tönkre egy párkapcsolatot? A történet két különböző szemszögből, illetve kimenetellel fut le előttünk.
A film cselekménye alteregókat, párhuzamos történetszálakat és alternatív univerzumokat foglal magában, amelyek végül összefonódnak. A párkapcsolati viszontagságok és a romantikus dráma szövete mögött azonban a film jóval mélyebb rétegeket rejt.
A Mi lett volna, ha… többek között bemutatja a görögországi női emancipáció lassú folyamatát, a nők munkaerő-piaci helyzetének alakulását és a feminista értékek következményeit is, a nemek közötti egyenlőségre irányuló felhívásokat, amelyek az 1960-as években kezdődtek el. 2012-ben a Mi lett volna, ha… a harmincas éveikben járó görög nőket mutatja be, akik még mindig próbálják megtalálni helyüket a változó világban: Christina a munkanélküliséggel, de a feleség és az anya szerepével is küzd. Egy rövid időre ő lesz a családfenntartó, míg férje az otthon maradó szülő.
E film egy olyan korszak kulturális terméke, ahol az embereknek különösen nehéz volt a történelmi valóságot a maga teljességében és öszszetettségében megragadni, ezért ennek a valóságnak a töredékeit közvetíti, olyan módon, ahogy a főszereplők a tévéképernyőn követték az eseményeket.
Nem teljesen igaz ezzel együtt, hogy a válság korszakának történelmi valósága hiányzik a filmből, de a legjobb indulattal is erősen hígított és sterilizált formában: például a „színes fantázia” történetben egy rövid felvétel látható Dimitris-ről, amint az előtérben futó görög rohamrendőrökkel találkozik. Egy másik jelenetben a házas Dimitris nézi a híreket, és a háttérben zajló társadalmi zavargásokat kommentálja, Christina pedig teljes tagadásban van, csak amiatt aggódik, hogy vendégei nem jelennek meg vacsorázni. Az eseményre való utalás röpke jellege nem teszi lehetővé a néző számára, hogy elgondolkodjon a tévéképernyőn rövid időre megpillantottak valódi okán és hátterén. (2008 decemberében a Kostas Karamanlis jobboldali kormánya alatti pénzügyi és szociális válság napokig tartó kiterjedt társadalmi zavargásokba torkollt a görög fővárosban, amelyet az váltott ki, hogy egy rendőr meggyilkolta a 15 éves diákot, Alexandros Grigoropoulost. Papakaliatis a lázadásjeleneten való időzés helyett azt gyorsan a nemek közötti konfliktusokról és a házasélet banalitásairól szóló jelenetre cseréli.)
Tény, hogy a nemek, és a szexualitás reprezentációjában találjuk meg a Mi lett volna ha… ideológiáját a legtisztábban. A narráció/dialógusok egyrészt kifejezetten azonosítják a pénzügyi válságot a nemi szerepek és a szexuális identitás válságával. Christina azt mondja: „Ez a pénzügyi válság olyan, mint a kapcsolatok. Olyan ez, mint amikor hirtelen rájössz, hogy a párod megcsal.” Másrészt a film reduktív módon a nem kielégítő szexuális életnek tulajdonítja azokat a problémákat, amelyekkel a párok szembesülnek a pénzügyi válság idején. Végül, amikor Dimitris (aki a filmbeli szerepe szerint filmrendező) megpróbál egy ötletet adni a producerének, az utóbbi válaszol:
- Dokumentumfilm [romantikus] kapcsolatokról? Mi ebben az aktuális?
- Mindenkit érint.
- A válság az, ami mindenkit érint.
- Igen, de tudod, mennyire közel áll egymáshoz a kettő?
A megoldás tehát, amelyet a film a pénzügyi válsággal kapcsolatos mindenféle konfliktusra és kérdésre (osztálymegosztottság, társadalmi egyenlőtlenségek, munkanélküliség, bevándorlás) kínál, a romantikus szerelem: a szerelem, mint transzcendentális erő, időtlen, lényegi, nem pedig üres jelző, amelynek az ideológia tartalmat ad, olyan tartalmat, amely különböző történelmi és kulturális kontextusokban változik. Papakaliatis narratívájában azonban eme ideológiai folyamat hamarosan lelepleződik a „zord valóság” történetében, amikor egy nyíltan házasságtörő feleség (Maria Solomou) ironikusan beismeri, hogy amit ő és férje (Fanis Mouratidis) hagyományosan „szeretetnek” neveznek, az nem más, mint unalmas vacsorák idős rokonaikkal.
