A házasság csak egy papír?

Gyurkovics Eszter

A házasság csak egy papír?

Ez egy olyan provokatív, költői kérdés, amire nem létezik „helyes” vagy „jó” válasz, viszont mindenkinek van róla véleménye. Mást válaszolna erre egy boldog házasságban élő férfi, egy háromszorosan elvált nő, egy özvegy, vagy egy olyan meleg férfi, aki azért küzd, hogy hivatalos formában is együtt élhessen azzal, akit szeret. A mai fiatalok reakciója is megérne egy közvéleménykutatást, feltéve, ha még hisznek a házasság erejében. Mindenesetre aktuális körbejárni ezt a témát nyáron, az esküvők főszezonjában.

Elgondolkodtató, hogy a házasság előkészületeire mennyi iparág szakosodott: rendezvényszervezés, dekorálás, catering, külön eljegyzési és házassági gyűrűk. Ma már a legromantikusabb vagy a legmerészebb elképzeléseket is megvalósítják. Egy mesevilágot kedvelő menyasszony minden akadály nélkül öltözhet hercegnőnek, és érkezhet lovashintón, míg ma már az sem feltétlenül ritka, ha az ara gótikus stílusú, fekete ruhában jelenik meg, hogy a cosplayt kedvelő párok Joker-Harley Quinn kettősét ne is említsem. És ez még csak a ruha meg a tematika. Hátravan a vendéglista, a zenekar, a vőfély, a program átbeszélése, egyeztetés a virágossal, az étteremmel meg a cukrászdával, gyakorolni kell a meglepetéstáncot, és még gyertyát sem ártana venni a gyertyafénykeringőhöz… Már csak a felsorolásba belefáradtam.

Tegyük fel, hogy az ifjú pár sikeresen, tele élménnyel és tele pozitív érzéssel élte meg a nagy napot. Másnap összeszámolják a nászajándékba kapott összeget, kifizetik a maradék szolgáltatásokat, esetleg csapnak egy morzsabulit, és mindenkinek megköszönik a jelenlétet. Nem sokkal ezután megkapják az esküvői képeket és videókat, izgatottan végignézve újraélik életük legszebb napját, vadul posztolnak róla a közösségi felületeken, fátyolos szemmel reagálnak a kommentekre, és ha a nagy szervezésekben még maradt erejük, energiájuk és pénzük rá, az esküvő évében talán még a nászút is belefér. Erre mondaná azt a hercegnőnek öltözött menyasszony, hogy ezután „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”.

Ám amíg meg nem halnak, még rengeteg idő telik el. A boldogsághormonok kiürülnek a szervezetből, a pár megszokja a „férj” és „feleség” elnevezést, az esküvői képeket is bekeretezték már, és beköszöntenek az átlagos hétköznapok. A házasságukkal kapcsolatban semmi olyan látványos dolog nem történik, ami annyi szervezést igényelne, mint egy esküvő. Legkorábban a huszonötödik házassági évfordulót szokás nagyobb körben megünnepelni, már aki párként megéli, a többi évfordulón meg legfeljebb beülnek a felek egy ebédre vagy egy vacsorára. Hogy ha A Nagy Napra ennyi szakszolgáltatás áll rendelkezésre, akkor a házasság fenntartására miért nem? Mi történik a „boldogan éltek” és az „amíg meg nem haltak” között?

A jegyesoktatás nem ezt a célt szolgálja. Felkészít ugyan lelkileg a házasság szentségére, de azt már senki nem ellenőrzi, hogy a felek ebből mennyi tanítást építettek bele a hétköznapjaikba. A nagy esemény után ugyanis az ifjú pár teljesen le van… ejtve. Az már nincs kötelezően előírva, hogy évente jelenjenek meg az anyakönyvvezetőnél vagy a papnál, beszámolni házasságuk sikereiről és sikertelenségeiről, legfeljebb pszichológushoz járnak, meg párterápiára. De ha már ilyen jellegű segítségért folyamodnak, akkor ott már több éve húzódó, megoldatlan és meg nem beszélt, súlyos problémák állhatnak a háttérben. Ebből a távból nem is lett volna elvetélt ötlet az évenkénti beszámoló.

