KOVÁCS BRIGITTA EFI
Helló, szia, szevasz Gyerekkoromban igen hálás lettem volna, ha kizárólag csak tegeződés létezik. Ha a felnőtteknek kijáró Csókolom! helyett nem kellett volna azt éreznem, hogy a Jó napot kívánok! és változatai túlságosan hivatalosak, ridegek egy-egy kedves felnőtt ismerősöm üdvözlésére. Épp ezért maradt az orrom alatt elmormolt Csókolom!, felnőtt férfiak esetében is, ami eredetét tekintve Kezét csókolom! - okkal keltett kellemetlen érzést bennem.
A magyarban, a késő ómagyar kori írások szerint a tegeződés volt az általános. Tegezte a földesúr a szolgáját, a szolga az urát. Persze az utóbbi fűzött hozzá tiszteletre utaló kifejezést is, mint a Te Kegyelmed!, Ti Nagyságotok! Aztán egyes későbbi időszakokban elterjedtek különböző köztes, átmenetet képező formák, mint pl.: Nagyságod írja meg, mi akaratod! Majd elterjedt a magázás, de ez sem volt egyenrangú megszólítás, hiszen a magasabb rangú magázta le az alacsonyabb 36 CsPM
rangút. Innen ered a pejoratív jellegű használata. Az ön, Széchenyi István tudatos szóalkotásának eredménye, a 19. századból ered. Azt javasolta, hogy a német sie (’ő’) > Sie (’ön’, illetve ’önök’, udvarias magázó formák) mintájára használják az ön névmást. Ha a társadalmi érintkezésben a résztvevők valamelyike megszegte a kommunikációs-kulturális normákat, beleértve a tegezés és magázás közti választást, akkor akár az életét is veszélybe sodorhatta. Azt gondolom, hogy ha a személyt, és nem az adott, felvett szerepét (pozícióját, életkorának szerepét) nézzük, akkor a tegeződés közelebb hozza az embereket egymáshoz. Ez azonban csak olyan ismeretségekben, kapcsolatokban működhet, ahol a taktikázásnak, maszkoknak nincsen szerepe. Egyik ember sem áll a másik felett. Persze ez nem azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat nem tudhat jobban a másik, ill. hogy nem lehet nagyobb tapasztalata, de ettől függetlenül azonos szinten, egyként tisztelik ezt a másikban. Ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki fiatalabbnak akarja magát érezni, vagy fiatalabbnak akar hatni, ezért szereti a tegeződést. Számomra, személyiségfejlődésem azon pontján kezdett el kialakulni az az igényem, hogy tegeződjek, akivel csak lehet, amikor egyre nehezebben viseltem a felvett, szükségtelen szerepeket. Korábban képtelen voltam “letegezni” pl. egy 80 éves embert. Sőt! Képtelen voltam megérteni, hogyan képes valaki akár csak 40 évesen is ezt megtenni. Ma viszont, a “nagyon hivata-