Papakaliatis valahol alattomos ideológiai fegyvert eszközöl a “film a filmben” megoldással, melyet a dokumentumfilmjében megszólaltatott idős házaspár szerepeltetésével hajt végre: a páros„bölcs” beavatkozásaival, józan, banális közhelyeket ad tanácsként a válsággeneráció(k) számára, és történelmi párhuzamot von azokkal a nehézségekkel, amelyekkel az emberek a korábbi évtizedekben Görögországban szembesültek. A szövegnek ez a konzervatív álláspontja tökéletesen összhangban van a kortárs görögországi neoliberális és neokonzervatív diskurzussal, amelyet a status quo újságírók és kommentátorok, politikusok, de művészek, akadémikusok és értelmiségiek is alkalmaznak, akik a radikális megoldások ellen szólnak, és ehelyett türelmet, társadalmi konformizmust, nemzeti egységet, békés és kulturális megbékélést hirdetnek.
A Mi lett volna ha… másrészről egy film a gender nosztalgiáról. Egy idealizált, mitikus időről szól, ahol minden dolog, beleértve a nemet és a szexualitást is, egyszerűbbnek, kiszámíthatóbbnak és biztonságosabbnak tűnt – a patriarchátus számára. A film tulajdonképpen magáról a nosztalgiáról nosztalgiázik.
A témaválasztás nagyrészt megmaradt Papakaliatis 2015-ös Enas Allos Kosmos/Worlds Apart című filmjében is, de ott már egy fokkal tovább megy, nem csak felvillantja a válságot, mint miliőt, afféle háttérként, hanem annak a következményeivel is bőségesen foglalkozik.
A Worlds apart (itthon Határtalan szerelem címen ismert) filmeposzt 2015 karácsonyán mutatták be, amelyet saját maga írt, rendezett, producerként és az egyik főszerepet is ő játszotta. A film 4,5 millió eurós bevételt hozott, mely az elmúlt 10 év legnagyobb kasszasikerének számított Görögországban, és 2017-ben külföldön is bemutatták. A film promóciója keretében Papakaliatis több mint 15 városba utazott Görögországban, és külföldön.
Worlds Apart (Határtalan szerelem) (2015)
Görögország politikai és társadalmi-gazdasági gondjai adják tehát a hátteret Christoforos Papakaliatis következő nagyszabású drámájának is, amely három-három, görög és külföldi szereplő közötti szerelmi történetet mesél el. Nagy hasznot húzva az Oscar-díjas, kiváló amerikai színész J.K. Simmons szerepeltetéséből, Papakaliatis igazi mesterművet hozott létre, ami véleményem szerint minden méltató szót megérdemel (melyeket, pár kíméletlen kritikától eltekintve Papakaliatis meg is kapott).
Mindhárom történet Athénban játszódik, amelyet széles körű szegénység és a bennszülött, valamint bevándorló népesség közötti erőszakos feszültség sújt. Az első és legformálisabb történet Daphné-ról (Niki Vakali), egy fiatal görög lányról, és Farris-ról (Tawfeek Barhom), egy szíriai menekültről szól, aki a segítségére siet, amikor több férfi megtámadja. Addig nincs lehetősége kifejezni háláját, amíg a férfi meg nem találja a buszon, és vissza nem adja törött telefonját. Szerelem bontakozik ki köztük, és titokban találkoznak olyan helyeken, mint az elhagyott repülőtér, ahol Farris (más szírekkel együtt) meghúzza magát. Az epizód másik kulcseleme, Daphne apjának, Antonisnak (Minas Chatzisavvas), egy csődbe ment boltosnak a dühe, aki elvesztette üzletét, és elszegényedéséért a menekültek okozta bűnözési hullámot okolja. Mivel nincs más dolga, és haragjának nincs egyéb kiútja, egy erőszakos bevándorlóellenes csoport földalatti zsarnokává válik, mely csoport rendszeresen vadászik a migránsokra. Aztán egy rajtaütés közben a repülőtéren meglátja Daphnét és párját.
A történetet Papakaliatis ezen a ponton elvágja. Elvetett azonban egy magot, csak hogy később visszatérjen hozzá. A „Worlds Apart” különálló történetek hármasaként jelenik meg, de ahogy feltárulnak a köztük lévő kapcsolódási pontok, mindegyik tovább gazdagodik.