Erre a talányra a legtöbben azt válaszolnák, hogy az esküvő jó esetben egy egyszeri esemény, amit méltón, emlékezetesen kell megünnepelni, a házasság meg egy élethelyzet, amit külső körülményektől függetlenül, a pár két tagja tart életben, ők dolgoznak rajta, és rajtuk múlik a frigy kimenetele. Visszakérdezek: akik egy keddi délelőttön, az ebédszünetükben írták alá a városházán a házassági papírokat, azoknak nem lehet sikeres a házasságuk? Akik szűk családi körben ünnepeltek diszkréten kiöltözve egy estebéddel, ők öt éven belül elválnak, mert „nem adták meg a módját”? És akik már jó pár éve házasságban élnek, ők nem kerülhetnek krízishelyzetbe? Nem szabad külső segítséget kérniük? Ha ezt mégis megteszik, ez nem inkább azt jelzi, hogy akarnak dolgozni az ügyön?

Ha a menyasszony a fehér, és a vőlegény a fekete, akkor a megoldás mindig eközött a két véglet között rejlik. Hiszen a házasság, a színszimbolika ellenére sem fekete vagy fehér. Nem mindig rózsaszín, mint az első időkben, de nem is feltétlenül szürke, mint a sima hétköznapok esetén. És mielőtt a színpaletta minden egyes árnyalatához önkényesen hozzárendelnék egy hangulatot, kanyarodjunk inkább vissza a címben feltett alapkérdéshez.

A szkeptikusok, az ateisták, talán az elváltak, és még biztos sokan mások is az egyházat hibáztatják. A vallásos intézmény valóban nem ártatlan a kérdésben, de jó oka volt hivatalos keretbe foglalni két ember együttélését. A birtokegyesítések idejében ez védelmet nyújtott az értékek és a vagyon megőrzésében, és utódokat is biztosított a nemes családok fenntartására, a név továbbvitelére, hiszen csak házasságon belül volt megengedett a szexuális élet. Mindenki maga dönthette el, mennyire tartja be ezt a törvényt, viszont akit rajtakaptak, annak akár az életébe is kerülhetett a testiség.

Szerelemről ekkor még szó sem volt, legtöbbször csak az oltárnál találkozott először az ifjú pár, ráadásul még húszéves koruk előtt. A lányok amint biológiailag megértek a gyermekek kihordására, automatikusan potenciális menyasszonynak számítottak, akár 13-14 évesen is. A fiúk meg a háborúskodások miatt hamar elvesztették az apjukat, a királyt vagy egyéb nemes, vezető személyt, ezért ők sem húzhatták sokáig az időt. A házasság és az utódnemzés társadalmi elvárás volt a vagyon és a jó hírnév fenntartásának érdekében. Az, hogy a férj és a feleség mennyire bírta elviselni egymást, és hogy összeszoktak-e, az senkit sem érdekelt.

A szabad akaratból szövetségre lépés a 20. század találmánya, amit a birtokviszonyok és a családmodell átalakulása hozott magával. Persze még ma is léteznek a világban elrendezett vagy érdekházasságok, többnejűség és matriarchális társadalmak, de most maradjunk az európai hagyományoknál. Nálunk általában az a sorrend, hogy két ember megismerkedik egymással, egymásba szeretnek, összeköltöznek, összeházasodnak és családot alapítanak. A külső nyomás és az időbeli tényező kevésbé dominál, ezért a korhatár kitolódott kb. harmincéves korra, ám ekkor a gyermekáldás nehezített körülményeivel kell a párnak szembesülnie. Viszont valamit valamiért: a harmadik x után a pár mindkét tagja elmondhatja magáról, hogy élt, ismerkedett, tapasztalt, így kevésbé valószínű, hogy megcsalják egymást, és az élettapasztalat a kommunikációban és az együttélés nehézségeinek leküzdésében is sokat segíthet.

