Átkozott protokoll

Búza Judit

Átkozott protokoll

Várom a mai első kliensemet. Nálunk minden egyénre és személyreszabott, kimaxolva a lehetőségeket amúgy is, de ezúttal most némi berendezés átmozgatás is következik. A nagy, talpak alá való érzékelő a kezelőasztal alól, ki középre, a szoba nagy, süppedős, puha zöld szőnyegére kerül, ameddig a géphez kapcsolódó zsinórok engedik, s ugyanez a helyzet a tenyerekbe való hengerekkel is. A nagy képernyős okos tv, ami eddig relaxációs zenét és gyönyörű természeti képeket vetített, átáll mese üzemmódba, mert érkezik Emma.

Emma tejföl szőke, gyönyörű kislány, óvodába jár, ami rá nézve kötelező és ami nagyon megnehezíti az életét.

Ételérzékenysége van, gluténre, tejre és még több más dologra is. Az édesanyja lassan a vesztesek nyugalmával, de mégis emberfeletti módon mindent megtesz, hogy egy kicsit enyhítsen a bajon.

A non-komfort érzések, nyűgösség, fáradékonyság, zavartság, levertség napi szinten jelentkezik és ott kezdődik, hogy kötelező reggel az egy pohár tej elfogyasztása az oviban, a kálcium pótlására!

Ott folytatódik, hogy az ételek „normál” étkezésre szabottak és tilos bevinni az otthon készítettet.

Jó, tudom, nagyon szigorú élelmezés - egészségügyi szabályokat kell betartani, de könyörgöm, nincs valami köztes lehetőség, ha akarjuk?

Ami a többi gyereknek „élet, erő, egészség” - bár kérdéses, hogy valóban az-e –, Emma szervezetének komoly kihívás és próbatétel nap mint nap.

Orvosi igazolás kellene, nem ám csak egy mezei dokié, gasztroenterológus szakorvosé, hogy az oviban másképp étkeztessék – mondja az édesanya.

De,

és most figyelj! a protokoll a teljes kivizsgálás a gyermekkórházban, beleértve a tükrözést is, ami egy felnőttnek is próbatétel, nem egy törékeny kis ovisnak.

És megértem, tekintve, hogy mint tudjuk, még a klinikai vizsgálatok sem adnak 100 %-an biztos eredményeket, az édesanyja nem akarja kitenni Emmát ennek a tortúrának.

Azt már nem is említeném meg, hogy lejár egy beutaló három hónapos érvényessége, mire egy hétköznapi ember időpontot tud szerezni bármelyik szakvizsgálatra, de ez egy másik felháborító tény.

A fizetős ételérzékenység –allergia teszteket pedig nem fogadják el a hagyományos orvosi protokollban, ahogyan a biorezonanciás mérések eredményeit sem, holott egy komplex vizsgálat a még nem kialakult, csak kialakuló félben lévő problémákra is rámutathat, amik már tünetet is produkálnak, mint Emma esetében is.

Vagy az enyémben, amikor a hisztamin érzékenységem okozta sok rosszulléttel a hátam mögött, végül a sürgősségin vizsgáltak ki több órán át, de nem találva semmi okot, pszichológushoz tanácsoltak. A családorvosom szomorúan csóválta a fejét, mert ő tudott a hisztamin érzékenységről, ellentétben a kórházi orvossal, de lemondóan legyintett, csak magánszféra, mi itt hagyományosban nem vizsgáljuk.

Nekem is a bio-rezonanciás Mora terápia segített, nem véletlen, hogy most dolgozom is vele és számtalan, nagyon sokféle bajból gyógyulásnak vagyok tanúja az elmúlt fél év alatt, beleértve a hagyományos orvosi ellátás utáni rehabilitációs rásegítést is.

Azt is jó tudni, hogy önmagában a kezelés csak fél megoldás, ezzel párhuzamosan változtatni kell életmódon, étkezésen, felfogáson is, kinek milyen feladata van ezzel, ez így komplex és hatékony.

És itt térek vissza Emmához és az ördögi körhöz.

Emma édesanyja cökáliás, glutén-, tej- és egyéb allergiás szintén több más dologra is. Ezért otthon „sok minden mentes” módon főz.

Emmát viszont a Mora kezelés mellett, bár sokszor két-három hónapra is tünetmentessé válik a kezelés hatására, nem tudja ezen a diétán tartani, az orvosi javaslat híján az óvodai normál étkeztetés okán és itt a kör bezárul.

Nézem Emmát, szeretettel és mély együttérzéssel, ahogy kuporogva ül a kis műanyag széken, apró kis tenyerében a nagy érzékelőkkel, a pici lábai alig negyedét se foglalják el a talpérzékelőknek.

Kezdetben nyűgösen, a szőnyegen ülő édesanyjához dőlve-bújva, de hősies engedelmesen, mert az az egy óra nem kevés idő ám egyhelyben ülve.

És emellett érzem a haragot is érte és sok más sorstársáért is, mert vannak, akik még idáig se jutnak el, információjuk sincs és a szenvedés az osztályrészük, holott nem kellene, hogy így legyen.

Csak együttérző és működő, rugalmas, valóban a gyógyításra berendezkedett társadalmi rendszer kell és legyen(!), amiben mindenki szívvel-lélekkel teheti a dolgát, a mostani lélektelen, agyament, profitorientált érdekek mentén működő helyett.

Az egészség mindenki alapvető joga és a gyerekeké különösen az!

Nagy kérés, tudom.

De talán így a tízmilliószoros napon és a változások idején talán nem tűnik annak.

Ahogy léptetem Emma programjait a gépen, időről-időre egyre kisimultabbnak és felszabadultabbnak látom, már szélesen mosolyog is a mesén, ficereg-mocorog és apró lábait igazgatja az érzékelőn.

Kicsit ettől megnyugszik az én lelkem is, de ettől még ez az egész igazságtalanság és méltánytalanság nem múlik el és nem is kisebbedik.

Mert találkozunk még pár alkalommal, azután bízom benne, ahogy eddig is - és bízik az édesanyja is -, lesz két-három könnyebb hónapjuk ismét… és azután? Majd ismét találkozunk?

Talán az iskolában majd rugalmasabbak lesznek az étkeztetési szabályok is és Emma meggyógyulhat, végleg.

Amit teljes szívvel kívánok nekik és mindenkinek, minden jót és jó egészséget!