A második rész Giorgios (Christoforos Papakaliatis), egy nehézségekkel küzdő vállalkozás értékesítési menedzsere és Elise (Osvárt Andrea), svéd hatékonysági szakértő közötti románcot mutatja be. Csak az egyéjszakás kalandjuk után derül ki, hogy Elise-t Giorgios munkahelyének létszámleépítési projektjére kérték fel. Titkos viszonyuk tovább bonyolódik, amikor Giorgios arra kéri őt, hogy kímélje meg kétségbeesett legjobb barátját a leépítéstől, ami tragikus következményekkel jár.
Giorgios boldogtalan házasságban élő, szorongó figura, aki antidepresszánsokat szed, hogy megbirkózzon megromlott házasságával. Elbocsátott munkatársainak könnyeit és kétségbeesését nézi, amelyek egy ponton öngyilkosságba torkollnak, miközben saját maga ellavírozik, és eleinte inkább csak szemtanúja, mint elszenvedő alanya a munkahelyi drámának. Az epizód legszebb mozzanata talán Elise önmeghasonulásaamikor Giorgios szakít vele, de ő is rájön, hogy a gépezet része, és a rábízott projektet az önmagában túl mélyre temetett, de végül mégis előbújó morális érzéke nem hagyja elvégezni.
A harmadik és a katartikus végkifejletet megelőző, legszívbemarkolóbb történet két hatvanéves közötti valószínűtlen románcról szól, akik először találkoznak egy szupermarket előtt. Ők Maria (Maria Kavoyianni), egy boldogtalan görög háziasszony, akinek családja kifogyott a pénzéből, és a csillogó szemű, magányos Sebastian (Simmons), egy nyugalmazott német professzor, aki nemrégiben költözött az országba. Maria eleinte kimondott ellenszenvvel viseltet az anyagilag nála jóval kiváltságosabb helyzetben élő Sebastian iránt, és nem szívesen viszonozza érzéseit, kommunikációjukat pedig ráadásul nyelvi akadályok nehezítik, de Sebastian édes őszintesége, és szeretete végül megnyeri. Kapcsolatuk eleinte abból áll, hogy minden pénteken délután találkoznak a szupermarketben, ahol Sebastian gyümölcsöt és zöldséget vesz Mariának – ez egy romantikus gesztus, ami ostobaságnak tűnhet, ha nem lenne olyan fertőzően… disztópikus.
Nem nehéz kitalálni, hogy a film végére összefüggések születnek a három történet között, és a végkifejletet tekintve ezek az összefüggések igen drasztikusak és elsöprő erejűek. Valójában Papakaliatis olyannyira törekszik arra, hogy a tematikus pontjait kifejtse, hogy a szituációk és szereplők némileg úgy tűnnek, mintha csupán aláhúznák eme pontokat. Ez különösen igaz a melodramatikus első szegmensre, amelynek Rómeó és Júlia ihlette tinédzser lamour-ja túlságosan kiszámítható módon tetőzik.
Bár az összes alakítás meglehetősen hatásos (Simmons német akcentusa talán az egyetlen, ami több kritikát kapott, de azt gondolom, ez elhanyagolható tényező a pazar színészi alakítása fényében) a legkiemelkedőbb talán Maria Kavoyianni a kétségbeesetten boldogtalan háziaszszony szerepében.
A film után a közönség és Papakaliatis is olyanynyira a szívébe zárta, hogy Maria ismét kulcsszerepet kapott a cikk aktualitásául szolgáló legfrissebb opusz, a Sziget zenésze c. sorozatban.
Maestro In Blue (A sziget zenésze), (2022)
A 2022-es évben a görög televíziózástól 11 évnyi tartózkodás után Papakaliatis úgy döntött, hogy visszatér a filmsorozatok világához.
A “Maestro”-t – később Maestro in Blue névre keresztelték, hogy ne keverjék össze a készülő Leonard Bernstein életrajzi filmmel – 2022 novemberben mutatták be Görögországban, eredetileg a MEGA csatorna tűzte műsorára, később viszont a Netflix is átvette sugárzásra - ezzel az első görög sorozat lett a Netflix történetében. A sorozatot már ekkor úgy reklámozták, mint „Christoforos Papakaliatis eddigi legjobb munkáját”
Ez persze némi fanyalgást, és a mindenre elszánt, vérszomjasabb újságírók egy részének hőbörgését is maga után vonta, de a visszajelzések, és a sorozat sikere, majd a folytatásának bejelentése után ezek a hangok nagyrészt elhallgattak.