Nem csak az egyházra mutogatnak ujjal, hanem megint mások, főleg a férfiak a nőket hibáztatják, szerintük ők erőltetik a házasság-dolgot, hogy ők így biztonságban érezzék magukat. Mégis főként a férfi az, aki megkéri a nő kezét. Ő vállalkozik önként arra, hogy élete hátralevő részét ugyanazzal a nővel élje le. Ő nem az esküvővel kapcsolatos cirkuszra vágyik, hanem bölcsen tűri, hogy leendő neje egy napra királylánynak érezze magát, inkább arra, ami ezután a cirkusz után jön: a – nem szürke, hanem – meghitt hétköznapok. Nem elvárások, hogy a munkából fáradtan hazaeső férj frissen illatozó vacsorára érjen haza, és még csak nem is az, hogy a feleség bármikor rendelkezésre álljon szexuálisan. Hanem szokások, rutinok, apróságok. A feleség kézkrémjének az illata, amivel lefekvés előtt bekeni a kezét. Ahogy reggelente kapkod, mert sokadszori elhatározása ellenére sem sikerült időben felkelnie. És az állandó szóváltások, idegesítő szokások is ide tartoznak. Az esti veszekedések a távirányítóért. Az, hogy a feleség középen nyomja meg a fogkrémes tubust, vagy hogy a zuhanyzása után tele van hajjal a lefolyó.

A nő szemszögéből hasonló példákat lehetne hozni, mert ő is ugyanilyen megszokott, intim apróságokra vágyik. Jogosan vetődhet fel a kérdés: aki egy-két éve tartó párkapcsolatban vagy évtizedeken át tartó élettársi viszonyban él, ott a felek nem tapasztalhatják meg ugyanezt?

Ezzel vissza is jutottunk a téma origójához, a biztonságérzethez. A házasság védelem. Nem birtokot és jó nevet véd, mint régen, de az alapfunkciója megmaradt. Az egymás iránti érzelmeinket védi. Azt a szilárd elhatározást, hogy ez az a személy, akivel meg akarok öregedni. Hivatalos keretet ad a legintimebb, legszubjektívebb, legbensőségesebb érzésnek, a szerelemnek és a szeretetnek. Ahol ez nincs meg, ott béklyóként leng a pár feje fölött a sok „de”, a sok „mi van, ha…”, és egyéb kiskapuk. Azt üzeni, hogy „Jó vagy nálam, szeretlek ugyan, de nyitva hagyok egy ablakot, hátha jön egy jobb.” És ez a szabados, levegőbe való élés előbb-utóbb megmérgezi a kapcsolatot.

Idevágó példa: egy huszonéves párocska jó pár éve együtt élt, és gyereket szerettek volna, de sehogyan sem jött össze. Amint a férfi megkérte a nő kezét, a nő a következő hónapban várandós is lett.

Egy másik, kevésbé rózsaszín példa: egy harminc éve élettársi viszonyban élő pár férfitagja kórházba került a covid idején. Csak családtagok látogathatták. A párja nem számított annak, hiszen sehogy sem tudta igazolni, hogy ők harminc éve együtt élnek. Amint a férfi, szerencsére egészségesen kikerült a kórházból, aláírták a házassági papírokat.

És még egy tanulságos eset: egy szintén jó pár évtizede együtt élő párocskának kettő gyermeke van, akik amint óvodás és iskolás korúak lettek, nem értették, hogy a szüleik miért nem házasok, ha a barátaik szülei azok. Megingott a gyerekeknek a szülőkbe vetett bizalma, sőt a kisebbik gyerek egy ideig vonakodott őket anyának meg apának szólítani. Amikor meg túllendült ezen a dackorszakon, nem tudta szavakba foglalni, hogy ha neki ők az apa és az anya, akkor ők egymásnak kicsodák? Szeretők, ahogyan a nagyobb gyerek megfogalmazta? Hogyan magyarázza meg az apuka a nyolcévesnek, hogy ő hallani sem akar a házasságról? Hogyan győzze meg a gyereket, hogy ő attól még szereti az anyukáját?

