Házasodjunk vagy mégse?

Blogi

Házasodjunk vagy mégse?

23 éves voltam, mikor megkérték a kezemet. 5 éve együtt voltunk, volt a lánykéréshez romantikus vacsora pezsgőspohárba dobott gyűrűvel és mindennel, amitől egy „magamfajta” ott és akkor csakis igent tudott mondani, bármennyire is éreztem, hogy nemet kellene. Legfőképp talán azért, mert az akkori vőlegényem viccesen megjegyezte, hogy ennyi idő után az ember vagy elveszi, akivel együtt van, vagy kiadja az útját.

Ja nem, hanem leginkább azért, mert tudtam, hogy egy szenvedélybeteggel készülök összekötni az életemet, aki képtelen nemet mondani a „cseresznyés automatáknak”. De akkor még hittem abban, hogy miattam meg tud és akar változni. Aztán mire rájöttem, hogy nem, addigra eltelt még 9 év… De ez már egy következő eljegyzés előzménye, ne szaladjunk ennyire előre.

Lényeg a lényeg, elkezdődött a tervezgetés: időpont kitűzése, étteremfoglalás, menyasszonyi ruhapróba, meghívók megrendelése és minden más, ami ezzel jár. Az esküvőszervezéstől független okból időközben munkahelyet váltottunk, ahol érdekes társaság verődött össze, beleértve minket is.

A munka elég stresszes volt, így jó vendéglátósok módjára esténként tetemes mennyiségű alkohol mellett oldottuk a feszültséget csapatostul. És az egyik alkalommal úgy esett az eset, hogy a párom rajtakapott engem és az egyik kollégámat egy sötét padon csókolózva a Balaton partján…

Durr egy maflás nekem, vőlegény el balra, én meg miután magamhoz tértem az első sokkból, indultam Őt megkeresni, végigjárva a környék még nyitva lévő kocsmáit. Pár kilométerrel arrébb meg is találtam, de mivel már egyikünk sem volt szomjas, nem éppen kulturált hangnemben zajlott a kommunikáció, így végül egyedül tértem haza a személyzeti szállásra.

Az elkövetkező napok eseményeire csak nyomokban emlékszem, volt benne könnyes békülés, később mégis látványosan az étterem közepére dobott jegygyűrű, azonnali felmondás és végül megállapodás, hogy bármi is történt, megtartjuk az esküvőt. Igen ám, de az „örömanya” közölte, hogy Ő biztos nem fogja végighallgatni, ahogy holtomiglan-holtodiglant hazudok az Ő szeme fényének, amit valahol meg is tudtam érteni. Esküvő lefújva, az arra félretett pénz elbulizva egy őszi görög kiruccanáson, mi pedig 2009-ig együtt maradtunk, természetesen „papír nélkül”.

Ekkora tudatosult bennem, hogy mindegy mennyi idő telik el, én életem végéig minden egyes veszekedés alkalmával hallgathatom a szemrehányásokat a meghiúsult esküvő miatt. És kussolnom illik, mindegy mekkora összegek landolnak a játékgépben időről időre, hiszen megérdemlem, hogy így álljon rajtam bosszút az, akit nevetség tárgyává tettem évekkel korábban.

Azóta persze rájöttem, hogy a történet ennél jóval összetettebb volt, hiszen mindketten olyan döntéseket hoztunk, amilyeneket tudtunk. Ha képesek vagyunk jobban és máshogy csinálni, Ő is és én is megtettük volna. Nekünk nem az volt megírva, hogy együtt éljük le az életünket és unokákkal örvendeztessük meg egykori anyósomat, akinek nagyjából pont ennyi volt mindössze a lényeg...

14 év után lezártuk tehát a kapcsolatunkat, amiből mostanra már pontosan tudom milyen sokat tanultam. Saját magamról, emberi kapcsolatokról, őszinte kommunikációról és arról, ki miért működik úgy, ahogy.

A szakítás után pár hónappal, 2009 nyarán egy internetes társkeresőn megismerkedtem a volt férjemmel. Döcögősen indult a kapcsolatunk, gyakorlatilag az első személyes találkozás előtt már majdnem szakítottunk, mert úgy éreztem, valami nagyon nem stimmel…

Persze akkoriban még bőven nem a megérzéseimre hallgattam, hanem megmagyaráztam magamnak, hogy ha már az első nehézség láttán meghátrálok, akkor megérdemlem, hogy egy ígéretesen induló kapcsolat igen gyorsan kudarcba fulladjon. Vettem tehát egy nagy levegőt, félretettem az ágaskodó önérzetemet és fejest ugrottam valamibe, amiről sosem gondoltam volna, hogy elég gyorsan válással végződik.

A 2011. tavaszi esküvőnk után bő másfél évvel ugyanis kiderült, hogy annyira másképp gondolkodunk családról és pénzügyekről, hogy ez nem lehet alapja egy tartós kapcsolatnak. A válás igen megterhelő volt mindkettőnk számára és nekem hosszú évekbe telt, jó pár furcsa kapcsolatkezdeményt hozva számomra. Főleg annak feldolgozása, hogy gyakorlatilag második nekifutásra is alkalmatlannak bizonyultam a házasságra, ráadásul főleg magamat hibáztattam azért, hogy idáig jutottunk.

Mígnem nagyjából két évvel ezelőtt „véletlenül” megismertem valakit. Aki mellett értelmet nyert minden addigi félresikerült nekifutásom. Akivel az első randi után gyakorlatilag összeköltöztünk és azóta is békében élünk, leszámítva azokat a mindennapos súrlódásokat, melyek a

legtöbb kapcsolat részét képezik néhanap. Ő hozzám hasonlóan túl van befuccsolt házasságon és egy másik hosszú kapcsolaton, ami majdnem annyi ideig tartott, mint az én első próbálkozásom. Aki tanult ezekből és látja mikor miben hol

hibázott és most már képes és hajlandó másképp csinálni. Akivel hasonlóan gondolkodunk az alapvető fontosságú kérdésekben és ha nem is mindig mindenben értünk egyet, de felnőttek módjára tudunk kommunikálni azokról a dolgokról, amik olykor-olykor megakasztják az amúgy jól passzoló fogaskerekek gördülékeny egymásba kapcsolódását.

És hogy tervezzük-e, hogy egyszer összeházasodunk és bebizonyítjuk, hogy érdemes megnősülni/férjhez menni? Azért, hogy papírunk legyen róla, hogy összetartozunk, biztos nem. Hiszen már mindketten tudjuk, hogy nem attól működik egy kapcsolat, hogy az anyakönyvvezető előtt mondunk rá IGEN-t. Amúgy meg soha ne mondd, hogy soha – ezt mindketten megtanultuk...