Papakaliatis játssza a főszerepet, a zaklatott zenész, Orestis karakterét, aki egy napon megjelenik Paxoi szigetén, hogy segítsen megszervezni egy éves zenei fesztivált, ahol beleszeret egy 19 éves lányba. Ez csak a kerettörténet, és ahogy a sztori kibontakozik, kiderül, hogy a sorozat részterületei sokkal érdekesebbek. Hamarosan megtudjuk, hogy egy főszereplőt meggyilkoltak, és minden epizód közelebb visz minket ahhoz, hogy ki a gyilkos, mi az indíték és hogyan történt. A románc hamarosan háttérbe szorul, ahogy többet megtudunk a karakterekről és arról, hogyan kerültek oda, ahol vannak. A „Maestro in Blue” hamarosan felfedi, hogy a sziget szívében szinte mindenki egy titkos valakihez tartozik. A közel ötven éves Orestis beleszeretett a 19 éves Kleliába (Klelia Andriolatou). Klelia bátyja, Antonis (Orestis Chalkias) szerelmes Spyrosba (Yorgos Benos), akinek bántalmazó, nagyképű apja, Haralambos (Giannis Tsortekis) megtiltja kapcsolatukat. Eközben Antonis és Klelia anyja, Sofia (Marisha Triantafyllidou) megcsalta apjukat a helyi orvossal.
A romantikus összefonódások közepette egy gyilkossági rejtély rajzolódik ki. A „Maestro in Blue”-ban sok minden történik, beleértve, hogy minden egyes epizódban más-más karakter éleslátó narrációját hallhatjuk. Ahogy a nézők egyre többet megtudnak mindegyikükről, identitásuk megváltozik, a dráma egyre mélyebb és mélyebb, a szereplők személyisége egyre összetettebb. Az egyetlen karakter, aki következetesen vizsgálható, Spyros bántalmazott anyja, Maria (Maria Kavoyianni), valamint Klelia és Antonis bölcs nagymamája, Haris (Haris Alexiou).
A show talán legnagyobb értéke - megint csak - Maria Kavoyianni színésznő. Fenomenális, szívszorító teljesítményt nyújt, mint kedves, egyszerű háziasszony és édesanya, aki megpróbál megbirkózni azzal a ténnyel, hogy fia meleg. Karakterét az teszi még tragikusabbá, amikor a néző rájön, hogy évek óta családon belüli bántalmazás áldozata, csendben szenved, és a társadalmi előítéletektől való félelmében egy szót sem szól. A Netflix még egy képet is megosztott Kavoyianniról a „Nincs szükség kommentárra” felirattal, hogy reklámozza a sorozatot.
Christoforos Papakaliatis mindig a legjobb kritikákat kapja sorozatai és filmjei kapcsán. A Sziget zenészé-vel sikerült minden eddigi rekordját megdöntenie, és a Netflix forgalmazásában a sorozat 2. évadjának forgatása jelenleg zajlik.
A sorozat elsöprő fogadtatásának titka lényegében ugyanaz a recept, amit előző filmjeiben alkalmazott. Minden alkotása középpontjában elsősorban kisemberek élete, vívódásai, napi gondjai, fiatalkorban hajszolt, majd végül feladott álmai állnak, konfliktusokat, traumákat, de ezen felül idillt, szerelmet, felemelkedést, meghasonulást, öntudatra ébredést, feloldást ábrázolnak. Szereplői többsége nem csak vázlatosan skiccelt, skatulyába gyömöszölhető karakter: Papakaliatisnak félelmetes vénája van hősei jellemfejlődésének, lelki folyamatainak hiteles ábrázolásához, ennek megfelelően karakterei élnek, mindez pedig a lenyűgöző atmoszféra-teremtési képességével megfejelve olyan élményt nyújt, mintha az adott történet részesei lennénk. Ilyen szinten képes közel hozni szereplőit, ez pedig valóban csak a legnagyobbaknak sikerült.
Felhasznált irodalom: Nikitas Fessas (filmiconjournal.com) hollywoodreporter.com, variety.com, eclecticpop.com, és válogatott görög nyelvű cikkek, idézetek.