Sokan félnek az elköteleződéstől, és ehhez nem kell megrögzött szinglinek lenni. A mai állandóan változó világban, ahol minden lecserélhető, kicserélhető, visszaküldhető és eldobható, a párkapcsolatok minősége is kezd ebbe az irányba mozdulni. Ahelyett, hogy a házasság lehetne az egyetlen biztos pont a párok életében, nem mernek ekkora felelősséget vállalni. És korunk népbetegsége, az önzőség sem segít ezen a tendencián. Mindenki magára van utalva, csak a saját karrierjével és jólétével törődik, eladja a lelkét a közösségi médiában. Az ilyen személy hogyan is tudná megosztani az életét egy másikéval?

Az esküvői divat is erre a gyors körforgású jelenségre hajaz. A menyasszonyi ruhák leegyszerűsödtek, a vőlegényi öltönyök kiszínesedtek. Ma már egyáltalán nem ritka, ha a leendő férj világoskék vagy krémszínű öltönyt visel a nagy napon, amit akár egy hivatalos megbeszélés alkalmával is magára ölthet, és a leendő feleségnek sem kell feltétlenül súlyos strasszokkal díszített, fűzős és abroncsos ruhába bújnia. Ma már léteznek rövid szoknyás, kiskosztümös vagy akár overálos megoldások is, amiket már szalonlátogatás nélkül, egy online ruhaboltból is meg lehet rendelni, és szintén más alkalmakra is felvenni. Ez a változás azt jelzi, hogy egy esküvő nem is annyira különleges dolog.

A lecserélhetőség nevében, a házasságnak is létezik ugyan kiskapuja, a válás, de az meg annyi papírmunkával, pénzzel, idővel és ügyvédek keresgélésével jár, hogy az embernek elmegy a kedve az egésztől. Nem a válástól, a házasságtól.

Ez előbbi procedúra (meg a kevésbé romantikus, ám vagyonos félnél/ feleknél annál praktikusabb házassági szerződés) is modern kori vívmány, ami a merev szabályok lazulásának és az ez iránti igény növekedésének kombinációjában alakult ki. A válásnak is rengeteg nyomós oka lehet: megcsalás, bántalmazás, alkoholizmus, szenvedélybetegségek. Vagy hogy ne rögtön a legsúlyosabb esetekkel dobálózzak, egész egyszerűen kiderülhet a másikról, hogy mégsem olyan, amilyennek őt elképzelte a partner. A házasság, mint lelkiállapot ugyanis óhatatlanul megváltoztat, és sokan feljogosítva érezhetik magukat bizonyos tettekre, míg mások elkényelmesedhetnek.

Ilyen esetekben a kulcskérdés az, szeretik-e egymást a felek annyira, hogy tegyenek a házasságuk jobbá tételéért (persze ha nem sorozatgyilkos az egyik fél). Ha nem, akkor nem érdemes tovább húzniuk egymás idejét, és egy rossz kapcsolatban ragadni. Emberek vagyunk, hibázhatunk. Előfordul, hogy mégsem ő az Igazi. Előfordul, hogy nem a megfelelő partnert választottuk akkor, amikor kimondtuk az oltárnál azokat a bizonyos szavakat.

Vagy amikor egymás nyakába borulva eljegyeztük egymást. Ugyanis hiába kötjük össze szerelemből a másik felünkkel az életünket, az a nagy helyzet, hogy a lánykérés pillanatában a szerelem már nem elég. Az csak egy nagyon erős, biztos alap, amire olyanokat kell ráépíteni, mint magabiztos lelkiállapot, érettség az elköteleződésre, őszinte és nyílt kommunikáció, elvárások és jövőképek egyeztetése, és egy bizonyos fokú érzelmi intelligencia, aminek fejlesztésére nyitottnak kell maradni. Például hogyan viselkedünk egy veszekedés alatt és után, milyen viszonyt alakítunk ki a párunk családjával és barátaival, mennyire vagyunk kompromisszumkészek, és mennyire fogadjuk el szerelmünket a hibáival együtt olyannak, amilyen (ha továbbra sem öl embereket). Ha a lelkünk mélyén érezzük, hogy ezek közül valami hiányzik, akkor se a gyűrűre, se a ruhára ne mondjunk igent.

Ebből is látszik, hogy a házasság folyamatos munka. Dolgozni kell rajta, hogy működjön és fennmaradjon. A „kérem”, „köszönöm”, „szeretlek”, „ne haragudj” és „igazad van” varázsszavak. Lehetne ez akár a jó házasság titka is. Meg persze egymás tisztelete, megbecsülése, elfogadása. Nagy szavak, tudom. Leírni könnyű, megvalósítani nehéz, tudom. De lehetséges.

Vajon a templomi szertartás alatt elhangzott szentbeszéd közelebb visz az igazsághoz, a Nagy Titokhoz? Mit mond a házasságról a Biblia? „Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak, mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak. (…) Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte. (…) Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” (Efezus 5:21-33).

A sok szép gondolat mellett biztos sokan felszisszentek azon, hogy a Biblia engedelmességet vár a nőtől, hiszen ma már egyenjogúak a felek, és a világgal együtt a családi szerepek is megváltoztak. De ez nem rabszolgai, vak engedelmesség, inkább a férj, mint a vezető elismerése. A férfiaknak kell az az érzés, hogy a nő felnéz rájuk, és ezt a nő egészen apró trükkökkel is megteheti, anélkül, hogy feladná önmagát. Például, ha egy agyonemancipált nő mellveregetve össze akarna rakni egyedül egy Ikeás szekrényt, kérjen segítséget a férjétől, utána meg állítsa be őt hősnek. Ez bármelyik ház körüli munkára érvényes. (Vajon ez egy újabb titok lenne?)

Az idézetre visszatérve: hiába fordult a tetejére a világ, a házasság intézménye, jelentősége nem változott meg, a papok kétezer éve ugyanezt a szöveget olvassák fel esküvőkön (a Szeretethimnusz mellett). Ez két egymást szerető ember erős szövetségéről szól, amit jó esetben csak Isten választhat szét. A férfi szeresse a feleségét, a nő meg, a fenti értelmezés alapján, engedelmeskedjen a férjének. Amennyire nehéz, annyira egyszerű. Egyébként is: attól még, hogy a férfi a fej, a nő a nyak, ami azt a fejet mozgatja.

Ahogy a cikk elején utaltam rá, nincs objektív vélemény, az én értelmezésem is megbújik a sorok között. Az viszont tény, hogy alapvetően társas lények vagyunk, és a mai modern együttélési formáktól függetlenül nem kéne hagynunk, hogy lebecsüljék az érzelmeinket. De sem elrettenteni, sem rábeszélni nem akarok senkit. Nem nézem le a harmincöt éves szinglit, aki még nem találta meg élete párját, vagy mert ő maga döntött úgy, hogy jobb neki egyedül. Azt a személyt is megértem, aki több váláson van már túl, ebből adódóan óvatos a következő párkapcsolatában. A lelkileg sérült emberekre sem akarok nyomást helyezni, akik nem képesek nyitni a másik felé. És az élettársi viszony is működhet, ha a pár mindkét felének megfelel ez az együttélési forma. Nincs jó megoldás, nincs összegzés, nincs konklúzió. Csak marad az örök kérdés: a házasság valóban csak egy papír lenne?